A kirakatperben elítélt kommunista vezető – Rajk László pályája
Rajk László 1909. március 8-án Székelyudvarhelyen, erdélyi szász családban született. Magyar–francia szakos egyetemistaként csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, majd többéves illegális tevékenyég után tevékeny szerepet játszott az 1945 utáni hatalomátvételben, majd a diktatúra kiépítésében. A belső hatalmi harcban elbukott, letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, és 1949. október 15-én (ma 75 évvel ezelőtt) kivégezték. Rajk László pályaképe eredetileg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Tudástárának Pártvezetők adatbázisában jelent meg. A cikket a NEB és az Újkor.hu együttműködésének keretében másodközöljük.
Rajk László főbb tisztségei
|
Az MKP, illetve MDP KV tagja |
1945. május 21. – 1949. június 11. |
|
Az MKP, illetve MDP PB tagja |
1945. május 22. – 1949. június 11. |
|
Az MKP KV Titkársága tagja |
1945. május 22. – 1946. október 1. |
|
Az MKP Nagy-budapesti Területi Bizottsága titkára |
1945. május 22. – 1945. november 22. |
|
Az MKP KV főtitkárhelyettese |
1945. november 22. – 1946. október 1. |
|
A Nemzeti Főtanács tagja |
1945. december 7. – 1946. február 2. |
|
Belügyminiszter |
1946. március 20. – 1948. augusztus 5. |
|
Az MDP KV Titkársága tagja |
1948. június 15. – 1949. június 11. |
|
Külügyminiszter |
1948. augusztus 5. – 1949. június 11. |
Rajk László pályája
Eredeti neve Reich László volt. Szülei, Reich József erdélyi szász csizmadiamester és Mészáros Vilma tizenegy gyereket neveltek, ő volt a kilencedik. A család az 1910-es években magyarosította a nevét előbb Rájkra, ami később Rajkra módosult. Apja és testvérei mind a Rajk, mind a Rájk névváltozatot használták. Testvérei közül Rajk Endre az 1930-as évek második felétől Szálasi Ferenc hívének számított, a nyilas hatalomátvétel után készletgazdálkodási kormánybiztos, a közellátásügyi miniszter helyettese lett. Felesége, Földi Júlia kommunista funkcionárius, könyvtáros és levéltáros, fiuk, ifj. Rajk László építészmérnök, 1990 és 1996 között a Szabad Demokraták Szövetsége országgyűlési képviselője volt.
Szülővárosában elvégezte a református líceum öt osztályát. 1924-től egyik bátyjához költözve Budapesten, majd másik testvére lakhelyén, Nyíregyházán, az evangélikus gimnáziumban folytatta a tanulást. 1927-ben ott érettségizett, és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara magyar–francia szakára. Három félév lezárása után két szemesztert a franciaországi Besançoni Egyetemen végzett, 1930 elején tért vissza Budapestre; diákévei alatt óraadással, fordítással gondoskodott megélhetéséről. 1931 márciusában bekapcsolódott a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége tevékenységébe, az illegális szervezet főiskolás bizottságában a bölcsészek munkáját irányította. Még ugyanabban az évben felvették a szintén törvényen kívüli Kommunisták Magyarországi Pártjába. Rövidesen letartóztatták, három hónapig tartó vizsgálati fogság után szabadult. 1932-ben, másodszori letartóztatásakor is fölmentették, de 1933. júniusi lebukását követően eltiltották az egyetem folytatásától. Építőmunkásnak szegődött, hivatásos forradalmár lett, a szakszervezet keretében folytatta a kommunista szervezőmunkát. Részt vett az építőmunkások 1935. évi tömegsztrájkjában is, amely után – mint román állampolgárt – 1936. július 1-jén kitiltották Magyarország területéről.

Az illegalitásba menekült Rajknak pártja az emigrálást javasolta. Előbb Csehszlovákiában élt, ahol Pozsonyban csatlakozott a kommunista irányítás alatt álló Magyar Fiatalok Szövetségéhez. 1937 október 22-én – pártengedéllyel – Firtos László álnéven Spanyolországba utazott, ahol őrmesteri rendfokozatban a nemzetközi brigádok magyar századának a politikai biztosa lett, az ebrói csatában megsebesült. Ottléte idején egy kettős ügynök trockizmussal vádolta meg, a Kommunista Internacionálé szerveiben lefolytatott vizsgálat csak 1941-ben tisztázta. 1939. februárban a köztársaságiak veresége miatt Franciaországba menekült, ahol internálták: a St. Cyprien-i, a gurs-i, 1939 őszétől a Le Vernet-i táborban őrizték. A Szovjetunió megtámadását követően a németeknek szükségük lett a hátországi munkaerőre, s egy francia–német megállapodás lehetővé tette, hogy Rajk – sok más internálthoz hasonlóan – munkát vállaljon Németországban. Egy Lipcse melletti szintetikus gázt előállító gyárba került, 1941 augusztusában innen Bécsen keresztül szervezték meg a továbbszöktetését Magyarországra. A magyar rendőrség 1941. októberben ismételten őrizetbe vette, s – mint „Magyarországról végérvényesen kitiltott külhonost” – internálták. Három éven át Kistarcsán őrizték, csak 1944 szeptember 9-én tudta kihozni a pártja hamis elbocsátó papírokkal a Margit körúti fogházból. A következő két hónapban, az illegális munkába visszakerülve, a párt titkára volt. Részt vett a Magyar Front megbeszélésein, a szociáldemokratákkal akcióegységet vállaló tárgyalásokon, az akkori illegális kommunista szerveződések közül a Demény Pál vezette csoporttal való együttműködés egyeztetésében is. 1944. novemberben ismételten lebukott, Sopronkőhidára szállították, és a Vezérkari Főnökség különbírósága elé került. A hatóságok nem jöttek rá, hogy a keresett kommunista vezetőt fogták el, nyilas államtitkár bátyja el tudta érni, hogy ügyét polgári bírósághoz tegyék át. A fegyház kiürítésekor előbb osztrák, majd bajor területre hurcolták, s 1945. április végén a bírói tanács egy formális tárgyalás során minden vádlottal együtt felmentette.
Hazaérkezését követően 1945. májusban a Magyar Kommunista Párt első országos értekezletén a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjává választották, egyúttal a Budapesti Területi Pártbizottság titkára lett, majd 1945. november 22-étől 1946. október 1-ig az MKP főtitkárhelyetteseként tevékenykedett. 1945. június 24-én bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, halála évéig a törvényhozás tagja maradt. 1945. szeptembertől a törvényhozás politikai bizottságának a tagja volt, két hónapra a Nemzeti Főtanácsba is beválasztották. A Nagy Ferenc vezetésével megalakult kormányban pártja 1946. március 20-án vele cserélte fel a belügyminiszteri poszton Nagy Imrét. Tökéletesen beváltotta az MKP-nek a tárca felügyeletéhez fűzött reményeit: radikális módszerekkel segítette a kommunisták térnyerését a közigazgatás intézményrendszerében (elsősorban a politikai tisztogatás céljából megindított B-listázás végrehajtásával). 1946–1947 fordulóján egyik szervezője és felügyelője volt a kommunisták által konstruált úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvésnek, amelynek tényleges célja a Független Kisgazdapárt parlamenti többségének felszámolása, illetve a párt szétzilálása volt. Belügyminiszterként közreműködött az MKP által a választói névjegyzékkivonatok segítségével (az úgynevezett kék cédulákkal) végrehajtott 1947. augusztusi csalássorozatban.

Míg a koalíciót fokozatosan felszámoló Rákosi-féle „szalámitaktika” kormányzati végrehajtójának számított, saját pártja vezetésén belül hatalmi rivalizálásba keveredett Péter Gáborral, a szervezetileg szintén a Belügyminisztérium részét képező Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya vezetőjével, valamint Farkas Mihállyal, a fegyveres testületeket felügyelő főtitkárhelyettessel, akik Rákosi Mátyással együtt az ő hivatali elöljárói státusát megkerülve működtették a politikai rendőrséget. A szociáldemokrata párt beolvasztásával 1948. júniusban megalakított Magyar Dolgozók Pártjában továbbra is a Politikai Bizottság tagja maradt, és újra bekerült a Titkárságba, de fokozatosan elvonták tőle az addig általa felügyelt szakterületeket, s 1948. augusztusi külügyminiszteri kinevezése – vagyis a belügyi tárca elvesztése – is befolyásának csökkenését jelezte. 1949 februárjában az akkor megalakult Magyar Függetlenségi Népfront titkárává választották, és a májusi országgyűlési választásokon a népfrontlista negyedik helyén szerepeltették, de Rákosi, Farkas és Péter Gábor már intenzíven formálták azt a „koncepciót”, amely alapján 1949. május 30-án őrizetbe vették. Letartóztatását csak három héttel később, június 19-én hozták nyilvánosságra.
A személyéhez kapcsolt kirakatper előkészítése két szakaszra oszlott. Az első fázisban a kegyetlen kínvallatások egy trockizmussal elegyített, „imperialista nyugati hatalmak” javára elkövetett kémhistória kialakítását körvonalazták. A második periódusban, miközben a korábbi koncepciót nem törölték, a Magyarországra küldött moszkvai tanácsadók irányításával a per előkészítésében a hangsúly egy Tito, illetve Jugoszlávia elleni propaganda-hadjáratra tevődött át. 1949. szeptember 24-én első, október 14-én másodfokon is halálra ítélték. Október 15-én az ítéletet végrehajtották, majd jeltelen sírba temették. Ugyancsak a perrel összefüggésben számolták fel itthon az általa különösen támogatott népi kollégiumi mozgalmat. A Legfelsőbb Bíróság 1955. júniusban minden ellene emelt vádpont alól felmentette. 1956. október 6-án kivégzett társaival együtt, százezres tömeg jelenlétében, ünnepélyes körülmények között újratemették.

Díjai, kitüntetései
Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata (1946); Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal és nagykeresztje (mindkettő 1947); Kossuth Érdemrend I. fokozata (1948); 48-as Díszérem (1949).
Fő műve
A magyar külpolitika útja. Rajk László előadása az MDP Politikai Akadémiáján. Budapest, Szikra, 1949.
Források és irodalom
Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Budapest, Szikra, 1949.
Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Egy műper kortörténete. Brüsszel, Nagy Imre Intézet, 1963.
Strassenreiter Erzsébet – Sipos Péter: Rajk László. Budapest, Akadémiai, 1974.
Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Szerkesztette Nyírő András. Budapest, Interart Stúdió, 1989. 306–307.
Hajdu Tibor: A Rajk-per háttere és fázisai. Társadalmi Szemle, 1992/11. 17‒36.
Bölöny József – Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai, 2004. 424–425.
Az 1947. szeptember 16-ra összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16.–1949. április 12. Főszerkesztők: Marelyn Kiss József, Vida István. Szerkesztette Horváth Zsolt és Hubai László. Budapest, Magyar Országgyűlés, 2005. 339–340.
Duncan Shiels: A Rajk fivérek. Budapest, Vince, 2007.
Vukman Péter: „Tito és Rankovics bizalmi embere.” Rajk László és Lazar Brankov. In Magyarország és a Balkán a XX. században. Szerkesztette A. Sajti Enikő. Szeged, JATE Press, 2011.
Ötvös István: Koncepcióváltások. A Rajk-per katonai vonala. Budapest, Attraktor, 2012.
Zinner Tibor: „A nagy politikai affér”. A Rajk–Brankov-ügy. I–II. kötet. Budapest, Saxum, 2013–2014.
Ezt olvastad?
További cikkek
Gipsz szobrok és „szocdem salak” – A magyar kommunisták és Szabó Ervin emlékének viharos kapcsolata (1918–1945)
Szabó Ervin neve a legtöbbek számára a Fővárosi Könyvtár homlokzatáról lehet ismerős, kevesebbeknek pedig az időnként fellángoló kultúrpolitikai csatározások kapcsán: 2010-től több jobboldali publicista arra hivatkozva, hogy Szabó kommunista volt, […]
Moszkvától Kárpátaljáig, dániai kitérővel – Interjú Seres Attilával
A Magyar Országos Levéltárának referenseként kezdte, majd az MTA Történettudományi Intézetének kutatójaként folytatta. Több éven át Moszkvában képviselte Magyarországot és küzdött a helyi Hungarica-anyagok hozzáférhetőségéért. A VERITAS Történetkutató Intézet és […]
Egy horvát nemes a középkori Erdélyben: vingárti Horvát János pályaképe
A vingárti Horvát család a 16. század első felében egyike volt Erdély jelentősebb nemesi famíliáinak, történetének azonban eddig nem sok figyelmet szenteltek a kutatók. Holott a családalapító János a tartomány […]
Előző cikk
A brit és a magyar külpolitika és sajtó a nagy keleti válság idején (1875–1878)
Immáron nyolcadik évadát éli a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a Történettudományi Intézet legnépszerűbb szabadon választható, Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzusa. […]











