Elválasztva a társadalomtól – A zsidó gettók Európában és Magyarországon
A Holokauszt Emlékközpont (HDKE) és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) közös konferenciájára 2021. október 19. és 20. között került sor Elválasztva a társadalomtól – A zsidó gettók Európában és Magyarországon (Separated from the Society – The Jewish Ghettos in Europe and Hungary) címmel. Az esemény helyszíne a Holokauszt Emlékközpont, a Páva utcai zsinagóga volt. A konferencia célja az volt, hogy magyar és nemzetközi szakemberek jelenléti és online előadásai révén, a legújabb kutatások alapján képet kapjunk a második világháború alatti európai gettósítás kérdésköréről.
A kétnapos konferenciát Kovács Tamás, a HDKE igazgatója és Maróth Miklós, az ELKH elnöke nyitotta meg. Az első szekciót Frank Tibor (ELTE, MTA) professzor vezette. A nyitó előadást Dan Michman (Yad Vashem Intézet – Bar-Ilan Egyetem, Izrael) professzor tartotta meg online, Izraelből, aki „Gettó”: a fogalom története és jelentősége a holokauszt megfelelő megértéséhez címmel foglalta össze a szó változásának történetét, etimológiáját. A 16. századtól kezdve a vészkorszakig sokan, sokféleképpen használták a gettó kifejezést. Az 1930-as évektől még a nácik szóhasználatában sem egyértelmű a fogalom. Kezdetben a gettók pont a veszélyt jelentik, de 1939-től – nagyobb mértékben 1941-től – épp a nácik és az adott államok kollaboránsai létesítettek gettókat a zsidók összeköltöztetése, kifosztása és meggyilkolása érdekében. Mintegy 1200 gettót létesítettek Kelet-Európában, melyeknek a fenntartása, működése államonként eltérhetett.
Jan Grabowski (Kanadai Királyi Társaság – Ottawai Egyetem, Kanada) professzor a szűkre szabott időkeret ellenére részletes betekintést nyújtott a lengyelországi gettók történetébe. Az itt létesített gettók lettek a többi, Kelet-Európában létrehozott zárt területek példái. Dél- és Közép-Lengyelországban a németek létrehozták a Generalgouvernementet, itt volt a legtöbb korai gettó. Zsidó tanácsokat (vének tanácsa) hoztak létre, melyek kötelesek voltak együttműködni a megszállókkal és a kollaboránsokkal a sorstársaik összegyűjtésében, a vagyon és a népesség összeírásában, kifosztásában. Általában 24 fős tagságuk volt. A tanácstagoknak kötelező volt belépni a szervezetbe és együttműködni, mert az ellenkezésért halál járhatott. Zsidórendőrségeket hoztak létre, melyek létszáma változó volt és a gettó méretétől is függött. Gettónként 10–50–2500 zsidórendőr volt jelen. A legnagyobb gettókat – mint Varsó, Łódź és Krakkó – fallal vették körbe. A többi gettó nyitott maradt, vagy kisebb kerítéssel zárták el. Változó volt a gettók élete és felszámolása, de a jelentősebbeknél a németek és a velük együttműködő helyiek kifejezetten brutálisan bántak a zsidókkal. A járványok, betegségek, éhínség mellett a folytonos zaklatásokkal és erőszakkal is meg kellett küzdeni ezekben a gettókban.
Silvia Goldbaum Tarabini Fracapane (Dánia) kutató a Theresienstadtba deportált dániai zsidók életét mutatta be. A közismert dán zsidómentések következtében az amúgy sem nagy létszámú közösségből viszonylag kevesen maradtak dán területen. 1943 októberében 470 zsidót deportáltak a theresienstadti táborba. Életüket a vének tanácsa (zsidó tanács) igyekezett koordinálni. Ám mivel a többiekhez képest későn érkeztek ide, és komoly kommunikációs problémáik voltak, így alapvető, hétköznapi problémák is gyorsan, valamint súlyos tragédiákat okozhattak nekik. Abortuszok, öngyilkosságok, elvetélések, éhínség és gyógyszerhiány miatt segélykérő leveleket írtak a megszállt Dániába. Ennek eredményeként – máig nem pontosan tisztázva az esetet – segélycsomagokat kaptak a dán szociális minisztériumtól. Emellett kissé kitaszítva a táboron belül, külön teret alakítottak ki maguknak, játszótérrel, parkkal. Az áldozatok száma így is elérte a 41 főt. 18 hónapos „fogságot” követve 1945 áprilisában szabadultak fel.
