Az álruhás professzor: Deák István 1973-as kiutasítása Magyarországról beszámolói tükrében

Ötven évvel ezelőtt, 1973 novemberének végén a kutatóösztöndíjjal Magyarországon tartózkodó Deák Istvánt, a Columbia Egyetem professzorát, a hatóságok kiutasították az országból. Az izgalmas és néhol abszurd jelenetekben bővelkedő hidegháborús történetet az idén januárban elhunyt történész posztumusz megjelent memoárjában írta le. Deák István 1948-ban, huszonkétévesen emigrált és, egy nyugat-európai kitérő után, 1956-ban telepedett le az Egyesült Államokban. 1964 és 1997 között New York legrangosabb magánegyetemén, a Columbia Egyetemen tanított és egy többgenerációs „történetírói iskolát” nevelt ki.

Deák István, Maratoni életem. Emlékirat (Budapest, 2023).
Deák István, Maratoni életem. Emlékirat (Budapest, 2023).

1973 őszén a később megjelenő, Kossuth Lajosról szóló könyvén dolgozott Budapesten (The Lawful Revolution: Louis Kossuth and the Hungarians, 1848-1849), egy International Research & Exchanges Board (IREX) ösztöndíj segítségével. Munkáját és mindaddig zavartalan magyarországi tartózkodását egy hivatalos értesítés szakította félbe, felszólítva a történészt, hogy másnap, azaz november 28-án reggel jelenjen meg a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) hivatalában. Itt két detektív közölte az immár amerikai állampolgárságú Deákkal, hogy a Magyar Népköztársaság ellen folytatott tevékenységet és ezért a hatóságok elrendelték az országból való azonnali eltávolítását. Mivel fellebbezésre nem volt lehetősége, a távozásra kiszabott 36 óra alatt kénytelen volt a kéziratát és könyvíráshoz készített számos jegyzetét gyorsított ütemben nyilvántartásba venni, hogy átvihesse őket a határon. Egy kölcsönkért autóval, hóviharban vezetett Hegyeshalomig, ahol a határőrök udvariasan fogadták és sok sikert kívántak az 1848-ról szóló munkájához. December 5-én érkezett vissza New Yorkba.

The Lawful Revolution: Louis Kossuth and the Hungarians, 1848-1849 (New York, 1979).

Azt, hogy a magyar hatóságok pontosan miért utasították ki Deák Istvánt az országból, ötven év elmultával sem könnyű kielégítően megválaszolni. Miközben nyilvánvalóan egy autoriter hatalmi gesztus eredménye volt, a „Deák-ügy” jól rávilágít a Kádár rendszer belső fragmentáltságára, megmutatva, hogy az államapparátuson belül különböző érdekcsoportok miként viszonyultak a Nyugattal kialakuló kulturális-tudományos kapcsolatokhoz.

A korszakban az ügyet belső, rejtett diplomáciai botrányként kezelték magyar és amerikai részről, amit egyik fél sem akart a nagy nyilvánosság elé tárni. Amikor maga a történész próbálta kideríteni a KEOKH detektívjeitől, miben állt „ellenséges tevékenysége”, azt a választ kapta, hogy vizsgálja meg a saját lelkiismeretét, mert ő azt jobban tudja. A pártállam magasabb szintjein azonban a döntést több, ideológiai megalapozottságú indoklással próbálták legitimálni az illetékesek. Ezeket Deák fel is sorolta az incidensről írt beszámolójában, amit december 8-án nyújtott be az IREX-hez. A részletes jelentést osztrák kutatótársammal, Matthias Dullerel együtt találtuk meg a washingtoni Kongresszusi Könyvtár levéltári anyagai között és a Hungarian Studies Review ötvenedik évfordulós számában közöltük.

