Nemes Nagy Ágnes az iowai Nemzetközi Íróprogramban

„Mindennel együtt: nagy tapasztalat ez az Amerika. Kár lett volna el nem vállalni.”

Nemes Nagy Ágnes jutott erre a következtetésre naplójában, egy hónapnyi amerikai tartózkodás után. 1979 őszén a költő, akinek idén ünnepeljük százéves évfordulóját, négy hónapot töltött volt férjével, Lengyel Balázzsal, az Iowa City-ben évente megrendezett Nemzetközi Íróprogramon. Erről a különleges tapasztalatról szóló feljegyzéseit találjuk a halála után megjelentetett Amerikai naplóban (1993). A hidegháborús elszigeteltség és a transzatlanti utazások magas költségei ellenére Nemes Nagy példája nem volt egyedi. Több magyar író is részt vett az amerikai Középnyugat szívében szervezett Íróprogramban, mint pl. Karinthy Ferenc, Szabó Magda, Gergely Ágnes, Oravecz Imre, Csaplár Vilmos vagy Orbán Ottó. Ez az eddig kevésbé vizsgált ösztöndíj lehetőség, Nemes Nagy példáján és tapasztalatain keresztül szemlélve, megvilágítja a korszak kultúrdiplomáciai gyakorlatát és a magyar-amerikai kapcsolatok egy sajátos fejezetét.

A Nemzetközi Íróprogramot (International Writing Program, IWP) Paul Engle (1908–1991) amerikai költő és Hualig Nieh (sz. 1925) kínai regényíró alapították 1967-ben. Az iowai születésű Engle az 1934-ben megjelent American Songs c. kötetével vált ismertté, majd 1941 és 1965 között az Egyesült Államok egyik első intézményesített kreatív írás tanfolyamának, az Iowai Íróműhelynek (Iowa Writers’ Workshop) volt igazgatója. Az IWP azért jött létre, hogy az Iowa City-ben kialakuló irodalmi életnek nemzetközi dimenziót adjon. A külföldi írókat fogadó rezidencia program kimondott célja volt, hogy a vendégekkel ismertesse meg az amerikai társadalmat és kulturális életet, nyugodt környezetet biztosítson számukra az íráshoz és műveik angol nyelvű kiadásában segítsen. A program állta az utazás és a szállás minden költségét, s emellett ösztöndíjat (kezdetben havi 500, majd 1200 dollárt) és könyvutalványt adott az íróknak. Ezenkívül az amerikai házigazdák számos kirándulást is szervezetek a résztvevőknek a Középnyugati régióban. A ma is működő IWP indulása óta több, mint százötven országból körülbelül ezerötszáz írót és újságírót fogadott. A hidegháború alatt a résztvevők nagy része Kelet-Európából, Délkelet-Ázsiából, Afrikából és Dél-Amerikából érkezett.

Az Íróprogramot Engle mindig utópisztikus hangnemben definiálta, mint a békének, a kommunikációnak és a barátságnak az irodalom révén létrehozott oázisa. Az évente összegyűlt írók csoportját a „képzelőerő nemzetközi közösségének” nevezte, előszeretettel hangoztatva, hogy a költészet „különösen alkalmas a béke és a megértés megtalálására ebben a zaklatott világban” és hogy az „irodalmi fordítás közös túlélésünk fontos eszköze.” Ám az IWP esetében a „világközösség” retorikája szorosan kötődött az Egyesült Államok külpolitikájának célkitűzéseihez. Részben a világszemléleti egyezés miatt, részben a pénzügyi támogatás reményében, Engle az Íróprogramot az amerikai kulturális diplomácia rendszerébe igyekezett bekapcsolni, határozott sikerrel. Míg az ország kultúrdiplomáciai kezdeményezéseinek egy része az amerikai kultúra tömeges külföldi népszerűsítésére összpontosított, a belföldön kialakított nemzetközi ösztöndíjprogramok a világ elitjét célozták meg. Az IWP is abban a széleskörű hidegháborús kampányban vállalt szerepet, amely arra irányult, hogy megnyerje a „szabadság földjére” érkező véleményformálók és jövendőbeli vezetők elismerését, hogy aztán hazatérve ezek pozitívan alakítsák az USA nemzetközi imázsát s ezáltal növeljék befolyását.