A második szekció levezető elnöke Philippe Boukara (Mémorial de la Shoah, Párizs) volt. Az első előadást Martin C. Dean (Babyn Yar Holokauszt Emlékközpont) kutató tartotta a balti államok gettóira koncentrálva az 1941-es évtől. Az előadás részben a lengyel gettók történetéhez is kötődött.
A holokauszt-szakirodalom sokáig csak a néhány nagyobb balti gettóra összpontosított. Viszont Christoph Dieckmann, Menakhem Barkagan és mások kutatásai alapján mára kiderült, hogy Litvániában közel 100, Lettországban mintegy 29 gettót hoztak létre, Észtországban pedig a kis létszámú zsidóságot egy gettóba tömörítették.
Összegyűjtésüknek, kifosztásuknak és legyilkolásuknak a menete általában hasonló módon történt. Összegyűjtötték őket, egy részüket munkára kényszerítették, korlátozták a mozgásukat az adott településen, őrség vigyázott rájuk, és mivel nem volt elég német rendvédelem a területen, a helyi kollaboránsokra is támaszkodniuk kellett. Előfordult, hogy nem tudták teljesen elkülöníteni őket a nem zsidó lakosságtól. Az idő előrehaladtával a közellátás összeomlott, a gettók borzalmas tragédiák helyszínei lettek. Ezt követően megkezdődtek a tömeggyilkosságok, amiket általában külterületen követtek el a zsidókkal szemben. A kiürítések után, 1943-ig még fenntartottak néhány gettót. Sőt más, nem balti államokból is érkeztek ide zsidók.
Matej Beranek (SNM-MJC-Sered’ Holokauszt Múzeum, Szlovákia) kutató előadásában a szlovákiai deportálásokról beszélt. Hosszasan szólt az előzményekről, melyből kiderült, hogy a fasiszta Szlovák Köztársaság már 1939-es létrejöttétől bevezetett bizonyos zsidóellenes rendelkezéseket. A zsidókat megfosztották alapvető emberi és polgári jogaiktól, és kizárták őket a gazdaságból, a kultúrából és a közéletből. Az 1940. júliusi salzburgi találkozó gyakorlatilag előkészítette a zsidóság teljes kifosztását. A németek tanácsadóként kívántak fellépni a zsidókérdésben, ezt pedig közvetlenül Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer személyén keresztül intézték.
1941. szeptember 9-én a szlovák parlament elfogadta a Zsidó Kódexet, amely az addigi zsidóellenes rendelkezéseket kiegészítette további kirekesztő passzusokkal. Jozef Tiso szlovák államfő állítása szerint ez lett Európa területén a legszigorúbb zsidóellenes törvény.
Szlovákiában a deportálás 1942 márciusában kezdődött. Zsidó tanácsot állítottak fel az összegyűjtés hatékonyabbá tétele érdekében. Gyűjtő- és munkatáborokat hoztak létre többek között Pozsony-Patrónkán, Zsolnán, Nyitranovákon, Szereden és Poprádon is. Az összegyűjtést a Hlinka-gárda segítette, akiknek brutalitása még tragikusabbá tette a helyzetet. A zsidók kifosztásánál gyakran hangoztatták a sértetteknek: „erre már nektek nem lesz szükségetek”; miközben a hivatalos propaganda szerint munkára vitték a szlovákiai zsidókat, amiért a Harmadik Birodalomtól pénzt is kaptak Tisoék. Ám a római katolikus egyház tiltakozása miatt végül 1942 nyarán leállították a kiszállításokat. A transzportált zsidók 99%-a, 57 ezer ember nem élte túl a holokausztot.