A beszámoló szerint a váratlan és sokkoló kiutasításra Berend T. Iván és Ránki György, a Kádár rendszerben befolyásos pozíciókat betöltő történészek egyenesen Aczél Györgynél kerestek magyarázatot személyesen. Aczél, bár ekkor hallott először az ügyről, kiderítette, hogy a Columbia Egyetem professzora ellen két vád lett megfogalmazva. Az első, hogy Deák az 1950-es években a Szabad Európa Rádiónál dolgozott. Ez valóban így volt, sőt, fiatalemberként a rádiónak még abban programjában is részt vett, melynek keretén belül léggömbökkel küldtek antikommunista propaganda olvasmányt a vasfüggönyön túlra. De amint a jelentésben Deák is kihangsúlyozza, erről a magyar hatóságok akkor már húsz éve tudtak és ő maga sem próbálta soha titkolni. Szabad Európás múltja ellenére a történész több ízben megkapta a beutazó vízumot, először 1964-ben családlátogatásra, majd 1969 után évente hosszabb időtartamú kutatásokra is. Az 1973-as immár a harmadik IREX ösztöndíja volt.

A kiutasítást alátámasztó második vád szerint a Columbia Egyetemen működő Kelet-Közép-Európai Intézetet, melynek Deák 1967 és 1979 között az igazgatója volt, állítólagosan a CIA pénzelte és következésképpen a történész az amerikai titkosszolgálatok ügynökeként tevékenykedett. Ez a keretezés nem meglepő, hiszen az államszocialista rendszerek hidegháborús diskurzusának egyik visszatérő toposza volt, hogy a nyugati „kelet-kutató” és „szovjetológiai” intézetek az „imperialista” hírszerző szerveknek voltak teljességgel alárendelve.

A Szabad Európa Rádió munkatársai 1954-ben propagandaanyagot szállító luftballonokat töltenek fel. A fiatal Deák István is részt vett ebben az akcióban, amíg a SzER alkalmazottja volt. (Fortepan)
A Szabad Európa Rádió munkatársai 1954-ben propagandaanyagot szállító luftballonokat töltenek fel. A fiatal Deák István is részt vett ebben az akcióban, amíg a SzER alkalmazottja volt. (Fortepan)

Ezt hangsúlyozta röviddel a Deák kiutasítása után egy cikkében Pálos Tamás is, a Magyar Népköztársaságról szóló idegen nyelvű tájékoztatás koordinálását végző káder a Központi Bizottságban. Tényként közölte, hogy a Columbia, Stanford és Indiana egyetemeken működő intézetek „aktív szerepet játszanak a szocialista országok elleni koncepciók, akciók kidolgozásában, végrehajtásában.” Felszólította olvasóit, hogy a „fellazítást” és „ideológiai diverziót” elkövető „álruhás ellenfeleket” akkor is fel kell ismerniük, ha „neves alapítványok, vagy tekintélyes egyetemeik égisze alatt, sokat sejtető elnevezésű intézményeik keretében, látszólag rangos kutatásokat végezve” fejtik ki tevékenységüket. Sőt, a Deák kiutasítása ürügyén konstruált állambiztonsági „eset” már egyenesen bizonyítékként jelent meg egy 1976-os, az „imperialista” hírszerzők tevékenységéről szóló belügyminisztériumi referátumban. A Révész Béla által közölt dokumentum szerint a Kelet-Közép-Európai Intézet az „amerikai hadsereg különböző fegyvernemei részére képez ki ’kelet-európa’ szakértőket”, a belügyes szerző szerint egyértelműen bizonyítva, hogy Deák a „Pentagon hírszerző szolgálatának dolgozik”.

