„A történész a nemzet pszichológusa” – interjú Mészáros Kálmánnal

Mészáros Kálmán hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa. Doktori disszertációját A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája, 1703–1711 címmel írta meg, melyből 2006-ban kötete jelent meg. Kutatási területe a Rákóczi-szabadságharc és a kuruc-kor története, melynek kapcsán eddig számos tanulmánya, öt forráskiadványa is megjelent.

Mészáros Kálmán. A szerző fotója.
Mészáros Kálmán. A szerző fotója.

Újkor.hu: Honnan ered a történelem iránti érdeklődésed? Gyermekkori lelkesedésként kezdődött?

Mészáros Kálmán: Pontosan így tudnám én is megfogalmazni. Falun nőttem fel, egészen kis koromat Tápiószentmártonban, iskolás éveimet pedig második osztályos koromtól Jászladányon töltöttem. Mindig szerettem idős emberekkel beszélgetni, ráadásul akkor még viszonylagos közelségben voltak a paraszti kultúra tárgyi emlékei a háztartásokban, gazdasági udvarokban, és gyűjtöttem is a néprajzi tárgyakat (tejesköcsögtől a szenes vasalón át a vízhordó rúdig mindenfélét). Az öregek iránti kötődésről egy kedves emlékem, hogy a Tigris őrssel elmentünk egy magányos idős nénihez (Mariska nénihez) a tűzifát behordani, és utána én visszajáró vendég lettem hozzá: körülbelül 11 éves koromtól olyan 13-14 éves koromig rendszeresen látogattam és beszélgettem vele. Fiatal korában cseléd volt Budapesten, így nem csak a falu határáig terjedt a látóköre. Sokat olvasott (May Károlyt például), és elég izgalmas dolgokat tudott mesélni a saját életéről is. Budapestről akkor indult haza vonattal, amikor „Horthyt lefogták” 1944-ben, és arra ért haza, hogy Jászladányt a bevonuló szovjet csapatok kitelepítették.

A Rákóczi-kor pedig akkor fogott meg, amikor a 6. osztályos tananyagban odaértünk. Talán a Száva István és Vámos Magda által feldolgozott Rákóczi-életrajz volt az egyik első kötet a témában, amit elolvastam, majd ugyanebben az „Így élt…” sorozatban megjelent Bottyán- és Mikes-életrajzot már tudatosan kerestem a könyvtárban. De a történelmi regényeknek is nagy szerepük volt az érdeklődésem elmélyítésében: Jókai művei (Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony) és Laczkó Géza trilógiának szánt, de csak a második kötetig befejezett életrajzi regénye (Rákóczi) jutnak elsőként az eszembe. Az elő- és utószót sem ugrottam át, mert sokszor elmagyarázták bennük, hogy a regény mennyire felel meg a történelmi hitelességnek. Laczkó Géza nagyon komolyan felkészült regénye megírásához, például cédulakatalógust is összeállított a szereplőkről, s fölfektetett egy jegyzéket is, hogy ki hány éves volt 1703-ban.

Középiskolás koromban a Szolnok megyei könyvtárban már a Századokat, a megyei múzeum könyvgyűjteményében pedig (csak ott volt elérhető!) a Turult is olvasgattam. Ez biztos beteges dolog volt, mert emlékszem rá, hogy az egyetemi felvételin a tanárok hüledezve kérdeztek vissza, hogy tényleg olvasom a Századokat?

Kisdiákként egyébként még az Anjou-kor is nagyon érdekelt. Idősebb Bertényi Ivánnak a Magyarország az Anjouk korában című kötete az egyik kedvenc olvasmányom volt. Emellett az 1848-as munkákat is szívesen forgattam. Aztán egyetemi éveim alatt kikristályosodott, hogy a Rákóczi-szabadságharccal akarok foglalkozni, szinte már szemellenzősen.

Volt esetleg olyan tanárod, mentorod (akár a gimnáziumban, akár egyetemen), aki nagy hatást gyakorolt rád?

Minden történelemtanárom alapos volt, felkészült, és szeretettel gondolok rájuk. Ott volt Ádámné Nagy Mária a felső tagozat első két osztályában, meg Baráth Márta a Verseghy Ferenc Gimnáziumban Szolnokon (ő még most is aktív), de aki a legnagyobb hatással volt rám, szinte csak másfél évig taníthatott, mert betegsége miatt a 8. osztályt már nem tudta végig vinni, az Kún Sándor tanár bácsi volt. Hozzá már korábban is jártam történelem szakkörre, és az első könyvemet is neki ajánlottam. Immár a 90. életévén is túl jár, de még mindig felköszöntjük egymást a névnapunkon.

Amikor már a pályám elindulásáról beszélhetünk, akkor nem is annyira az egyetemen (bár ott is voltak meghatározó személyiségek), hanem azon kívül találtam meg a két mentoromat: Heckenast Gusztávot és Bánkúti Imrét. Guszti bácsi elég korán elhunyt, 1999 februárjában, de Bánkúti Imrével egészen 2009-es haláláig folyamatos munkakapcsolatban voltam. Utolsó éveiben is rendkívül aktív volt, és – ami nekem is a szívügyemmé vált – Rákóczi-kori forráskiadványokat rendezett sajtó alá különböző témák szerint. Ők voltak azok, akik a munkamódszeremre is hatással voltak, és nagyon sokat köszönhetek nekik.

Mindig is történésznek készültél, vagy a tanári pálya is vonzott? Mi keltette fel érdeklődésed az ELTE levéltár szakja iránt?

Eredetileg a tanárképző főiskola volt az elképzelésem, még mielőtt középiskolába mentem volna. Édesanyám erőltette, hogy a Verseghy Ferenc Gimnáziumba menjek Szolnokra, amit a továbbtanulás szempontjából előnyösebbnek tartott, mint a számomra kevésbé ijesztőnek tűnő, akkoriban alapított lakótelepi középiskolát. Úgy voltam vele, hogy egyetemre semmiképpen sem megyek, „csak” tanárképző főiskolára, de mikorra a középiskolát befejeztem, már az volt a szempont, hogy a történelem mellé lehet-e olyan szakot keresni, ami nem a magyar. Nem mintha azt nem szerettem volna, de éreztem, hogy történelem–magyar szakos tanár nem akarok lenni. Aztán a „kék könyvben” (a felvételi tájékoztatóban) találtam a történelem mellé két olyan szakot, amihez a felvételi tantárgy nem a magyar volt: a néprajzot és a levéltár szakot. Vonzott a néprajz is, de a levéltár szakot találtam olyannak, ami tulajdonképpen szintén történelem, csak még jobb, még elmélyültebb. Szolnokon már középiskolában találkoztam a megyei levéltárral, s volt egy helytörténeti pályázat, amelyen megírtam Jászladány 1848/49. évi történetét. Nagyjából az volt benne, amit előbányászhattam a Jászkun kerületi jegyzőkönyvekből és anyakönyvből: ismertettem a helyi választási eredményeket, a nemzetőrök és honvédek kiállítását, kigyűjtöttem az akkori tisztségviselőket, az elesett katonákat stb. Ezzel a pályamunkával szereztem megosztott első helyezést ifjúsági kategóriában, és – ezt csak évekkel később tudtam meg – ebből lett az első publikációm is, mert a Damjanich Múzeum utóbb közreadta egyik kiadványában. Ennek köszönhetően tehát volt már kapcsolatom a levéltárral és némi ismeretet szerezhettem a levéltári kutatásokról. Ha visszagondolok, egyik legboldogabb napom volt, amikor 1992 nyarán meghozta a posta a sikeres felvételi eredményt az ELTE történelem–levéltár szakára.

Mit mondanál, mi a legemlékezetesebb számodra az egyetemi évekből?

Első helyen talán a kollégiumi életet emelném ki. Már Szolnokon is kollégista voltam, és ott is jó volt a diákélet (utólag jónak látom). A levéltár esetében kiemelném, hogy kicsi szak volt, tehát nem olyan nagyüzemben ment a képzés, mint a történelem szakon, így mindenki ismerte egymást, és még az évfolyamok között is volt átjárás. A mai kollégák közül a Budaörsi úti kollégiumban, illetve a levéltár szakon ismertem meg Pálffy Gézát, Reisz T. Csabát, Németh Istvánt és másokat. Laczlavik Györggyel pedig, aki az Országos Levéltárban sokáig a Károlyi-levéltár referense volt, most pedig együtt vagyunk az általa alapított Károlyi Kutatócsoportban, már a Verseghybe is együtt jártunk.

Tanáraim közül Borsodi Csaba, Szögi László (pedig tőle 2-est is kaptam!), Zsoldos Attila, idősebb Bertényi Iván, Pandula Attila és Kalmár János óráira emlékszem vissza szívesen, de leginkább (és csak részben a röpdolgozatok miatt) Bak Borbála tanárnő történeti földrajz és iratolvasás órái voltak feledhetetlenek. Ma sem tudok térkép nélkül dolgozni, a kora újkori magyar nyelvű források kiadása pedig a szívügyemmé vált.

Egyetemi tanulmányaid vége, 1997 óta vagy a Hadtörténeti Intézet munkatársa. Hogyan kerültél kapcsolatba az intézménnyel?

Ez is korábban kezdődött, mert Szauter Lajos hadtörténész tartott speciális kollégiumokat az egyetemen, és az ő közvetítésével még 1993 tavaszán egy levéltáros évfolyamtársammal együtt a Hadtörténelmi Levéltárba kerültünk, és néhány hónapig itt dolgoztunk gyakornokként. Ez, sajnos, nem állandósult, de legalább már volt némi rálátásom az itteni munkára. Később, amikor még be sem fejeződött egészen az egyetemi képzésem, fél füllel hallottam, hogy a történészeknél van régóta betöltetlen, üres státusz. Összeszedtem minden bátorságomat, és az Országos Levéltár nagy kutatótermében odamentem Hermann Róberthez, aki szintén óraadó volt az ELTÉ-n, és szemináriumi dolgozatként sikerült elsütnöm nála a már említett diákkori pályamunkámat, s megkérdeztem, hogy tényleg van-e most szabad hely a Hadtörténeti Intézetben. Ő azt kérte (nyilván szemináriumi dolgozatom és addig megjelent egy-két írásom ismeretében), hogy szedjem össze, amim van, és ő majd közvetíti. Bona Gábor volt akkor az igazgató, Korsós László pedig a főigazgató, és Heckenast Gusztáv, illetve Bánkúti Imre ajánlólevelével, valamint egy-két szerény publikációval a hátam mögött 1997. október 1-jén beléptem a Kapisztrán téri kapun. Még nem is volt a kezemben a diploma akkor, mert az államvizsga és a diplomaosztó csak hónapokkal később történt.

Mészáros Kálmán. A szerző fotója.
Mészáros Kálmán. A szerző fotója.

Viszont nem ez volt az első munkahelyem, mert az egyetem alatt évekig gyakornok voltam a most már Szekfű Gyula nevét viselő Történeti Könyvtárban, ahová végül főállásba is fölvettek, és már a próbaidő is letelt, amikor kissé kellemetlen helyzetbe kerültem, mert kiderült, hogy felvennének az Intézetbe. Így amikor már véglegesítettek, számítottak rám, minden lehetőséget megkaptam, akkor kellett úgy döntenem, hogy egy kutatói állás nekem fontosabb, mint egy olvasószolgálati állás könyvtárosi végzettség nélkül, így fájó búcsút vettünk egymástól. Azóta is szeretettel gondolok vissza ottani első főnökömre, Emőkey Istvánra.

Doktori értekezésedet a Debreceni Egyetemen, 2005-ben védted meg A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája, 1703–1711 címmel, ami egy évvel később teljesedett ki kötetként (II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai). Hogyan találtál erre a témára, illetve mik voltak a legnagyobb kihívások a kutatás során?

Mikor idekerültem, úgy voltam vele, hogy majd kialakul, hogy miben tudok valamit letenni az asztalra. Ily módon némileg fura helyzetbe kerültem a 2000-es évek elejére, mert akkor már magam is úgy éreztem és elöljáróim is ösztökéltek, hogy lassan illő lenne tudományos fokozatot szerezni. Kérdés volt, hogy miként menjek vissza egyetemi keretek közé, s ez anyagi szempontból sem volt lényegtelen dilemma. Végül – nagyobb publikációs háttérrel magam mögött – sikerült olyan megoldást találni, amely egyéni felkészülési formában biztosította a doktori képzést. Így kerültem Debrecenbe, ahol Kovács Ágnes lett a témavezetőm, aki Károlyi Sándor életrajzírója és levelezésének közreadója, egyben régi mentorom, Heckenast Gusztáv tanítványa volt. A Magyar História – Életrajzok sorozatban megjelent Károlyi-biográfiát annak idején (1988/89 körül) nemcsak magamnak vettem meg, hanem kórházban betegeskedő történelemtanáromat is azzal leptem meg. Így kötnek össze a tudományos szálak személyeket és műveket.

Kutatásaimból addigra nagyjából már ez a téma rajzolódott ki. A kor forrásanyaga nagyon mozaikos és szétszórt. A legfontosabb magának a Rákóczi-szabadságharcnak részben szerves, részben gyűjteményesen kialakított levéltári egysége az Országos Levéltár G szekcióján belül. Alapvető még Thaly Kálmán iratgyűjteménye az OSZK Kézirattárában, valamint Károlyi Sándor külön egységet alkotó kuruc kori iratanyaga a családi levéltárban (ez utóbbit Laczlavik György vezetésével a szatmári béke 300. évfordulójára sikerült digitalizálni). Mindaz, ami ezen kívül van, csak szórványosan, morzsánként lehet összegyűjteni. Nincs például önálló iratanyaga az egyes alakulatoknak, és személyügyi iratanyaga sincs a szabadságharc tisztikarának. Egy hatalmas mozaikról vagy kirakósjátékról van szó, melynek darabjait – s ez a történettudomány minden területén jó hasonlat lehet – csak fáradságos munkával lehet összegyűjteni és a helyére illeszteni, olykor pedig egy-egy rosszul illesztett darabot megfordítani vagy máshová áthelyezni. Lesznek olyan részetek, amelyek darabjai sosem fognak előkerülni, de analógiák alapján akár ezeket is elég jól ki tudjuk majd rajzolni. Nálam legalábbis ez a munkamódszer vált be. A részletkutatásokban lelem örömömet és a forráskiadványokban, ahol a régi magyar nyelvű dokumentumokból elevenedik meg a kor.

Mondtam, hogy kicsit szemellenzősen vagyok a Rákóczi-kor kutatója, bár néhány évtizeddel korábbi és későbbi időszakról is vannak publikációim. Ha pedig egy viszonylag szűk korszakon belül is mindenre nyitott az ember, és kitágul az érdeklődési köre az irodalomtörténet, művelődéstörténet irányába, akkor olyan dimenziók nyílnak meg, aminek köszönhetően az egész korszakra jó rálátása lesz.

A vezérkar és a katonai vezetés felső rétege után vannak tervek a „középvezetők”, vagyis a törzstisztek, századparancsnokok hasonló volumenű feldolgozására? Azért is kérdezem, mert több tanulmányod is jelent meg tisztekkel, illetve altisztekkel is kapcsolatos kérdések vizsgálata kapcsán.

Feltétlenül, de a forma még nem teljesen kristályosodott ki. Bona Gábor ’48-as tisztikarral foglalkozó kiadványai jó mintát jelenthetnének, de – mint már említettem – a kuruc hadsereg időszakából nincs kellő személyügyi iratanyag, így eltérő típusú dokumentumokból kell felvázolni egy-egy életutat, katonai pályát, s éppen Bona Gábor művei mutatják, hogy az efféle munka befejezhetetlen: egy-egy kötet negyedik kiadása után is kerülnek elő merőben új adatok. Ma már a ’48-as tisztikar is online adatbázisban érhető el, amely számomra is követendő példát jelentene, de az ehhez szükséges informatikai háttér jelenleg nem áll rendelkezésemre.

A korábban kifejtettek mellett mik jelenthetnek még nehézségeket, bonyodalmakat, ha valaki a kuruc kor hadseregét kutatja?

Leginkább, hogy nincsen válasz minden kérdésre, nem fogunk tudni kompakt forrásanyagot előásni egy-egy alakulatra vonatkozóan, illetve egyenetlenek is a forrásadottságok. Nehézséget okoz például, hogy amíg a partiumi és a felső-magyarországi csapatokra jelentős összeírás-anyag áll rendelkezésünkre (olyan ezred is van, amelynek három különböző névjegyzékét tudjuk összehasonlítani), addig a dunántúli csapatoknál örülünk, ha egy-egy ezred századparancsnoki karát egy adott időben össze tudjuk állítani. A katonai előmenetelre, a századok összetételére, legfőképpen pedig a közlegényekre vonatkozó adatokkal azonban sem a későbbi Felvidék nyugati feléről (korabeli kifejezéssel: Alsó-Magyarországról), sem a Dunántúlról nem rendelkezünk. A még kiaknázatlan szlovákiai levéltárakból, családi és vármegyei iratokból persze kerülhetnek még elő szórványos anyagok, amelyek lendíthetnek ezen a kutatási irányon is, de jelentős mennyiségű forrásbázis egyelőre csak a felső-magyarországi és a partiumi térségről áll rendelkezésünkre.

Egy kisebb földrajzi egység feldolgozásába bele is kezdtem: Bihar vármegye Váradi járásának katonaállítását altisztekig bezárólag sikerült feltárni, s a közlegények adatainak összegyűjtése van folyamatban.

Meglátásod szerint mennyire kiaknázott a „kuruccal” szemben a „labanc” oldal kutatása?

Az biztos, hogy ott még nagyobb adósságaink vannak. Nagyon tanulságos volt számomra Ebergényi László császári altábornagy és Károlyi Sándor 1710/11. évi levelezésének közreadása. Egyrészt nyelvtörténeti és művelődéstörténeti csemege volt két katonáskodó főúr baráti levelezésének közreadása, másrést egy sor katonai és diplomáciai részletkérdést sikerült tisztázni, amelyek révén árnyalni lehetett például Károlyi Sándor szerepét is. Akik például „árulóként” tekintenek rá, a szatmári béketárgyalások olyan mozzanatait is a szemére vetették, amelyek valótlansága éppen az Ebergényivel váltott levelek révén volt tisztázható.

Tovább is mehetünk: például az uralkodó oldalán harcoló magyar alakulatokról, tisztekről elég keveset tudunk. Pálffy János részletes szerepvállalása, levelezése is feltárásra vár még. Meggyőződésem, hogy a magyarországi hadszíntéren megforduló, idegen származású császári tábornokok iratanyagának nyomába szegődve is meglepetések várhatnak ránk. Itt olyan francia, olasz, német, dán tisztek, tábornokok iratainak előkerülésére számíthatunk, amelyek színesíthetnék a szabadságharcról eddig megismert képet, és az ellenfél látásmódját is közvetíteni tudnák számunkra, a dánok esetében joggal remélhetnénk a kívülállók elfogulatlanságát is.

Mészáros Kálmán Ráday Pál sírköve mellett. Losonc, 2011.
Mészáros Kálmán Ráday Pál sírköve mellett. Losonc, 2011.

Károlyi Sándor terjedelmes levelezését a napjainkban modernnek és hazánkban is egyre népszerűbbnek számító hálózatelmélet módszertanával is vizsgálni kezdted, itineráriuma kapcsán pedig szintén jelent meg tanulmányod. Tervezed ezt kiterjeszteni a teljes kuruc vezérkarra?

Azt kell mondanom, hogy igen, de éppen Károlyi Sándor itineráriuma bizonyítja, hogy ez nem olyan könnyű, ha az ember teljességre törekszik. Most dolgozom az 1704/05. évi tevékenységén, és abban bíztam, hogy idén meg is jelenik, de már most nem vagyok ebben egészen bizonyos. Valóban nagyon jó lenne ezt a kuruc tábornoki kar egészére kiterjeszteni. Bercsényiét például szinte biztos, hogy egész jól össze lehet állítani, Vak Bottyánnal már megpróbálkoztam a halálának 300. évfordulója alkalmából Czigány István által rendezett konferencián, később pedig Vay Ádám udvari főkapitányét is összeállítottam, de ezek annyira hézagosak, hogy azóta is kéziratban vannak. Egy-egy téma tisztességes feldolgozásához elengedhetetlenek az ilyen segédanyagok. Nem lehet úgy megírni egy életrajzot, feldolgozni egy hadjáratot, vagy háborút, hogy nem ismerjük a főszereplők részvételét, jelenlétét, nem tudjuk megmondani egy tábornokról, hogy éppen hetekig, hónapokig hol tartózkodott. Enélkül pedig nehéz eldönteni, hogy milyen szerepe volt egy adott hadszíntéren. Pontos adatok híján egy csapat menetteljesítményét sem lehet értékelni, és nem lehet eldönteni, hogy mondjuk minden igyekezetük ellenére késtek el egy csatából, vagy esetleg szándékosan szabotálták az odajutást. Ezekre a kérdésekre nem lehet addig választ adni, amíg az effajta sziszifuszi munkát el nem végezzük.

A hadtörténet mellett foglalkoztál családtörténettel, illetve a kvázi „elfeledettekkel”: az özvegyek, árvák sorsával, akik ily módon is szenvedő alanyai voltak a szabadságharc eseményeinek. Utóbbi esetben milyen források, forráscsoportok állnak rendelkezésre?

Őszintén szólva nem vagyok a modern történettudományi iskolák, fogalmak, módszerek iránt elkötelezett, hanem nagyon hagyományos kérdéseim vannak. Amikor egy témát alaposabban körüljárok, akkor inkább „csak” a kutatói kíváncsiságomat szeretném kielégíteni, ezt azonban minél sokoldalúbban igyekszem megtenni. Az adatok összegzéséhez, áttekintéséhez nagy segítséget jelenthetnek a diagramok és térképvázlatok. Ma már szerencsére elég sok mindent digitalizálhatunk, adatbázisokba, Excel-táblázatokba tehetünk, és ezekből utólag is leszűrhetjük, kielemezhetjük a számunkra lényeges információkat. Ráadásul a már említett szórványos adatok is ily módon rendezhetők a leghasznosabban egymás mellé. Ha pedig mindenre figyelek, akkor bizonyos adatmorzsák olyan témához adhatnak muníciót, amelynek feldolgozására eredetileg nem is gondoltam.

Ami a katonák családi hátterét illeti, rá kellett jönnöm, hogy ez nem csupán egy új szempontú megközelítés, illetve nemcsak a mai családi élet történelmi párhuzamaként lehet érdekes személy szerint számomra mint kétgyermekes családapa számára is, hanem a saját korában is fontos problémakör volt. Maga Rákóczi mutatott rá Emlékirataiban, hogy mennyi gondot okozott számára, hogy a katonák gyakran szétoszlottak családjuk menekítése vagy a zsákmány hazavitele céljából, a szabadságharc vége felé pedig a menekült családok elhelyezése, ellátása okozott nehézséget a kuruc államnak. Az özvegyek, árvák, katonafeleségek folyamodványai igen nagy számban vannak jelen a szabadságharc levéltárában. A Hadtörténeti Intézet egyik legjelentősebb, mintaszerű apparátussal közreadott forráskiadványa is éppen ebben a témában jelent meg 1955-ben: Esze Tamás rendezte sajtó alá Kuruc vitézek folyamodványai címmel. Ez persze csak egy szűkebb válogatás, amely nem csupán további folyamodványok közreadásával, de az elveszett folyamodványok iktatókönyveinek kiadásával volna kiegészíthető. Utóbbiak jóval szűkszavúbb, de rendkívül értékes társadalomtörténeti, helytörténeti, felekezettörténeti adatokat tartalmaznak.

Meglátásod szerint mennyiben változott a Rákóczi-szabadságharc megítélése a köztudatban az elmúlt 15 évben? Mennyire jellemző még a mítoszok jelenléte?

Attól tartok, változott is, meg nem is. Gyakran előfordul, hogy a szabadságharcot még mindig feketén-fehéren látják. Korábban egy-egy ismeretterjesztő előadás keretében gyakran megfogalmaztam, hogy amit még én is így tanultam és így tudtam, azt a forrásokban való alapos elmélyülés után másként kell értékelni. A hallgatóság általában fogékony is volt az újszerű megközelítésre és az új kutatási eredményekre, de egy szinten túl már sokan nem akarják elfogadni például, hogy a szatmári béke pozitív dolog volt, amit muszáj volt megkötni.

A Rákóczi-szabadságharc kapcsán már van látszata annak, hogy sok érdeklődő olvassa az újabb szakirodalmat, és hagyományőrző csoportokban, az internet világában, egy-egy Facebook-oldalon képviselik is a modern szemléletet. Ugyanakkor megragadható az érdektelenség és a felszínes tudásanyaggal való megelégedettség is. Azt is el kell fogadni, hogy amíg egy 80 évesekből álló közönségnek nyugodtan utalhatok Jókai-regényekre, addig egy tizenévesekből álló társaságban ezt már hiába teszem: a mai fiatalok számára ez már nem jelent általános, „közösségi ismeretanyagot”.

Úgy vélem, hogy a mítoszoknak is megvan persze a maga helye. Akkor vagyunk bajban, ha a felnőtt társadalom többsége megreked a mítoszok szintjén. Gyerekkorban az érdeklődés felkeltése és az egészséges nemzeti tudat kialakítása szempontjából fontos a hőskultusz, de aztán tisztába kell tudni tenni, hogy mondjuk a „kuruc–labanc világ” éppúgy nem írható le fekete-fehéren, mint ahogy a 20. század problémáit vagy napjaink politikai megosztottságát sem lehet kizárólag a „jók” és „rosszak” küzdelmeként értelmezni.

Mészáros Kálmán előadást tart Tiszakécskén, a Rákóczi-emlékév egyik utolsó rendezvényén, 2020-ban.
Mészáros Kálmán előadást tart Tiszakécskén, a Rákóczi-emlékév egyik utolsó rendezvényén, 2020-ban.

Munkásságodért az elismerések sem maradtak el. 2006-ban Perjés Géza-díjat, 2008-ban Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat, 2011-ben pedig Bezerédj-díjat is nyertél.

Mindig jólesik, ha az embernek elismerik a munkáját. A Perjés Géza-díj különösen fontos számomra. „Az év ifjú hadtörténésze” díjat korábban megkapta többek között Hermann Róbert, Szabó Péter, Kedves Gyula és Pálffy Géza is, s ezt nevezték el Géza bácsiról a halála után. Mivel Perjés Géza a Rákóczi-szabadságharccal is foglalkozott, és a témában maradandó írásai születtek, nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor átvehettem az arcképével díszített plakettet. Személyesen is ismerhettem, mert amikor ide kerültem, ő még bejárogatott. Egy évig Szakály Sándor szobatársa voltam, hozzá is járt, illetve a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőségében is jókat beszélgettünk. Nagy dohányos volt, egyszer jobb híján a szappantartómba hamuzott, amely kissé megolvadt, de azóta is kegyelettel őrzöm.

Minden bizonnyal eseménydús éved volt 2019–2020-ban, pusztán a II. Rákóczi Ferenc-emlékév kapcsán is. Véleményed szerint mi volt az emlékév egyik legnagyobb sikere/eredménye?

Két olyan sikerről tudok beszámolni, amelynek valamilyen szinten én is a részese voltam. Az egyik, egy reprezentatív Rákóczi-emlékkötet megszületése, amelynek nagyon lelkiismeretes szerkesztője volt Bódvai András személyében. Ebbe tulajdonképpen a szakma legjelentősebb tudósai írtak valamilyen résztémát. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szabadságharcot összefoglaló, értékelő, bevezető tanulmánya Pálffy Géza tollából született meg, aki a Habsburg monarchiába tagolt Magyarország 16–17. századi történetének egészét kutatja, melynek lényegében utolsó fejezete a Rákóczi-szabadságharc, így neki kiváló rálátása van erre. Én pedig a fentebb érintett témát, a kuruc tábornoki kar családi hátterét dolgoztam fel.

A másik pedig, ami ettől független, az, hogy nagyon hosszú idő után a Rákóczi-emlékév adta meg az utolsó lökést a fejedelem szülőházának, a Borsi kastélynak felújításához, és most egy új állandó kiállítással, teljes műemléki felújítással pompázik ez a szép, késő-reneszánsz kastély. Erre már nagyon sokan vártak, hisz a kastély nemzeti zarándokhely-jellege vitathatatlan. Nem véletlenül hívják a magyar Betlehemnek.

Korábbi interjúknál is kérdés volt és sajnos még mindig van aktualitása: Hogyan élted meg a járványhelyzetet és milyen hatása volt a kutatásaidra?

Sajnos, ez már a Rákóczi-emlékévet is beárnyékolta, hiszen 2020-ban nem fejeződhetett be úgy, ahogyan eredetileg eltervezték. A tavalyi évtől kezdve az otthoni munka során mégis nagyon sok mindent el lehetett végezni. Ma már a szakirodalom egy jelentős részén túl digitalizált levéltári iratanyag vált elérhetővé otthonról is a kutatók számára, így többek között az adatbázis-építés kissé lélekölő (a nyomtatott telefonkönyvek készítéséhez hasonlítható) metódusát alkalmazva sikerült jelentős mértékben gyarapítani a már többször emlegetett kuruc katonai adattárat. A karantén idején Domokos György kollégánk által szerkesztett internetes felületen indítottuk útjára az Ars Militaria néven sikeressé vált hadtörténelmi blogot, ahová eddig nyolc bejegyzést írtam, főként a hősi halált halt kuruc törzstisztekről.

Emellett a magyar hadtörténeti szintézisnek addig még hiányzó második kötete is 2020-ban készült el, aminek a szerkesztését nekem volt szerencsém végezni. Lényegében online munkakapcsolat eredményeként sikerült végleges formába önteni a tulajdonképpen záró, de időrendben a második kötetét ennek a hatalmas vállalkozásnak. Meggyőződésem, hogy ha az 1990 előtti Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak kiemelkedő teljesítménye volt a kétkötetes Magyarország hadtörténete, akkor ez a négykötetes vállalkozás is hasonlóan korszakalkotó. Ezek a Hermann Róbert sorozatszerkesztésében megjelent kötetek nem csak a mi intézményünkből, hanem az ország számos kutatóintézetéből bevont szerzők összedolgozásának eredményeként születhettek meg.

A mai Magyarország határain túl is aktív voltál az elmúlt években: konferenciák, tudományos és népszerűsítő előadások tartása, ünnepségeken, megemlékezéseken való részvétel és szakértői tevékenység folytatása Szatmárnémetitől, Beregszászon és Borsin át Kassáig, és még sorolhatnánk. Elmondhatjuk, hogy történészként van egy, a nemzettudatot, nemzeti összetartozást segíteni célzó hivatásod is?

Mindenképpen. Egyszer úgy fogalmaztam, hogy a történész a nemzet pszichológusa. Ha a személyes problémák megoldásában segítséget jelenthet egy pszichológus, akkor egy nemzet történetében bekövetkezett traumák feldolgozásában egészen biztos, hogy fontos szerep juthat a történésznek. Ehhez sokféle eszköz van, nem feltétlenül csak a dicső múlt kizárólagos felelevenítése, de a határon túli közösségek számára ennek is létjogosultsága van. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltást követően a magyar történettudomány nagyon sokat tett ezen a téren is. Éppen ezért fájdalmasan érint, amikor ezzel kapcsolatos támadások érik a magyar tudományos világot.

Rákóczi Ferenc szabadságharca a nemzeti emlékezetben betöltött szerepével együtt fontos. Mindaz, ami a 19. századi romantikától a 20. századig Rákóczi személyéhez kapcsolódott, Petőfi, Arany, Ady költészetével, a historizáló festészettel, a köztéri szobrokkal, a Rákóczit és korát megelevenítő intézménynevekkel és a néphagyománnyal, famatuzsálemekkel, forrásvizekkel együtt, ma már elválaszthatatlan tőle. Erre a történésznek is tekintettel kell lenni, még akkor is, ha neki nem a kultusz erősítése a feladata, hanem a múlt megismerése és megismertetése a maga teljes valójában, hitelesen és tárgyilagosan.

Ha tanácsot kéne adnod pályakezdőknek, leendő történészeknek, mi lenne az?

Azt tudom mondani, hogy a szorgalom és a kitartó munka többnyire meghozza a gyümölcsét. Szerintem minden kezdő történésznek egy forráskiadványt kellene összeállítania ahhoz, hogy utána kibontakoztathassa a tanulmány- és monográfiaíró képességét is. Egy forráskiadvány sajtó alá rendezése vagy egy tervszerű adatbázis felépítése, az apró-cseprő adatoknak való utánajárás és a sokoldalú hasznosításhoz elengedhetetlen tudományos apparátus összeállítása nagy alázatot követelő munka, melynek során a történettudomány módszertana szinte teljeskörűen elsajátítható.

Van esetleg valami újabb kutatási projekt, amin dolgozol? Mik a további terveid?

Nem tudom, hogy ez lesz-e a következő, de van a tarsolyomban egy készülő dolog, ami megint csak nem a hadtörténelem – s itt egy kedves kollégám, Pollmann Ferenc kifejezését használom – „marcona” részéhez tartozik. Egy, a mindennapi életre vonatkozó forráskiadványon gondolkodom, méghozzá egy viszonylag egyszerű metódussal: bizonyos irattípusokat fogok több kisebb kötetbe rendezni. Az első kötet minden bizonnyal gyászjelentéseket és részvétnyilvánító leveleket fog tartalmazni Rákóczi korából. Ez életrajzi, családtörténeti szempontból is fontos lehet, de van egy kultúrtörténeti vetülete, például hogyan vettek végső búcsút egy katonatiszttől, hozzátartozójától, feleségétől, vagy akár a kisgyermekektől is. Ez nyilván ahhoz is közelebb visz bennünket, hogy a kort jobban megértsük. A folytatásban lennének végrendeletek, házasságkötésre vonatkozó levelek, esküvői meghívók, illetve családi levelezések válogatott közlése. Két-három kötetre való terv már kirajzolódott, hogy aztán ez tényleg lefedi-e a mindennapi életre vonatkozó forrásanyagot, azt meglátjuk.

Szuromi Kristóf

Ezt olvastad?

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása
Támogasson minket