Amerikai gyakorlatnak megfelelően és más ösztöndíjprogramokhoz hasonlóan, az Íróprogramot egyaránt támogatta a magánszféra és a szövetségi állam. A pénz egy része filantropikus szervezetektől, a Ford és a Rockefeller Alapítványoktól és olyan nagyobb vállalatoktól származott, mint pl. a Deere & Company és az Exxon. Mivel ez önmagában nem volt elegendő a program működtetéséhez, az IWP az Egyesült Államok Információs Ügynöksége (United States Information Agency) és a Külügyminisztérium (State Department) részéről is kapott évi támogatást. Sőt, amint ez utólag kiderült, 1967-es indulásakor egy Farfield Alapítvány nevű fedőszervezeten keresztül még a CIA-től is érkezett egy kisebb összeg. Engle tapasztalt és fáradhatatlan pénzgyűjtő gyakorlatának köszönhetően növekedni tudott a program. Míg az első évben 18 résztvevővel és 160.000 dolláros költségvetéssel rendelkezett, 1978-ra a résztvevők száma 36-ra, a költségvetés pedig több mint négyszeresére (közel 700.000 dollárra) nőtt.

Meglepőnek tűnhet, hogy egy ilyen profillal rendelkező ösztöndíjat nemcsak elfogadtak a hatóságok az államszocialista Magyarországon, de olyan „tűrt” kategóriához tartozó írók vehettek részt benne, mint Nemes Nagy Ágnes. Az 1960-as évekkel kezdődően, a hidegháborús „enyhülés” alatt a Kádár-rendszerben kettős, lényegét tekintve „tudathasadásos” viszonyulás alakult ki az ellenségként meghatározott Nyugattal szemben. A kapitalista rendszert és az „imperializmust” elítélő szlogenek mellett egyre inkább gyarapodtak azok a gazdasági és kulturális-tudományos kapcsolatok, amelyek révén Magyarország globális modernizációs folyamatokba tudott bekapcsolódni. Jól illusztrálja ezt a nyitást, hogy míg 1963-ban Magyarország 364 nemzetközi szervezetnek volt tagja, 1979-ben már 900 működésében vett részt. Az ezekben befolyásos pozíciót megszerző magyar szakembereknek köszönhetően egyre gyakrabban rendeztek világkongresszusokat Magyarországon. Természetesen, a teljes nyitás és a szabad utazás csupán a rendszerváltással érkezett el, de a vasfüggönyön átívelő számos korabeli interakció felismerése átírhatja a hidegháborús ellenségességről és elszigeteltségről a köztudatban kialakult képet.

A Kádár-rendszer két, egymással összefüggő célzattal engedélyezett külföldi ösztöndíjprogramokat. Egyrészt a magyar résztvevőktől elvárta, hogy olyan tudományos-műszaki tudást szerezzenek, amely a népgazdaság hasznára fordítható. Másrészt arra számított, hogy a bekapcsolódás révén javul majd a Magyar Népköztársaság nemzetközi presztízse és hitele (ami az 1956-os forradalom leverése után évekig kimondottan rossz volt). Ehhez az elköteleződéshez társult az a kényszerű, ám logikus belátás, hogy tudást behozni és presztízst szerezni nem lehet vonalas, ámbár nemzetközi szinten hiteltelen kutatókkal és művészekkel. Míg nyugat-európai országokkal az ösztöndíjcsere bilaterális egyezmény alapján szerveződött, ez alól kivételnek számított az Egyesült Államokkal kialakult ösztöndíjas viszony. Kulturális egyezményt csupán 1977-ben írt alá a két ország, de már az 1960-as évek első felétől kezdve több tanulmányutakról és kutatócserékről szóló külön-megállapodás jött létre. A magasabb ösztöndíjak és az előnyös körülmények az amerikai utazási és munkavállalási lehetőségeket különösen vonzóvá tették a magyar értelmiség számára.