Laurence Schram (Kazerne Dossin, Mechelen, Belgium) kutató a belga holokauszt történetébe nyújtott betekintést. Mint elmondta, „klasszikus”, fallal körülvett gettók nem voltak a Benelux állam területén. Az 1940 májusától megvalósult német megszállás megosztotta a belga társadalmat. Sokan emigráltak, de voltak, akik kollaboráltak, míg mások az ellenállást választották. A kis létszámmal működő német rendvédelem miatt utóbbiakra nagy szükség volt a zsidók összegyűjtésénél is. 80–90 ezer zsidó élt itt, de egyharmaduk máshonnan menekült ide. 1941-ben zsidó tanácsot (Belgiumban Élő Zsidók Szövetsége) hoztak létre. A 15 év feletti zsidókat összeírták, a felnőttek személyi igazolványába piros színnel bekerült a „Jood – Juif” megbélyegzés. Ez utóbbi ráadásul a korszak jogi környezetében alkotmányellenes volt. Megkezdődött a zsidó vagyonösszeírás, illetve a zsidóvá nyilvánított emberek üzleteinek, boltjainak megkülönböztetése. A szellemi életből is kizárták őket, és még a zsidó diákokat is kitiltották az iskolákból. A zsidók számára négy várost jelöltek ki, ahol élhettek. A zsidó tanácsba mindenkinek be kellett lépnie és tagdíjat kellett fizetnie, amit később a deportálásuk költségeire fordítottak. 1942 nyarától sárga csillagot viseltek, majd megindult a gettósítás és deportálás. A németek itt is azt állították, hogy munkára viszik őket. 1942 és 1944 között vittek el innen zsidókat, az áldozatok száma elérheti a 29 ezer főt.
A konferencia második napja a gettókkal kapcsolatos korabeli magyarországi helyzetre koncentrált. Az első szekciót Stark Tamás (ELKH BTK Történettudományi Intézet) történész vezette, melynek nyitó előadásában Frojimovics Kinga (Holokauszt Tanulmányok Bécsi Wiesenthal Intézete, Ausztria) történész-levéltáros igyekezett összegezni és esettanulmányokon keresztül bemutatni a hazai gettósítás történetét. Az 1944. márciusi német megszállástól kezdve megvalósult jog- és vagyonfosztások mellett megindult a deportálási zónák, gettók és gyűjtőtáborok felállítása. Három magyar város – Szombathely, Nyíregyháza és Hódmezővásárhely – példáján keresztül elemezte a gettók felállításának lehetőségeit, működtetését és az esetleges ellenszegülés stratégiáit.
A vasi megyeszékhely a németek zaklatásai mentén egy átlagos hazai gettó történetét példázta. A nyírségi gettó a brutalitás megnyilvánulásainak kiapadhatatlanságát mutatta be. Hódmezővásárhely pedig azoknak a ritka, de eddig megmagyarázhatatlan eseteknek lett a példája, ahol a rendelkezések ellenére nem tudtak gettót létesíteni.
Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet) történész az országgyarapítások révén visszatért felvidéki területeken lezajlott gettósítást mutatta be. Állítása szerint ez a témakör ma is feltáratlan. Az előadás az itt lezajlott folyamatok fontosabb stációit mutatta be. A különböző településeken megtörtént gettósítások bemutatásán túl az előadó hangsúlyozta az 1938 és 1944 közötti közbeszéd egyre szélsőségesebbé válását is. A Horthy-féle Magyarországhoz került országrészben az antiszemitizmus erősödésével egyre inkább táptalajt nyert a zsidókkal szembeni erőszakosabb fellépés kívánalma. Az előadás kiemelte a gettósítás és deportálás idején lejátszódott csendőri brutalitást.
