Az 5 legjobb történelmi dokumentumfilm most a Netflixen

A dokumentumfilmek sokak számára unalmasak, vontatottak és túl hosszúak, azonban Csák Krisztina Csilla kiválogatott néhány olyat, amely szerinte igenis leköti a néző figyelmét és új, érdekes aspektusból mutatja be a történeteket. Történelmi dokumentumfilmekből sokat láthattunk már, azonban a Netflixen egyre több témát dolgoznak fel újra vagy éppen először, ezekből gyűjtött össze ötöt, amit szívesen ajánl Olvasóink számára is.

1. Hogyan váljunk zsarnokká (2021)

A Hogyan váljunk zsarnokká egy új sorozat, amely hat részben mutatja be a modern diktatúrákat olyan szempontból, ahogyan még nemigen láthattuk azt képernyőn. A széria koncepciójának lényege, hogy ahelyett, hogy egyes diktátorokat és az általuk kiépített rendszereket külön vizsgálná, inkább magával a diktatúrával, mint politikai és hatalmi struktúrával foglalkozik, és több példa alapján mutatja be az önkényuralmi rendszerek működésének alapjait. A szakszerű, tudományos megközelítés nem marad el, hiszen olyan neves, politikatudománnyal foglalkozó professzorok vettek részt a sorozat megalkotásában, mint Waller Newell (Ottawai Egyetem), Asha Rangappa (Yale Egyetem), Ruth Ben-Ghiat (New Yorki Egyetem), vagy Benjamin Radd (Kaliforniai Egyetem), de pszichológusok, történészek és viselkedéstannal foglalkozó szakemberek is szerepelnek a stáblistában, mint szakmai konzulensek.

A narrációt Peter Dinklage hangján hallhatjuk, a Trónok Harca Tyrionjaként is ismert színész pedig igen jól alakít. Úgy hallgathatjuk végig a hat részt, mintha valóban nekünk, a nézőnek próbálná egy személyre szabott, profi stáb elmagyarázni, hogy mi kell ahhoz, hogy mi is világhírű, vasöklű diktátorok lehessünk. Hitler, Mussolini, Sztálin, Szaddam Husszein, Ghaddafi és a Kim dinasztia szolgálnak például a diktátoraspiránsoknak.

(Forrás: netflix.com)

Olyan tippeket adnak a készítők a közönségnek, mint az önmagunkba vetett rendületlen hit, hogy hogyan válasszunk ellenségképet, hiszen például az ugandai Idi Amin a korábbi koloniális nagyhatalmat, az Egyesült Királyságot tette meg közellenségnek. Bemutatják, hogy Kim Ir Szen miként használta ki az előző évek alatt Japántól elszenvedett sérelmeket uralmának megszilárdítása érdekében.

A látvány és a választott zene is kiemelendő. Néhol kellően komikus dallamok, máskor pedig komor zene kíséri a diktátorrá válásunk sikerét célzó tanácsokat, emellett pedig korabeli felvételeket láthatunk, valamint végig profi animációkat, amelyek szintén az adott témától függően kellő komolysággal, vagy pedig szarkasztikus humorral vetítik elénk a dokumentumfilm tárgyát.

A narráció nyomán a diktatúrák kiépítésének új és új kulcsfontosságú pontjait ismerhetjük meg, mint például azt, hogy diktátorként kötelességünk az, hogy a (saját magunk által középpontba helyezett) problémákra megoldást is kínáljunk. Ilyen formában pedig nekünk, leendő vezéreknek a feladatunk, hogy minden figyelem ránk szegeződjön, és az adott diskurzust mi határozzuk meg. Elvégre mi vagyunk a nép vezérei, mi vagyunk a világ középpontja! “Be a man of the people!”– harsogja egy elénk tárt motivációs plakát.

A hat epizódban a fent említetteken kívül természetesen megannyi más tippet és trükköt is elsajátíthatunk. A különös narráció és a személyes hangvétel ellenére végig egy szakszerű, komoly dokumentumfilmet kapunk a Hogyan váljunk zsarnokká készítőitől. Az alkotás az irónia eszközével kívánja megtanítani a nézőt arra, hogy megismerve a zsarnokság belső struktúráját, idejekorán felismerje azt.