Külpolitikai prioritás és a központi ellenőrzés mértéke szerint két típusú tanulmányút jött létre. Erős párt-állami figyelem és szoros szabályozás övezte az olyan reprezentatív programokat, mint az 1964-ben induló Ford ösztöndíj, az ezt 1969-ben felváltó s mai napig működő International Research and Exchange Board (IREX) csereprogram, vagy a State Department által koordinált Eisenhower ösztöndíj. Ezeknél lazább engedélyezés és szelekció jellemezte az olyan lehetőségeket, mint pl. az Indiana Egyetemen 1963-ban létrehozott magyar lektori pozíció rotációs betöltése vagy a Kodály-módszer amerikai terjesztésében és adaptálásában való részvétel. Ilyen szélvédett és csak kevesek által ismert ösztöndíjként működött az IWP a magyar kulturális szcénában.

Az iowai Íróprogram már 1968-ban felajánlott egy helyet magyar résztvevő számára, de az államszocialista hatóságok csak 1970 tavaszán kezdtek érdemben foglalkozni a lehetőséggel. Ekkor a tanulmányutakat felügyelő központi intézmény, a Kulturális Kapcsolatok Intézete (KKI) már úgy ítélte meg, hogy „kár volna ilyen kiváló propagandalehetőséget elmulasztanunk.” A kultúrdiplomáciai indoklás mellett a keleti tömbön belüli versengés is erős motivációt jelentett, vagyis a magyar részvétel fontos volt, mert „az ösztöndíjat eddig rajtunk kívül már minden kelet-európai ország igénybe vette.” Ez az érv inkább meggyőzési taktika volt, hiszen az NDK 1978-ban, Szovjetunió pedig csak 1986-ban küldött először iowába írót. A kulturális kapcsolatokért felelős döntéshozók, köztük Aczél György, elfogadták a kettős indoklást, és ennek köszönhetően 1970 őszén Szász Imre, angol feleségével, Elizabeth-el együtt kiutazhatott az Egyesült Államokba. Amerikai tapasztalatait Szász a Száraz Martini-koktél (1973) című esszéisztikus útikönyvben írta meg.

Annak ellenére, hogy az Íróprogramban való részvétel engedélyezve lett, a Kádár-rendszer állambiztonsági szervei komoly gyanakvással kezelték az olyan eseteket, amikor magyar tudósok vagy írók az „ellenség” területen és pénzén éltek hónapokig. A Belügyminisztérium egyik korabeli referátuma szerint, az „imperialista fellazító szervek” leginkább a tanulmányutak során igyekeztek a magyar állampolgárokra „közvetlen befolyást gyakorolni, mivel megnyerésük az idegen környezetben, a propaganda összes eszközeinek birtokában sokkal hatásosabb.” Ezen narratíva alapján, az „imperialisták” tudatosan kihasználták „egyes értelmiségi rétegeink nyugati orientációját,” hogy az „elkápráztatás” ill. az „anyagi és erkölcsi lekötelezés” módszerével próbálják megnyerni őket. Látható ebből, hogy a hidegháborús retorika szintjén az amerikai kultúrdiplomáciai szándék és a szocialista állambiztonsági gyanakvás tükrözte egymást – miközben mindkét oldalon a résztvevőket eszközöknek tekintették.

