Hátsók a kályhacsempén – egy különös ikonográfiai téma felbukkanásai

A késő középkori kályhacsempék kutatásakor olyan kérdések merülhetnek fel a művészettörténészekben, mint a látszólag banális „milyen funkció(ka)t töltöttek be a kályhák”, illetve, hogy „hogyan ábrázolták a korszakban azokat”. Különleges találat az, amikor egy kályhacsempén jön szembe olyan ábrázolás, amelyen éppen használat közben, tehát minimum az egyik funkcióját bemutatva jelenítik meg a kályhákat. Pláne különleges, ha az az ábrázolás már szembejött más alkotásokon, jelezve, hogy ismert, elterjedt, jelentéssel bíró toposzról, ikonográfiai témáról van szó. Mit tesz az egyszeri kutató? Elkezdi ezeket feljegyezni, eltenni magának, majd a szeme is rááll, így bővül folyamatosan az anyag, gyűjteménnyé gyarapodva, amellyel legfőképp önmagát szórakoztatja a gyűjtője. Általában ezek a lapszéli jegyzetek fiókban maradnak, csupán a rokonokat és barátokat szórakoztatja vele az ember.

Jelen cikk teljes, hivatkozásokkal ellátott változata a Credo Evangélikus Folyóirat 2022. évi 3. számában jelent meg Serio ludere – Hátsó gondolatok a lapszéli jegyzetek közt. Egy különös ikonográfiai téma felbukkanásai címmel. A cikk szerkesztett változatát az Újkor.hu és a Credo együttműködésének keretében közöljük. A folyóirat honlapja ide, Facebook-oldala pedig ide kattintva érhető el.

Induljunk a kályhától, avagy mi is van a kályhacsempén?

Ilyen gyűjtendő jelenet volt számomra az, amely ma a coburgi fellegvár egyik szobájában álló – eredetileg nürnbergi – mázascserép-kályha egyik kályhacsempéjén látható (1. kép). A jelenet a következő: a baloldalt látható zöldmázas cserépkályha előtt nőalak áll, elfoglalva ezzel a kép középpontját: a főkötős hölgy szoknyáját felemelve, pőre fenekét melegíti a kályha felé tartva, a jelenetet pedig felirat – „VERM ARS” – egészíti ki.

A kályhán látható 1540 körüli jelenet elrendezése és egyes elemei Sebald Beham metszeteivel mutatnak rokonságot, sőt maga a stílus és a tartalom is. Sokan bizonyára a paraszti zsánerekről ismerik a művészt: munkáin a korántsem kecses, mint inkább tenyeres-talpas parasztok táncának sora bontakozik ki előttünk, elefántlábakkal dobbantó figurák, kajla kézmozdulatok, bárdolatlan vigyorok és grimaszok – miközben egyes alakok elokádják magukat (2. kép). Ez is reneszánsz! Ugyanaz a hangulat jelenik meg tehát a míves kályhán, mint a nürnbergi mester munkáin: a tematika és a kompozíció, stílus is egyezik.

A kutatások pedig meg is erősítik feltételezéseinket: ahogy E. S. mester vagy Dürer metszeteit, úgy Sebald Beham munkáit is sokan másolták szerte Európában, számos műfaj alkotásain elterjesztve kompozícióikat, amelyek közt igen népszerűek voltak a parasztokat és mulatságaikat ábrázoló jelenetek. Feltételezhetően így jutott el a német vidékek kályhacsempéihez modellt készítő faragó révén számos otthonba is a népszerű, sokszor mulatságos, szórakoztató és gyakran morális üzenetet hordozó képek egy része. Mivel az általunk ismert kályha sokszínmázas, impozáns nemcsak mérete, de a kivitel bravúrossága miatt is, könnyű elképzelni, hogy megrendelője jómódú volt, aki igyekezett divatos, anyagi helyzetét és társadalmi státuszát is reprezentáló alkotással díszíteni és felfűteni otthonát. Csakhogy más miatt is különös ez a kályha: az itt tárgyalt kályhás-faros jelenet felett ugyancsak a mezítelen hátsóját mutató figurát láthatunk (aki ráadásul épp ürít), és egy bolond figurája is olyan pózban jelenik meg előttünk, hogy hátsófele jól kivehető legyen – különben főként táncoló párok töltik ki a rendelkezésre álló felületet. A kérdés adott: hogyan férnek meg éppen ezek a nem túl fennkölt jelenetek egy a társadalmi és gazdasági helyzetet, sőt ízlést is reprezentáló alkotáson?

