A történetírásnak segíteni kell önmagunk megértését – interjú Petrás Évával

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede publikál, közleményeinek száma meghaladja a százat, egyedüli vagy társszerzőként nyolc, szerkesztőként tizennégy kötetet jegyez a Magyar Tudományos Művek Tára szerint. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalában dolgozó, idén sikeresen habilitáló történésszel beszélgettünk pályájáról, kutatásairól, illetve a történettudomány és a történészek feladatairól.

Újkor.hu: Talán nem lep meg, ha az Újkor.hutól megszokott módon elsőként a pályakezdésedről kérdezlek. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Már gyermekkorodban felkeltette a figyelmedet?

Petrás Éva: Bevallom, készültem erre a kérdésre az olvasott interjúk alapján. Valóban gyermekkorom óta érdeklődöm a történelem iránt. Nagyon szerettem a meséket, majd amikor az általános iskola ötödik osztályában elkezdődött a történelemoktatás, és az ókori nagy civilizációk történetével megkezdtük a történelem bejárását, még igazából nem láttam különbséget a mesék és a történelem között. Tulajdonképpen ez nem is csoda, hiszen számunkra ekkor, az 1970-es évek végén szinte elérhetetlennek és nagyon távolinak tűnt Görögország vagy Egyiptom. Csak sokkal később tudatosult bennem, hogy itt bizony nem mesékről van szó, hanem az emberiség nagy útjának megismeréséről. Voltaképpen tehát a történetek szeretete vezetett a történelem irányába, és azóta is úgy gondolom, hogy az önmegértést – legyen szó egy személyről, egy családról vagy egy nagyobb közösségről – leginkább a történeteink szolgálják. A történelemtudomány pedig ahhoz segít hozzá, hogy tágabb közösségünk történetein keresztül egy picit jobban megértsük azt, hogy honnan jöttünk, és hogy miként jutottunk idáig.

Petrás Éva az interjú készítésekor. A szerző fotója
Petrás Éva az interjú készítésekor. A szerző fotója

A történeti érdeklődés nem vezet szükségképpen a történelem szakra beiratkozáshoz. Te milyen hatásokra döntöttél így?

Szerintem a legtöbb ember számára nagyon fontosak azok a tanári példák, amelyekkel találkozik. Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jó történelem- és irodalomtanáraim voltak. Hatásukra kezdtem vonzódni a humán tudományok, majd a tanári pálya iránt középiskolás koromban, és innen jött az az ötlet, hogy felvételizzem történelem szakra valamelyik bölcsészkaron. Mivel angol tagozatos voltam, adta magát, hogy a másik szakom az angol legyen. Így kerültem a pécsi egyetemre, amit akkor Janus Pannonius Tudományegyetemnek hívtak. Nagyon örülök, hogy ide járhattam, mert egyrészt nagyon erős oktatói gárda tanított itt akkoriban (Ormos Mária kiváló kutatókat hívott meg, akik közül sokan Budapestről jártak le Pécsre órát tartani), másrészt rendkívül barátságos hangulat uralkodott itt, ami biztonságos útkeresési időszakot tett lehetővé számunkra. Ez arra ösztönzött, hogy érdemes a történészi pályán maradni.

Te ugye a rendszerváltás éveiben voltál egyetemista. Hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

Érdekes, kettős arculatú időszak volt. Működtek még a régi struktúrák, de ott voltak már benne az új kezdeményezések is. Történelem szakos egyetemistaként  mi még az az évfolyam voltunk, akiknek marxizmus-leninizmust is kellett tanulnia a filozófiatörténeten felül, hogy megkapjuk a „megfelelő” ideológiai alapozást. Nekünk, akik valamely nyugati nyelvvel szakpárban tanultuk a történelmet, azonban leginkább olyasmi jelentett nehézséget, ami teljesen független volt a pécsi egyetemtől, mert az egész korszakra jellemző volt: az ember úgy került be angol szakra, és az elejét úgy csinálta végig, hogy nem volt korábban angol anyanyelvi területen, és csak nagyon távoli álom lehetett, hogy egyszer eljut Nagy-Britanniába vagy az Egyesült Államokba. Így aztán igyekeztünk a nyarakat úgy szervezni már 1989–1990-ben, hogy hátizsákos turistaként bejárhassuk ezeket a területeket. Negyedéves egyetemistaként jutottam el először Angliába. Időközben felpezsdült az élet a történelem szakon is. Oktatóink sok olyan témára nyitották rá a szemünket, amelyek nem feltétlenül voltak az egyetemi curriculum magától értetődő részei, például foglalkozhattunk Bibó István munkásságával vagy – ami számomra különösen fontosnak bizonyult – az egyháztörténelemmel.

Hogyan kerültél kapcsolatba az egyháztörténettel?

Ebben nagyon nagy szerepe van Katus Lászlónak, aki a Budapestről leutazó tanárok közé tartozott. Akkoriban az egyháztörténelem mint diszciplína nem képezte az egyetemi oktatás részét. Nem nevezném valamiféle romantikus hevülettel „illegálisnak”, vagy „katolikus ellenállásnak” azt, ahogyan mi Laci bácsitól egyháztörténetet tanultunk, de mégis diszkréten zajlottak ezek az alkalmak. Laci bácsi megkereste néhány, az előadásain és a szemináriumain megismert hallgatóját, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk egyháztörténetet hallgatni nála, a kollégiumi szobájában azokon a szerda estéken, amikor Pécsett tartózkodik. Így kezdtünk járni hozzá. Minden alkalommal kis szeretetvendégséggel is készült, és egyháztörténeti könyvekkel megrakott hátizsákkal érkezett Budapestről, hogy ellásson minket olvasmányokkal. Éveken keresztül jártunk hozzá, és amellett, hogy az ókortól a 20. századig megismertük a kereszténység történetét, ezek a foglalkozások életre szóló közösséget is teremtettek azok között, akik részt vettek benne. Ez valamennyire arra is fényt vet, hogy a rendszerváltozás tájára már egyre nyíltabban, természetesebben és bátrabban vállalta fel mindenki a saját egyházához való tartozását. Ez nagyon pezsdítő időszakot hozott az egyházak belső életében is. Református családból származom, és így a saját kisebb közösségem kapcsán is érzékeltem a változások szelét. De ugyanezt tapasztaltam Pécsett is, ahol Katus Laci bácsi és a sok jóbarát hatására a pécsi székesegyház egyetemista hittanján és a székesegyházi kiskórusban is megfordultam, ahol szeretettel fogadtak. A mai napig hálás vagyok életemnek ezért a szakaszáért, és talán ezért is alakult úgy, hogy alapvetően a katolikus egyház történetével foglalkozom.

Hogyan sikerült kutatói pályára lépned egyetem után?

A kutatói életpályának nem hinném, hogy lenne receptje. Annyiféle úton-módon tud az ember eljutni végül is ide, hogy ahány ember, annyi történet. Én sem egyenes úton jutottam ide. A pályámat tanítással kezdtem, aztán nagyon hamar megszületett a lányom, majd a két fiam. A családalapítás alapjaiban befolyásolta az életpályámat. Számomra nem volt kérdés, hogy ahogy születtek a gyerekek, velük és mellettük a helyem, a karriercélok pedig másodlagosak. Engem amúgy mindig is inkább a feladatok és témák érdekeltek, nem a hozzájuk rendelhető pozíciók, olvasni és gondolkodni pedig a gyerekek alvásidejében is lehetett… Összességében kilenc és fél évet töltöttem otthon a gyerekekkel, de nem volt homogén ez az időszak, és igyekeztem rugalmasan alakítani a dolgokat. Nyilván a rendszerváltozás után sok új lehetőség adódott. Ezek egyike a Central European University [a továbbiakban CEU – a szerk.] megalakulása volt Budapesten, ahova Katus Laci bácsi ajánlólevelével Hanák Péter fel is vett engem a történelem tanszékre, mégpedig egyháztörténeti témával! Itt Karády Viktor professzor úr irányításával folytattam azután tovább a tanulmányaimat és a kutatást, a CEU-n ő volt ugyanis a szakdolgozati témavezetőm. A lányom ekkor már óvodába járt, a fiúk pedig még nem születtek meg, így mint egy második mastert el tudtam végezni a CEU történelem szakát is, és ezzel egy teljesen más perspektíva nyílt meg előttem. 1994–1995-ben, az alapítás utáni első évek egyikében jártam oda, és úgy éreztem, hogy a világot hozták ide nekünk. Szemnyitogató könyveket, kurzusokat és olyan új szemléletet kaptunk, ami segítette abban az embert, hogy a rendszerváltozás után új módszertani megközelítéssel tudjon a történelem felé fordulni. Az, hogy kinyílt a világ, azt is jelentette, hogy olyan ösztöndíjlehetőségek voltak, amelyek egyikéről úgy gondoltam, hogy végül is meg lehetne pályázni. Ez a firenzei European University Institute-ra [a továbbiakban EUI – a szerk.] szólt, ahová végül is – katolikus egyháztörténettel pályáztam – behívtak felvételizni, és fel is vettek egy hároméves, angol nyelvű PhD-képzésre 1995-ben. Ekkor még Magyarország nem volt az Európai Unió tagja, így az első fecskék egyikeként röppentem ki a Firenze melletti Fiesoléba, festői környezetbe.

Itt valódi multikulturális közegbe kerültünk, ami kihívás is volt, de a barátságosság és befogadás szép élményeivel is gazdagítottak. Az EUI angol nyelvű intézmény, tehát ott elsődlegesen ez az oktatás és a kommunikáció nyelve. De tanultunk olaszul is, hiszen ez a gyönyörű ország látott vendégül minket, sőt franciául is, mert az Európai Uniónak az angol mellett ez is hivatalos nyelve, így ezen is kellett valamennyire tudni. Tehát hirtelen háromnyelvű közeg vett körül. Az EUI szakmailag is nagyon jó kutatási lehetőséget nyújtott. A firenzei időszak hatására lettem valóban kutató történész.

Milyen volt a képzés a firenzei egyetemen?

A PhD-képzésnek – mint mindenhol – volt egy olyan aspektusa, hogy kurzusokra kellett járni. Ezek az órák nagyon inspirálóan hatottak rám. Egész Európából voltak hallgatótársaim, és a történettudomány nagy neveit hívták meg számunkra egy-egy félévet előadni, vagy legalább egy-egy vendégoktatói órát tartani. Az ember jószerével csak kapkodta a fejét, hogy mennyire gazdag lehetőségek nyílnak ebben a globális térben. De nemcsak a saját tudásuk átadására voltak nyitottak, hanem úgymond a miénk megismerésére is: a kapcsolat, a kommunikáció kétoldalú volt. Érdekes volt számukra, hogy ha itt van valaki Kelet-Közép-Európából, akkor mit tud nyújtani és hozzáadni a tudományos élethez, és egyáltalán mit hoz magával. Egész életemre belém ivódott annak megtapasztalása, hogy mennyire fontos a közvetítés, hogy amit mi itthon kikutatunk és megírunk, azt úgy kell tudni külföldön elmondani, hogy az ottaniak is megértsék.

Petrás Éva 2018-ban a New York-i Columbia Egyetemen, a Butler Library előtt
Petrás Éva 2018-ban a New York-i Columbia Egyetemen, a Butler Library előtt (a fotó Petrás Éva tulajdona)

Azt érted ezalatt, hogy olyan nyelven kell megírni, amit el tudnak olvasni, vagy azt, hogy rendszeresen részt kell venni külföldi konferenciákon?

Igen, ezeket is értem alatta, de ezen kívül még mást is. Nagyon nehéz a mondandónkat úgy átadni idegen nyelven, hogy valóban megértse a hallgatóság, ugyanis attól, hogy egyszerűen lefordítjuk, önmagában még nem biztos, hogy érthető lesz. Hogy miért? Ezt a fordítók és tolmácsok úgy mondják, hogy nem nyelvről nyelvre, hanem kultúrából kultúrába fordítunk, tehát úgy kell megírnunk vagy elmondanunk, amit szeretnénk, hogy lehetőleg érthető legyen a miénktől eltérő kulturális közeg számára is. Később, amikor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában [a továbbiakban ÁBTL – a szerk.] dolgoztam, nagyon sokszor szembesültem azzal, hogy a magyar állambiztonsági szervek története például olyan terület, amit nyilván le lehet fordítani szükség esetén angolra vagy bármilyen idegen nyelvre, de ha nem járunk el kellő alapossággal, akkor nem fogják érteni, hogy miről van szó.

Azt érted ezalatt, hogy meg kell magyarázni, mit értünk adott fogalmakon, mert nem biztos, hogy ők is ugyanarra gondolnak, mint mi?

Természetesen. A történésznek fontos feladata, hogy közvetítse a saját nemzetének múltját a külföld felé. Ezt egyfajta missziónak tekintem a firenzei évek óta. A doktori értekezésemet végül 2003-ban védtem meg – ugye, megszülettek közben a fiaim is, így valamennyire elhúzódtak a tanulmányaim.

Miről szólt a disszertációd?

A dolgozatot angolul írtam meg, magyar változata nem készült. „Splendid return”, azaz „Ragyogó visszatérés” a címe, és a két világháború közötti reformkatolikus értelmiség szellemi útkeresését, közelebbről a Vigilia és más katolikus folyóiratok körül tevékenykedő katolikus újságírók, tudósok, közéleti emberek tevékenységét mutattam be benne. Nem pusztán a kulturális és a művészeti vonalat vizsgáltam, hanem elsősorban az a társadalomtudományos katolikus útkeresés érdekelt, amiből az 1940-es évekbeli kereszténydemokrácia kialakult. Ezzel egyébként később sokat foglalkoztam más kutatásaimban is.

Ez a téma speciálisan magyarországinak tűnik. Hogyan tudtad úgy prezentálni, hogy érdekes legyen a nemzetközi közönség számára?

Abból kellett kiindulnom, hogy ugyan sok mindent tudnak már a magyar történelemről, de nem ismerik olyan mélységben, mint az, aki Magyarországon tanulta, így szükséges mindent elmondani, hogy megértsék a kutatási eredmények keretét, kontextusát. Akárhol vág neki az ember a doktori képzésnek, kell hogy legyen valamilyen előzetes terve, hogy mit szeretne csinálni, mi érdekli úgy igazán. Ez kialakulhat tanári inspiráció hatására, de saját intuíció alapján is. Nyilván nem fog betű szerint megvalósulni, mert menet közben, a kutatási eredmények függvényében jelentősen módosulhat, hogy mi lesz belőle, de akkor is van egy alapvető elképzelés, amiből kiindulunk. Ezzel én is így voltam, amikor úgy véltem, hogy a Vigilia köre és az 1930-as évekbeli reformkatolicizmus olyan téma, amivel meg lehet jelenni egy nemzetközi közegben, hiszen a Vigilia folyóiratban erős francia hatás mutatható ki, amiről feltételeztem, hogy adaptációs kísérlet is lehetett. Erre a hipotézisre alapoztam azt a kutatási tervet, amit Firenze befogadott. A kutatásaim során tényleg sikerült a francia hatást nyomon követni, ugyanakkor a nagy tézis mégiscsak az volt, hogy amit az 1930-as évek Magyarországának reformkatolikus értelmisége a szociális kérdésről, a modernitás és a katolikus egyház kapcsolatáról végiggondolt, az egy autochton magyar teljesítmény. Nem importáramlatról van szó, még olyan értelemben sem, hogy nyilván a pápai szociális enciklikákat adaptálták Magyarországon is, ahogy ez megtörtént más katolikus országokban is világszerte. Még természetesnek is mondhatnánk azt, hogy van valamilyen külső hatás, ami aztán egyfajta nemzeti adaptációra készteti bizonyos országoknak az értelmiségét vagy egyházát. Itt azonban több történt. A harmincas években már egy olyan értelmiségi mozgás volt – itt egyébként elég a népi írókat, de akár a baloldali társadalomtudományos gondolkodást megemlíteni –, amely eleven társadalmi párbeszédet hozott az ország szociális és demokratikus fejlődéséről. Ebben pozícionálta magát ez a picike, katolikus kör, akik úgy gondolták, hogy ebben a mezőnyben kell megtalálniuk a saját hangjukat, és felmutatni egy katolikus alternatívát.

Hogyan alakult az életed a tudományos fokozat megszerzése után?

Három gyermekem volt, úgyhogy a fokozatszerzés után még két évig otthon voltam „főállású anyaként”. Emiatt kicsúsztam bizonyos posztdoktori pályázatok lehetőségéből, mert ekkor még nem vették figyelembe „igazolt hiányzásként” a gyermekekkel otthont töltött idő semekkora részét az amúgy is szigorúra húzott korhatárok megállapításakor. Valószínűleg sok női kollégám adhatta fel emiatt a tudományos pályát, és erre vezethető vissza, hogy míg az egyetemi hallgatók között még kiegyenlített a nemek aránya, addig a tudományos pálya felsőbb szintjein egyre kevesebben vagyunk jelen mi, nők. Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy nem élem meg negatívumként, hogy lassabban haladt a karrierem. Semmiért nem cserélném el azokat az éveket, amiket a gyermekeimmel tölthettem. Az elhelyezkedést még egy dolog nehezítette számomra: a külföldi fokozatszerzés, ugyanis emiatt is kevésbé voltam benne a hazai tudományos vérkeringésben. Két hátrány, nem igaz? Nem egyszerűen, de mégis sikerült elhelyezkednem kutatóként az Európai Összehasonlító Kutatások Közalapítványnál, ahol a nyelvtudásomra tekintettel összehasonlító nacionalizmuskutatásra kértek fel. Három évet töltöttem itt, és ebben az időszakban szép, és számomra fontos publikációk születtek. Utána úgy hozta az élet, hogy egy konferencián sikerült feleleveníteni az ismeretségemet Gyarmati György tanár úrral, akinek több kurzusát is elvégeztem annak idején Pécsett. Ő ekkor már az ÁBTL főigazgatója is volt, és hamar ráérzett arra, hogy jól jöhet az ÁBTL-nek egy olyan módon kvalifikált munkatárs, mint én. Noha az állambiztonsági anyagokkal nem volt korábbi kutatási tapasztalatom, végül is meghívott oda dolgozni. Kombinált feladatkört kaptam. Egyrészt tovább kellett fejlesztenem a doktori értekezésem témáját az 1945 utáni időszakra, másrészt ki kellett vennem a részemet az állambiztonsági múltfeltárásból, harmadrészt be kellett szállnom az intézmény nemzetközi kapcsolatainak fenntartásába.

Milyen nemzetközi kapcsolatokról volt itt szó?

Az odakerülésem előtti évben jött létre egy olyan nemzetközi szervezet, a „European Network of Official Authorities in Charge of the Secret Police Files”, amely a volt szocialista országokban működő múltfeltáró bizottságokat és levéltárakat tömöríti, s ennek a szervezetnek a munkájában kellett támogatnom az ÁBTL részvételét. Ez részben koordinációt jelentett, de kiállítás- és konferenciaszervezéssel is együtt járt, amelynek során megismerhettük egymás tevékenységét. 2009-től 2020-ig dolgoztam az ÁBTL-ben, de ez a „network” ma is működik.

Miként alakult a többi ÁBTL-es feladatod?

Egy időben a levéltár folyóiratának, a Betekintőnek is szerkesztője voltam, mellette pedig folytattam a kutatásaimat, amelyek akkor a kereszténydemokrácia elméletére, a Demokrata Néppártra és ennek fontos politikusaira és háttérembereire vonatkozott. Elsőként Barankovics Istvánt kell itt megemlíteni, akinek az életével és tevékenységével sokat foglalkoztam, és lehetőségem nyílt arra is, hogy külföldi ösztöndíjjal áttekinthessem amerikai hagyatékának a Columbia Egyetemen, New Yorkban megtalálható részét. A másik fontos személy Kovrig Béla, aki a harmincas évek társadalomtudományos reformkatolikus értelmiségének az egyik vezető alakja volt. Egyszerre volt szociálpolitikus, szociológus, de állambiztonsági szempontból is van története, továbbá az emigrációs tevékenysége is jelentős. Egy Fulbright-ösztöndíj keretében 2016-ban eljuthattam Milwaukeeba is, ahol Kovrig Amerikába emigrálása után letelepedett, és az ottani jezsuita, Marquette Egyetemen, ahol dolgozott, ma is megtalálható a hagyatéka. A kint töltött idő alatt ennek a feltárásában működtem közre, és ebből a kutatásból sok publikáció és több szerkesztett kötet is született, főként a Barankovics István Alapítvánnyal és annak elnökével, Mészáros Józseffel együttműködve, akivel mindketten szívügyünknek tekintjük, hogy Kovrig Béla megkapja a neki kijáró ismertséget és elismertséget.

Sőt, Kovrig Béla személye a habilitációs előadásodban is megjelent.

Igen, a habilitációm is részben erre a kutatásra épült. Ugyan még van mit kutatni az élete kapcsán, de úgy vélem, hogy előbb-utóbb össze fog állni az életrajza, és ha minden jól megy, meg is próbálkozom majd a megírásával.

Nem ez lenne az első életrajz, amit megírsz.

Csakugyan van egy másik életrajz is, amely nagyon sok kutatást, munkát, fejtörést és inspirációt hozott az életembe, mégpedig Nagy Töhötömé. A nevét szintén már a harmincas évek kutatójaként megtanultam, hiszen Kerkai Jenő mellett az ő neve fémjelzi a legsikeresebbnek mondható katolikus hivatásrendi mozgalmat, a KALOT-ot. Meglepve tapasztaltam az ÁBTL-ben kutatásaim során, hogy állambiztonsági dossziéi is születtek. Ezek 2013-ban váltak kutathatóvá. Én 2014 tavaszán bukkantam rájuk mintegy véletlenül. Ez azzal szembesített, hogy Nagy Töhötömnek van egy másik története is, amely nagyon izgalmas és elgondolkoztató. Körülbelül öt évet kutattam ezt a fordulatokban gazdag életutat, amely Nagy Töhötömöt a jezsuita rendből Dél-Amerikába vezette, és személye nemcsak a KALOT miatt fontos, hanem az 1945 utáni egyházpolitikai és egyházdiplomáciai események miatt is. Sikerült feltárnom azokat az egyházdiplomáciai titkos útjait is, amelyeket 1945–46-ban Budapest és Róma között járt be, illetve többféle titkosszolgálattal, köztük az amerikai titkosszolgálattal való kapcsolatait is sikerült dokumentálni. És hát szabadkőműves is volt, ami még inkább titokzatossá tette a személyét. Miközben azt mondhatjuk, hogy nyilván az ő neve nem annyira ismert, mint mondjuk Mindszenty Józsefé, vagy a püspöki kar különböző tagjaié, esetleg Kerkai Jenőé, mégis személye és tevékenysége megkerülhetetlen a 20. századi magyar egyháztörténetben. Végül 13 különböző levéltár anyagaiból állt össze annyi anyag, ami lehetővé tette egy átfogó életrajz megírását, és így jött létre az a Nagy Töhötöm életrajzi monográfia, ami 2019-ben jelent meg az ÁBTL és a Kronosz kiadó közös gondozásában.

Úgy érzem a szavaidból, hogy a kutatási témáid összefonódnak, egymásból következnek. Mivel foglalkozol még mostanában?

Mindig vannak olyan kutatási területek, amelyekre nem gondoltam korábban, mégis örömmel tölt el, hogy foglalkozhatom velük. Ilyen az egyik jelenlegi vállalásom is, amelynek keretében az MTA BTK Lendület Tíz generáció kutatócsoport tagjaként a politikai és az egyházi elit vidékképét vizsgálom. Óriási perspektíva ez, olyan projekt, amely Mária Terézia úrbérrendezésétől a szocializmus agrártörténetéig követi nyomon a vidék történetét. Két évvel ezelőtt egy másik megkeresést is kaptam a Barankovics Alapítványon keresztül, amely arra vonatkozott, hogy a Szociális Testvérek Társaságával való együttműködésben Slachta Margit élettörténetét, illetve a Szociális Testvérek Társasága történetének minél több vonatkozását tárjuk fel. Ez is egy olyan projekt, amelyre én magamtól nem gondoltam volna, de most úgy tekintek rá, mint egy különleges, szép ajándékra kutatói életemben. Ennek eredményeként már két szerkesztett kötet is napvilágot látott. Az egyik Slachta Margit parlamenti beszédeit mutatja be, amelyet az ő újratemetésére, 2021 decemberére jelentettünk meg, és ahol Szabó Róbert és Schlachta Boglárka voltak szerkesztőtársam. A másik kötetet tavaly adtuk ki, és Slachta Margitnak a sajtómegjelenéseiből válogattuk össze Schlachta Boglárkával. Jelenleg pedig koordinálok egy munkát, amely a Szociális Testvérek Társasága ezévi centenáriumi ünnepségsorozatához kapcsolódik, és a társaság történetét fogja bemutatni. Kovrig Béla életrajzát már említettem mint több éves tervet, és biztosan adódni fognak még további lehetőségek is.

2020 óta a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatalában [a továbbiakban NEB – a szerk.] dolgozol. Itt milyen munkát végzel, milyen projekteket viszel?

Alapvetően arra kértek fel, amikor idehívtak, hogy folytassam az egyháztörténeti kutatásaimat, és csatlakozzam be az itt folyó, ilyen irányú kutatásokba. Ezt szívesen meg is tettem, hiszen például Soós Viktor Attilával évek óta együttműködtem már ekkor az agyagosszergényi Közi Horváth József Népfőiskola egyháztörténeti kutatócsoportjában. Itt több egyháztörténeti kutatásunk folyamatban volt, gondolva a második világháború alatti katolikus ellenállásra vagy a kereszténydemokrácia történetére, amivel egyébként is foglalkoztam. Ezt a témát visszük tovább is, de emellett becsatlakoztam a Grősz-per mellékpereit feltáró NEB-es kutatásokba is.  Részt veszek továbbá a NEB nemzetközi kapcsolatainak ápolásában is, így koordinálok egy készülő szerkesztett kötetet, ami az Egyesült Államok második világháború alatti titkosszolgálatának, az OSS-nek a Magyarországra vonatkozó dokumentumait fogja bemutatni forráskiadvány formájában. Ezen több éve dolgozunk egy amerikai kollégával. A kutatási projektek mellett belefolyok az ismeretterjesztő tevékenységbe, előadásokat, rendhagyó történelemórákat tartok, médiaszerepléseket vállalok, és egyéb szerkesztői feladatokat is kaptam. Igyekszem tehát mind szélesebb spektrumon részt venni a NEB-nek a történeti tudás társadalmasítását célzó tevékenységében.

Átível a pályádon a nemzetköziség, a nemzetközi kapcsolatok ápolása. Milyennek látod a magyar tudomány beágyazottságát a nemzetközi tudományos életben?

Lehetne jobb. Változatlanul azt gondolom, hogy a múltunkról való tudást meg kell tudni jeleníteni a nemzetközi térben. Úgy látom, hogy a kulturális vagy a tudománydiplomáciának ez még mindig nem magától értetődő része, pedig a rendszerváltozás óta már bőven lenne mivel előrukkolnunk külföldön. De úgy látom, bizonyos értelemben ezek még mindig személyes projektek, tehát a nemzetközi tudományos életben való részvétel elsősorban bizonyos emberek egyéni munkáján és lehetőségein alapul. Intézményes szinten ezen lenne még mit fejleszteni. Senkit nem fog érdekelni a történelmünk külföldön, ha mi nem mondjuk el, miért érdekes ez másoknak is, és ezt úgy kell megtennünk, ahogyan mi azt igaznak vagy hitelesnek gondoljuk. Úgy tapasztaltam, például az ÁBTL nemzetközi kapcsolatainak koordinálása során, hogy a lengyelek nagyon szervezetten és összehangoltan tudnak megjelenni külföldön, és valóban tematizálni tudják a saját történetüket, mint az európaiság történetének egy változatát. Tanulhatunk tőlük… Vagy azt is láttam, hogy a román értelmiség is sikerrel tud – akár az erdélyi magyar értelmiséggel közösen mozdulva is – dolgozni Románia múltjának a külföld felé való bemutatásán. Itthon hiányzik a szervezettség, aminek persze rengeteg tudományon és tudománypolitikán túlmenő oka is van. A megoldásról közösen és egyeztetetten kellene gondolkodni.

Ha az egyéni szintet nézzük, akkor kulcskérdésnek tartod, hogy a fiatal történészek már a pályájuk kezdeti szakaszától kezdve publikáljanak idegen nyelven?

Nehezet kérdeztél… A mesterséges intelligencia megjelenése miatt valószínűsíthetően egy olyan tudományos paradigmaváltás előtt állunk, ami miatt semmiről sem merem kijelenteni, hogy a fiataloknak márpedig ezt vagy azt kellene csinálnia. A nyelvtudás viszont mindenképpen érték. Nemcsak azért, mert a birtokában el lehet menni nemzetközi konferenciákra vagy lehet publikálni külföldi szaklapokban, hanem azért is, mert ahogy régen mondták, minden elsajátított idegen nyelvvel egy másik világ nyílik meg számunkra. Ha az ember ki meri tenni magát egy másik kultúra felől érkező impulzusoknak, akkor ezzel csak nyerhet, nem kell ettől megijednünk vagy az identitásunkat féltenünk. Az így szerzett inspirációk azután teljesen organikusan beleszervesülnek, és jelen vannak az ember munkájában akkor is, ha éppen nem idegen nyelvű anyagon dolgozik.

Petrás Éva fotója az MTA-BTK Lendület 10 Generáció Kutatócsoport honlapján
Petrás Éva fotója az MTA-BTK Lendület 10 Generáció Kutatócsoport honlapján

Te látod azt már, hogy fel fogod-e tudni a mesterséges intelligenciát a kutatásaidban?

Ezen még nem gondolkoztam. Bennem a mesterséges intelligencia kérdése a csodálat mellett tartózkodást is kelt, ha nem is félek tőle. Biztosan nagy kihívást jelent majd a történészek számára is. Nyilván nagy segítséget is jelenthet, ha könnyebb lesz az oldalak százezreit egy-egy kérdéssel vagy hívószóval áttekintetni vagy összefoglaltatni, ugyanakkor a történetírói narratívának a szerepe előtérbe fog kerülni. Át kell gondolni az ember szerepét, a történész feladatát. Így visszakanyarodnék a beszélgetés elején említett történetekhez: a történetírásnak mindig is lesz egy olyan funkciója, hogy segítse az embereket abban, hogy megértsék önmagukat. Ez nem fog változni akkor sem, ha a mesterséges intelligencia segít majd nekünk a források feldolgozásában.

Végül engedj meg egy személyes kérdést. Ha éppen nem a kutatásaidat végzed, akkor mivel foglalkozol? Hogyan kapcsolódsz ki a szabadidődben?

Nyilván nem mondok újat azzal, hogy a család most is elsődleges fontosságú a számomra. Mint általában a magyar nők életében, számomra is a háztartásvezetés különböző feladatai képezik a mindennapjaim részét. De én úgy döntöttem, hogy sokkal vidámabb lesz az életem, ha ezeket a feladatokat meg is szeretem. Úgyhogy szívesen sütök-főzök, és tartom rendben az otthonunkat. Van emellett egy kis házunk a Bakonyban, amely az évek során második otthonunk lett, igyekszünk sok időt ott tölteni. Ott kertem is van, ahol sok apróbb és nagyobb növényt gondozok, úgyhogy azt is mondhatom, bensőséges viszonyt ápolok a virágaimmal és fácskáimmal. És hát ott az erdő, a Bakony rengetege, ahol sétálni, futni, kirándulni, vagy egyszerűen csak létezni, lélegezni is öröm. Hálás vagyok, hogy ilyen nagy, életteli környezet vesz körül, ha sikerül lecsukni a laptopot. Már ha sikerül…

Szőts Zoltán Oszkár

 

Ezt olvastad?

A száz éve született Brusznyai Árpádra emlékezett a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) az '56-os mártírnak az
Támogasson minket