Azonban az Iowát megjárt magyar írók jól példázzák, hogy a nyugati tanulmányutakon résztvevők nem voltak egyszerű sakkfigurák egy ideológiai szembenállásban. A hazatértük után leadott úti beszámolók révén sikerrel tudták ellensúlyozni az állambiztonsági narratívát és ezáltal nyitva tartani ezt az ösztöndíjprogramot a Kádár-korszak éveiben. Mindenekelőtt ismételten megerősítették azon feltevést, hogy az IWP „kiváló propagandalehetőség.” Szász Imre beszámolója kihangsúlyozta, hogy az Íróprogramban való részvétel „közhaszna elsősorban a mai Magyarország és a magyar irodalom ismertetésében rejlik.” Továbbá biztosították a magyar hatóságokat, hogy a State Departmenttől érkező támogatás ellenére az IWP politikai szempontból ártalmatlan és független volt. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs közösen leadott beszámolója szerint amerikai vendéglátóik „kivételes emberséggel és odaadással” gondoskodtak arról, hogy a program „szolgálhassa az írók és az irodalmak világviszonylatban tágas megismerését, a különbségeket és a különvéleményeket tisztelő, békés egymásmellett-élés szellemében.” A hazatérő írók lobbytevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1974-re a KKI már úgy vélte, „kulturális kár” származna abból, ha az Íróprogramban Magyarország képviselet nélkül maradna.

Nemes Nagy amerikai útja azt is szemlélteti, hogy a kiutazók kiválasztása nem központi utasítás szerint történt. Ebben a folyamatban kulcsszerep jutott a programot már megjárt íróknak, akik idővel sajátos közösséggé alakultak a magyar irodalmi életen belül. A szelekcióhoz tartozott ugyan egy formális eljárás, amiben az amerikai és magyar hatóságok feladata a jelölés és a közvetítés lett volna, de végső soron Paul Engle saját levelezésére támaszkodva egyedül döntött a résztvevőkről. Döntésében pedig a személyesen megismert és megbízhatónak vélt írók ajánlásaira támaszkodott. Az amerikai költő 1972-es kelet-európai útja során ismerte meg Nemes Nagyot és ezt követően többször is meghívta Iowába. Erősítette ezen szándékot, hogy az 1974-es IWP résztvevő, Gergely Ágnes levelében biztosította Engle-t, Nemes Nagy jó választás lenne, hiszen ő „a legnagyobb élő költőnőnk.” Ám arra hivatkozva, hogy nem beszél angolul, Nemes Nagy ismételten nemet mondott a meghívásokra. Végül azért vállalta be mégis az amerikai utat, hogy jelen lehessen amikor a Bruce Berlind által fordított verseinek válogatása megjelenik.

Azonban az informális módon született választás ebben az esetben ütközött a magyar hatóságok jelölésével. Amikor Engle értesítette a KKI-t, hogy 1979-ben Nemes Nagyot szeretné vendégül látni, a válaszban közölték vele, arra az évre már megvan a magyar jelölt. Továbbá emlékeztették, hogy a „kulturális és tudományos területen a kiküldő fél hatáskörébe tartozik a résztvevők kiválasztása.” De Engle nem tágított, hanem egy határozott hangvételű levélben tudatta a magyar féllel, hogy amíg az IWP és az Egyesült Államok nagykövetsége fizeti a résztvevők útjának minden költségét, addig jogukban áll dönteni a vendégek személyéről. A KKI nem volt olyan helyzetben, hogy elutasítsa ezt az érvet, ezért júniusban visszavonta a saját jelöltjét, szeptemberben pedig Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs elutazott Iowa City-be. Sőt, a magyar hatóságoknak végül még azt is el kellett fogadniuk, hogy Engle az akkor éppen Párizsban tartózkodó ellenzéki személyiséget, Haraszti Miklóst is meghívta az Íróprogramba.