2. Nácik a CIA-ban (2012)

Eredeti címén Dienstbereit: Nazis und Faschisten im Auftrag der CIA (Szolgálatra készen: Nácik és Fasiszták a CIA szolgálatában), egy Dirk Pohlmann által rendezett dokumentumfilm, amely a második világháború végén és közvetlen a háború után a CIA szolgálatába fogadott háborús bűnösökről szól. Dirk Pohlmann egy 1959-ben született rendező, aki elsősorban a második világháborúval kapcsolatos dokumentumfilmeket rendezett, mint a Heimatfront (Hazai front, 1999), amely interjúkra és egyéni elbeszélésekre alapozva a civilek szemszögéből mutatja be, hogy milyen volt az élet a náci rezsim alatt. Egy másik műve a Soldaten hinter Stacheldraht (Katonák a szögesdrót mögött, 2000) a német hadifoglyok sorsát ismerteti. A rendező korábbi alkotásait megvizsgálva megbizonyosodhatunk arról, hogy Pohlmann a téma egyik szakértője. A stáblistában találjuk még Andreas von Bülowt, aki 1976 és 1980 között a Német Szövetségi Köztársaság védelmi minisztere volt, és Wilhelm Dietlt, aki a “Dali” kódnév alatt évekig dolgozott a Német Szövetségi Hírszerzésnek.


(Forrás: netflix.com)

A dokumentumfilm Paul Dickopf történetével kezd. Az 1910-ben született Dickopf az NSDAP tagja volt, és karrierjét megvizsgálva kizárható a kényszer, mint motivációs tényező. 1934-ben önkéntesként jelentkezett a hadseregbe, ahol egy évet szolgált, majd 1937-ben a Kriminalpolizei alkalmazásába került. Innen tovább építette karrierjét, majd a Sicherheitspolizeihoz került át, 1939-ben pedig a hírhedt Schutzstaffel (SS) tagja lett. Különös módon, a második világháború alatti tevékenységéről szóló dokumentumok erősen hiányosak, azonban annyi ismeretes, hogy Svájcban, Párizsban és Brüsszelben is tevékenykedett. 1943-tól Svájcban maradt, hiszen a CIA-nak kezdett el kettős ügynökként dolgozni “Caravel” fedőnév alatt. Már 1945. október 10-én megkapta Svájctól a politikai menedékjogot, és elkezdte a CIA-val kialakított kapcsolatait kamatoztatni. Dickopf és az Egyesült Államok hírszerzése között 1948-tól folyamatos volt a kapcsolat. A titkosrendőrségi és hírszerzési tapasztalatait kihasználva, 1952-től a Német Interpol főnöke lett, 1968-tól 1971-ig pedig az Interpol feje. Dickopf példája csak egy a sok közül, amelyet Pohlmann dokumentumfilmje által megismerhetünk, olyan nevek mellett, mint Eugen Steimle volt SS tiszt, aki személyesen vezetett kivégzéseket a Szovjetunió területén. Steimlét 1945-ben letartóztatták az amerikaiak, majd 1947-ben bűnösnek találták az Einsatzgruppe tárgyalásokban, 1948-ban pedig halálra ítélték, csakhogy az Amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, David W. Peck javaslatára húsz év börtönre ítélték. Végül 1954-ben szabadult. Később Wilhelmsdorfban oktatott német nyelvet és történelmet. Idő előtti szabadulását az tette lehetővé, hogy  együttműködésével az amerikaiaknak sikerült felszámolniuk a Spanyolországban kiépített német kémhálózatot.

Akinek ez a két példa felkeltette az érdeklődését, annak feltétlenül ajánlom a dokumentumfilm megtekintését. Szakértői vélemények közreadása, szemtanúkkal készített riportok, korabeli, utólag színezett felvételek teszik vizuálisan is izgalmas élménnyé. 

3. Ez egy rablás! A világ legnagyobb műkincsrablása (2021)

A rendezők Colin és Nick Barnicle Bostonban nőttek fel és ennek a műkincsrablásnak a történetet sokszor meghallgathatták szüleiktől. Mindig is érdekelte őket, hogy vajon mi történt valójában. “Mindig szerettünk volna egy többrészes történetet készíteni. És akkor 2015-ben sok kutatást végeztünk az ügyben (…) Soha senkit nem tartóztattak le. Senkit sem állítottak bíró elé. Nincs nyilvános igazságszolgáltatás. Abszolút nem voltunk biztosak abban, hogy valakit le tudunk ültetni egy stúdiófényű kamera elé, és vádolni fogják magukat. Tehát az igazi akadály az volt, hogy leülhettünk valakivel, aki nem akart beszélni.” – magyarázta Barnicle. 


(Forrás: netflix.com)

Bevezetésként kapunk egy szép betekintést, hogy mi is történt a rendőrség és az FBI szerint 1990. március 18. hajnalán. A tény, hogy az Isabella Stewart Gardner Múzeumból elloptak 13 festményt, amelyek eszmei értéke felbecsülhetetlen. Tény továbbá, hogy két rendőrnek álcázott férfi tört be és 81 percig tartott a rablás. Azt is tudjuk, hogy a biztonsági őr nem volt szakképzett, hanem egy fiatal zenész, aki nem vetette meg az alkoholt és a füvet sem.

