Az American Idiot és az amerikai politika

2024. január 19-én jelent meg a Green Day Saviors című új albuma, amelynek dalai erős kritikával élnek az amerikai (és globális) társadalom jelen helyzetével kapcsolatban. Nem ez az első lemez azonban, amiben a kaliforniai pop-punk banda éles kritikával illeti az amerikai elitet és közéleti helyzetet: az együttes legismertebb és legsikeresebb lemeze, a 20 éve megjelent American Idiot is hasonló témát boncolgat.

A Dookietól az American Idiot albumig

A Green Day-t az 1980-as évek végén alapította Billie Joe Armstrong énekes-gitáros, Mike Dirnt basszusgitáros és Tré Cool dobos. Az első nagy sikert az együttes számára a Dookie című, 1994-ben, azaz 30 éve megjelent album jelentette, amelynek köszönhetően világhírnévre tettek szert. Armstrong dalszövegei ekkor még nagyrészt önreflektív szövegekkel operáltak, és személyes élményekből táplálkoztak. A nagy sikert azonban hanyatlás követte, a későbbi albumok nem lettek olyan sikeresek, mint a Dookie. Ennek legfőbb oka a stíluskeresés volt. Az együttes rengeteg stílussal kísérletezett, s a kaliforniai punk-rock vonalról inkább a rádióbarátabb pop-punk stílus irányába tolódott el.

A 2000-es évek elején az együttes Warning című albuma, bár kritikusoknál sikert aratott, a közönségnél már kevésbé, és nem fogyott olyan példányszámban, mint a korábbi lemezek. Ami miatt viszont fontos kiemelni, az az, hogy az album tematikájában már nagyobb hangsúlyt kaptak a társadalmi problémák és kérdések – elég például a Fashion Victim című dalra gondolni, ami élesen kritizálja, ahogy a tömegek a legfrissebb divatokat vakon követik. Az együttesen a kiégés jelei is mutatkoztak, és maguknak is feltették a kérdést: folytatni akarják-e? A helyzetet tovább rontotta, hogy a 2003 elején felvett új dalokat ellopták a stúdióból. Végül egy kis szünet után úgy döntöttek, hogy újra kezdik az egészet, új koncepcióval: ebből lett az American Idiot lemez.

Az albumra nagy hatást gyakorolt rá az aktuális amerikai politikai-társadalmi helyzet, és az együttes szeretett volna egy történetet elmesélni. Ennek a kettőségnek az elegye egy, az együttes tagjai által „punk rock operának” titulált produkció lett, ami, miközben egy fiatal, alsó osztálybeli fiú lázadásának és csalódásokon keresztüli felnőtté válásának történetét meséli el, éles kritikával élt az Egyesült Államok helyzetével és politikájával kapcsolatban.

Az Egyesült Államok a 2000-es évek elején

A ’90-es évekre szeretünk egyfajta aranykorként gondolni, ha az Egyesült Államokról beszélünk, feltételezve, hogy az ország ekkor volt a hatalma csúcsán. Ha a kulturális hatás és geopolitikai erő tekintetében nézzük az eseményeket, akkor ez talán még igaz is lehet, azonban az országot szétfeszítették a társadalmi ellentétek. A ’90-es évek elején ismét fellángoltak a faji alapú ellentétek (gondolhatunk itt az 1990-es Los Angeles-i zavargásokra) és a vallási szélsőségek (az 1993-as wacoi események). Ráadásul az országnak bel- és külföldi terrorizmussal (1993: World Trade Center, 1995: Oklahoma City, 1996: atlantai olimpiai játékok, 1998: Nairobi és Dar es-Salaam) meg kellett küzdenie, miközben a társadalom alsóbb rétegei egyre inkább leszakadtak. Emellett 1999. április 20-án megtörtént az addigi legsúlyosabb és legnagyobb port kavaró iskolai mészárlás is a Columbine High Schoolban.

Az ország – bár reménykedve lépett az új évtizedbe – már az első, 2000-es elnökválasztáson egy krízissel szembesült: George W. Bush és Al Gore, a két jelölt között példátlanul szoros verseny bontakozott ki, azonban Florida államban, ami eldönthette a választás sorsát, probléma alakult ki a szavazatok számlálása, illetve amiatt, ahogy a televízióban az eredményeket kezelték, így mindkét jelölt megtámadta az állam eredményét – először Bush, majd Gore követelt újraszámlálást. Végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 5:4 arányban amellett döntött, hogy a Bush győzelmét hozó eredményt kell elfogadni, mivel nem biztosítható a kézi újraszámlálás megbízhatósága és hitelessége. Ilyen körülmények között vette át George Bush az Ovális Irodát – egyes körökben apokaliptikus hangulat uralkodott, és sokan az amerikai demokrácia végét kiáltották.

Azonban Bush kormánya jóformán még munkába sem állt, amikor megtörtént 2001. szeptember 11-én a történelem legnagyobb szabású terrortámadása, majd a kormányzat válaszcsapásként megindította az Afganisztán elleni büntetőháborút. Két évvel később az Egyesült Államok már Irakban is harcolt – igaz, hamis indokkal indította a hadjáratot, ami nemzetközileg is negatív fényt vetett a kormányzatra. Eközben a társadalmi feszültségek nem csökkentek, ráadásul a háborúk költségei is komoly mértékben befolyásolták a költségvetést és a jóléti programokra fordítható kereteket, miközben radikalizálták és polarizálták az amerikai társadalmat.