Az ilyen nyugat-ellenes állambiztonsági diskurzusok arra a tényre építettek egy torzító konspiratív narratívát, hogy az Egyesült Államokban a „kelet-kutatást” magába foglaló „területi tanulmányok” (area studies) valóban a CIA előzményeként működő, s a második világháborúban létrehozott Office of Strategic Services (OSS) szakértői gárdájából nőtt ki. Továbbá, az is igaz, hogy a hidegháború alatt mindvégig a különböző egyetemeken állami támogatással fenntartott kutatóintézetek az amerikai diplomáciai és hírszerzői körök számára nemcsak szakmai elemzéseket, hanem néha utánpótlást is biztosítottak. Ebből a komplex összefonódásból azonban hiba lenne – az állambiztonsági perspektívát követve – azt a következtetést levonni, hogy az Egyesült Államokban hiányzott volna az egyetemek intézményi autonómiája, vagy hogy a kutatóintézetek által lebonyolított transzatlanti tudományos kapcsolatok teljesen politikai céloknak lettek volna alárendelve. Deák István kiutasításakor is és később is tagadta, hogy bármi köze lenne amerikai hírszerző vagy katonai szervekhez, és jelen írás szerzője nem tud olyan levéltári bizonyítékról, ami alapján ezt meg lehetne kérdőjelezni.

Nem meglepő tehát, hogy ilyen antagonisztikus keretezésben Deák attól vált még gyanúsabbá az állambiztonság szemében, amit tudományszervezőként és kultúrdiplomataként tett a kapcsolatépítés érdekében mindkét országban. Az 1976-os referátum felrótta neki, hogy „beosztása felhasználásával […] megismerkedett és szoros barátságot alakított ki vezető magyar történészekkel, […] és segítséget kért tőlük magyarországi beutazásához.” Továbbá, hogy Magyarországon „kutatómunkával alig foglalkozott, viszont nagy kedvvel fogott hozzá kapcsolatok kiépítéséhez történészek, írók és művészek körében”. Az is terhelő körülménynek számított, hogy Deák rendszeresen vendégül látta lakásában a New Yorkba utazó magyarokat, azzal az állítólagos hátsó szándékkal, hogy információt szedjen ki belőlük.

A Columbia Egyetem egyik épülete, New York. (Wikipédia)

Közép- és Kelet-Európával foglalkozó történészként és intézetvezetőként ezekben az években Deák valóban gyümölcsöző szakmai kapcsolatokat alakított ki Magyarországon. A Történettudományi Intézet vezetőjét, Pach Zsigmond Pált már első, 1964-es hazalátogatásakor felkereste, s a következő években kollegiális és baráti viszonyba került az Intézet munkatársaival. A Hanák Péterhez fűződő barátságáról Csunderlik Péter írt részletesen a Hanák pályaképét bemutató könyvében. A Hungarian Studies Review által a Deák emlékének szentelt kerekasztal keretében Szász Zoltán és Hajdu Tibor is közeli szakmai és emberi kapcsolatokat idézett fel. Szász – aki Deák intézeti szobatársa volt egy időszakban – visszaemlékezése szerint a Columbia professzora „olyan volt kezdettől, amilyennek szerettem volna látni az US-amerikaiakat, és az amerikai magyarokat.” Hajdu pedig kihangsúlyozta, noha nem mindenben értettek egyet, a „közös szakmai érdeklődés és a jóakarat” mindig áthidalta a világnézeti ellentéteket, olyannyira, hogy felmerült, együtt írjanak könyvet az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének tisztikaráról. Deák kapcsolatépítésének köszönhetően 1971-ben vendégprofesszori pozíció jött létre a Columbián magyar tudósok számára, amit előbb Hanák, majd Hoós János és Kosáry Domokos töltött be (és ami, érthető módon, megszűnt a Deákot ért incidens után).