További példák a kályhacsempén kívül

Ezzel az igen meglepő jelenettel két krónikában, Marx Walther tornakönyvében (3. kép) és a szintén augsburgi Jeremias Schemel művében is találkoztam (4. kép).

Az első esetén a kályha előtt álló hölgy fonott haja koszorúba rendezve öleli fejét körbe, ruhája zöld, ujja kissé buggyos vállban, mell alatt húzott, nagy redőkben omlik alá a szoknya. A második szinte szóról szóra ismétli ezt, a különbség a motívumokat illetően, hogy itt kendővel takarja haját a nőalak – időközben bekötötték a fejét? A mondanivaló szempontjából nem mindegy…

A következő példa a témára egy 1600 körüli kártyalapon tűnik fel: a melegedés jelenete (tényleg ezzel az eufemisztikus megnevezéssel hivatkozik a jelenetre a szakirodalom) a makk, „december” jelzettel és felirattal ellátott kártyalapon látható (amelyen egyébként is a tűznél melegedő férfi alakja a megszokott számunkra), azonban a korábbi példáktól eltérően itt kifejezetten megtört, csúf asszonyt látunk ablakos szobabelsőben, a nő mögött a fonáshoz szükséges guzsaly is látszik (5. kép).

Ennek megfelelően itt a kompozíció felső részében elhelyezett szöveg is más, a töltete azonban még egyértelműbben vulgáris felhangokat közvetít. Ugyancsak játékon, egy metszett gyöngyház és elefántcsont játéktáblán jelenik meg legközelebb az ikonográfiai toposz: a nő öregségét tovább hangsúlyozva, botot tart a kezében, nehezen előregörnyed, hogy fenekét minél inkább a kályha felé tudja tartani. A jelenet itt is szobabelsőben kapott helyet, ez egyszer felirat nélkül (6. kép).

Az eddig látott és általam véletlenszerűen megtalált előfordulása e toposznak mind-mind német, ahogy az is, amely miatt végül összeírtam őket, hiszen igen meglepő helyen bukkant fel: ez az utolsó Luther Márton egy nyomtatásban megjelent imádságos könyvét kíséri! (7. kép).

A Luther-mű, amelyet a metszet kísér, 1527-ben jelent meg Nürnbergben Hieronymus Andreae nyomdájában. Valójában már a megjelenés körülményei is izgalmassá teszik a kiadványt: az imádságoskönyvecske (Ein seer gut und nützlichs Bettbuchleyn) ekkor és itt Luther neve nélkül jelent meg. A nyomdász szimpatizált Luther tanításaival – korábban a bebörtönzést sem kerülte el, amiben bizonyára közrejátszott a parasztlázadás támogatása és talán az 1525-ös háborúban való részvétele is –, de ennek ebben az esetben nem adott egyértelműen hangot. Mi volt ennek az oka? Már nem kellett attól tartania, hogy retorzió éri, hiszen Nürnberg városa ekkorra függetlenedett a püspöki udvartól, 1525-ben igent mondott a lutheri tanokra. Feltehetően abban reménykedett, hogy ezzel az ártalmatlan félrevezetéssel nemcsak a reformációval és Lutherrel szimpatizálók, de a római egyházhoz tartozók is vásárolják majd a kiadványt: piacvezérelt ökumenizmus – mondhatnánk, ha nem volna anakronisztikus. Az imádságok megjelentetése a szerző neve nélkül ártalmatlan megoldásnak tűnhetett számára, amellyel a profitot igyekezett maximalizálni – a szöveget kísérő metszetek is közkedveltek voltak, nem csoda, hogy hónapábrázolások kaptak benne helyet.