A bostoni rendőrség és az FBI is dolgozott az ügyön, azonban minden lehetőség és út zsákutcába jutott egy idő után. Az eredetileg nyolc részesre tervezett sorozat igyekezett bemutatni az ügy pókhálószerű felépítését. Ki gondolta volna az első rész után, hogy a végén az olasz és ír maffia tagjai is köthetők az ügyhöz? A legtöbb kritika pont emiatt érte a sorozatot, miszerint túl sok információ hangzik el, a nézők többsége pedig nem feltétlenül tájékozott a maffia világában. Emiatt a túl sok név és kapcsolódási pont zavaró lehet számukra. Egy idő után a maffiatagok lekapcsolása került a film fókuszába, a múzeumi rablás háttérbe szorult. 

Megismerhetjük Myless Connort a híres tolvajt, aki nyíltan beszélt a kamerák előtt, Richard Abatht is, aki aznap őrködött a Múzeumban, több újságírót is, mint például Stephen A. Kurkjiant (Boston Globe), de a bűnözők ügyvédje, Martz Leppo is sokat szerepel a filmben. Elképesztő nevek és szereplők ültek le a dokumentumfilm kedvéért a kamera elé, és őszintén, nyíltan beszéltek a történtekről és az életükről. Rengeteg rendőrségi jelentés, akta valamint fotó, videófelvétel tűnik fel a sorozatban, ami talán eléri azt a hatást, hogy a néző a nyomozógárda tagjának érezheti magát, aki maga is azon fáradozik, hogy minél több részletet megtudjon arról az estéről és a műkincsek további sorsáról.

(Forrás: netflix.com)

A sorozat megtekintése után az ember még sokáig képes azon gondolkozni, hogy vajon ténylegesen ki vagy kik lopták el a festményeket, most vajon hol lehetnek és visszakerül-e a zsákmány még valaha a Múzeum tulajdonába. Az üres keretek a mai napig ott lógnak a falon visszavárva a festményeket. Az olasz maffia említett tagjai közül David Turner 2019-ben szabadult, a többiek már meghaltak.

Colin és Nick Barnicle hiszik, hogy előkerülhetnek ezek a műtárgyak, festmények és lehet, hogy valaki épp a sorozat nyomán tud segíteni a rendőröknek. Lehet, hogy valaki nem is tudja, hogy a családi hagyatékból származó adott műtárgy mekkora értéket is képvisel valójában. Voltak már lakossági bejelentések a festményekkel kapcsolatban Japánból, Jamaicából, Európa több pontjáról, de Mexikóból is.

Az FBI mivel folyó nyomozásról van szó, nem ad ki bővebb információt az ügyről, viszont azt állítják, hogy tudják kik követték el a rablást. Az egyik legnagyobb értékű ellopott festmény Rembrandt Krisztus a viharos Genezáreti-tavon (1633) című műve, mivel ez a festő egyetlen ismert, ilyen stílusú festménye. Természetesen, ha valaki tud valamit az eltűnt műkincsekről akkor az FBI és a bostoni rendőrség továbbra is várja a jelentkezését, 10 millió dollár jutalom fejében.

4. Five Came Back (2017)

Mark Harris Five Came Back: A Story of Hollywood and the Second World War című, 2014-ben kiadott könyvét filmesítette meg a Netflix három epizódban. A dokumentumfilm elkészítésében olyan a szakma elitjének számító rendezők vettek részt, mint Steven Spielberg, Scott Rudin (A tetovált lány, A Truman-show), Barry Diller (Paramount, majd Fox vezérigazgatója) vagy Angus Wall (Hetedik, Harcosok klubja).

(Forrás: netflix.com)

A dokumentumfilm két részben található a Netflixen. Az egyik a harctéri tudósító rendezőkről szól, a másik mintegy mellékletként tartalmazza háború során készített filmjeiket. Utóbbi egy korabeli írott forrás bemutatásával kezdődik, amelyen George C. Stevens ezredes aláírása látható, s amely szerint: „A mozgóképek, amelyeket ezután a vallomás után mutatnak be, Szövetséges Haditudósító Csapatok által készültek a katonai szolgálatuk alatt […] a legjobb tudomásom és hitem szerint ezek a mozgóképek az egyének és jelenetek igazi reprezentációi, és nem módosították őket a felvételek óta.” A nyitómondatok jól tükrözik azt, ami a nézőkre vár. A Five Came Back öt amerikai harctéri tudósító rendező (John Ford, William Wyler, John Huston, Frank Capra és George Stevens) munkásságát és tapasztalatait mutatja be a második világháborúban. A Meryl Streep által narrált sorozat kétszeres emlékeztető a háború borzalmairól. Egyrészt a filmkészítők oldaláról, ahogy kamerával felfegyverkezve kellett megbirkózniuk a háború történéseivel, másrészt pedig a módosítatlan felvételek a katonák, a foglyok és a civilek szemszögéből láttatják a háború igazi arcát.