Ezeknek köszönhetően a magyarországi tudományos élet és kultúrdiplomácia meghatározó köreiben egyértelműen hasznos szövetségesnek tarották Deákot.  Ezt a pozitív hazai értékelést jól tükrözi az a rövid szerkesztői ismertető, amit a Magyarok Világszövetsége által kiadott és a hazai ill. emigrációs olvasóközönségnek szánt Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma közölt Deákról. Eszerint a professzor „széles körű tevékenységet fejt ki a mai magyar történetírás értékeinek ismertetése terén, s mint a Columbia Egyetem egyik fontos intézetének igazgatója, több száz diák figyelmét kelti fel hazánk és a kelet-közép-európai régió története iránt.” A dicsérő leírás pikantériáját az adta, hogy a szöveget valószínűleg a történész kiutasítása előtt küldték a nyomdába, de csak hetekkel az „ügy” lezajlása után, 1974 januárjában látott napvilágot.

A Deák István ellen hozott vádak tehát tipikusnak tekinthetőek a korabeli állambiztonsági diskurzusban. Ungváry Krisztián a Kádár-rendszer kémelhárításáról írt tanulmányában a Deák-ügyet a „kádári diktatúra kémhisztériájának klasszikus példájaként” említi. Az ideologikus és nyugat-ellenes indoklások ismerete azonban korántsem bír magyarázó erővel, ezek inkább további megválaszolatlan kérdésekhez vezetnek. Amint ezt maga Deák is felvetette egy Aczél Györgynek küldött, 1973. december 20-i keltezésű levélben, ha a magyar hatóságok megítélése szerint a Columbia Egyetem intézete és professzora a CIA eszköze volt, akkor miért engedélyezték több éven át az intézményi együttműködést és a magyar tudósok odautazását? Illetve, ami az epizód lényegi megfejtését illeti: az előregyártott, sablonos kém-narratívákat miért pont 1973 őszén vetették be Deák ellen?

Aczél György 1978-ban. (Fortepan/Urbán Tamás)

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a kiutasítás időzítése és annak célpontja külpolitikai jelzés lehetett az Egyesült Államok irányába. Glant Tibor szerint a Deák elleni lépést a két ország között 1969-ben beindult „normalizáció” megakadásaként lehet értelmezni, mintegy a feszült diplomáciai civakodás kontextusában, a keményvonalas magyar kommunisták részéről érkező gesztust. Azonban az incidens ilyen olvasta ellentmond az évtized egészét meghatározó enyhülési tendenciának és a magyar-amerikai viszony fokozatos javulást mutató folyamatának. Mind a magas diplomácia szintjén (pl. a Mindszenty-ügy rendezése, a vagyonjogi megállapodás, a legnagyobb kedvezmény elvének megítélése, a Szent Korona visszajuttatása stb.), mind a kulturális-tudományos kapcsolatok terepén (pl. a sokasodó csereprogramok, ösztöndíjak, utazások stb.) a közeledés volt a meghatározó, nem a konfliktuskeresés. Maga Deák is úgy ítélte meg egy 1972-es, az IREX vezetőségének küldött levelében, hogy a Magyar Országos Levéltár, a Történettudományi Intézet és a Kulturális Kapcsolatok Intézete (KKI) nyitott az amerikai kutatók felé és a magyar hatóságok „erőteljes hajlandóságot mutatnak a cserekapcsolatok kibővítésére”.

Deák kiutasításának külpolitikai célzatú magyarázatát kérdőjelezi meg az is, ahogyan a magyar külügy reagált a helyzetre. Tűzoltási szándékkal Nagy János külügyminiszter-helyettes 1974 első heteiben igyekezett meggyőzni az amerikai diplomáciát, hogy elszigetelt esetről volt szó. New Yorkba való visszaérkezése után Deákot ebédelni hívta az ENSZ magyar követe, mondván, hogy „mi szeretnénk veled jó viszonyt tartani”.  Valószínűsíthető tehát, hogy nem a Külügyminisztérium kezdeményezte a lépést, hanem egy váratlan és presztízsvesztést okozó krízisként volt kénytelen kezelni a kialakult helyzetet. Deák jelentésében leírja, hogy a tudományos kapcsolatokért felelő KKI vezetői „szemmel láthatóan meg voltak rendülve a kiutasítás hírétől”, amiről hozzá hasonlóan csak aznap szereztek tudomást. Arra a kérdésére, hogy a KKI talált-e bármi kifogásolnivalót a Deák viselkedésében, Péter György főosztályvezető határozott nemmel felelt. Az államapparátus további belső párhuzamosságaira utal, hogy a belügy detektívjei nem ismerték Deák magyarországi címét, szakmai tevékenységét, vagy azt az alapvető tényt, hogy ekkor már nem volt magyar állampolgár.

