Amit Csernobil jelképez

Csernobilről sokat és sokan írtak már. Ismerjük a tragédiához vezető események kronológiáját, ismerünk visszaemlékezéseket, természettudományos és történelmi megközelítésű tanulmányokat. De Csernobil és tragédiája ma már popkulturális jelenség is: regények, sorozatok, filmek és videojátékok dolgozzák fel vagy merítenek belőle. Emellett a turizmus egy új ága, az úgynevezett „dark tourism” is épít rá: egyre több cég szervez túrákat a lezárt zónába, elsősorban az atomreaktortól alig három kilométerre fekvő és egykor a reaktor munkásainak lakóhelyül szolgáló, ma már teljesen lakatlan (és lakhatatlan) Pripjaty városába. Ukrajna 2020 decembere óta azon dolgozik, hogy a Zóna az UNESCO Világörökség része legyen, a tragédia idei évfordulóját követően pedig ismét felröppentek erről a hírek.

A tragédia és a következményeként 2600 négyzetkilométeren át elhagyatottan terpeszkedő Zóna (ukránul: Зона відчуження Чорнобильської) tehát korántsem merült feledésbe. A Zóna a velünk élő történelem, ám ennél jóval több. A kérdésre azonban, hogy mit jelent a tragédia és a Zóna, nem könnyű válaszolni – erre talán nincs is egyetlen, univerzális válasz.

Elhagyott tanya sugárzásra figyelmeztető táblával valahol a Zónában

Mást jelent Ukrajnának, ahol a Zóna legnagyobb része található, de mást jelent Belorusziának, amelynek lakosságát legsúlyosabban érintette a radioaktív szennyezés. Megint csak mást jelent Oroszországnak, a Szovjetunió egykori vezetőjének, hiszen a katasztrófa olyan súlyos politikai válságot okozott, amelynek következményei tovább mélyítették az akkorra már amúgy is számtalan működési zavarral küzdő szuperhatalom krízishelyzetét. És ismét mást jelent az egyes individuumnak is: azoknak, akiknek el kellett hagyniuk otthonaikat, azoknak, akik a sugárfertőzés okozta betegséggel küzdenek vagy szeretteiket veszítették el miatta és megint mást jelent azoknak, akik csupán dokumentumfilmekből, könyvekből vagy egyéb médiatartalmakból ismerik.

Ha mégis egyetlen jelentését szeretnénk adni a harmincöt évvel ezelőtt, 1986. április 26-án, szombaton, éjjel egy óra huszonhárom perc és negyvennégy másodperckor, a Vlagyimir Iljics Lenin Atomreaktor négyes blokkjában bekövetkező tragédiának, az a tehetetlenség lehetne. Csernobil a kétségbeesett tehetetlenség metaforája, ami a szovjetrendszer végnapjait végig kísérte és kísért azóta is.  

A tragédiára adott politikai válasz ugyanis közel sem mondható megfelelőnek. Tekintsünk el a balesetre adott legkorábbi reakciótól, amikor a robbanást követően Alekszandr Fjodorovics Akimov a négyes blokk aznap esti műszakvezetője éjjel egy óra huszonhat perckor telefonált a tűzoltósághoz. A körülbelül egy óra harmincöt perckor az erőműhöz megérkező pripjatyi tűzoltók sikertelen harca a lángokkal még nem a tehetetlen szovjet politika harca volt a tragédiával, ennek a harcnak a kezdetére még negyven percet kellett várni, amikor éjjel kettő óra tizenöt perckor a Belügyminisztérium pripjatyi osztálya válságülést hívott össze. Akimov balesetről szóló beszámolóját Viktor Petrovics Brjuhanov, az erőmű igazgatója hajnali három órakor továbbította Vlagyimir Marjinnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának (SZKP KB) atomenergia-ipari helyettes titkárának. Marjin az üzenetet továbbadta Vlagyimir Mihajlovics Frolisevnek, az SZKP KB Gépgyártási Osztályája vezetőhelyettesének. A telefonlánc Frolisev hívásával folytatódott, aki Vlagyimir Ivanovics Dolgihnak, a Politbüro tagjelöltjének továbbította a beszámolót. Az SZKP főtitkárához, Mihail Szergejevics Gorbacsovhoz csupán a fenti telefonhívásokat követően, Dolgih hívásával jutott el a baleset híre, körülbelül hajnali három és négy óra között, vagyis bő három órával azután, hogy megtörtént a robbanás. Bizonyára további telefonláncok is indultak április 26-án éjjel, a legfontosabb azonban kétségkívül a közvetlenül a reaktorból a főtitkárhoz vezető, fent felvázolt hívássorozat volt.

Alekszej Makuhin energiaügyi miniszterhelyettes jelentése a reaktorban történt balesetről. A második megjelölt bekezdés Makuhin azon kitételét jelöli, miszerint a városok evakuációjára nincsen szükség

A Szovjetunió azonban hallgatott és a legbelsőbb és felsőbb körökön, illetve a közvetlenül érintetteken kívül senki sem tudott a robbanás tényéről. A sugárszennyezés tényéről és következményeiről pedig még ezekben az említett körökben sem volt tisztában mindenki. Április 26-án tehát a Szovjetunió, illetve a kelet-közép-európai tömb országainak lakossága egy egészen átlagos áprilisi napra virradt.

A balesettel foglalkozó kormánybizottság felállítására egészen este nyolcig kellett várni. A bizottságot Valerij Alekszejevics Legaszov szervetlen kémikus és a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagja vezette. Az első ülés során bár már feltűnt a bizottságnak, hogy a beszámolók több helyütt is említik a grafittörmelékek jelenlétét a reaktor körül, még ekkor sem számolt senki a ténnyel, hogy maga a grafitmoderátor égett, radioaktív szennyezést juttatva a légkörbe. A kormánybizottság felállítását követően néhány órával az SZKP számára készült jelentésben még fel sem merült Pripjaty evakuációjának szükségessége. A tehetetlenséghez tehát tudatlanság is párosult.

De miért is volt tehetetlen a szovjet vezetés és mi lett ennek a tehetetlenségnek a következménye?

A csernobili atomerőmű látványa Pripjatyból. Forrás: Wikimedia Commons

E kérdések megválaszolásához mindenekelőtt azt kell látni, hogy mik voltak azok a már említett diszfunkciók, amellyel a Szovjetunió (és maga a keleti blokk) küzdött a katasztrófa pillanatában. Gorbacsov súlyos válságot örökölt elődeitől. A gazdasági reformok hiánya vagy sikertelensége, a politikai vezetésben megjelenő gerontokrácia, az egyre súlyosabban burjánzó korrupció és a terjedő alkoholizmus elleni sikertelen fellépések sorozata, valamint a tény, hogy a legkomolyabb politikai döntések következményeit már nem merték vállalni, egyaránt a politikai vezetés tehetetlenné válását eredményezte. Ez a cselekvőképtelenség azonban továbbra is a nagyhatalmi tudattal párosult, vagyis tehetetlensége ellenére sem kívánta feladni a Szovjetunió az addigi ideológiáját, politikáját és gazdaságát – vagyis mindazon tényezőket, amik a komoly válsághelyzetbe sodorták. A helyzetet tovább súlyosbította a külpolitikai színtéren bekövetkező fordulat, pontosabban az amerikai „csillagháborús” tervek megjelenése, amik egy teljesen új térbe, az űrbe helyezték át a fegyverkezési versenyt, tovább fokozva az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti rivalizálást. A Szovjetuniónak döntenie kellett: vállalja-e a fegyverkezési verseny ezen újabb szakaszát, ám akkor záros határidőn belül összeomlik mint szuperhatalom, vagy nyíltan beismeri a vereségét, ami értelemszerűen elképzelhetetlen lett volna.

És elképzelhetetlen lett volna be- vagy inkább elismerni a csernobili tragédia horderejét is ebben a válságokkal terhelt állapotban. Ezt az elismerést a balesetet követő első rövid időszakban, amint fentebb láttuk, a tudatlanság és a pontos ismeretek hiánya is akadályozta, ám mikor már nyilvánvaló volt a kormánybizottság és az SZKP számára is a tragédia súlyossága, a vezetés akkor sem ismerhette el azt, hiszen az komoly presztízsveszteséget jelentett volna az amúgy is erősen erodálódó rendszer számára.

A tragédia tényének és nagyságának elismerése tehát váratott magára, ami későn meghozott döntések sorozatában tetőzött. Pripjaty teljes lakosságának evakuálására például már szombatról vasárnapra virradóra buszokat rendeltek a városba, ám a tényleges evakuációra pusztán vasárnap délután két órától kezdődően került sor. De késtek a hivatalos közlemények is: a baleset első hivatalos bejelentése április 28-án este kilenc óra két perckor történt meg a televízóban és vélhetőleg nem került volna rá ilyen „hamar” sor, ha a svéd Forsmark Atomerőmű dolgozói nem jelentették volna a svéd hatóságoknak, hogy máshonnan származó magas sugárzást mértek, ami után a svéd hatóságok azonnal felvették a kapcsolatot a Szovjetunióval. A hír „nagyot szólt” és a szovjet sajtó legfinomabb machinációi sem tudták leplezni a valóságot. Április 30-án a TASZSZ hírügynökség már kétségbeesetten igyekezett tagadni a nyugati sajtóban megjelent beszámolókat az áldozatok magas számáról. Az irányítás kicsúszott a tragédiát illetően a Szovjetunió kezéből, ha egyáltalán valaha ott volt. A politikai vezetés tehetetlenül sodródott az árral, amit a robbanás következményei okoztak, miközben igyekezett megőrizni a sérthetetlen és acélszilárd lábakon álló ideológiai és politikai integritását.

Egy letűnt rendszer rozsdamarta jelképe a pripjatyi szellemvárosban. Forrás: Wikimedia Commons

Nem sikerült. Csernobil nyilvánvaló és kézzelfogható bizonyítéka lett annak a totális tehetetlenségnek, ami már jóval korábban megjelent a „birodalomban”. A későn meghozott, hibás döntések, a valóság elleplezése nyilvánvalóvá vált Csernobil esetében és ráirányította a figyelmet az SZKP reakcióképtelenségére és meggyengülésére. Ennek a ténynek valamilyen fokú elismerésére pedig maga az SZKP is rákényszerült. A tragédia például döntésre sarkallta Moszkvát a feszült fegyverkezési versenyt illetően, hiszen be kellett látnia, hogy a rivalizálást már nem bírja tovább kezelni. (Szerencséjére a katasztrófa Nyugaton is sokkhatást okozott és az Egyesült Államok most ismét partner lett a csillagháborús tervek által megakasztott leszerelési tárgyalásokban.) De a tragédia következménye volt a Szovjetunión belül és a szatellit államokban újult erőre kapó ellenzékiség és aktivizmus is, ami tovább gyengítette a felső vezetés gyorsan fogyatkozó erejét. A közvélemény pedig nemcsak a Szovjetunión és a tömbön belül, de Nyugaton is elítélte a hatalom késlekedését és szándékos félretájékoztatását. Ha nem is a katasztrófa okozta a Szovjetunió felbomlását, láthatjuk, kétségtelenül felgyorsította az ahhoz vezető folyamatokat.

1986 novemberében fejeződött a négyes reaktort beborító szarkofág építése, a szovjet mérnökök pedig azzal számoltak, hogy az építmény körülbelül húsz-harminc évig óvja meg a külvilágot a reaktor radioaktív szennyezésétől. Az alig néhány hónap alatt felhúzott szarkofág szerkezeti hibái és hiányosságai azonban viszonylag rövid időn belül megmutatkoztak: a betonfalak megrepedeztek, szabad utat engedve a sugárszennyezésnek. 1996-ra a szarkofág állapota olyannyira megromlott, hogy több helyreállító munkálatot is kellett rajta végezni. Az új védőburkot 2016-ban kezdték el építeni és 2019-ben fejezték be, a szakvélemények szerint pedig akár száz évig is óvhatja a környezetet a négyes reaktor szennyezésétől.

Az új szarkofág 2017-ben. Forrás: Wikimedia Commons

Ha a cikk elején feltett kérdésre szeretnénk tehát válaszolni, akkor azt mondhatnánk, hogy csernobili atomerőmű katasztrófa az egykori szovjet vezetés tehetetlenségének szimbóluma. A szarkofág pedig eltemette a négyes blokkot, de nyilvánvaló koporsója lett az egykori rendszernek is, ami pusztán öt évvel élte túl a saját temetését. Ukrajna kezdeményezése révén pedig ennek a letűnt rendszer cselekvőképtelenségének a mementója, a Zóna talán a Világörökség részeként él majd tovább.

Bessenyei Vanda

 

Felhasznált irodalom:

Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer, 1945-1990. Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

Ezt olvastad?

Nem mindennapi élményben lehet része annak, aki kézbe veszi Benedek Szabolcs: Király! – A magyar uralkodók véresen komoly históriája című