Acélpokol az orosz pusztákon – a kurszki csata, II. rész: Az összecsapás

Ahogyan azt előző cikkünkben bemutattuk, hosszas előkészületek után, 1943 nyarán Hitler hadserege megindította offenzíváját a végtelen délorosz sztyeppén annak érdekében, hogy visszavágjon a sztálingrádi vereségért és ismét magához ragadja a kezdeményezést. A vezérkar által kidolgozott „Citadella” hadművelet megvalósítása a Kurszk városának körzetében lezajlott, egy hétig tartó ütközetsorozatba torkollott. Az 1943. július 5-e és 13-a közötti események páncéloscsataként vésődtek be történelmi emlékezetünkbe, holott a harcoknak ugyanolyan értékű résztvevői voltak a gyalogosok, a repülőgépek és a tüzérség is. Az is igaz viszont, hogy a csata a bevetett páncélosok számát tekintve még ezt követően fél évszázadig csúcstartónak számított.

Július 4-én amint leszállt az est, a szovjet frontok törzseinél megszaporodtak a beérkező jelentések az aknamezők megtisztításáról szóló kísérletekről, beszivárgó csoportokról. 22 órakor a szovjet őrjárat egy német közlegényt ejtett foglyul, majd hajnali 2 órakor egy német utászt. Mindketten a július 5-én hajnalban indítandó támadásról beszéltek kihallgatásuk során. A hírről Zsukov a Központi Front törzsénél értesült. Miután konzultált Sztálinnal, megelőző tüzérségi csapást rendelt el az ellenséges ágyúk elhallgattatásának, valamint a megindulási körzetekben gyülekező, rohamra felsorakozott csapatok szétzilálása érdekében.

A Központi Front lövegei 2:20 perckor, a Voronyezsi Fronté egy órával később szólaltak meg. A váratlan tüzérségi ellen-előkészítés zavart okozott az ellenség soraiban, azonban túl korán kezdődött ahhoz, hogy pusztítás terén megfeleljen az elvárásoknak. Sokkal nagyobb volt lélektani hatása, mivel a német vonalakon túl mindenki rádöbbent, a Sztavka sokkal pontosabban ismeri terveiket, mint előzetesen hitték volna. A Közép Hadseregcsoportnál mintegy másfél órával, a Dél Hadseregcsoportnál három órával csúsztatta el a „Citadella” kezdetét. Ennek ellenére a németek saját támadásukat előkészítő, egy óránál így is valamivel hosszabb pergőtüze során több lövedék tartott a szovjet állások felé, mint az 1939-es lengyelországi és az 1940-es franciaországi hadjáratainak nyitánya alatt összesen, miközben a német légierő bombázógépei kijelölt céljaik felé tartottak. A heves ágyúzást követően a harckocsik vezette gyalogság indult rohamra.

Azoknak a harckocsiknak a nagy része, amelyek műszaki okokból nem robbantak le még az offenzíva kezdete előtt, aknamezőre futottak és mozgásképtelenné váltak, a legjobb célpontot nyújtva a szovjet tüzéreknek. Lövegeik valóságos tűzfüggönyt borítottak a német harckocsizókra, akik a lövedékek becsapódása okozta füstfelhőben próbáltak tájékozódni az ellenfél tartózkodási pontjai felől, felderítésüket nehezítette a kitűnő álcázás. A szovjet tüzérek biztosra akartak menni, ezért megvárták, amíg a tankok megfelelő közelségbe érnek, majd sortüzet bocsátottak rájuk. A védelmi vonalak előtti terepszakaszok hamarosan mészárszékké váltak. A géppuskák sortüzei földhöz szegezték vagy leterítették a kísérő gyalogságot, miközben az égő roncsokat kerülgették.

Mivel az aknák iránymódosításra kényszerítették a gyalogságot és kiiktatták a járműveket, a korai rohamok kifulladását látva német utászok aknamentesítésbe kezdtek, hogy megtisztítsák az utat a páncélosok előtt. Az órákig tartó munka közben egyik oldalról aknavetők lőtték őket, fejük felett pedig saját harckocsi-lövedékeik hasították a levegőt.

Az új német Tigris harckocsik hamar igazolták a várakozásokat és az aknaszőnyegen átjutott tagjaik különösen erős homlokpáncélját a szovjet ágyúk csak megkopogtatni tudták, míg azok 88 mm-es lövegei szétzúztak minden akadályt maguk előtt, esélyt sem adva a T-34 típusoknak. A szovjetek a tapasztalatok levonását követően inkább beásták és védelemben hagyták őket. Ebben a formában sokkal váratlanabb és jelentősebb pusztítást tudtak okozni, mintha birokra keltek volna erősebb vetélytársaikkal.

A szovjet tüzérek a nehézharckocsik megsemmisítése helyett a megállításukra törekedtek és a sebezhetőbb lánctalpakat vették célba, innentől a munka maradék részét a gyalogságra bízták. Az ágyúk kezelői – mihelyt lövéseikkel elárulták tartózkodási helyüket –, halálos veszélybe kerültek, a legtöbb esetben számukra be is fejeződött az ütközet.