Ebben a helyzetben készült az Egyesült Államok a 2004-es elnökválasztásra az album írásának és megjelenésének időszakában.

Társadalomkritika punk módra

A két legélesebb kritikát megfogalmazó szám a címadó, és sorban az első American Idiot, valamint a Holiday. Az előbbi központi témája a modern média, és az, ahogyan a médián keresztül elbutítják, kvázi „agymossák” a társadalmat. A számban visszatérő elem, hogy az emberek félelmeire alapozva a média irányítja Amerikát („Don’t want a nation under the new media; And can you hear the sound of hysteria?” „Now everybody, do the propaganda; And sing along to the age of paranoia” „One nation controlled by the media; Information age of hysteria”).

Az American Idiot című számmal szemben a Holiday a kormányzat háborús politikáját célozza, és általában háborúellenes dalként is értelmezhető. A szám első versszaka („Hear the sound of the falling rain; Coming down like an Armageddon flame (hey!); The shame, the ones who died without a name”) igazából egy ütközet vagy bombatámadás allegorikus leírásaként is értelmezhető. Emellett a dalban megjelenik a zászlóval letakart koporsóban hazaszállított, elesett katonák képe („There’s a flag wrapped around a score of men”), illetve a Bush-kormány „bombázódiplomáciája” („Bombs away is your punishment”) – de szélsőségként Busht tulajdonképpen nácinak titulálja a dal („Sieg Heil to the president Gasman”), ami egy igen erős túlzás.

A háború kritikája egyébként a Holiday videoklipjének nyitányában is megjelenik; ebben bombák hullnak egy városra. De legérzékletesebben a Wake Me Up When September Ends című dalhoz készült videóklip adja át a társadalomra gyakorolt hatást. Ebben egy fiatal párt követhetünk, aminek férfi tagja bevonul a tengerészgyalogsághoz. Bevetik a háborúban, ahol megtapasztalja annak borzalmait, miközben párja otthon aggódik érte. A szöveg ez esetben nem ad párhuzamot a klippel, viszont a szám melankólikus/melodramatikus stílusa remekül adja meg a videoklipben látottakhoz a hangulatot.

Szinte minden számban ki lehet emelni egy-egy olyan elemet, ami különböző társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. Visszatérő elem például a különböző fájdalomcsillapítók és nyugtatók túlzásba vitt használata (a Jesus of Suburbia című számban az ADHD kezeléséhez használt Ritalin jelenik meg, ami azonban az anyukák körében népszerű droggá vált ebben az időszakban, míg a Give Me Novocaine-nek már a címében is szerepel a Novocain nevű érzéstelenítő), a kisebb városok elnéptelenedése és pusztulása, a szegény sorban élők nehéz helyzete és a nagyvállalatokkal szembeni kritika.

Japánban az album egy ráadásszámmal jelent meg, amelynek címe Favorite Son. Ez gyakorlatilag egy végig George W. Busht kritizáló tiltakozó dal.

Húsz évvel később

Az American Idiot meghozta a Green Day számára az újabb, talán még az előbbinél is átütőbb sikert. Az albumból, illetve az azon elmesélt történetből 2009 szeptemberében egy musicalt is bemutattak Berkeley-ben, amely aztán számos előadást megért.

A siker hatására (is) a Green Day újabb albumain bátran nyúlt a társadalommal és politikával szemben kritikus dalokhoz – ez a vezérfonal visszaköszönt a 2009-es 21st Century Breakdown című albumon, illetve a 2020-as Father of all… és az idei Saviors című lemezek repertoárjában is. Emellett a többi kiadott lemezen is megjelent egy-egy kritikus, mély szövegű dal.

Az eltelt húsz év szomorú apropója, hogy az album mondandója még ma is aktuális – idén újra választások lesznek az Egyesült Államokban, és a 2004-ben felvetett problémákra sajnos nem sikerült azóta sem megoldást találni. Napjainkban az Egyesült Államok társadalma még polarizáltabb, mint húsz évvel ezelőtt volt.

Lengyel Ádám

Források:

Colapinto, John: Wokring Class Heroes. Rolling Stone, 2005. november 17.

Foege, Alex: Green Day: From Punk to Platinum. Rolling Stone, 1995. december 28.

Fricke, David: Green Day Fights On. Rolling Stone, 2009. május 28.

Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Átdolgozott, bővített 2. kiadás. Maecenas, 2006.

Hendrickson, Matt: Green Day and the Palace of Wisdom. Rolling Stone, 2005. február 24.

Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Mítosz és valóság: érdekek és értékek. Budapest Antall József Tudásközpont, 2014.

Spitz, Marc: Nobody Likes You: Inside the Turbulent Life, Times, and Music of Green Day. New York, Hyperion, 2006.

*

A témát némely ponton kiegészítve, más szemszögből is bemutatja szerkesztőtársunk az alábbi videóban:

Ezt olvastad?

Bosszú és csillagsávos lobogó – A hazafi (2000)

Roland Emmerich 2000-ben készült filmdrámája az amerikai függetlenségi háborúról mai napig megosztja a közönséget mind az Egyesült Államokban, mind az

X