Az amerikai utazás alatt vezetett naplójában Nemes Nagy gazdag részletességgel, élénk nyitottsággal és nyers őszinteséggel írt tapasztalatairól, talán pont azért, mert nem szánta közlésre feljegyzéseit. A számos epizód közül érdemes kiemelni olyan mozzanatokat, amelyek érzékeltetik, hogy a költő magatartásában és gondolkodásában nem illeszkedett sem a magyar, sem az amerikai hidegháborús elvárásokhoz. A KKI megfogalmazásában, az ösztöndíjasok a magyar tudomány és kultúra „nagyköveteinek” számítottak, akiktől „eszméink és politikánk aktív propagálását” várták el. Az iowai vendéglátok is a különböző nemzeti kultúrák zászlóvivőiként kezelték a résztvevőket. Ilyen keretezésben szokványos kultúrdiplomáciai gesztusnak számított, hogy az egyik amerikai fogadáson Nemes Nagyot felkérték, énekeljen el egy „szép magyar dalt a nemzetközi füleknek” és mondja el magyarul az egyik versét. Csakhogy ez a feladat a költő temperamentumától annyira idegen volt, hogy naplójában „két halálos pisztolylövésként” írta le. Végül az éneklés elől kitért és saját verse helyett Petőfi Szeptember végén című költeményének első szakaszát szavalta el, de azt is úgy, hogy izgalmában felcserélte az verssorokat.

Ugyancsak autonóm módon viszonyult Nemes Nagy az Íróprogram egyik visszatérő „elkápráztatási” gyakorlatához. A világ különböző országaiból összesereglett írókat a házigazdák minden évben kirándulásra vitték az Illinois állambeli Moline városkába, az IWP fontos támogatójának, a Deere & Company vállalatnak a központjához. A látogatás kimondott célja az volt, hogy a vendégek megcsodálhassák Középnyugat legnagyobb ipari létesítményét, a neves finn-amerikai építész, Eero Saarinen, által tervezett modern irodaépületet és a gyár parkjában álló Henry Moore szobrot. A szocialista országokból érkezett íróknak pedig évente szembesülniük kellett a helyzet abszurditásával, hiszen egyikőjük sem gondolta volna, hogy Amerikában majd az otthonról oly jól ismert gyárlátogatásban lesz részük.

A házigazdák reménye szerint a látogatók nem pusztán az amerikai ipar vívmányait, hanem a legmodernebb építészet és a nagylelkű művészetpártolás unikális példáját értékelhették. Az irodaépület és a gyár valóban lenyűgözte Nemes Nagyot is, „kis híján fenségesnek” nevezve a látottakat. Mindazonáltal naplójában a „Saarinen-palotát” és környezetét úgy mutatta be, mintha egy műalkotás művészettörténeti leírását karikírozná, finom iróniával jelezve a tapasztalatban rejlő ambivalenciát. Az amerikai büszkeség narratívájával szemben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a művészi rangot kölcsönző építész és szobrász bizony európai. De leginkább a kirándulás minden mozzanatát meghatározó promóciós hangulat zavarta, „hogy még a hattyú, az aranyhal a vízben is bizonyos fokig reklám.” Mindez arra enged következtetni, hogy Nemes Nagy, a többi magyar résztvevőhöz hasonlóan, világosan látta az Íróprogram propagandisztikus oldalát, de önálló és kreatív módon tudta értelmezni Amerika-élményét a hidegháború kontextusában.