A lövészárkokban meghúzódó gyalogosok sokszor megvárták, amíg a járművek áthaladnak felettük, majd Molotov-koktéljaikat, páncéltörő gránátjaikat vagy tapadóbombáikat a motorházra dobták. A védelmi vonalakon átjutott páncélosok sokszor magányosan cirkáltak tovább, hiszen a géppuskasorozatok leválasztották róluk a gyalogságot. A szovjet taktika érvényesülését úgy próbálták semlegesíteni, hogy a lövészárok felett elkezdtek a saját tengelyük körül egy helyben forogni, ráomlasztva a földet a benne tartózkodókra.

A német csapatok az áttörés kierőszakolásának elősegítése érdekében zuhanóbombázók légi támogatását igényelték, emellett lángszórós alakulatokkal vagy gránátok behajigálását követően kézitusával tisztították meg a lövészárkokat.

Az is hamar kiderült, a Tigrisek számára a természeti és logisztikai tényezők komolyabb akadályokat képeznek, mint a valódi fegyverek. Saját 40 tonnás súlyuk miatt leragadtak az ingoványos folyópartokon vagy az esőzésektől felázott talajon. Az utászoknak időre volt szükségük, amíg kitapasztalták, mennyire erősen építsék a pontonhidakat, ahhoz, hogy gond nélkül elbírják őket. Amikor a hadosztályok elakadtak egy-egy mocsaras terepen a szovjet légierő kihasználta a helyzetet és lecsapott az átkelőknél összetorlódott járművekre.

A csata első napján a védelem gyors és ellenállhatatlan lerohanása helyett a harc hamar kimerítő és lassú araszolássá változott. Mire a nap lenyugodott, két SS hadosztálynak sikerült 20 km mélységben átjutnia az első védelmi gyűrűn és megközelítenie a második vonalat. A szovjetek tartalékokat vontak előre a második vonal megerősítésére és elreteszelték velük a fontosabb útvonalakat. Mivel jól látszott, hogy a németek délen a vártnál nagyobb erőket vetettek be, Rokosszovszkijtól ide vezényelték át a 27. hadsereget.

Model a gyalogságot küldte előre, nekik kellett megpuhítani a védelmet és előkészíteni a terepet a harckocsik számára. Hasonlóan Manstein eredményeihez, a 9. hadseregnél is az első vonalat küzdötték le a nap végére, amivel 15 km széles és 8 km mély rést vágtak a védelmi övbe.

Július 6-tól folytatódott a gyilkos küzdelem, a németek egyre inkább szembesültek a harcok sajátos vonásaival, azzal a ténnyel, hogy minden kilométerért keményen meg kell küzdeniük. Amikor egy védelmi vonal elveszett, legénysége nem esett pánikba, legtöbbször rendezetten vonultak vissza a következő állásba és a soron következő vonalra koncentráltak. A szovjet parancsnokok ügyeltek arra, hogy eszközeiket és az élőerőt a nyugalmasabb helyszínekről a legkritikusabb szakaszokra vezényeljék, felduzzasztva annak ellenálló erejét. Mielőtt még a németeknek idejük maradt volna a következtetések levonására és soraik átrendezésére, gyors ellenlökéseket hajtottak végre, kiszorítva őket a keservesen megszerzett területekről. Gyakran megtörtént, hogy a németek által támadásra kijelölt sávban a felszedett aknákat az éj leple alatt a szovjetek újratelepítették.

A csata egésze alatt a szovjetek mestereivé váltak a rejtett összpontosításnak és a harci eszközök álcázásának, a német csapatoknak sokszor okoztak kellemetlen meglepetéseket, amikor belefutottak a lövegtoronyig beásott, ágakkal és falevelekkel betakart harckocsik pusztító tüzébe. Az esti órákat és az éjszakát mindkét fél hadianyag vételezésére, üzemanyaggal való feltöltésre és a szükséges átszervezésekre használta fel, kivéve természetesen az olyan helyeken, ahol változatlan intenzitással tomboltak tovább a harcok. A rövid nyári sötétség kevés pihenőt engedélyezett és hajnaltól ismét pokoli erőfeszítések következtek.

A zuhanóbombázók különösen halálos veszélyt jelentettek a harckocsikra, amelyek teljesen védtelenné váltak gépágyúikkal és az égből aláhulló bombáikkal szemben. Arra, hogy milyen pusztítást képesek véghezvinni a repülőgépek a harkocsik ellen, legjobb példának a Belgorod közelében végrehajtott rajtaütés számított. Itt a Heinschel Hs 129-es és Fw 190 gépek néhány óra alatt 80 db T-34-est semmisítettek meg. Szoborovka és Szamudurovka falvak között Il-2-es gépekből álló raj Tigrisek és Párducok égő maradványait hagyta maga mögött.

Ahogyan a csata haladt előre, egyre érezhetőbbé vált a német légierő benzin, olaj és kenőanyag hiánya, ami korlátozta a bevetési lehetőségeit. A Luftwaffe képtelennek bizonyult ugyanakkora erőbedobással támogatni a földi erőket, bombázni a hátország raktárait, kirakodó állomásait vagy az erősítést szállító konvojokat, esetleg harcolni a légtér birtoklásásért. Tevékenysége mindinkább a harckocsik és a gyalogság támadásainak idejére korlátozódott. Visszaszorulása fokozatosan átengedte az égboltot a vörös légierőnek.