A művet – ezen már nem is lepődünk meg – Beham metszetei kísérik, akivel más alkalmakkor is együtt dolgozott Andreae. Őt is a lutheri tanok támogatói közt találjuk, ami miatt 1525 januárjában (még éppen azelőtt, hogy a város áttért a lutheránus hitre) kiutasították Nürnbergből: a vád eretnekség, istenkáromlás, a városi tanács tekintélyének el nem ismerése, a radikális reformáció eszméinek terjesztése volt. Hamarosan visszatérhetett a városba – ahol Dürer művészetének hatása alatt fejlődött –, és számos Luther-művet illusztrált még, végül Frankfurtban találta meg a helyét.

Az imádságoskönyvet tehát a tizenkét hónap ábrázolása kíséri, ami főként a mindennapi életből vett jeleneteket, az adott évszakra jellemző cselekedeteket jelenti, de nemcsak az aktuális időszakhoz kapcsolódó munkákat, hanem a pihenést, kikapcsolódást is megjeleníti, így a paraszti és polgári réteg is képviselteti magát. Mindez régi témája a művészeteknek: megtaláljuk párhuzamait a miniatúra- és táblaképfestészetben, de még a muráliák közt is, tehát a sokszorosítható, így tömegekhez eljuttatható, a közösség számára szimbolikus épületeken és a magánmegrendelésre, privát gyűjteménybe szánt alkotásokon, studiolókban is. A január gyakran kályha melletti életjelenetet, rendszerint asztalnál ülő társaságot vagy kifejezetten a pihenés jelenetét mutatja, itt a melegedés egy boltíves teremben jelenik meg jobboldalt, míg baloldalt egy asztaltársaságot látunk – a falatozók pedig az ülepét süttető hölgyet nézik!

A jelenetek beleillenek a Behamot népszerűvé tévő sorozatokba, amelyek parasztokat jelenítenek meg mulatozás (és az ezzel járó egyéb fiziológiai szükségletek kielégítése), tánc, tivornyázás és veszekedés közben. Ez nem meglepő, hiszen a parasztmulatságokat megjelenítő művei a hónapábrázolásokkal szinte párhuzamosak: az 1520-as évek második felében és a ’30-as években készülnek, hogy aztán mindenfelé, mindenféle változatban elterjedjenek. Az itt tárgyalt cikluson áttekintve alapvetően jellegzetes cselekményeket leíró, azokat „illő módon” illusztráló képeket látunk: nincs naplopó, a bortól kidőlt zsánerfiguránk. Ahol a pihenés megjelenik, ott is az adott feladathoz természetesen tartozó cselekmény (augusztus), illetve a kellemes időtöltés (május) bevett toposzaként látjuk. Az egyetlen különös, hangvételével meglepő részlet a pőre fenék. Azért is érdekes ez, mert a Beham munkáit követő hónapábrázolásokon ez a részlet nem jelenik meg, sőt a legtöbb ilyen jellegű sorozaton komoly változtatással látjuk viszont: vagy lemarad a nőalak a kályhával, vagy mások melegednek mellette, decens módon illusztrálva a téli hónapot. Nem tartozik tehát hozzá a kanonizálódott megjelenítéshez a hölgy.

Szekszamonta és szerszám

A középkori és a reneszánsz művészetben is találkozunk számtalan esetben és különböző funkcióban, különböző művészi szándékkal vagy a megrendelő intuícióinak eleget tévő szerepben mezítelen fenékkel. Fontos elemei a tomporok Bosch kompozícióinak, amelyek bővelkednek a hangszert megszólaltató vagy éppen a kottát hordozó hátsókban, de virágok is nyílnak nála ilyen helyeken (8. kép). Nála a bűnösök csoportja jelenik így meg, ráadásul képeinek elmaradhatatlan részei a különleges, fantáziadús lények is, amelyek ugyancsak aktívan használják feneküket. De Karel van Mander írja Joachim Painir művészete kapcsán, hogy szokása volt tájképeibe szükségét végző kisembereket komponálni (amiért „a kakáló” nevet kapta), s a műveit keresők kifejezetten kutatták ezeket a részleteket festményein.