Az Íróprogramban eltöltött idő talán legsajátosabb tapasztalata, amit Nemes Nagy úgy fogalmazott meg, hogy sikerült túllépnie „európaiságán”, kívül esett az amerikai és a magyar kultúrdiplomácia és ideológia keretein. Elvben, az IWP arra biztosított teret, hogy a Kelet-Európából és a globális Délről érkező meghívottak megismerjék és megkedveljék az „első világot”, amelyet Amerika és az amerikaiak jelképeztek. Gyakorlatban az évente összegyűlt soknemzetiségű írói közösségben olyan alapvető, történeti és társadalmi, hasonlóságok kerültek felszínre, amelyek elválasztották a résztvevőket a felsőbbrendűség tudatában és kivételes jólétben élő amerikai társadalomtól. Ugyanakkor, a Kelet-Európából, Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából érkezett értelmiségiek spontán egymásratalálása merőben más természetű volt, mint a szocialista és a „fejlődő” országok közötti szolidaritás hivatalos szlogenje, amit a Kádár-rendszer is előszeretettel hangoztatott. A magyar viszonylatban már rég kiüresedett antiimperialista összefogás rituáléihoz képest Nemes Nagynak protokoll nélküli közvetlen találkozásokban és szabad eszmecserékben volt része Iowában. A globális Délről jövő írótársai kapcsán jegyezte fel szomorúan a hazatérés előtt, hogy „kellene még beszélgetni, átnyúlni rajtuk más világokba”, mert „borzasztó, mennyit tanultunk itt, vén fejjel.”

Nemes Nagy, akinek életére és írói pályájára a 2. világháború és a sztálinizmus korszaka rányomta a bélyegét, mindenekelőtt a távoli régiókhoz kapcsolódó ám számára ismerős történelmi tapasztalatokban ismerte fel a közös nevezőt. A szolidaritás érzése a hasonlóan átélt nehézségekre és traumákra épült, melyeket a Kelet és a Dél egymással sokban azonos autoriter rendszerei okoztak. A Fülöp-szigeteki, Marcos-ellenes aktivista költő, Jose Flores Lacaba előadása kapcsán jegyezte fel a politikai költészetet magyar kontextusban amúgy elutasító Nemes Nagy, hogy „valósággal nevetséges, hogy egy elnyomott nép története a föld túlsó felén mennyire hasonlít a miénkre. Nagy eltérésekkel, persze.” Az ugandai származású Peter Nazareth írónak az Idi Amin-féle rezsimről szóló regényéről pedig azt, hogy „fantasztikus ez az afrikai változata a mi ezer meg ezer tapasztalatunknak.” Azonban Nemes Nagy számára a mélyen ható egymásratalálás egy olyan közös kulturális szokás felismeréséből született, amely a korábban megélt létbizonytalanság tapasztalatában gyökerezett. Amerikai tartózkodásuk végén a költő összegyűjtötte a megmaradt élelmiszert és gazdát keresett neki, mert feljegyzése szerint „nálunk még kenyeret kidobni is bűn volt.” Végül az ugandai író feleségében, Mary Nazareth-ben találta meg azt a személyt, aki ugyanúgy viszonyult ehhez az apró, de valójában elemi jelentőségű kérdéshez. Nemes Nagy megnyugodva írta naplójába: „szívből örülök, hogy Mary azt mondja: nála élelmiszer nem megy veszendőbe. (…) Értjük egymást.”

László Szabolcs

Felhasznált irodalom:

Nemes Nagy Ágnes: Amerikai napló. Századvég Kiadó, Bp., 1993.

Nemes Nagy Ágnes: Selected Poems. Fordította Bruce Berlind. University of Iowa, Iowa City, 1980.

Szász Imre: Száraz Martini-koktél. Magvető, Budapest, 1973.

Eric Bennett: Workshops of Empire: Stegner, Engle, and American Creative Writing During the Cold War. Iowa City: University of Iowa Press, 2015.

László Szabolcs: “‘The Shock of Seeing the Freedom of American Life’: The Iowa International Writing Program as Cultural Diplomacy during the Cold War.” The Annals of Iowa 79 (2020): 153-185.

Balajthy, Ágnes: „Egy Eredendő Máshol” az utazás művészete a közelmúlt magyar irodalmában. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2019.

Ezt olvastad?

Egy ’56-os mártír emlékezete – 100 éve született Brusznyai Árpád

A száz éve született Brusznyai Árpádra emlékezett a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) az '56-os mártírnak az

X