Az incidens – Borhi László szerint – inkább annak a komoly belső ellentétnek a következménye volt, amely a külföldi hatásokat veszélyként felfogó Belügyminisztérium és a kétoldalú kapcsolatokat fontosnak tartó Külügyminisztérium között feszült. Ebben az időszakban a belpolitika fagyossá válását olyan, szovjet sugallatra történő lépések okozták, mint az új gazdasági mechanizmus leállítása és Nyers Rezső elmozdítása. Kultúrpolitikában a túlságosan engedékenynek tartott Aczél György is ekkor veszítette el hatalmi pozícióját. 1973 márciusában zajlott az ún. „filozófusper”, májusban tartóztatták le Haraszti Miklóst, a Darabbér szerzőjét, és javában zajlott már az az állambiztonsági megfigyelés is, aminek eredményeként 1974 őszén letartóztatták Szelényi Ivánt, Konrád Györgyöt és Szentjóby Tamást, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kézirata miatt. A Deák ellen foganatosított lépés ennek a széles ívű keményvonalas kampánynak lehettet a része. Amint a történész az IREX vezetőinek később felidézte, Budapesten egy házibulin bemutatták neki Konrádot és Szelényit, így nem kizárt, hogy emiatt lett belőle is célpont.

Deák István 2008-ban. A fotót Veress Fruzsina készítette. (Wikipedia)
Deák István 2008-ban. A fotót Veress Fruzsina készítette. (Wikipedia)

Deák kiutasítását az amerikai külügyi vezetőség sem kezelte a bilaterális kapcsolatokban irányváltást előjelző, szimbolikus diplomáciai gesztusként. Sőt, hajlandó lett volna átsiklani az ügyön annak érdekében, hogy a két ország közötti kommunikációs csatornák nyitva maradjanak és a fennálló csereprogramok folytatódjanak. Azonban az IREX, illetve a szervezet hátországát képező amerikai egyetemek vezetősége, egyöntetű felháborodással fogadták kollégájuk kiutasításáról a hírt és elvi alapon ellenezték a State Department konfliktuskerülő pozícióját. Az IREX azonnali hatállyal szüneteltette magyarországi csereprogramjait és újraindításukat attól tette függővé, hogy Deák kap-e ismét beutazási vízumot Magyarországra. A Rutgers Egyetemen tanító magyar-amerikai történész, Held József például levélben bíztatta az IREX vezetőit, hogy folytassák a bojkottot, mert „csak ezt a nyelvet érti a magyar titkosrendőrség”. A szervezet követelése nem csupán a magyar félnek szánt figyelmeztetés volt, önálló lépésükkel Washington és a budapesti amerikai nagykövetség irányába is bizonyítani akarták autonómiájukat.

A határozott fellépés eredményes volt: a kiutasítást ugyan nem vonták vissza, ám Deák 1974 nyarára kapott vízumot, ami jelezte, hogy a magyar külügy nem akarta kockáztatni a fennálló cserekapcsolatok jövőjét. Ezt a kompromisszum megoldást a Belügyminisztérium azonban nem pártolta, amit úgy mutatott ki, hogy a júniusban hazalátogató Deákot mindvégig feltűnő és zavaró módon figyeltette. A történész erről a tapasztalatáról is részletesen beszámolt az IREX-nek egy második, 1974. június 24-i keltezésű jelentésben, elmesélve, hogy egy egész csapat Orkán esőkabátot viselő titkosrendőr követte minden lépését. „A helyzet éppoly nevetséges volt, mint amilyen ijesztő”, írta Deák, „amikor megfordultam, alakok rejtőztek a fák mögé.” Maratonfutó lévén, hosszú sétákkal igyekezett kifárasztani „őrangyalait”. Természetesen nem csak őt figyelték meg, hanem mindenkit, akivel Budapesten kapcsolatba lépett. A kockázatos és abszurd körülmények dacára a történész úgy érezte, „bizonyítékot kaptam néhány legjobb barátom odaadásáról és bátorságáról.”