Németh Edit Linda (HDKE) történész igen izgalmas témakört, a vidéki gettók vizualizációját tárta elénk a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményi forrásai – 10 helyszínről származó 52 darab fotó – alapján.
Állítása szerint a vészkorszak forrásainak egyik nagy problémája a vizuális megjelenési formák, leginkább a korabeli fényképek nagyfokú hiánya. Ennek elsődleges okaiként a gettósítás „gyorsaságát”, a fotózás elit jellegét, a kor emberének félelmét, a rendvédelmi szervek tiltó határozatait, valamint a szocialista korszak holokauszt-elhallgatását jelölte meg. Érdekes nemzetközi kontextus volt annak a kérdésnek a felvetése, hogy a halált, a halottakat bemutató holokauszt-felvételek felhasználhatóak-e?
Claude Lanzmann dokumentumfilmes szerint nem használhatóak fel, vele szemben például Jean-Luc Godard rendező vagy Georges Didi-Huberman filozófus, művészettörténész szerint azonban igen. Németh esetpéldájában a körmendi gettótörténet egyes jeleneteit tárta elénk. Ezekben igazolódott állítása, hogy ha készültek felvételek, akkor azok rosszul exponálva, ferdén, helyenként az „ablakkeret árnyékában” készült fotók voltak.
A nap második szekciója a budapesti gettókra koncentrált, amelynek levezető elnöke Balogh Margit (ELKH BTK Történettudományi Intézet) volt. Szívós Erika (ELTE BTK) történész előadásában a csillagos házak létrejöttét mutatta be. Véleménye szerint a budapesti gettósítás 1944 júniusában sajátos formát öltött. A bevett gyakorlattól eltérően ekkor nem egy-egy kijelölt területre koncentrálták a zsidókat, bár ennek már voltak vidéki – Budapest környéki – példái, mint például Újpest és Kispest. Bemutatta a jogi környezetet és a fővárosi gettó létrehozásának lépcsőit, valamint részletesen beszélt a belső VII. kerület sajátosságairól. Elsődleges esetpéldája a Klauzál téri csillagos házak voltak. A gettóházakkal kapcsolatos rendelkezések akár hetente változhattak. Az előadás érdekes felvetése volt, hogy a nem zsidók helyzetét eddig kevéssé vizsgálták, így a történeti szakirodalomban egyelőre kevés válasz érhető el arra nézve, hogy a sokszor kényszer alatt megvalósult kiköltözések hogyan érintették magukat a zsidókat. Röviden kitért a későbbi nagygettó történetére is.
Lugosi András (Budapest Főváros Levéltára) azt a kérdést tette fel előadása címében, hogy vajon megírható-e a pesti nagygettó térbeli története? Tim Cole vetette fel,[1] hogy a holokauszt kapcsán is használható a brit térbeli elmélet. Ebből kiindulva Lugosi szerint a modern magyar antiszemitizmusban már a 19. századtól kezdve megfigyelhető egy jelenség, amit a társadalmi jelenségek összessége révén térbelivé tehetünk. A zsidók társadalmi kirekesztése, majd elpusztítása egyfajta térbeli leképeződésen ment keresztül, melyre igen jó példa az élettér fogalom megjelenése is. Az angolszász földrajzban végbement térbeli fordulatnak van létjogosultsága a magyarországi holokauszt „utolsó” fejezetének megértésében is. Ha csak röviden, de néhány példán keresztül igyekezett bizonyítani a budapesti nagygettó kapcsán az elmélet bevezetésének fontosságát. A fővárosi zsidók kerületi eloszlásán át a józsefvárosi diaszpóra létszámnövekedésén keresztül a budapesti öngyilkosságok április-júniusi megnövekedéséig láthattunk példákat. Igen érzékletes volt Endre László államtitkár korai, 1944. május 9-i gettó-terve a budapesti zsidók összeköltöztetése kapcsán, ami szerint gyakorlatilag a kirekesztettek jó része a város nyomornegyedeibe került volna.
Csonka Laura (Magyar Nemzeti Levéltár) történész a budapesti nemzetközi gettó létrehozását mutatta be előadásában. 1944 novemberében a magyar hatóságok külföldi nyomásra és kérésre engedélyeztek az úgynevezett semleges országok által védett zsidók számára védett épületek létesítését. Újlipótvárosban szervezték meg a kisgettót, ahova – a Pozsonyi út és a Szent István park környékére – főként svájci, svéd, spanyol és portugál nagykövetségek és a Vatikán által védett személyek kerülhettek. A védett házak, így a védlevéllel rendelkezők száma is nőtt, folyamatosan változott. Hivatalosan 15 600 ilyen személy élhetett volna itt, de ezt a számot valószínűleg jóval meghaladták. 1944/45 telén a nyilas támadások, rablások és Dunába lövések egyik kedvelt célpontjai lettek az épületek lakói. Így végül nagy számban települtek át a „biztonságosabb” nagygettóba. A kisgettónak köszönhetően végeredményben mintegy 20 000 személy menekült meg a haláltól.
A harmadik szekció a visszatért magyar területek zsidóságának gettótörténetét volt hivatott bemutatni, melynek levezető elnöke Kovács Tamás (HDKE) volt. Fedinec Csilla (ELKH TK Kisebbségkutató Intézet) történész a Kárpátalján lezajlott gettósítást mutatta be. Előzményként statisztikai, demográfiai, történeti adatokkal alátámasztva tárta elénk a terület terhelt történelmi múltját és vegyes nemzetiségi összetételének hátterét. Családtörténetek révén mutatta be a kárpátaljai zsidósorsot. Az 1941-es kőrösmezei deportálás egyfajta felvezetője volt az 1944-es transzportálásoknak. A területet az I. és II. deportálási zónák érintették. Visszaemlékezéseken, naplókon (Vozáry Aladár) keresztül kaptunk bővebb képet a kárpátaljai zsidósorsról. Családi események és egyéni tragédiák töltötték meg személyességgel a sokszor ismert közigazgatási adatokat és történeti tényeket.
Gidó Attila (Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) történész online előadásában az észak-erdélyi gettók történetét igyekezett felvázolni. A mintegy 135 ezer zsidót érintő gettósítást és a deportálási folyamatot nemzetközi kontextusba is helyezte. Főként a balti és a lengyel gettókkal végzett összehasonlítást, így rámutatva a köztük lévő hasonlóságokra, különbségekre. Utóbbi kapcsán leginkább az időtartamra és az így megvalósuló szervezettségre hívta fel a figyelmet. A két deportálási zónát is érintő térség gettósorsa, a zsidók összegyűjtése közvetlenül a szatmári és a marosvásárhelyi vármegyei értekezleteken dőlt el. Külön kiemelte a zsidók elleni atrocitások számának megnövekedését a zárt területekre költözés előtt.
A gettók létrehozása kapcsán kiemelte a higiénia és az élelmezés problémáit, a vagyonos személyek megkínzását, valamint a zsidó tanácsok szerepét. Külön hangsúlyt fektetett arra a tényre, hogy a térségben különösen a miskolci gettó létesítésének volt nagy híre. Így sokan már „felkészülhettek” a legrosszabbra.
Jakab Attila (HDKE) történész a zsidónak minősített keresztények helyzetét mutatta be a gettósítás idején. Véleménye szerint a dualizmus korában elvárás lehetett a valamelyik keresztény felekezetbe történő betérés, nem helyes kifejezés azonban a kikeresztelkedés; az elfogadható fogalmak csak az áttérés vagy a vallás-, felekezetváltás lehetnek. A dualizmus kori asszimilációra való törekvéstől eltérően a Horthy-korszak antiszemitizmusa, zsidógyűlölői (például Prohászka Ottokár, Szabó Dezső, Balthazár Dezső és Darányi Kálmán) már célpontnak tartották a konvertitákat. A statisztikák alapján 1938-ban 80–90 ezer konvertita volt, ám Jakab véleménye szerint a szakirodalom igen hiányos velük kapcsolatban. Az 1939-ben a konvertiták érdekeit képviselő és azokat védő Magyar Szent Kereszt Egyesület tevékenységének feltáratlanságára is utalt. Főként Hamvas Endre csanádi püspök 1944-es fellépésére hívta fel a figyelmet. A gettósítás kapcsán általánosságban a keresztény egyházak tehetetlenségére és kevés eredményt hozó ténykedésére helyezte a hangsúlyt.
Pejin Attila (Zentai Városi Múzeum, Szerbia) múzeumvezető, történész-muzeológus a „történelmi Délvidék” területén lezajlott zsidótlanítási folyamatokról adott elő. Bár a terület német megszállás alatt állt, de az előadó külön kiemelte a bánsági zsidók holokauszttörténetét. A bánáti területeken élő zsidókat 1941-ben felállított gyűjtőtáborokba (például Nagybecskerek, Törökbecse, Pancsova) vitték, onnan hurcolták el és gyilkolták meg őket a szerb területeken. A szerémségi zsidók a fasiszta horvát állam területén lezajlott zsidótlanítási folyamat áldozatai lettek. A bácskai térség zsidóságát már a Magyarországhoz való visszacsatolás után, 1941-től atrocitások érték. A IV. deportálási zónához tartozó területen Pejin úgy gondolja, hogy valódi, „klasszikus” gettó csak a szabadkai volt. A délvidéki községekből sokan kerültek Újvidékre, Bajára, Bácsalmásra, Szabadkára és Szegedre gettóba és/vagy gyűjtőtáborba. Nagyon kevesen élték túl a holokausztot.
Kovács Tamás (HDKE) igazgató zárszavában elégedetten nyugtázta, hogy a tanácskozás eredményes volt, ám hangsúlyozta, hogy a nemzetközi kitekintések és a hazai gettósítás történetének áttekintése még további kérdéseket vetett fel. Mi a gettó pontos fogalma? Kiket zártak oda és milyen céllal? A gettókat körülvevő környezet mit gondolt ezekről a zárt területekről, milyen lehetőségeik voltak az üldözöttek kapcsán? A legutolsó zárókérdés pedig, hogy vajon mikor rendeznek újra konferenciát a gettókról, és ennek a következő tanácskozásnak mi lesz a kijelölt témája?
Végső István (történész, Clio Intézet)
[1] Tim Cole: Holocaust City: The Making of a Jewish Ghetto. Routledge, 2003.
Ezt olvastad?
További cikkek
„Mátyás mindig fiaként kedvelte” – Újlaki Lőrinc herceg pályaképe
Előzmények A PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék Személyes történelem – Kalandozások a középkor és az újkor világában című kurzusának 2021-es indulása óta minden irányban teret hódított. […]
A Kanadai Magyarságtudományi Társaság 2024-es konferenciája
A Kanadai Magyarságtudományi Társaság (Hungarian Studies Association of Canada) a legnagyobb magyarokat tömörítő humán és társadalomtudományi tudományos szervezet az országban. Minden évben rendeznek konferenciát a kanadai Humán Kongresszus keretei között. […]
Görgey-kör Délután: A napóleoni háborúk hadművészete
Nyílik már az iskola kapuja… Az új tanévvel az új évad is elkezdődött a Görgey-kör Délután programsorozatban. A Görgey-kör és az NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék közös szervezésében […]
Előző cikk
„Nekem elhiszik az emberek…” – Ráday Mihály személyes közügyei
Jó és szép filmeket az forgathat, akinek átlagon felüli a vizuális tehetsége. Több mint 70 sikeres alkotása bizonyítja, hogy Ráday Mihály (1942–2021) az emberiségnek ehhez a töredékéhez tartozott. Ám annak […]