Ezek a különös megoldások nem ismeretlenek a lapszéli díszek világában – amelyek Bosch művészetére is oly nagy hatással voltak –, ahol még különlegesebb hátsókkal találkozunk: ugyancsak a zenélők sorát bővíti az emberarcú kentaurfenék, ahogy számos támadás alatt álló fart is látni. Utóbbi, azzal együtt, hogy egy esetben majomszerű démonfigura esik neki egy püspök fenekének karddal, ugyancsak sajátos felhangokat hordoz. Nem hiányzik a vulgáris vonulat innen sem: néhol ürítő (és közben társalgó) katonák tűnnek fel, de gyakori látvány, hogy a pőrének ábrázolt hátsó felek hol zenével, hol salakanyaggal támadnak apácákra (9. kép). A nem egyszerűen vaskos humor, hanem a durva hangvétel mellett kifejezetten a (didaktikus felhanggal bíró) szórakoztatás céljával is készültek ártalmatlanabb kompozíciók.

De nézzük azokat a példákat, amikor főszerepben vannak a tomporok, hiszen fontos elemei, de csupán kísérői voltak eddig a kompozícióknak. A táblaképek közül egyetlen kívánkozik ide: az ismeretlen flamand mester „szatirikus” diptichonja, amely belső oldalain mutat számunkra egy a teljes táblát kitöltő pucér, pörsenéses feneket. A letolt nadrágból bogáncsvirág kandikál ki, még bonyolultabbá téve a kép értelmét – és ez esetben a feliratok sem segítenek bennünket a biztos megoldásra: nagyon úgy fest, hogy valaki vagyonát és idejét sem sajnálta egy igen rossz tréfára.

Nemcsak kályhacsempén – melegedés lótakarón, kártyalapon és imakönyvben

A Luther művét kísérő metszet nem hordoz sajátosan evangélikus töltetet. Ez a sorozat ebből a szempontból egészen illedelmesnek számít, néhol egyszerű, ismert illusztrálása a hónapoknak: a ciklus mintegy kvintesszenciája annak, amit a korabeli konvencionális hónapábrázolások kapcsán gondolhatunk. Moralizáló szándék sem érhető tetten, pedig a kísért műhöz illene az ilyen töltetű sorozat. Csupán január lóg ki a sorból, s nevezhető okkal drôlerie-nek: tréfás, mulatságos – más kontextusban vaskos – képnek, akár a mester, Beham más művei, akár az ezzel rokon sorozatokra gondolva, amilyen Bruegel vagy éppen Israhel van Meckenem életművéből is ismert.

A toposz két esetben is játékon jelenik meg. Az ezeken bemutatott jelenetek gyakran az ostobaság, hiúság, hiábavalóság megjelenítői, s a társasjáték ennek érdekes hordozója, hiszen maga a szerencsejáték is bűnt szül a korabeli felfogás szerint: akár a dohánytermék dobozára írt figyelmeztető üzenet, itt sem ér célt a képekkel kifejezni vágyott morális mondanivaló: sokkal inkább azok humoros oldala dominál. Ezek a jelenetek nem csak a „felemelt ujj” akarnak lenni, egészen egyszerűen az ember aljas ösztöneit mutatják meg, még ha épp azoktól is akarnak óva inteni. Erkölcsi üzeneteket közvetítő témákban jelenhetnek meg a kártyalapokon is, de leginkább kerettémákká szelídülnek: látnunk kell, hogy ezek a számunkra sokszor zűrzavaros jelenetek kontextusukból, az ikonográfiai programból kiszakadva is megjelennek, elveszítve az eredeti szándék szerinti – a hiábavalóságra és mulandóságra felhívó – funkciójukat, megmaradva pusztán harsány, vaskos humort közvetítő jeleneteknek (nagyon úgy fest, ez a korszak is ismerte már a vécéhumort).