A Deákot célzó akció végére a belügyesek egy letartóztatást tervezhettek, annak ürügyén, hogy a történész „be nem jelentett tudományos munkát” végzett családlátogatási vízummal. A látványos lebuktatást a Ferihegyre ütemezték, ahol a visszautazó Deákot és bőröndjét megalázó körülmények között, erőszakosan átvizsgálták, keresve az inkrimináló jegyzeteit. Ezeket azonban a professzor a Történettudományi Intézet révén hivatalosan postázta már New Yorkba, megfosztva ezáltal a rendőröket a fő bizonyítéktól.

Ferihegyi repülőtér 1974-ben. (Fortepan/Magyar Rendőr)

Noha a helyzetben rejlő veszélyekhez képest viszonylag bántatlanul utazott vissza Amerikába, Deákot nagyon megviselték a tapasztaltak. Okkal érezhette, hogy előbb egy járulékos célpont volt a belügyi konfliktusban, majd egy eszköz a diplomáciai kompromisszumban. A két ország között a cserekapcsolatok újraindultak, hiszen ő megkapta a vízumot, mindeközben pedig – ahogy második jelentése végén írja – a „hazautazásom egy rémálom és katasztrófa volt.” A magyar állambiztonsággal való találkozása traumatikus emlékeket idézett fel benne. „Életemben eddig csak egyszer, 1944-ben követtek és aláztak meg hasonló módon. Akkor a nácik voltak az elnyomóim.” Szomorúan vonta le a konklúziót, hogy hosszú ideig nem fog tudni visszatérni Magyarországra, azért, hogy ne veszélyeztesse családját, barátait és önmagát.

Az Amerikai Egyesült Államok által visszaszolgáltatott magyar koronázási jelvények kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1978-ban. (Fortepan/Gábor Viktor.)

Ennek ellenére Deák visszatérése meglehetősen diadalmasra sikeredett négy év múlva, annak a 25 fős amerikai delegációnak a tagjaként, amely a Szent Koronát 1978 januárjában visszahozta Magyarországra. Az amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance által vezetett delegációban való részvételét Zbigniew Brzezinskinek, Columbiás professzortársának és Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának köszönhette. Jelenléte azonban még mindig zavarhatott bizonyos köröket Magyarországon, mert a korona visszatéréséről beszámoló hazai sajtóban még a nevét sem említették. Ennek kapcsán ismét panaszlevéllel fordult Aczél Györgyhöz, aki válaszában természetesen tagadta, hogy ilyen felső utasítás létezett volna, de emellett hivatalosan megköszönte Deák „fáradozásait azokért a szolgálatokért, melyeket a magyar korona hazaszállítása érdekében tett” és biztosította, hogy „itthon élő családja nyugodt meglátogatásának nem lesznek akadályai.”

Az államszocialista rendszer utolsó évtizedében Deák valóban szabadon utazhatott a számára oly fontos két ország között és mégjobban bekapcsolódott a magyarországi szakmai közösségbe. A kalandos körülmények között elkezdett és az országból kimentett könyve a kiutasítás után tíz évvel magyarul is megjelent, ám csak az angol eredeti alcímével: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. A túlságosan áthallásosnak ítélt eredeti főcím (A törvényes forradalom) csupán az 1994-es második kiadásnál került a helyére. Deák következő könyvét, az Osztrák-Magyar Monarchia tisztikarát vizsgáló Beyond Nationalism-et, ami nemzetközi viszonylatban határozta meg a Habsburg birodalom kutatását, szoros együttműködésben írta magyarországi kollégáival. (Magyarul Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848–1918 címmel jelent meg, 1993-ban.)