A készítők nem aprózták el a saját felkészülésüket sem, hiszen több, mint száz órányi archív anyagot tanulmányoztak, valamint a filmben szereplő rendezők munkáit is kielemezték, amely több, mint negyven dokumentumfilmet jelent és ezen kívül még harminc órányi kivágott jelenetet és nyers anyagot.

(Forrás: netflix.com)

A három részes dokumentumfilm első epizódja bemutatja a harctéri tudósító rendezők háttértörténetét, motivációjukat, hogy miért is csatlakoztak az amerikai hadsereghez, miért harcoltak. Ezt követően az amerikai haditudósítás részleteibe kapunk betekintést. Az epizódban a néző megtudhatja, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, amelyben első felsorolt pontként az amerikai kormány által elvárt propaganda, és a rendezők által bemutatni kívánt valóság feszült egymásnak. A politikai érdek és a szakmai viaskodás által behálózott világ jobb megismerését szolgálják a rendezőkkel készült interjúk is. A harmadik epizód a háború utáni időkről szól, pontosabban arról, hogy a rendezők hogyan tudták önmaguk is feldolgozni azokat, amiket láttak. Személyes tragédia keveredik a háború borzalmaival, megtudhatjuk, hogy Willian Wyler hogyan birkózott meg azzal, hogy a háborúban elveszítette hallását, illetve George Stevens hogyan volt képes feldolgozni a Dachauban látottakkal.

Összességében a Five Came Back című alkotás azoknak való, akik készek arra, hogy a filmvásznon a háború borzalmaival találkozzanak, vágatlanul, őszintén. A sorozat az előbb említett kiegészítő filmekkel teljes, amelyek megtekintése gyengébb idegzetű olvasóink számára nem ajánlott.

5. Az Utolsó Cárok (2019)

Az Utolsó Cárok (2019) egy hat epizódból álló dokumentumdráma, amely II. Miklós orosz cár történetét mutatja be 1894-es trónra kerülésétől 1918-as haláláig. Nem kisebb név áll a sorozat mögött, mint Jane Root, aki a Discovery Inc.  elnöke, olyan híres és közkedvelt TV csatornákkal a cégében, mint a Discovery Channel, az Animal Planet vagy a Discovery Science.

Miklós cár a sorozatban és a valóságban (Forrás: The Mirror)

A sorozat annak ellenére, hogy mekkora erőforrások és alkotók álltak mögötte, szinte köznevetség tárgya lett Oroszországban. Azonban úgy gondoltam igenis van helye ebben a listában, hiszen a Netflix nézői nem csak kutatók, történészek vagy éppen az orosz történelem szakértői.

A stáb helyenként valóban nem figyelt annyira a részletekre, mint az elvárható lett volna. Ilyen hibák például, egy 1905-ben játszódó jeleneten feltűnő Lenin Mauzóleum, vagy a cirill betűkkel hibásan leírt “vodka” szó vagy a hivatalos Netflix által készített feliraton Miklós orosz cár csak Nicky-ként (az angol Nicholas becézése) szerepel pár helyen. A nézőnek az lehet a benyomása, hogy egy tipikus Netflixes melodrámába csöppent, egy amolyan orosz királyi Downton Abbey-be, ahol Miklós és a cári család többi tagjának beszélgetéseit hallgathatjuk. A kosztümökre senkinek nem lehet panasza, és az alapvetően jól elkészített díszletek is segítenek abban, hogy a nézőt a századforduló Oroszországába repítsék.

(Forrás: netflix.com)

Amikor már elmerül a néző a narratívában, a sorozat újból dokumentumfilmmé változik, és történészekkel készített riportokat, valamint korabeli felvételeket láthatunk. Ez a kettőség igaz az egész sorozatra, ami valakinek vagy imponál vagy nem. A színészek alakítása nem rossz, azonban a forgatókönyvön kellett volna még dolgozni. Az Utolsó Cárok sorozatot azoknak ajánljuk, akik szeretik a könnyedebb dokumentumfilmeket és az orosz történelmet. A fent említett kettősség talán nem is volt véletlen a készítő részéről, hiszen Az Utolsó Cárok ilyen értelemben jól tükrözi  a korabeli Oroszországot, hiszen a korszak nagy eseményei, az egyre jobban érlelődő forradalom, az első világháború, a modernizáció által keltett instabilitást, ha másként nem, de a kaotikus rendezés által átélhetjük.

Csák Krisztina Csilla

Ezt olvastad?

Egy hiánypótló kiállítás, amely rendhagyó módon nem a Szovjetunió büntetőtáborainak állít emléket, hanem a szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai