A szobrok élete is számít? – Identitásválságról egy ulmi szoborcsoport kapcsán

Nagy port kavart tavaly a hír, miszerint az ulmi dóm Háromkirályok szoborcsoportját nem állítják ki a betlehemi jászol részeként adventkor arra hivatkozva, hogy a mór király ábrázolása politikailag inkorrekt – ezzel egy több évtizedes hagyományt negligálva. Az eset több szempontból is izgalmas számunkra: tényleg lehet rasszista egy bibliai király ábrázolása? Hogyan alakult a téma ikonográfiája? Hogyan találkozik benne a népi vallásosság és az uralkodói reprezentáció tudatos toposzválasztása?

Isó M. Emese A szobrok élete is számít? – Identitásválságról egy ulmi szoborcsoport kapcsán című írása eredetileg a Credo Evangélikus Folyóirat 2021. évi 3. számában jelent meg. A cikket az Újkor.hu és a Credo együttműködésének keretében másodközöljük. A folyóirat honlapja ide, Facebook-oldala pedig ide kattintva érhető el.

A háromkirályokról

Kezdjük ott, hogy mit is tudunk a szoborcsoport ikonográfiájáról. Közismert téma, a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek az egyik legnépszerűbb szereplői Jézus gyermekségtörténetének, annak ellenére, hogy a Bibliából valójában igen kevés konkrétum derül ki róluk: a betlehemi csillagot Jeruzsálemig követő napkeleti bölcsek hódolni érkeznek a Gyermekhez, de nem tudjuk, hogy papok, mágusok vagy éppen csillagászok-e, s ugyan a számukat sem említi Máté (Mt 2,1–16), azonban a három ajándék – arany, tömjén, mirha – miatt a hagyomány három tudósról beszél, akiket már a kora középkor óta Gáspár, Menyhért, Boldizsár néven tartanak számon. Néhány ábrázoláson ugyanakkor négy, hat vagy éppen tizenkét koronás fő is feltűnik, bár király voltukat csupán két – gyönyörű – bibliai passzus indokolja: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez. […] Mindnyájan Sábából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik.” (Ézs 60,3.6b) A 72. zsoltárban pedig: „Tarsísnak és a szigeteknek királyai hozzanak ajándékot, Sába és Szebá királyai fizessenek adót! Boruljon le előtte minden király, őt szolgálja minden nemzet!” (Zsolt 72,10–11)

Hagyományos ábrázolásukhoz fontos mérföldkő Beda Venerabilis (672/673–735) szerzetes munkássága, amelynek alapján Európa, Ázsia és Afrika – az akkor ismert egész világ – képviselőiként aposztrofálták őket, ezért ábrázolják már nagyon korán fekete bőrűként valamelyik királyt: merthogy földrajzi régiónként változik, hogy melyik névvel illetik a mórt. Előfordul persze, hogy ábrázolásuk a három életkort szimbolizálja, ahogy a hármasság további rejtett tartalmat is hordozhat megjelenítésük kontextusától függően – talán elegendő Giorgione Három filozófusára utalnunk.

Gerald David: A királyok hódolata. National Gallery, London. Kép forrása: Wikipedia

Útjuk talán egyik leggyakrabban ábrázolt bibliai jelenete, ahogy hódolni járulnak a Gyermekhez, akit ölében tart Mária. Ezt a szcénát számtalan módon használták tudatos képi propagandaként is, miközben azt szimbolizálja, ahogy a világ hatalmasságai és gazdagsága térdet hajtanak a Megváltó előtt – aki szegényesen, a lehető legpuritánabb módon jelenik meg előttünk. Nem más ez, mint Krisztus inkarnációjának, megtestesülésének elismerése. Számos esetben kiegészül még a kép olyan elemmel, amely közben emlékezteti a mindenkori nézőt a végre, Jézus áldozatára, kereszthalálára is. Nem ritka a középkorban az összetett tartalmakat, sőt funkciókat magában rejtő toposz, ilyen az is, amikor történelmi személyek, uralkodók reprezentatív és teátrális kontextusban örökíttetik meg magukat – másvalaki bőrébe bújva. Így rejtett portréval (portrait historié) vannak jelen, hogy felismerhető módon egy bizonyos (tudatosan megválasztott) szerepben tetszelegjenek előttünk, jelezve, hogy hasonlatosak ahhoz, akinek a helyét éppen elfoglalják. Hazai példánál maradva: Zsigmond király előszeretettel élt ezzel az eszközzel – amely egyszerre nyilvános fellépés, reprezentáció és legitimáló eszköz is –, s számos esetben valamely bibliai esemény ismert alakjaként jeleníttette meg magát. Így gyakorta ő maga a Krisztus elé járuló, eléje térdelő idős király, akit a gyermek Jézus megáld: ilyen Gentile da Fabriano Háromkirályok imádása című festménye is (1423, Firenze, Uffizi), ahogy arról Götz Pochat is írt.

De ott van az alakjukhoz kötődő betlehemezés és a karácsonyi ünnepkör színjátékai is, amelyek megannyi különleges elemmel bővültek az adott kornak, a közösség lelki igényének megfelelően. Színjátékot már a 11. századból ismerünk (ilyen a latin nyelven, Esztergomból ránk maradt Tractus stellae, a Csillagjáték), s a szokás evangélikus iskolákban is fennmaradt. A hagyomány annyira fontosnak tartja, hogy az első betlehemállítás legendáját is ismeri, amelyet Assisi Szent Ferenchez kötnek. Az először 1223-ban, Greccióban berendezett jászolt Giotto is megörökíti freskói közt.

De még izgalmasabb, amikor a helyi közösség aktualizálni és a saját identitásának erősítőjévé tud tenni egy rögzült toposzt, beépítve a hagyományaiba, az eredettörténetébe, szokásai tengerébe.

Az ulmi szoborcsoportról és készítőjéről

Az ulmi szoborcsoport Martin Scheible (1873, Neu- Ulm – 1954, Ulm) német szobrász munkája. Ő először Ulmban tanult, s pályájának elején Münchenben és Berlinben dolgozott (többek között részt vett a Reichstag díszítésében is). Később Münchenben végzett tanulmányokat a képzőművészeti akadémián, ahol mestere Wilhelm von Rümann professzor volt. Szobrászhallgató barátjával műhelyt nyitott, s részt vett az éves szecessziós kiállításokon is.

A század elején, 1909-ben költözött Ulmba, ahol megnyitotta saját szobrászműhelyét is. Itt tett eleget az első nagyobb megrendeléseknek (1912-ben készült el a Kaufmannswagen homlokzati díszével), de itt történt fordulat is művészetében. Alapító tagja volt az ulmi művészek céhének, s ezzel párhuzamosan már nemcsak helyi szinten, de országosan is ismertté vált: az 1920-as évektől egyre inkább a szakrális művészet felé fordult, sőt ő lett a württembergi protestáns tartományi egyház művészeti biztosa. Ennek megfelelően számos műve található Ulmban, többek között a dómban (szószék, 1937), illetve a Luther Márton-templomban – az ő munkája a reformátor homlokzatot díszítő betonszobra, az oltáron álló feszület, a szószék, az evangélisták szentélyben álló szobrai (1926 és 1928) –, Stuttgartban (feszület, 1943), Albstadtban (templombelső dekorációja 1939–42), Blaubeurenben (feszület, 1940) stb.

Míg korai munkáira a szecessziós íz jellemző, számos expresszív, naturalista szobra is ismert, amelyek gyakorta kis méretű alkotások: izgalmas, ahogy életművében a szecesszió, az art deco és az expresszionizmus találkozik – sok laikus a művész grafikus durvaságát a naivokéhoz hasonlíthatja, tévesen. Az ulmi Háromkirályok szoborcsoport egy 1923-as munkája, amely a Mössner család gyűjteményéből került 1992-ben az ulmi nagytemplom tulajdonába. Mai állapota is jelzi, hogy a fából faragott alakoknak ragyogó koloritja lehetett: élénk piros és kék színek kísérik az aranypalástokat, koronákat. A legidősebb király méltóságteljesen áll, ezt koronájának kiképzése és az oldalán függő kard vertikálisa is hangsúlyozza. A középső kissé meghajlik, hogy átadhassa ajándékát; palástját szolgája tartja mögötte. Viselete, koronája egyszerűbb kivitelű, alakja kedveskedő. A kompozíció legkülönösebb alakja a fiatal szerecsen király. Beállítása kissé szokatlan, egyszerre fejez ki meglepődést és azt az állapotot, amikor valami meghökkentő élményt mesélünk eltúlzott gesztusokkal. A figura egyik kezével magához öleli az ajándékot, míg bal kezét magyarázón, kissé teátrálisan kitárja – benne perecet tartva! Koronáját tollas fejdísz egészíti ki, ezzel is erősítve egzotikus mivoltát: messziről jött, egy másik világ képviselője. A legnagyobb eltérés az arcok kidolgozottságán érhető tetten. A viszonylag kis méret és az erőteljes vésőmozdulatokkal való megmunkálás nem tesz lehetővé részletező finomságú arckidolgozást. A durva felületkezelés azonban különleges dinamikát ad a figuráknak, s a népi fafaragásokat idézi fel, ezzel is növelve a szobrocskák expresszivitását.

Martin Scheible Háromkirályok-szoborcsoportja az ulmi nagytemplomban
Martin Scheible Háromkirályok-szoborcsoportja az ulmi nagytemplomban

Mi a baj mégis a kritika szerint a szerecsen királlyal? A háromkirályok-ábrázolásokon általában nem tűnik ki a másik két szereplő mellett eltúlzott mozdulatokkal vagy elnagyolt, karikaturisztikus arcvonásokkal. Talán azt sem túlzás állítani, hogy gyakorta ő a csoport legimpozánsabb alakja: míg a legidősebb király Mária és a Gyermek előtt térdel, s a következő éppen közelebb hajol, addig a mór egyenesen áll, tartása fenséges, öltözéke és a kincs, amellyel a Gyermekhez járul, szemkápráztató. Elegendő egy pillantást vetni Brueghel vagy Gerard David festményére. Mintha a festők az ő megformálásakor élték volna ki igazán fantáziájuk határtalanságát. Itt viszont széles, duzzadt ajkú, felpüffedt arcú figurát látunk, hatalmas aranykarika fülbevalókkal – a királyok kíséretéhez tartozó, szamarat vezető szolgához (aki mögött a szamár hátán egy majom ül) és a második király palástját tartó alakhoz hasonlóan. A beállításán túl tehát a viselete, a szobor színezése – a tollas fejdísz intenzív kékje és pirosa, a korona világító aranysárgája, a nyaklánc csillogó ezüstje, a bőr sötétje (lába meztelen, nincs rajta cipő, viszont a lábszárát is hatalmas aranyperec övezi) – is őt emeli ki. Mindezt egybevetve az ulmi gyülekezet problémásnak találta az ábrázolás módját, rasszistának minősítették. Mielőtt döntenek a szobor sorsáról, vitára kívánják bocsátani, de ilyen körülmények között 2020 adventjében nem tették ki nyilvánosan, a betlehem részeként a szobrokat.

És akkor végre a perecről és arról, mi történik, ha idő előtt elfogy

A helyi legenda szerint a királyok, amikor Betlehembe tartottak, elhaladtak Ulm mellett, de az úton megérezték a városból áradó csodálatos illatot, amelyet a frissen sült perecek árasztottak magukból. Menyhért király nem tudott ellenállni az illat csábításának, ezért úgy döntött, visz belőle hármat is ajándékba a gyermek Krisztusnak. Azonban a perec illata megkísértette őket, nem bírták ki, hogy időről időre le ne csípjenek egy-egy darabot, végül alig maradt a finomságból. Ezzel szembesülve Menyhért megdühödött, és mérgében megfeketedett – visszament hát Ulmba, vett egy újabbat, amelyet átadhatott Jézusnak.

Martin Scheible Melchior-szobra az ulmi nagytemplom Háromkirályok kompozíciójából
Martin Scheible Melchior-szobra az ulmi nagytemplom Háromkirályok kompozíciójából

A helyi közösség tehát jelenleg saját hagyományát bélyegzi rasszistának, pedig a szobor több tartalom találkozásának tanúja: a távoli, ismeretlen világot megtestesítő mór király és a helyi identitást képviselő perectörténet találkozik az ábrázolásban. Így egyszerre hordozza annak gondolatát, hogy a bölcső mellett egyesül az emberiség a Krisztusnak járó hódolatban, Jézus pedig az egész világ Megváltója, és képes a bibliai történethez saját narratívát, saját hagyományt teremteni, egy adott gyülekezethez kapcsolódva szimbólummá válni – reflektálva lokális sajátosságokra. A mű (és stílusa) egy bizonyos „csoporté”, közösségé, amelynek meghatározott történelmi korszakához tartozik, annak leghitelesebb „szemtanúja”, hordozója.

Ennek tagadása akár történelemhamisításba is csúszhat. Egyrészt, ha nem mórként ábrázolnák valamely királyt, azzal elvennének egy fontos tartalmat a kiforrott, rögzült ábrázolási mód ikonográfiájából. Másrészt a száz évvel ezelőtti Ulmban semmiképpen sem vádolható a szobrász rasszista megjelenítési szándékkal: olyan ítéletet vetítünk rá, amely a saját korunkból fakad, de nem a szobor sajátja. Amikor a rasszizmus mint társadalmi probléma kerül elénk – és hajlamosak vagyunk ezt tenni más esetekben is –, jellemzően tematizáljuk a problémát, szimbolizáljuk egy tárgy segítségével, majd ennek eredményeképpen a műtárgy/szimbólum kerül a vita középpontjába, nem maga a probléma, így kisiklik a diskurzus. Van ebben valami mélyen atavisztikus – ahogy a könyvégetések „működése”, pszichológiája is ezzel írható le: a könyv egyetlen nyilvánosan elégetett példánya az egész megsemmisítendő szellemiséget szimbolizálja, miközben nem annyira az új nézetek terjedését akadályozza meg, semmint az adott közösség identitását erősíti és juttatja egyértelmű kifejezésre a gesztus erejével. Ezzel egy időben egyébként nyilvánosságot ad az elítélt alkotásnak. A könyvek mellett gyakran az ideológiához kapcsolt ellenség képmását is – helyettesítő kivégzés keretében – elpusztították (sőt elpusztítják, manapság is látunk erre példát). Ennek eredményeképpen betiltani igyekszünk bizonyos ábrázolási formákat, szavakat, öncenzúrát hajtunk végre.

Mindez alapvetően történelemhamisítás, és nem valós válasz a kisebbségekkel szembeni előítéletek felszámolására. Az egyes nemzetek múltjában hordozott traumák és tragédiák feloldása, gyógyítása gyakran kapcsolódik szimbolikus aktusokhoz. A közösség számára ezt gyakran egy szimbolikus épület, identitást meghatározó köztéri szobor tematizálja, s ebben a németek – ha lehet így fogalmazni – bizony ügyesek. Elég megnéznünk a drezdai Frauenkirchét és a berlini Neues Museumot. Az 1945-ös bombázás után beomlott Frauenkirche – amely Drezda városképének nemcsak egy meghatározó épülete, de az egyik szimbóluma is, így identitásának fontos jelképe – újjáépítése során a megmaradt, koromtól feketéllő romtéglákat is felhasználták, így téve láthatóvá a „sebeket” a fal szövetében, mementóul hagyva az utókornak. Az emlékezetpolitikai diskurzus számára tette aktív szereplővé a berlini Neues Museumot is a háború utáni elhúzódó rekonstrukció (2009-ben nyílt meg újra): egymás mellé helyezi a 19. század közepi épületből megmaradt falakat és a 20. századi, modern kiegészítéseket, hiszen mindkettő az intézmény történetéhez tartozik. A megoldás nem palástolja, de nem is monumentalizálja a sérüléseket.

Ezzel szemben a mór király „elrejtése” és vele együtt az adventi hagyomány megszakítása elgyökértelenedést jelent: jellemző, hogy elöregedő generáció jár a templomba, akiknek elmaradnak gyermekeik és unokáik, s a fogyatkozás mellett a lakosság változása hoz új tagokat a gyülekezetbe. A közösség így nem kontinuus, korábbi hagyományai pedig már nem a sajátjai, mert azokat nem ismeri, illetve nem ismeri el őket. Ezzel újra- és újraírják történelmüket, kiszakadva saját földrajzi és kulturális meghatározottságukból, szövetükből. Az ilyen jellegű folyamatos változás pedig nem gyarapítja szokásokkal a gyülekezetet, mert azok ezek után mindig eltörölhetők lesznek. Ezáltal a közösség saját magát fosztja meg a múltjától és annak ismeretétől. Ezzel szemben a gyülekezet csak akkor lehet élő, ha hagyományait nem tagadja el, s így – biztos öntudattal – gazdagszik újabbakkal is.

Martin Scheible Háromkirályok-szoborcsoportja az ulmi nagytemplomban
Martin Scheible Háromkirályok-szoborcsoportja az ulmi nagytemplomban

Az ulmi gyülekezet szándéka szerint ez év elején tárgyalt a szobor sorsáról (erről azonban nincsenek hírek). A szobor segítségével tematizált probléma azonban csupán (importált) identitáspolitika, amely a létező (és a helyiek számára élő) szociális kérdések helyét foglalja (és takarja) el, megspórolva ezzel a valós, érvelő vitát, amelynek során a saját történelmükkel és tragédiáik feldolgozásával foglalkozhatnának, érzelmi szinten hagyva a diskurzust (és megadva ezzel önmaguknak a látszólagos feloldozást és feloldódást). Pedig a műalkotásoknak és így természetesen a művészettörténetnek, a történettudománynak a feladata, hogy az adott közösség éber lelkiismerete legyen. Talán elegendő itt Falusi Mártont idézni: „Látjuk, hogy mivé válik az a világ, amelyből a művészet visszavonul: személyiségőrző felelősségét a tudományokra és a szórakoztatóiparra, közösségformáló hatalmát a bürokratikus szakpolitikákra, világmagyarázó erejét, holizmusát az ideológiák opportunizmusára ruházza át. Filozófiai megközelítések is inaskodnak ahhoz, hogy mindez így maradjon, mindenki végezze a maga dolgát anélkül, hogy a másikéra rálátna. A művészeté itt a puszta dekoráció.”

Mit tehet a gyülekezet?

E szobor legfőképp annak iskolapéldája, hogy mi történik akkor, amikor a tartalom és az annak keretet adó forma elválik egymástól. A közösség rosszabb esetben megszünteti a szoborcsoport eddigi funkcióját, és kiállítási tárgyat csinál belőle, ellátva magyarázó táblával. Ezzel egy addig ismeretlen távolságba helyezi a művet, amely így új kontextust kap: ahelyett, hogy a betlehem részeként Krisztus dicséretére volna, esztétikai élménnyé szelídül.

Felismerheti és beszélgetéssorozat témájává teheti a gyülekezet, hogy az egyik probléma, amellyel időről időre szemben találja magát, annak kérdése, hogy a vélemény- és szólás- vagy a vallásszabadság van-e előrébb. S szembesülniük kell azzal a kérdéssel is, hogy a keresztény alapokon nyugvó hagyomány eltörlésével vajon nem saját maguktól veszik-e el a kultúrához való jogot. Még inkább feladata – s ebben van a történészek és művészettörténészek felelőssége is –, hogy (újra és újra) igyekezzen értelmezni és legfőképpen megőrizni a jövő számára a lehető leghitelesebb módon a háromkirályok alakját: formájában és tartalmában egyaránt.

Martin Scheible Melchior-szobra az ulmi nagytemplom Háromkirályok kompozíciójából
Martin Scheible Melchior-szobra az ulmi nagytemplom Háromkirályok kompozíciójából

Mindenképpen látnunk kell, hogy olyasmit kérnek számon Scheiblén és szobrán, ami nem a sajátja, csak mi projektáljuk bele, veszélybe sodorva a közösségi identitást. A véleménynyilvánítás ilyen formája valójában cenzúra, amely elsősorban szimbolikus aktus, magában az eredeti műben nem tesz kárt (fizikailag), de az elkövető azáltal, hogy kitörölné a jelenből, saját történelmét hamisítja meg – letagadja korának összetettségét –, rontva a mindenkori társadalom mentális egészségén. Pedig a helyi közösségek önrendelkezéséhez öntudat kell.

Vajon idén hol tölti az adventet a szoborcsoport?

L. S.-nak

Ajánlott irodalom

Arasse, Daniel 2014. Egy fekete szem. In: uő: Festménytalányok. Ford. Seláf Levente. Typotex Kiadó, Budapest. 53–90. o.

Beer, Manuela et al. (szerk.) 2014. Die Heiligen Drei Könige. Mythos, Kunst und Kult. Hirmer Verlag, München.

Fabiny Tamás 2020. Boldizsár, a száműzött szerecsen király. Evangélikus Élet, 85. évf. 45–46. sz. 16–17. o. (Online elérés Megtekintés: 2021. augusztus 27.)

Falusi Márton 2012. Virágvasárnapi zsákbanfutás. Esszék, tanulmányok, kritikák. Hitel Könyvműhely – Nemzeti Kultúráért Alapítvány, Budapest.

Marosi Ernő 2002. Művészettörténet. Az emlékezés tudománya. Előadás. Mindentudás Egyeteme, I. szemeszter, 2002. október 14. (Online elérés.Megtekintés: 2021. augusztus 27.)

Schühly, Verena 2013. Wie Melchior zur Brezel kam. Krippe mit Ulmer Lokalkolorit im Münster. Zwei Versionen der Entstehungsgeschichte. Ulm und Neu-Ulm, december 24. 19. o. (Online elérés. Letöltés: 2021. augusztus 27.)

Tevelÿ Arató György 2019. Szabadon szolgál… Kultúráról és hatalomról (nem csak) középiskolásoknak. Hitel, 32. évf. 2. sz. 145–155. o.

Isó M. Emese

Ezt olvastad?

Zubreczki Dávid újságíró, blogger, „építészeti mesemondó”, korábban az Urbanista blog szerzője szellemes és közérthető írásaival népszerűsíti az építészetet. Nap mint