Délen a legimponálóbb teljesítményt az II. SS-páncéloshadtest és a III. páncéloshadtest mutatta be. Mindez arra engedte következtetni Mansteint, hogy igaz, lassan és veszteségekkel terhelten, de belátható időn belül mégiscsak célhoz érnek és a jutalom megtéríti a befektetett energiákat. A II. SS páncélos hadtest résnyire áttörte és feldarabolással fenyegette a második védelmi vonalat, de kiszélesítése már akadályokba ütközött. Ellenfeleik a szárnyakról sorozatos ellenlökéseket hajtottak végre, így az elől haladóknak a rések kiszélesítése helyett egyre komolyabb erőket kellett elvonni az oldalról érkező veszélyek elhárítására.

Vatutyin számára állásainak tartása komoly veszteségeket okozott, ezért azonnali erősítést kért Sztálintól, aki a Sztyeppi Fronttól a 27. hadsereget, az 5. gárdahadsereg 10. harckocsihadtestét és a Délnyugati Front 2. harckocsihadtestet küldte Vatutyin megmentésére. A Konyev parancsnoksága alá tartozó 5. gárda-harckocsihadsereget szintén átvezényelték a Voronyezsi Fronthoz. A felsorolt erőknek július 8–10-e között kellett megérkezniük és elfoglalniuk állásaikat Prohorovka körzetében.

Július 7–9-e között iszonyatosan kemény összecsapások zajlottak, melyekben egyik oldal sem ismert kíméletet. A német katonáknak minden erőfeszítésük ellenére csalódniuk kellett, nem sikerült beszakítaniuk az orosz védőpajzsot. A leginkább elhíresült ütközetek Pokrovka, Szircevo, Szoborovka, illetve Szamodurovka Verhopenye, Tyeploje, Olhovatka helységeknél, és Ponyiri vasútállomás megszerzésért vagy megtartásáért zajlottak. Az öldöklés méretei szempontjából jelzésértékű a négynapos összecsapás a Ponyiri környéki falvak ellenőrzéséért több mint 1000, bizonyos szakaszaiban 2000 harckocsi részvételével. Közben a Délnyugati és Déli frontok megtévesztő, helyi jellegű erőlekötő támadásokat indítottak, annak érdekében, hogy a németek ezekről a szakaszokról se tudjanak hadosztályokat átcsoportosítani.

Német oldalon a harci eszközökben, lőszerben, üzemanyagban, technikai eszközben mutatkozó veszteség már felülmúlta az utánpótlás lehetőségeit. A parancsnokok egymás után élték fel tartalékaikat az áhított áttörés érdekében. A „Citadella” napi céljai egyre inkább elmaradtak a megjelölt ütemtervtől. Model északi támadása július 9-ére a kifulladás jeleit mutatta, ezért a parancsnok szünetet rendelt el a harcok menetében. A július 5-e óta eltelt hét alatt a német katonák még mindig csak 20 km-t tettek meg, amely szakasz az egy napra előirányzott mennyiséget képezte és zömében az első negyvennyolc óra teljesítményéből származott. A Közép és a Dél Hadseregcsoportokat még mindig kb. 130 km választotta el egymástól, a köztünk elterülő térségben pedig tüzérségi állások garmadája várta őket. A kudarcot a vezető tábornokok által tartott tanácskozás ismerte el. Ettől függetlenül a 9. hadsereg továbbra is lekötötte a szovjeteket annak érdekében, hogy megakadályozzon minden tehermentesítő átcsoportosítást a veszélyeztetettebb déli szakaszra. Július 10-től sokkal korlátozottabb célokkal és területeken folytatódtak az erőltetett rohamok, de az „offenzív nyomás”-ként elképzelt magatartás végül összefüggéstelen, az erőket feleslegesen tovább emésztő vagdalkozássá fajult.

Amíg a 9. hadsereg a védelem szakítószilárdságát tesztelte, a szovjetek már előre tekintettek és saját nagyszabású lépéseiket készítették elő. A válaszcsapás nem késett sokáig. Sztálin utasította Zsukovot, indítsa meg a gondosan előkészített offenzívát a Brjanszki Front, illetve a Nyugati Front balszárnya közreműködésével Orjol ellen. Három nappal később a heves tüzérségi bevezetéssel kezdődő „Kutuzov” fedőnevű ellentámadás a 9. hadsereg mögöttes területeinek elárasztását célozta. Von Kluge sebtében egységeket vezényelt északra, ami nagymértékben enyhítette a Rokosszovszkij 13. hadseregére nehezedő nyomást. A tervek szerint Rokosszovszkij július közepén becsatlakozott a támadásba, amely eredményes előrehaladása nyomán augusztus 5-én Orjol városa elesett.

A Közép Hadseregcsoport leállásával a „Citadella” Kurszk kétoldalú átkarolására vonatkozó eredeti elgondolásai hajótörést szenvedtek. Most már a Dél Hadseregcsoporton múlott, vajon egyedül képes lesz-e elérni Kurszkot, amely végkimerülésig hajszolt csapatai előtt még mindig 80 km-es messzeségben feküdt. Mindenesetre Manstein több száz páncélost vetett be, csapásainak lándzsahegyét most is az SS páncélgránátos hadosztályok képezték, éles fegyverként fúródva az ellenség testébe. A legszívósabb és legelkötelezettebb alakulat körében a harci kedv változatlanul magas maradt és a többi csapattesthez képest kevésbé szenvedtek veszteségeket. A július 9-i előrenyomulás kezdetben sikereket hozott, végül erejükből 6–8 km megtételére futotta, mivel a Sztavka parancsai alapján újabb erősítésekkel torlaszolták el az Obojany felé vezető utat. Hoth a tanulságokat leszűrve, Obojany bevételének erőltetése helyett irányt változtatva, keletre, Prohorovka felé fordította egységeit a felvonuló „új ellenséges harckocsicsoport és gépkocsizó gyalogság” megsemmisítésére. A német parancsnokok az új helyzetnek megfelelően össze kívánták hangolni feladataikat: Otto von Knobelsdorff XLVIII. páncéloshadteste továbbra is nyomás alatt tartja Obojany védőit, Paul Hausser a páncélgránátosokkal elfoglalja Prohorovkát, míg a Hermann Breith vezette III. páncéloshadtest jobbról fedezi a Prohorovka elleni akciót.

Miközben a keleti fronton tetőfokára hágtak az egyre kimerítőbb véres csatározások, távol Kurszktól, Európa másik felén, Szicíliában brit-amerikai erők szálltak partra. Benito Mussolini olasz diktátor napokon belül megbukott, és az új olasz kormány fegyverszüneti kérelemmel fordult a szövetséges főparancsnokság felé. Várható volt, hogy hamarosan jelentős harckocsi kontingenseket irányítanak át Kurszk térségéből Olaszországba.

Július 10-én a XLVIII. páncéloshadtest az Obojanyt elbarikádozó fal réseit kutatta, az alárendeltségébe tartozó, SS egységnek számító Grossdeutschland páncélgránátos-hadosztály fontos magaslati pontokat foglalt el, majd szétverte a visszafoglalással megbízott, azonban részenként feléje küldött szovjet dandárokat. Párja, a 3. páncéloshadosztály szintén helyi győzelmeket aratott és megszállt két magaslatot, ezek után erejéből a frontvonal stabilizálására futotta.

Július 11-én a kiszögellés keleti csücskében a Kempf-csoport III. páncéloshadteste nagy nehézségek árán végre átverekedte magát a szovjet második védelmi vonal pókhálóján és Prohorovka felé igyekezett, a várostól mindössze 20 km választotta el. Vatutyin kénytelen volt tartalékait felhasználni a megfékezésükre.

Július 10–11-e folyamán a II. SS-páncéloshadtest sem tétlenkedett, a Prohorovka felé történő átcsoportosítási parancs megvalósítása közben minél előnyösebb kiindulási pozíciók megszerzéséért harcolt. Eközben elvágtak egymástól néhány szovjet egységet, megsemmisítettek számos harci eszközt. Kezdeményezéseikkel összezavarták a szovjet parancsnokok előzetes elképzeléseit, gyors újratervezésre kényszerítve őket.

Július 12-én hajnalra a német csapatok Prohorovka előterébe jutottak. Azon a napon az egyhetes pokoli küzdelem elérte csúcspontját. A kurszki csata legfontosabb és leglátványosabb összecsapás-sorozata bontakozott ki. A harckocsik küzdelmét ezúttal is a repülőgépek, a gyalogság és a tüzérség bevetései fűszerezték. A helyzet kritikus szakaszába lépését, Sztálin utasításának megfelelően Zsukov és Vaszilevszkij marsallok helyszínre érkezése bizonyította.

A prohorovkai páncélosütközet neki tulajdonított két sajátos jellemzője miatt híresült el és vívott ki magának jól elkülöníthető fejezetet a kurszki csata eseményein belül. Az egyik a bevetett harckocsik magas száma, a másik az áttekinthetetlen közelharc.

Úgy tartják, a második világháború történetében sem addig, sem azt követően nem vívtak párbajt egymással ekkora méretű pácélos erők. Való igaz, a város mentén és a Pszjol folyó vonalában berendezkedett 5. gárda-harckocsihadsereg 600-nál is több harckocsit és önjáró löveget (593 és 37 db) foglalt magába, ráadásul a harckocsihadseregen kívüli egyéb, a térségben állomásozó hadtestekkel együtt Pavel Rotmisztrov altábornagy kb. 800 páncélossal rendelkezett, amelyek típus szerinti megoszlása a következő volt: 501 db T-34-es, 261 db T-70-es és 31 db, az britektől kapott Churchill. Hozzájuk csatlakozott még szintén a Sztyeppi Fronttól „kikölcsönzött” 5. gárdahadsereg 80 ezer katonával és 185 páncélozott harcjárművel. Minden hadra fogható járművet tekintve a szovjetek kb. 1000-nél is több járművet vethettek be. Azonban július 11–12-én ezen hatalmas kolosszus csupán töredéke, pontosabban kettő hadteste, a 18. és 29. számú vonult fel Prohorovkánál, többségük a környéken mérkőzött meg a horogkeresztes kötelékekkel vagy tartalékban maradt. Az említett harckocsihadtestek összesen 421 db páncélost számláltak.

Velük szemben a II. SS-páncéloshadtest 294 harcjárművel rendelkezett, de a prohorovkai csatamezőn ténylegesen megjelent Leibstandarte állományába csak 103 harcjármű tartozott. Ezek szerint a július 12-ét övező legendákkal ellentétben konkrétan Prohorovka északnyugati előterében 1000 helyett, kb. 500 db harckocsi ütközött meg egymással, amelyben a szovjetek 4:1 arányú fölényt élveztek.

A Tigris és Párduc harckocsik nagyobb űrmérető lövegei és hosszabb csövei segítségével messzebbről is eltalálták a célpontot, mint a T-34-esek, ezért a szovjet harckocsizókat arra tanították, mozgékonyságukat kihasználva, igyekezzenek minél gyorsabban megközelíteni a német tankokat és oldalukra, illetve a hátuk mögé kerülve a motorházra célozzanak. Félelmeikben azonban csalatkozniuk kellett, mert az SS hadosztályok összesen 15 db új típusú harceszközt számláltak. Mindkét parancsnok elsőként kívánt lecsapni a másikra, a németeknél ez a terv főként a meglepetés erejére apellált, míg a szovjeteknél a lőtávolon belülre, legalább 500 méteren belüli közelségbe kerülés taktikáját jelentette, ami nemcsak lenullázta a németek lövegeinek fölényét, hanem eltüntette a vastagabb páncélzat nyújtotta előnyt is.

Mivel egyik fél sem kívánta átadni a kezdeményezést és a támadási parancsokat mindössze néhány perc különbséggel adták ki, a szovjet és német harckocsifalkák nagyjából ugyanakkor indultak meg egymással szemben.

Amíg a T-34-esek gyors haladásra összpontosítottak és teljes sebességgel száguldottak, a németek magasabb szintű kiképzésüket hasznosítva, megálltak, jól begyakorolt stabil irányzással célba vették a feléjük dübörgő harckocsisereget és lőttek. Hamarosan találkozóharc alakult ki, harckocsik zsúfolódtak össze, száz méteren belüli távolságról tüzelve egymásra. Szinte lehetetlenné vált megkülönböztetni a bajtársat az ellenségtől. Olyan helyzet is előfordult, hogy a találat után lerepülő lövegtorony a mögötte haladó honfitárs járművét találta el. Manőverezésre vagy a sorok rendezésére, ezzel együtt új harci alakzat felvételére sokszor esély sem volt, a csatatér maga volt a zűrzavar és az egymásra lövöldöző acélszörnyek összegabalyodó öldöklése. Önfeláldozó hősiességre, halált megvető bátor tettekre és személyes példamutatásokra számtalan példa akadt. Ám a német Tigriseknek rontó szovjet KV-1 harckocsik kamikaze akciói a propagandisták későbbi költeményeiként a mítoszok kategóriájába sorolhatóak. A gépjárműveiket vesztett személyzet az égő járművek között, géppuska tüzeket elkerülve próbáltak egérutat nyerni. A csatateret holttestek, alkatrész fémdarabok és égő roncsok borították, miközben felette füstgránátok és kipufogógázok elegyedtek egymással, valamint a lángoló járművek okozta hatalmas kiterjedésű fekete füstfelhők gomolyogtak.

Amikor a harckocsiknak sikerült átfúrniuk magukat az ellenséges vonalakon, páncéltörő ágyúk és páncélgránátosok léptek közbe. Az aknákkal, mágneses tapadóbombákkal, kézigránátkötegekkel felszerelt gyalogság igyekezett megálljt parancsolni a mindent legázoló lavinának. A szovjet „Katyúsa” sorozatvetők visitó hangjára német megfelelőik, a Nebelwerferek válaszoltak. Ezekben az órákban a légteret német repülőgépek uralták, mert Szergej Rugyenkó légimarsall a szárnyakon koncentrálta légiflottájának zömét. A lehetőséget kihasználva a Luftwaffe alaposan megszórta gépágyú lövedékeivel és bombáival a benyomuló, nyílt mezőn szétbontakozó szovjeteket.

Tévedés lenne úgy gondolni, hogy a prohorovkai csata egyetlen, áttekinthetetlen harckocsikavalkáddal lett volna egyenlő. Az öldöklés reggeli óráktól kezdve késő délutánig több szakaszban folyt, támadások hullámait ellentámadások követték. Aztán a hirtelen érkezett záporok véget vetettek a küzdelemnek. Az esőzések áztatta csatamezőn a sáros terep lelassította a harcjárművek mozgását és földön tartotta a repülőgépeket, utóbbiakhoz immáron a németek hiába fűztek reményt, hogy javukra billentheti erőviszonyokat. Július 12-e estére hadosztályaik nyolc kilométerre megközelítették Prohorovka települését, ám elfoglalni nem tudták. Mivel mind a két fél óriási veszteségeket szenvedett, nem maradt más hátra, mint a sorok átfésülése, a sérült járművek elvontatása, a készletek feltöltése és a katonák által olyannyira áhított pihenés. Amikor leszállt az éjszaka, az 5. gárda-harckocsihadsereg beásta magát és részévé vált az újjászervezett védelemnek.

A július 12-ét feldolgozó szovjet munkák és visszaemlékezések szemérmesen hallgatnak az elszenvedett veszteségekről, a német beszámolók pedig saját haditetteiket kiszínezve túlzóak lehetnek, így nehéz pontosan megbecsülni, mennyi harckocsit ért végzetes találat azon a napon. Mindenesetre bizonyosan állítható, hogy a szovjet áldozatok a németnek többszörösére rúgott. Mivel Sztálinhoz olyan hírek jutottak el, miszerint az 5. gárda-harckocsihadsereg elvesztett 650 harckocsit 17 megsemmisített német ellenében, haragjában le akarta tartóztatni Rotmisztrovot. Attól függetlenül, hogy később kiderült, rosszul tájékoztatták, az alakulat cseppet sem volt irigylésre méltó helyzetben. A szovjetek Prohorovka után 134 harcjárművet írhattak végleg veszteséglistára, míg 124 járművük javítható állapotba került. Ugyanezen arányok a Leibstandarte keretein belül 7 és 25 db harckocsi volt, vagyis a szovjetek nyolcszor akkora veszteséget könyvelhettek el.

Az SS hadosztályoktól jobbra elhelyezkedő III. páncéloshadtestet a szovjetek távol tartották a csatamezőtől, amely így nem avatkozhatott bele a küzdelembe, míg a jobbszárnyat képviselő LXVIII. páncéloshadosztály támadásai kifulladtak, majd fokozatosan átadta a kezdeményezést az újjászervezett szovjet 1. harckocsihadseregnek és területeket feladva húzódott vissza. A kora esti órákban eleredő záporeső itt is beszüntette a harctevékenységet.  

Tehát július 12-én este a németek ugyanott álltak, ahol egy nappal azelőtt. De Manstein úgy gondolta, ismét életet lehelhet próbálkozásaiba, ha a II. SS-páncéloshadtest és a III. páncéloshadtestek egyesítik erejüket és kiszélesítik az arcvonalat. Breith alakulata kb. 100 harckocsijával komoly fegyvertényt képezett ezekben a sorsdöntő pillanatokban. Velük szemben Vatutyin arra készült, továbbra is elszigetelve tartja őket egymástól és minden áron megakadályozza, hogy közelebb jussanak Prohorovkához. Legnagyobb mértékben leharcolt páncéloshadtesteit védekezőállásokba küldte, majd újabb erősítések után nézett.

Július 13-án Manstein elképzeléseinek megfelelően a Totenkopf és a Das Reich hadosztályok tovább erőltették Prohorovka elfoglalását, míg a Leibstandarte kipihente az előző nap fáradalmait és a későbbi becsatlakozásra készült fel, azonban a megerősített védelem beásott harckocsijai és tüzérütegei kiindulási állásaikba kényszerítették őket vissza. Az egyesülés szempontjából kulcsfontosságú szerepet játszó, jobbszárnyon elhelyezkedő Das Reich mindössze két kilométert tudott megtenni, így a tábornagy kísérlete hamvába holt.

Aznap este Hitler a kelet-poroszországi főhadiszállásán, tájékoztatta az illetékes parancsnokokat a „Citadella” hadművelet lefújásáról. Döntését a megengedhetetlenül nagy veszteségekkel, az Orjol környékéről kiindult szovjet ellentámadás által kialakított veszéllyel és a szövetségesek szicíliai partraszállásával magyarázta. Közölte velük, az Appennini- és Balkán-félszigetek megtartása érdekében keletről vezényel át csapatokat. Manstein továbbra is hitt abban, a saját szakaszán még mindig sikerrel folytathatja a harctevékenységet, úgy számított, a szovjetek hamarosan megtörnek, tehát továbbra is ki kell tartani a védőkre nehezedő kérlelhetetlen nyomásgyakorlás mellett. Bár ő is felismerte, az ellenséges erők bekerítése valóban teljesíthetetlen, érvelése szerint, így is akkora veszteségeket lehetne okozni a Vörös Hadseregnek, amelyből lassan épül fel, ennek köszönhetően a Wehrmacht hosszú ideig nyugalomra számíthatna keleten. Az elnyert idő alatt pedig rendezhetnék a dél-olaszországi veszélyt is. Minden reményét a III. páncéloshadtest sikerébe vetette, sőt ha megkapná a XXIV. páncéloshadtestet, azzal valóban eldönthetné a kérdést. Figyelmeztetett, az erők kivonása hiba lenne, sőt azonnal szovjet választ indítana el, ami a csata jelen szakaszában meggondolatlan cselekedet lenne. Manstein buzgalmában Hoth és Kempf is osztoztak. A végső döntés Hitler kezében volt, aki engedélyt adott a Dél Hadseregcsoportnak kísérletei folytatására.

Másnap Manstein megtudta, mégis nélkülöznie kell a XXIV. páncéloshadtestet, mert Hitler továbbra is a szovjet Délnyugati és Déli Frontokkal szembeni szakaszon marasztalta. Csalódottsága és teljesen érthető dühe ellenére sebtében kidolgozta a „Roland” hadműveletet a szovjet hadászati tartalékok megsemmisítésére.

Július 14-én hajnalban fergeteges tüzérségi előkészítés harangozta be a „Roland” hadművelet nyitányát, majd előre gördült a Das Reich hadosztály, reggel 7-kor pedig kimozdult állásaiból a III. páncéloshadtest. Tőlük nyugatabbra felújította rohamait és kezdetben sikereket mutatott fel a LXVIII. páncéloshadtest. Újabb kimerítő és kegyetlen harcokkal teli két nap következett. Július 15-e délutánjára egy szűkebb szakaszon az összekapcsolódás megtörtént, majd sikerült egységes arcvonalat kialakítani, viszont ez volt minden, amit a német csapatok elértek. Az elnyert stratégiailag értéktelen aprócska területek és az ellenségnek okozott károk már nem álltak arányban az értük fizetett veszteségekkel. Emellett a szovjet erők kicsúsztak a gyűrűből, így sem bekerítésük, sem végleges kiiktatásuk nem történhetett meg.

Július 17-én a legerősebbnek számító II. SS-páncéloshadtestet kivonták az arcvonalból és Olaszországba vezényelték, majd július 23-án Hitler hivatalosan is elrendelte a „Citadella” hadművelet befejezését. A sikertelen német offenzívák helyét a sokkal eredményesebb szovjet ellencsapások sorozatai vették át. Sztálin azonnal meg akarta indítani a kiszögellés déli részére tervezett, „Rumjancev” névre hallgató ellencsapást, de Zsukov meggyőzte, várja meg, amíg csapatai a megterhelő harcok után megkapják a szükséges feltöltéseket. Sztálin elfogadta marsalljának érvelését. Augusztus 3-án reggel 5 órakor alapos tüzérségi előkészítés után támadásba lendültek a Voronyezsi és a Sztyeppi Frontok csapatai. A németek leharcolt, fáradt egységei hamarosan feladták Belgorodot és megkezdték visszafordíthatatlan, harcokkal megtűzdelt visszavonulásukat nyugati irányban. Augusztus 24-én kiürítették Harkovot, ahová bevonultak a szovjet katonák.

A harcok fokozatos elcsendesülése Kurszknál a „Citadella” végelgyengülés miatt bekövetkező lassú halálához vezetett. A német kísérlet Kurszk városának bevételére kb. 50 000 ember és 1590 repülőgép feláldozásának dacára, egyértelműen meghiúsult. A Vörös Hadsereg háromszor ekkora veszteséget, vagyis kb. 180 000 elesett katonát és 460 lelőtt repülőgépet könyvelhetett el. A németek a legóvatosabb becslések szerint 252, a legmerészebbek alapján pedig 900 kilőtt harckocsit hagytak maguk után. A szovjeteknek valóságos harckocsitemetőt szimbolizáló, 1600 db elvesztésével kellett fizetniük a Wehrmacht megállításáért. Minden harmadik harckocsi a prohorovkai csatamezőt övező területeken vált ócskavassá.

Még el sem dördült az első lövés Kurszknál, amikor július 4-én Reinhard Gehlen, a német szárazföldi haderő Szovjetunióval foglalkozó katonai hírszerzési kiértékelő hivatalának vezetője, jelentésében szkeptikus hangot ütött meg a „Citadellá”-val kapcsolatban. Szerinte a siker kulcsa mindenekelőtt két tényező, a meglepetés és a számbeli fölény biztosítása. Mivel szerinte erre az időre már egyik körülmény sem állt rendelkezésre, ezért a támadás megindításának kevés értelmét látta. Amint ismeretes, Hitler halogatásának egyik legfőbb oka az volt, hogy minél több új harckocsival erősítse meg csapatait. A harceszközöket tekintve valóban 1943 márciusa jelentette a mélypontot, és a megcsappant készletek feltöltéséhez egyaránt időre volt szükség mindkét oldalon. A Tigrisek és Párducok április végétől július elejéig folyamatosan érkeztek a keleti frontra, mégsem lehettek döntő befolyással a harcok végkimenetelére. Ugyanis a támadás megindulásának idején a teljes harckocsiállomány mindössze nyolcadrészét tették ki, ami kevés volt ahhoz, hogy lehengerlő eredményeket mutathassanak fel velük a szilárd védelem megbontásában. A nagy reményekkel dédelgetett gyártmányok tekintélyes része műszaki okok miatt el sem jutott a harcmezőig. Ugyanakkor ez a két és fél hónap időt adott a szovjeteknek erődítményeik gondos kiépítésére és félmillió vagonnyi hadianyag felhalmozására. A várakozás minden egyes napjával a németek gyengébbek, a szovjetek pedig erősebbek lettek. A német hadművelet még így is az általuk kijelölt helyen és időpontban kezdődött el. Utólag megítélve már nehéz megmondani, mekkora sikerre vihette volna a májusi, kevésbé erős német támadás a hevenyészett szovjet védelemmel szemben.

A korábban kiválóan működő „Blitzkrieg” taktikája, amivel Hitler hadserege sorban igázta le az európai országokat, ezúttal fennakadt a műszakilag megerősített lövészárok- és bunkerrendszeren. A harckocsikra alapozott harapófogó-szerű hadmozdulatok helyett frontálisan kellett áthatolni a mélyen lépcsőzött védelmi vonalakon. Ahogyan telt az idő és a várva várt áttörés vagy a szovjetek katonák megingásnak leghalványabb jele sem mutatkozott, a német hadvezetőség is egyre lejjebb adta igényeit a követendő célokat illetően. Kezdetben az ellenség körbezárását és katlancsatákban történő felmorzsolását tűzték ki, aztán olyan kiheverhetetlen veszteség okozását, amely elhárítja egy esetleges szovjet offenzíva veszélyét, egyben lehetőséget ad a Földközi-tenger térségében felmerülő problémák kezelésére, végül már csak a frontvonal kiegyenesítését a rendezett visszavonulás megkezdése előtt. A németek a szovjet stratégia kezére játszó tevékenységet folytattak, lényegében azt tették, amit elvártak tőlük, besétáltak az előre felállított kelepcébe. Miközben a németek újabb és újabb erőfeszítéseket tettek a védelem áttörésére, kitűnően működött a szovjetek feltartóztató, kifárasztó taktikája. A felőrlő és időhúzó védekezés mellett lándzsát törve, lelassították a németek mozgását, annak biztos tudatában, hogy makacs kitartásukat siker koronázza. A szovjet védelem recsegett-ropogott ugyan a teher alatt, de nem tört át és egyáltalán nem látszott összeomlás előtt állónak. A Sztavka a kurszki védőhálónak tulajdonképpen előkészítő szerepét szánta saját hatalmas offenzívái végrehajtásához. Aztán amikor valóban megindult a szovjet arzenál és darabokra szaggatta a német arcvonalat, a „Farkasodúban” ráébredtek, hogy a nehezen összegyűjtött értékes harckocsiállományt elpazarolták az aknamezőkkel és páncéltörő ütegekkel teli darálóban, ezért gyaloghadosztályaik védtelenek maradtak a front teljes szélességét elborító özönvízzel szemben.

A háború már a csatát megelőzően is egyre inkább termelési versenyfutássá változott. A szovjet hadiipar könnyebben tudta pótolni az arányaiban két-háromszoros veszteségét, mint a németek a sajátjukat. Ráadásul a német haderőnek ezek után lecsökkentett kapacitásokkal kellett volna betömnie az arcvonalon tátongó réseket, amiről a kisebb helyi taktikai sikereket leszámítva hamar bebizonyosodott, hogy eleve lehetetlen vállalkozás.

A német harcosok végsőkig elcsigázottá váltak a napokon át tartó kimerítő küzdelemben, hiszen folyamatosan idegőrlő csatákat vívtak. Az elesetteket és sérülteket nem lehetett olyan nagy számban friss élőerővel pótolni, mint tették szovjet oldalon, ahol az ország hatalmas embertömegeire alapozva mindig képesek voltak pihent hadosztályokat felvonultatni.

A német fiaskó, egyben a szovjet győzelem másik fő oka, – a lakosság száma, a szinte kiaknázhatatlan nyersanyagkészletek és ipari termelékenység mellett – a Vörös Hadsereg harcászati színvonalának fejlődésével magyarázható. A szovjetek erőforrásaikkal bölcsen gazdálkodva kisiklatták a németek kiválóbb kiképzésre és taktikai érzékre építő stratégiáját. A tábornoki kar, élve a szélesebb mozgásszabadság nyújtotta előnyökkel és levonva a korábbi kudarcokból származó tapasztalatokat, fokozatosan megcsillogtatta valódi képességeit. A tiszti állományban jelentős megújulás zajlott le, hozzáértő, rátermettségüket harci helyzetben bizonyító parancsnokok kerültek fontos pozíciókba, akik az előléptetésekkel együtt járó felelősséggel is megbirkóztak. Ugyanilyen értelemben a közkatonák elszántságát és győzelembe vetett hitét sem szabad elhanyagolni. A német vezetés saját harcosainak képességeit túl, a szovjetek kitartását pedig alul értékelte.

A felsorolt tényezőkön túl Kurszk végleg lerombolt egy mítoszt is. Addig kétszer fordult elő olyan a jelenség, amikor a németek a nyári évszakban ellenőrzésük alá vonnak területeket, majd a szovjetek a téli hideget kihasználva visszavágnak. Azonban a kurszki csata egyszer s mindenkorra szertefoszlatta a német hadsereg nyári legyőzhetetlenségét. Kurszk beteljesítette azt, amit Sztálingrád elkezdett. A „Citadella” lett a Wehrmacht utolsó nagy offenzívája a keleti fronton, a kezdeményezés ettől kezdve egyértelműen a Vörös Hadsereg kezébe ment át, amely a háború győztes befejezéséig nem is adta ki többé onnan. Kevesebb, mint két évvel később a szovjet katonák már a német főváros, Berlin utcáin masíroztak.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

A második világháború történelmi atlasza. Pannon-Literatúra, Kisújszállás, 2008.

Anderson, Duncan-Clark, Lloyd-Walsh, Stephen: A keleti front 1941-45. Hajja Kiadó, Debrecen, 2002.

Barbier, M. K.: Kurszk 1943. A legnagyobb páncéloscsata. Hajja Kiadó, Debrecen, 2002.

Barker, Arthur J.: Páncélosok a háborúban. A Harmadik Birodalom páncéloscsapatainak küzdelme a II. világháborúban. Hajja, Debrecen, 2001.

Clark, Lloyd: Kurszk. A legnagyobb csata. Keleti front, 1943. Gabo Kiadó, Budapest, 2014.

Ford, Roger: A Tigris harckocsi. Hajja, Debrecen, 2000.

Fowler, Will: Kurszk. A legfontosabb 24 óra. Hajja, Debrecen, 2006.

Dr Hughes, Matthew – Dr Mann, Chris: A Párduc harckocsi. Hajja, Debrecen, 2000.

Keegan, John: A második világháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Vaszilevszkij, Alekszandr M.: A vezérkar élén. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.

Zsukov, Georgij K.: Emlékek, gondolatok. I-II. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976.

Ezt olvastad?

Ellentétek szövetsége: A teheráni konferencia

A 20. század közepén a náci Németország részéről jelentkező fenyegetés elhárítása egy széles nemzetközi együttműködés diadala volt. Szövetségük sikere nemcsak

X