Deák István magyar nyelven megjelent köteteinek borítói: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben (Gondolat, 1983); Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848–1918 (Gondolat, 1993).
Deák István magyar nyelven megjelent köteteinek borítói: Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben (Gondolat, 1983); Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848–1918 (Gondolat, 1993).

Továbbá, az 1980-as években a magyarországi közéletbe is bekapcsolódott azzal, hogy elvállalta a Soros Alapítvány által magyar kutatóknak és ellenzéki értelmiségieknek kiosztott amerikai ösztöndíjak menedzselését. Ezekben az években a pártállam és a magyar-amerikai viszony határozottan más logika szerint működött (főleg a magyar állam súlyos nyugati eladósodása miatt), hiszen ezért a rendszerellenesnek számító tevékenységéért ekkor már nem zaklatta a rendőrség vagy a kémelhárítás.

Nemzetközileg elismert történészi munkájával, fáradhatatlan kultúrdiplomáciai tevékenységével és emberséges viselkedésével Deák István a maga módján egyértelműen hozzájárult egy élhetőbb Magyarország kialakulásához, 1989 előtt is és utána is. Ilyen értelemben tényleg hozzájárult az államszocialista rendszer felszámolásához. Természetesen nem azért, mert nyugati érdekeket előmozdító CIA vagy Pentagon ügynök lett volna. Hanem mindenekelőtt azért, mert szakemberként, kritikus értelmiségiként és barátként megbízható és inspiráló partner tudott lenni olyanok számára, akik hatalmi és ideológiai kötelékektől mentes tudományosságot akartak teremteni Magyarországon. Nem a kémelhárítás beszűkített világnézete szerint akart befolyásolni vagy „fellazítani”, hanem a külvilág és Amerika felé nyitott kollégáinak segített bekapcsolódni nemzetközi dialógusokba, hogy saját elképzeléseiket kibontakoztassák. Mindeközben pedig képes volt mind választott, mind szülőhazájának közéletét kritikus és józan szemmel figyelni. Halálával kivételes alakját veszítette el a határokon átívelő történészi szakma és a magyar ill. amerikai kultúra.

A publikáció megírásának ideje alatt a szerző a bukaresti New Europe College Mattei Dogan ösztöndíjában részesült.

László Szabolcs

Felhasznált irodalom:

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig. Osiris Kiadó, Budapest, 2015.

Csunderlik Péter: Egy különleges közép-európai történész: Hanák Péter pályaképe. Napvilág, Budapest, 2023.

David C. Engerman: Know Your Enemy: The Rise and Fall of America’s Soviet Experts. Oxford University Press, Oxford, 2009.

Glant Tibor: Nixon, Ford, Kissinger, and the Holy Crown of Hungary in Bilateral Relations. Hungarian Journal of English and American Studies 24, (2018) 1. sz. 137–64.

László Szabolcs–Matthias Duller: “Such Arbitrary and Rude Action”. István Deák’s Reports on his Expulsion from Hungary in 1973-74. Hungarian Studies Review 50, (2023) 1–2. sz. 130–156.

Pálos Tamás: Az álruhás ellenfél. Kritika (1974) 4. sz. 5-6.

David L. Szanton (szerk): The Politics of Knowledge: Area Studies and the Disciplines. University of California Press, Berkeley, 2004.

Ungváry Krisztián: A Kádár-rendszer kémelhárítása, In: Kádárizmus. Mélyfúrások, szerk. Tischler János. 1956-os Intézet, Budapest, 2009. 353–409.

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket