„A szép nő a legveszélyesebb” – Női identitás, női életutak az antikvitásban workshop a Szegedi Tudományegyetemen

2022. március 30-án a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Ókortörténeti Tanszékének szervezésében immár harmadik alkalommal rendezték meg a Női identitás, női életutak az antikvitásban című workshopot. Az ókori nőkérdéssel és nőtörténettel foglalkozó műhelykonferencia nyolc előadója más-más szempontból közelítette meg a témát. A sok érdeklődőt vonzó konferencia megnyitóján Gyenge Zoltán, az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar dékánja köszöntötte a résztvevőket.

Az első előadást Karsai György, az Ókortudományi Társaság elnöke, a PTE oktatója tartotta Minden nő Odüsszeuszra vár…? címmel. Előadásában Homérosz Odüsszeiájának női karaktereit elemezte, illetve azt, hogy milyen viszonyban álltak a főhőssel.

Kifejtette, hogy az egyik legjobban megírt hazatérés-eposzban fontos szerepük van a női karaktereknek, amelynek ugyanakkor a recepciótörténeti kutatások nem szentelnek kellő figyelmet, „pedig nélkülük Odüsszeusz nem jutott volna haza.”

Előadásában részletesen elemezte, hogy a nők az eposzban mindig énekelnek és/vagy szőnek, s ez a cselekvés mindig megszűnik, ahogy Odüsszeusz megjelenik: azt a férfit várják, aki mellett boldogok lehetnek, ezért várnak Odüsszeuszra, mert minden nőt boldoggá tesz… Majd örökre boldogtalanná is.” Talán Nauszikáé a legtragikusabb női sors, hiszen, mikor Odüsszeusszal találkozik a parton, a férfi már csupán egy éjszakányi utazásra van Ithakától. Nauszika sorsa a csábítás után megpecsételődött, többé nem találkozott egyetlen férfival sem, vagyis Odüsszeusz emléke az egyetlen, amelyet valaha férfiról szerezni tudott. Karsai előadása végén kitért a dajka, Eurükleia fontos szerepére, valamint Kirké kirohanására, aki a férfi istenek szerelmi életét nyíltan kritizálta Hermésznek.

Karsai György előadása

A második előadást Gyenge Zoltán, az SZTE Filozófia Tanszékének egyetemi tanára, az SZTE BTK dékánja tartotta A görög nők és istenek címmel, amely eszmetörténeti megközelítésből vizsgálta a női létet a szépművészet legismertebb ókori nőalakokat bemutató festményein keresztül.

Az előadás nagy figyelmet fordított annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy az antikvitás maszkulin beállítottságú világában a nők szerepének feloldása hogyan mehetett végbe.

Mivel a női princípium az ókorban is igen heterogén volt, a rendelkezésre álló időre való tekintettel az előadó kettő aspektusból vizsgálta meg a kérdést; a nő mint istenség és a nő mint szörnyűség. Mielőtt részletesen kitért volna a mitológiai témákat ábrázoló festmények elemzésére, rövid áttekintést adott, hogyan jelennek meg az istennők az ember életében. Az első szakaszban a nomád életmódra és a természetimádatra utalt az előadó, ahol a „nomádokkal együtt vándoroltak az istenek és még nem zárták őket templomokba.” Ekképp jelentek meg az istenek bolygók képében, s születtek meg egyben az első istennők is, utalva többek között Urania megszületésére, és Uranosszal való folyamatos harcára.

Gyenge kifejtette továbbá, hogy a mitológiában a nők nemcsak istennői szerepben hozhatók összefüggésbe Olümposz hegyével, hanem úgy is, mint áldozatok, akiket az esetek nagy részében Zeusz kéjvágya irányít. A főisten képtelen ellenállni, és bármilyen alakban képes az adott nőt elcsábítani; férj képében, hattyú alakjában, sőt aranyesőként is, humoros éllel megkérdőjelezve utóbbi formában a testi együttlét élvezésének valódi fokát. A mitológiai szörnyekhez gyakorta női alakot, alakrészletet képzeltek el, mely nem véletlen, hiszen a középkor és a kora újkor folyamán a nőket – különösen a szépeket – valamilyen sötét mágiával, a gonosszal azonosítottak.

„»A szép nő a legveszélyesebb« – tartja a felfogás még a tizenkilencedik században is” – fejtette ki az előadó.

Gyenge Zoltán előadása

A női tulajdonságokkal rendelkező szörnyek sorát a Gustave Moreau festményén is megjelenő félig nő, félig állat formájú szfinx nyitja, melyet a festő Oidipusz és a szfinx című alkotásán mutatott be az előadó. Gyenge felhívta a figyelmet egyrészt a szfinx eredeti jelentésére, a fojtogatóra, amely a festményen is jól látható, hiszen a szörny karmait épp Oidipuszba mélyeszti. Másrészt pedig rámutatott a három harpüeia (félig madártestű, félig női alakok) után a köznyelvben is használatos hárpia kifejezés paradoxonjára. Kifejtette, hogy a hárpia alakba zárt nő ugyan tönkreteszi, de nem bántja a férfit, a férfi viszont bántja a nőt – ezen a ponton utalva a boszorkányüldözésekre.

Gustave Moreau: Oidipusz és a szfinx (1864; Metropolitan Museum of Art, 21.134.1)

A műhelykonferencia következő előadója Vass Lóránt, a PPKE Régészeti Intézet adjunktusa volt, aki a Római nők a fronton. A női jelenlét kimutatásának régészeti kihívásai című előadásában olyan módszertani lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyek elmondása szerint a mai napig igencsak megosztják a régész szakmát. Kutatásában elsősorban a katonatáborokban bővelkedő határvidékekre fekteti a hangsúlyt, különös tekintettel Pannoniára. Feltételezése szerint a nők jelenléte a katonai táborokban – a régészeti ásatások segítségével – tetten érhetők, ugyanakkor ez éles vitát gerjeszt a kutatók között. A konszenzus hiánya komplex, több szempontból is megkérdőjelezhető vagy épp igazolható.

Az egyik probléma Vass szerint, hogy a kutatások nem adnak túl változatos képet a nők jelenlétéről; leginkább anyaként, asszonyként találhatók meg, holott érdemes lenne ezen szerepkörökön túl megvizsgálni a liberták, kereskedők, prostituáltak, rabszolgák helyzetét is.

A másik, hogy az egykori katonai területeken végzett ásatásokon fellelt bizonyítékokat gyakran szélsőségesen értelmezik. Példaként hozta fel a Vindolanda katonai táborában talált gyermekméretű cipőket, melyekre egyes kutatók úgy tekintenek, mint egykori újoncok lábbelijeire, míg a katonai táborokban talált különböző hajtűkről azt feltételezték, hogy keletről érkező, vélhetően hosszú hajú katonáké lehettek. Utóbbit Vass is nehezen elképzelhetőnek tartja, hiszen a hosszú, dús hajzuhatag egyrészt nevetség tárgyává tehette volna a katonákat, másrészt kényelmi szempontból sem lehetett előnyös egy többnapos csatározás alkalmával.

Vass Lóránt előadása

Az előadó kutatása során igyekezett megtalálni az arany középutat, így beemelni a legreálisabb bizonyítékokat, ezáltal a nők katonai táborokban való jelenlétére ellenérvként fel tudta hozni az 1–3. század között érvényben lévő házassági törvényt, amely tiltotta az aktív szolgálatban lévő katonák házasodását. A törvény gyakorlatban való megvalósulásának hiányára mutatott rá az előadás második fele, amelyben az előadó összegyűjtötte azon pannoniai feliratokat, melyeket nők állítottak aktív szolgálatban lévő férjük halálakor. Természetesen ezek sem tekinthetők egyértelmű bizonyítékoknak, hiszen sok esetben a férfiak leszerelésük után is aktív szolgálatot teljesítő katonákként jeleníttetik meg magukat, lévén a katonai hivatás státuszszimbólum volt a korban, melyre többek között egy 80 évesen elhunyt, vélhetően már nem aktív katona sírfelirata is bizonyíték.

A workshop egyetlen angol nyelvű előadását az SZTE Történelemtudományi Doktori Iskola Antikvitás Programjának doktorandusza, Laura H. Tashman tartotta The Female Goddesses in Pre-Islamic Arabia címmel. Az iszlám előtti arábiai vallások tekintetében a különböző epigráfiai források (feliratok), pénzérmék és templomok a leghitelesebb források, továbbá fontos szerepet játszik az irodalom, akárcsak a görög–római mitológiai alakok, istenek esetében. A Közel-Kelet lakosságát az iszlám előtti időszakban is sokszínűség jellemezte; sivatagban élő pásztorok, nomádok, kereskedők lakták ezt a területet.

Női identitás, női életutak az antikvitásban
Laura H. Tashman előadása

Kultúrájuk szerint három nagy régióra osztható a terület: északi, középső és déli régióra. E régiók közül utóbbi az egyik leggazdagabb, amely a mai Jemen területén található. A különböző távol-keleti útvonalaknak köszönhetően élénk kereskedelem jellemezte a térséget, emiatt gazdag királyságok is felemelkedtek ezen a területen. Az északi és középső régiók már jóval kevésbé voltak egységesek, hiszen a rendelkezésre álló források alapján a nomád, félnomád és városi életmód is jellemző volt e területekre.

A régiók bemutatása után Tashman kitért a preiszlám időszak vallására, amely sok tekintetben hasonlított a kor más népeinek hitvilágára; az istenek és istennők antropomorf jellemzői, az egyes istennők viselkedési formái párhuzamba hozhatók a görög–római mitológia egyes alakjaival is. Többek között ilyen volt Al-Vizzá is, akit Aphroditével azonosítanak, jóllehet ábrázolási módja inkább Pallasz Athénét jeleníti meg előttünk.

A közönség

A Közel-Keleten maradva Dávid Nóra, az SZTE Ókortörténeti Tanszékének adjunktusa folytatta az előadások során, aki a Nők Qumránban? című prezentációjában az esszénus közösség és a nők viszonyát vizsgálta. Az előadás első részében röviden bemutatta az esszénusokat és a rájuk vonatkozó forrásokat, melyből kiderült, hogy milyen kapcsolatban állhattak a Holt-tengeri tekercsekkel és a Holt-tenger partján fekvő településsel, Khirbet Qumran-nal. Ezt követte az előadás legfontosabb kérdésének felvetése: élhettek-e közöttük nők?

A feltehetően már a babiloni fogság után formálódó esszénus irányzat követőin belül (Josephus Flavius írásai alapján) két fő ágat különböztethetünk meg. Egyikük lehetett a Holt-tenger partján, szigorú tisztasági és rituális szabályok szerint, vagyonközösségben élő csoport, míg a másik a Szentföld városaiban, családokban élő esszénusok csoportja.

Az írott és a régészeti források vizsgálatának eredményeit követően az előadó a qumráni barlangokban talált tekercsek anyagának nőkre vonatkozó példáit ismertette. A forrásokból azonban ellentmondásos képet kapunk; míg például a közösség szabályzata nem említi annak női tagjait, addig a Damaszkuszi irat számos jogi, tisztasági és egyéb témában természetesnek veszi a nők jelenlétét, és a velük kapcsolatos szabályokat – például a házasság vagy a válás kérdését – is részletesen tárgyalja.

Dávid Nóra előadása

Az előadó elképzelhetőnek tartja, hogy a különböző források az esszénusok különböző csoportjai számára szolgálhattak útmutatásul. A régészeti kutatások eredményei sem segítenek az előadás címében megfogalmazott kérdés egyértelmű megválaszolásában; az eddig feltárt sírok, illetve a telepen és a barlangokban talált alacsony számú, hagyományosan nőkhöz köthető lelet (például gyöngyök) sem tudja teljességgel bizonyítani, hogy a telepen éltek volna nők. A forrásokban való megjelenésük és a közösséghez való csatlakozásuk egyértelmű tiltásának hiányában azonban nem zárhatjuk ki ennek lehetőségét.

T. Szabó Csaba, az SZTE Vallástudományi Tanszékének tanársegéde Nők és isteneik. Női reprezentáció a római vallás epigráfiai forrásaiban a dunai provinciákban című előadásában egy újfajta szemléletre hívta fel a figyelmet. Az eddigi tanulmányok egyértelműen megkülönböztettek és elkülönítettek nők és férfiak által imádott isteneket a dunai provinciákban, ugyanakkor az epigráfiai források önmagukban még nem erre a következtetésre juttatnak minket.

Az egyik legjellegzetesebb példaként a Dolichenus-kultuszt hozta fel az előadó; Dolichenust egy katonák által imádott istenként aposztrofálják a korábbi tanulmányok, holott T. Szabó több olyan feliratot is talált, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az adott felirat állítója nő volt.

Ugyanez a helyzet egy, a mai Bulgária területén talált felirattal, amelyet egy nő állított az ugyancsak férfiak isteneként ismert Mithrasnak, de a Venus-kultusszal kapcsolatban is találtak olyan bizonyítékokat, amelyben férfiak szólították meg az istennőt. T. Szabó előadásában megvizsgálta, mennyire tarthatóak a „női” és a „férfi” istenek hagyományos kategóriái a dunai provinciákban, valamint azt, hogy a helyi női lakosok milyen istenséget tiszteltek. Utóbbi esetében több feliratban is korrelációt vélt felfedezni az adott személy származási helye és az ott imádott istennők között, hiszen többször is előfordult, hogy „magukkal hozták” a korábbi istenségeket. Ilyen például az itáliai Iuno Populonia, a kelta vagy germán Badones vagy épp az arab Baltis istennő is, akikről feliratot találtak az egykori dunai provinciák területén.

Női identitás, női életutak az antikvitásban
T. Szabó Csaba előadása

Illés Imre Áron, az SZTE Ókortörténeti Tanszékének adjunktusa a Női szerepek a római városok közéletében című előadásában azt vizsgálta, hogy milyen szerep jutott a nőknek a késő római kori városvezetésben. Röviden összefoglalta a tárgyalt időszaknak a városvezetés kérdéskörére vonatkozó jogi rendelkezéseit, és kitért arra, hogy ebben a nők hogyan és milyen szerepet kaphattak. Az anyagi felelősségvállalás a városi tanácstagok esetében – éppúgy, mint a tisztségviselés és a közfeladatok ellátása – kötelező és örökletes volt. Ezt nagyban befolyásolta a származás, az örökölt feladatkör, valamint az elvégzendő közfeladat; utóbbi esetében a nőknek a személyes közfeladat egy részét nem kellett ellátniuk, hiszen az gyakran olyan fizikai munkával járt, amelyet – legalábbis a kor embere szerint – nő nem tud ellátni.

A fizikai munkán kívül viszont a vagyoni közfeladatokat nőknek is teljesíteniük kellett. A nőknek ezen feladataikat mindig apjuk vagy férjük származási helyén kellett ellátniuk, mely az öröklési rendet is nagyban befolyásolta.

Alapvető irányelv volt, hogy a curialis vagyonát meg kellett tartani az adott curiának, így olyan törvények léptek életbe, amelyek ezt az irányelvet védték. Ilyen kérdés volt például a házasodás, amely kimondta, hogy az elhunyt curialis hajadon lánya vagy özvegye 3 év türelmi időt kapott, hogy megházasodjon, lehetőleg a városi tanács egy másik tagjával, különben a türelmi időn túl vagyonának negyedét be kellett szolgáltatnia a város részére.

Női identitás, női életutak az antikvitásban
Illés Imre Áron előadása

A workshop záró előadását Székely Melinda egyetemi docens, a SZTE Ókortörténeti Tanszékének vezetője tartotta Nők a hatalom közelében: a dominatus kor címmel, amelyben azt vizsgálta, hogy a nők milyen szerepet és mekkora hatalmat kaphattak a vezető rétegben, a császári udvarban.

A nők a város alapításától a Római Birodalom végéig ugyan nem tölthettek be semmilyen állami hivatalt, gyakorlatban azonban egyesek jelentős befolyással rendelkezhettek. Az előadó Theodosius császár lányait vette górcső alá; a források tükrében elemezte, hogy a császár fogadott lánya, Serena, bár nem volt császárné, Theodosius második feleségének halála után mégis az udvar első asszonya lett, és felnevelte a kétévesen árván maradt Galla Placidiát, Theodosius vérszerinti lányát is.

Női identitás, női életutak az antikvitásban
Székely Melinda előadása

Serena és férje, Stilicho hadvezér döntöttek a császári gyerekek házasságairól, lányukat Honorius császárhoz adták, fiukat pedig eljegyezték az ekkor már nyolcéves Galla Placidiával. Serena dicséretét írja meg a kor híres költője, Claudius Claudianus, kellő hangsúlyt adva a nő tanulmányainak, ami a korban ritkaságnak számított. A két nő jelentős politikai szerepét jól bizonyítja, hogy Stilicho halála után Galla Placidia hozzájárult az árulási perbe fogott Serena halálos ítéletéhez és ki is végeztette, vélhetően féltékenységből, vagy hatalmi pozíciójának megtartása érdekében.

Az előadásokat vita követte, amelyben mind a szakmabeliek, mind a laikus érdeklődők párbeszédet alakíthattak ki az előadókkal, választ találva a felmerült kérdésekre.

Gombos Brigitta
(PhD-hallgató, SZTE Történelemtudományi Doktori Iskola, Antikvitás Program)

Ezt olvastad?

Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritája 2022. április 28-án ünnepelte 70. születésnapját. Ennek alkalmából a professzor asszonyt a Pécsi