Ha a melegedésjelenet végső mondanivalóját keressük, érdemes visszatekintenünk arra is, milyen hordozókon láttuk, s azt is végiggondolni, miben térnek el a kompozíciók: egyedül a metszetlapon volt ábrázolva asztaltársaság, így közönség. A lótakarón való megjelenítése a lovagi torna nézőinek szórakoztatására készülhetett, célja szerint a lovagra kell irányítania a figyelmet, megragadni a nézőket, emlékezetessé tenni és ha lehet, meg is nevettetni őket – pont, mint egy focimeccsen, a kocsmahumor eszközeit is bevetve. Ebben az esetben lehetett arra alkalom, hogy a tornán részt vevőket bemutatva, a felszerelésük díszítését méltassák, így annak felirata is elhangozzék, újabb módon a fenékre irányítva a figyelmet, amely aszerint, hogy hajadon vagy főkötős hölgy, más-más színezetet, más-más hangsúlyt, élt kap. A kártya- és a táblajáték kapcsán jobban adagolható a moralizáló szándék, de annak érvénytelensége is, nem beszélve arról, hogy a feneket mindig az nézheti meg, akinél az adott lap megtalálható. A kályha esetén is úgy érezhetjük, a készítő számolt a tárgy és az azon megjelenő tematika térbeli elhelyezésével: így is kap nézőközönséget a hölgy, mindig van, aki kukkolja, a komponáló számol a nézők jelenlétével, kellenek a jelenethez.

A megoldást azonban ebben az esetben talán nem más fenékábrázolásokkal való összevetésből közelíthetjük meg, sokkal inkább a kulturális közegből, annak is egy olyan részében, amely kevéssé őrződött meg illékonysága és folyton változó lénye miatt: az idiómák közt. A kártyákon és társasjátékokon gyakorta jelennek meg elsőre értelmezhetetlennek, indokolatlannak tűnő furcsa kis jelenetek – mint amilyen a mi hölgyünk is –, amelyek azonban feloldhatók, ha az ember járatos a német, esetleg a holland szólások és közmondások világában. Az összegyűjtött jeleneteken háromféle feliratot is találunk, s így akár a jelenet értelme is aszerint változhat, hogy milyen funkciójú hordozón jelenik meg: a kályhafiókon csupán a melegedésre utaló két szót látjuk (amely ugyancsak arra mutat, hogy van, aki érti, milyen szöveget kell felidéznie a képnek és feliratnak együttesen). Míg a lótakarón olvasható feliratot nehézkes értelmezni: „Túl közel dugtam az orromat (?), ezért hát kályha előtt várom a meleget.” Talán a kíváncsiságára és annak negatív következményeire utalhat, de az sem biztos, hogy az orról van itt szó. A szövegben szereplő „elválasztócsont” talán intimebb testrészre utal, így a szöveg értelme olyasmi lehet, hogy máshol már nem találhat felmelegedést, csak a kályha mellett, hiszen már kiházasították/kiöregedett/túl sokat tapasztalt, nem önként, de le kell mondania az élvezetek hajhászásáról.

A kártyalapon olvasható versike kifejezetten az említett és nemcsak a középkorban, de a kora újkorban is virágzó vécéhumort hozza elő: „Vénkisasszonytestem még megfázik hátulról, annak okából, hogy az elülső ajtó csupa ránc és redő.” Itt ugyancsak az (öregség miatti) szexuális elutasítottság fogalmazódik meg, s érdemes tudatosítanunk: bár a kép a feneket mutatja meg, legtöbbször nem arra gondol. Az bizonyos, hogy a kályhák és hölgyek kettőse alapvetően hordozza ezt a malackodós áthallást, elég a saját közmondásainkra gondolnunk: mihez kályha mellett szokol, asztal fején pirulsz meg érte.

Végezetül a modusról – vissza a kályhához

Míg az imádságoskönyv esetén a mester szándéka szerint konvencionálisnak tarthatjuk, a társasjátékok esetén a szórakoztató és morális tartalmakat ötvöző megoldásként azonosíthatjuk a jelenet kiválasztását és megörökítését, a lótakarón pedig kifejezetten a durva humor eszközének, addig a nagyméretű és impozáns kályha esetén mégiscsak különösnek és nehezen magyarázhatónak találjuk: a vendégek fogadására alkalmas térben elhelyezett, reprezentációs funkcióknak is eleget tevő kisarchitektúra első ránézésre káprázatos – a színei miatt. Ha közelebb lépünk hozzá és szemügyre vesszük az alakos jeleneteket, amelyek a kályha felső testén kerültek elhelyezésre, profán, sőt obszcén képek villannak fel előttünk (mint az ürítő bolond alakja). A téma és a stílus megválasztható aszerint, hogy mi illik a képben megfogalmazni vágyott tartalomhoz, figyelembe véve a megrendelő/vásárló szociális közegét is: mást választ megjelenítési mód tekintetében a köznép, a polgárság és az előkelők tagja – igényének és lehetőségének megfelelően. Annál is inkább, hiszen más közérthető, más érvényesül a különböző társadalmi-műveltségi szintek számára.

Ezért is meglepők e kályhafiókokon megjelenő figurák: nem érezzük, hogy a téma és a stílus összeillene, túl igényes, túl központi helyet foglal el ezekhez a kompozíciókhoz. Sokszorosítható, tehát olcsó, tömegekhez szóló metszeteken (akár könyvben, akár kártyalapon látjuk) nem szokatlan, a játéktáblán csak-csak (a hordozóhoz, bár exkluzív, igencsak illik az ikonográfiai program részeként), a lovagi tornán pedig efemer jellegű, akkor és ott kell működnie – de a lakás egyik legmeghatározóbb bútorán különös. Az egyéni ízlés kifejezése ez? A jómódú, arisztokrata megrendelő választásával bizonyára divatos társadalomkritikát jelenített meg otthonában. A korszakban már csak külsőségekben elvárt erkölcsök, morális kívánalmak ellenpontja, fonákja fogalmazódik meg ezekben a jelenetekben, s a mester különlegessége is abban fogható meg, hogy a szokatlan, korábban csak kisművészeti – ebben az esetben, bár kevés példát tudtunk felhozni a jelenet megörökítésére, azok főként sokszorosítható, tehát tömegekhez eljutó – alkotásokon megjelenített, marginális témákat emel fel, ezzel a kísérletezéssel pedig sajátos karaktert kap művészete, amely így a sikerét is jelentheti.

A megrendelésben megfogalmazódó magatartás hasonló ahhoz, amit privát kollekciókba szánt, az emberi gyarlóságot megörökítő alkotások esetén is látunk. Addig csupán lapszéldíszek közt, kisméretű metszeteken látott groteszk figurák központi szerepet kapnak. Ugyanezt áll Bosch magánmegrendelésre festett művei, a korábban említett liège-i szatirikus diptichon elkészültének hátterében: a komikus elválaszthatatlan a tragikustól, az erotikus az obszcéntól és az illendő az ocsmánytól – s a megbízó intellektusát most már az ilyen művek beszerzésével fejezi ki.

A cikket Sára Juliannának ajánlom. A német nyelvű szövegek fordításában nyújtott segítségét köszönöm Márton Lászlónak és Csermelyi Józsefnek.

Isó M. Emese

Ezt olvastad?

Középkori és kora újkori metamorfózisok – A Ceræ 2024. évi első virtuális konferenciája

Április utolsó hetében mind tematikai sokszínűségét, mind technikai megvalósítását tekintve rendkívül izgalmas virtuális konferenciát szervezett a Ceræ, a középkori és

X