„…az angol nép sebeit és a gyarmati népek nyomorúságát nem fogják tudni a királynő uszályával eltakarni…” II. Erzsébet koronázása a magyar sajtóban

A 20. századra a brit monarchia nagyrészt elvesztette politikai hatalmát, ezért befolyásának fenntartásában egyre fontosabb szerepet játszottak a nagyszabású, pompát, erőt, történelmi folytonosságot sugárzó szertartások. Ezek a jelképes erejű események a brit külpolitikának is komoly szolgálatot tettek, hiszen hozzájárultak az ország nemzetközi presztízsének fenntartásához. A második világháborút követően azonban Európát kettészakította a vasfüggöny, és a keleti tömb sajtója a Nyugat ünnepeiben pusztán az ellenpropagandára kínálkozó alkalmakat látta. Jelen írás azt mutatja be, hogy II. Erzsébet 1953-as koronázása milyen visszhangot váltott ki a magyar sajtóban.

Amikor VI. György királyt 1937-ben megkoronázták a londoni Westminster-apátságban, a magyar sajtó, a rádió és a filmhíradó kiemelt figyelemmel követte az eseményeket. Magyarországot Kánya Kálmán külügyminiszter vezetésével külön küldöttség képviselte az eseményen. 1952-ben viszont II. Erzsébet trónra lépése csak a rövidhírekben szerepelt a hazai sajtóban, amely elvesztette a korábbi időszak pluralizmusát, és a kommunista ideológia központilag irányított kiszolgálójává vált.

A Magyar Dolgozók Pártának egyik folyóirata 1953 elején közölte Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártja főtitkárának cikkét, amelyben általános politikai stratégiáját vázolta fel. A munkásság akcióegységét, a konzervatívokkal szembeni baloldali összefogást jelölte meg fő feladatként, de szót ejtett a közelgő ünnepségről is.  „A koronázást az uralkodó osztály különösen igyekszik felhasználni arra, hogy a »kenyér és cirkusz« segítségével elvonja a munkásokat a harctól. A cirkusz azonban nagyobb lesz, mint a kenyér.” A brit kommunisták lapja, a Daily Worker a becslések szerint 1950-ben nagyjából napi százezer példányban kelt el, tehát nemcsak a párttagok megszólítására volt képes. Az orgánum a brit sajtón belül kitűnt azzal, hogy rendkívül kritikusan viszonyult a koronázáshoz: lényegében csak a problémákról számolt be, köztük a gazdasági nehézségekről, illetve kételyét fejezte ki a közkeletű vélekedéssel szemben, miszerint a szertartás erősíteni fogja a gyarmatok lakosságának lojalitását London iránt.

A magyar sajtó szintén nagy súlyt fektetett a koronázás költségeinek taglalására. Azt hangsúlyozta, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő, az amerikaiak jóindulatára szoruló Nagy-Britannia nem engedheti meg magának az értelmetlen presztízskiadást, hiszen az ország egyszerű népe nyomorog. A Népszava 1953 januárjában gunyoros hangvételű cikkben számolt be arról, hogy Winston Churchill kormánya hangulatjavító intézkedéseket jelentett be. „Hogy talán az amerikaiak elhagyják Albiont? Nem kell többé félteni a jenkiktől sem a vendéglő-berendezéseket, sem az angol lányokat? Nem, nem! Sokkal nagyobb horderejű dologról van szó” – élcelődött az újságíró. A bejelentés a cikk szerint arról szólt, hogy a britek a koronázás napján soron kívül, de bizonyára „díszjegyre” 11 deka margarint és 45 deka cukrot vásárolhatnak. A hírre reagálva a Ludas Matyi karikatúrát készített, amely a dicső múlt és a szomorú jelen ellentétét igyekezett érzékeltetni. A rajzon egy elegáns szalonban két finom öltözetű hölgy teázik, akik azonban csontsoványak. Párbeszédük a következő:

„ – Szép dolog ez a 45 dekagramm cukor!

– Igen drágám, de hogyan fogjuk beosztani ezt a következő koronázásig?”

A Viharsarok című megyei pártlap márciusban a Manchester Guardian cikkére hivatkozott, amely a „koronázási komédia” költségeit sokallta. A brit újság szerint a kormány jelentékeny összeget szán az ünnepségre – apróbb tételeket nem számítva 1,2 millió fontot, de a keret egyre csak emelkedik –, viszont csökkenti az élelmiszertermelők támogatását, valamint spórol a közigazgatáson és a közegészségügyön. „Aligha hisszük, hogy az angol dolgozók jóllaknának e vakparádéval” – szólt a Viharsarok kommentárja. A lap áprilisban A tőkés országok munkásságának nyomorúságos helyzete című rovatban tért vissza a témára.  Arra az ellentmondásra utalt, hogy a brit újságok a koronázásra készülve „világgá kürtölték, hogy abban a hónapban [júniusban] az angolok »teleehetik magukat«”, ám az élelmezésügyi miniszter még mindig csak 10 deka margarin és 1 font cukor többletjuttatásról beszélt.

Darvas Szilárd író, humorista az Esti Budapestben, még 1952 augusztusában megjelent szatirikus írásában a New Statesman and Nation című brit lapra hivatkozott, amelyben Roderic Henderson amerikai üzletember azt javasolta az angoloknak, hogy adják el a Westminster-apátságban a lordok számára fenntartott helyeket a tehetős amerikaiaknak. Darvas szerint a javaslat a britek helyzetét ismerve igencsak racionális, ráadásul „igazán élethűen jelképezné a valóságos helyzetet”.  Henderson arra az eshetőségre is készült, ha terve nem aratna tetszést: „Ha a királynőnek derogálna ilyen körülmények közt felvonulni, az sem baj, mert Hollywoodból hozathatnánk egy hasonmást, aki helyettesíthetné őt a felvonuláson, míg az igazi királynő valahol csendben, minden különösebb ceremónia nélkül megkoronáztathatná magát.” Darvas kaján megjegyzése szerint „Az ajánlat mindenesetre Anglia egyre növekvő tekintélye mellett bizonyít”.

1953 februárjában Gádor Béla humorista, a Ludas Matyi szerkesztője azon élcelődött lapjában, hogy a brit birodalom rogyadozásánál sokkal fontosabb probléma a koronázás halogatása. A szertartást ugyanis szigorú szabályok szerint kell lebonyolítani, a szervezés ezért sok energiát emészt fel. „Meg kell előre szabni az ősi tradíciók szerint, ki hogyan következik majd egymásután a menetben és ki mit visz. Ki viszi a zászlót, a jogart, az almát és a többi kegytárgyakat. Ez az, amivel Angliában hosszú hónapok óta foglalkoznak, ez az a gond, amely mellett eltörpül a gazdasági válság vagy a koreai háború problémája. Mert képzeljük el, micsoda sértődések lehetnek abból, ha valakit nem a megfelelő helyre tesznek a menetben. Ki vannak téve annak, hogy nem megy el a következő koronázásra.”

Gádor néhány nappal később a Szabad Ifjúság hasábjain is foglalkozott a témával, ahol a Picture Post című magazin egy cikkét elemezte. Ez a világ minden részéről megszólaltatott huszonöt, a királynővel egy évben született embert, és az összeállításhoz Bertrand Russell filozófussal íratott előszót, aki kifejezte csalódását, amiért a vasfüggöny mögött élő fiatalokkal nem beszélgethettek el. Gádor feltételezése szerint az öntudatos kelet-európai véleményformáló a következőket mondta volna:

„Én a fiatal angol bányászok, munkások, parasztok és értelmiségi dolgozók nemzedékével érzek, akik éppoly jól tudják, mint én, hogy önök az angol nép sebeit és a gyarmati népek nyomorúságát nem fogják tudni a királynő uszályával eltakarni, bármilyen hosszú is legyen az.  És ez az angol fiatalság, az én nemzedékem, nem hordozni fogja ezt az uszályt, amely körül önök olyan nagy hűhót csapnak, hanem inkább szétszakítani.”

A magyar sajtó a koronázást a brit munkáspártiak támadására is kihasználta, akik a kommunista megítélés szerint túl lelkesen vettek részt az ünnepségek előkészítésében, bizonyítva ezzel, hogy nem igazi szocialisták. A Szabad Ifjúság februárban idézte Herbert Morrisont, a Munkáspárt volt miniszterét, aki egy interjúban kijelentette, hogy a monarchia az egész nemzeté, a konzervatívoknak nincs joguk arra, hogy a koronázásból politikai tőkét kovácsoljanak maguknak. A Szabad Ifjúság a hírt karikatúrán dolgozta fel, amelyen Morrison a koronát fényesíti, a volt miniszterelnök, Clement Attlee pedig az uralkodói palástot porolgatja.

A koronázás lezajlásáról a magyar sajtó rendkívül szűkszavúan számolt be. Az MTI rövidhírének szövege a következő volt: „Londonban június 2-án koronázták meg II. Erzsébetet, az Egyesült Királyság királynőjét.” Az MTI arról is csak egyetlen mondatban emlékezett meg, hogy Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke üdvözlő táviratot intézett a királynőhöz, ahogyan arról is, hogy az ünnepségen a Magyar Népköztársaság részéről Horváth Imre londoni követ vett részt. A lapok a szovjet hírügynökség, a TASZSZ anyagát átvéve már nagyobb terjedelemben tudósítottak arról, hogy a Szovjetuniót a Westminster-apátságban J. A. Malik nagykövet képviselte. De a TASZSZ nyomán arról is részletesen hírt adtak, hogy A. Gascoigne brit nagykövet, továbbá a brit nemzetközösség többi országa diplomáciai képviseleteinek vezetői Nagy-Britannia moszkvai nagykövetségén fogadást adtak, amelyen V. M. Molotov külügyminiszter vezetésével számos szovjet méltóság megjelent.

A magyar sajtó a koronázási eseménysorozat egyetlen epizódjáról írt részletesebben: az ünnepségek részeként hagyományosan flotta-hadiszemlét tartottak (erről egyébként ">1937-ben tudósított a magyar filmhíradó), ezen pedig a szovjet haditengerészet is képviseltette magát.  A Magyar Nemzet például június 13-án tudatta olvasóival, hogy a brit kormány meghívására megérkezett Portsmouth kikötőjébe a Szverdlov cirkáló, amelyet a parti őrség díszlövésekkel üdvözölt. A szovjet parancsnok látogatást tett a brit haditengerészetnél és a város polgármesterénél, a tengerészek pedig Londonba is kiruccantak. Itt megtekintették a nevezetességeket, például „meglátogatták Marx Károly sírját a highgatei temetőben, jártak Marx házában, megtekintették azt a szobát, ahol Lenin 1902-ben az Iszkra kiadásán dolgozott”. A Magyar Nemzet június 17-én egy brit újságíró szavait idézte: „sohasem láttam még jobb hajót és az életnek jobban örülő legénységet”. A Szabad Ifjúság szerint „A kirándulók, akik csónakokon közelítették meg a hadihajókat, csaknem kivétel nélkül közelebbről meg akarták tekinteni a szovjet hajót. Fényképfelvételeket készítettek és nézték a hajó fedélzetén összegyűlt vidám szovjet tengerészeket, akik harmonikaszóra hagyományos orosz táncokat táncoltak.” Ugyanez a lap egy későbbi cikkében felvillantotta a londoni kiruccanás pillanatképeit: „A szovjet tengerészek körül mindenütt az egyszerű angolok nagy csoportjai gyűltek egybe. Erős kézfogások… kölcsönös cigarettakínálás… A gyerekek autogramokat kérnek… Egy, már nem fiatal londoni azt kérte a tolmácstól, fordítsa le, hogy ő volt őrmester, harcolt a hitleristák ellen, megsebesült. Kérte, mondja el azt is, hogy két gyereke van, egy fiú és egy lány és hogy ő nem akar háborút.”

A magyar sajtó később is gondoskodott arról, hogy az olvasók a londoni ünnepségeket ideológiailag megfelelő módon értékeljék. A Népszava közölte például Desmond Buckle, a ghánai származású brit kommunista politikus cikkét, amely leszögezte: „A nyugati sajtó színes és hosszú beszámolókat közölt az angol királynő megkoronázásáról. Leírtak mindent a világon: a főurak történelmi ruháitól kezdve egészen az angol koronáig, azonban egy-két »apróságról« megfeledkeztek.” A cikk ecsetelte az írországi és skóciai tiltakozó megmozdulásokat, majd az afrikai viszonyokról írt, és méltatta, hogy az angol kormányzó által kijelölt nyaszaföldi törzsfőnök nem volt hajlandó elutazni a koronázásra. Végül csak úgy tudták a részvételt biztosítani, hogy a másodjára kiválasztott törzsfőnököt egy hétre internálták, majd szigorú őrizet mellett ültették repülőgépre.

A vidéki sajtó számos orgánuma közölte Harry Pollitt cikkét, amely szerint „Az óriási pénzösszegeket, a rengeteg anyagot, a sok munkát sokkal fontosabb, hasznosabb és maradandóbb jellegű tervek megvalósításától vonták el.” Az ünnepség célja a nép figyelmének elterelése volt a magasabb bérekért és a békéért vívott harcról, illetve az imperialista háborúk elleni küzdelemről. Pollitt végül erőteljes brit nacionalizmussal fordult az amerikai befolyás ellen: „a jenkik, akik most London utcáin büszkélkednek, mennyire nevethetnek, ha látják a töméntelen angol nemzeti lobogót, ami egykor hatalmunkat és függetlenségünket jelképezte. Ma a jenkik határozzák meg Anglia politikáját. […] Ha azok, akik ma a westminsteri templomban vannak, igazi hazafiak lennének, akkor segítenének hazaküldeni minden jenkit.”

Egészen megdöbbentő a kontraszt, ha ezt a képet összehasonlítjuk a különutas Jugoszláviában kiadott Magyar Szó című lappal, a Vajdasági Népfront orgánumával, amelynek ábrázolása sokkal inkább hasonlított a második világháború előtti hazai sajtó felfogásához, köszönhetően annak, hogy Tito marsall rendszere kiegyensúlyozott kapcsolatokat tartott fenn Nagy-Britanniával. Az Újvidéken megjelenő lap 1953-ban folyamatosan nyomon követte a koronázási előkészületeket, és semleges hangvételű írásokban számolt be az érdekességekről, mint Benjamin Britten új, az ünnepi alkalomra írt operájáról vagy a koronaékszerek átalakításáról. A cikkek bemutatták az esemény turisztikai jelentőségét, írtak például arról, hogy Londonban csak Párizsból 172 repülőgép érkezését várják, amelyek összesen napi 5700 utast szállítanak majd; egy bejrúti úti beszámoló pedig megemlítette, hogy a helyi szállodákban sok reklámanyag népszerűsítette a koronázást. A június 2-i számban úgy becsülték, hogy az esemény kedvéért körülbelül egymillió amerikai és néhány százezer európai látogató érkezett Londonba.

A Magyar Szó azt is érzékeltette olvasóival, hogy globális jelentőségű médiaesemény készülődik, amelynek sikeréért a britek minden követ megmozgatnak. Május 24-én a következőket írták:

„A londoni BBC rádióállomás nagy előkészületeket tesz Erzsébet angol királynő koronázási ünnepségeire. A koronázás napján, június 2-án a BBC rádióállomás 143 bemondója 44 nyelven, a többi között kínaiul, szenegáli és afrikai nyelveken is közvetíti az ünnepségek lefolyását. A világ legtávolabbi vidékein, hadihajókon és sivatagokban az emberek saját nyelvükön hallhatják majd, hogyan vonul a koronázási menet, sőt hallhatják majd maga Erzsébet királynő és Churchill miniszterelnök beszédét is. A rádióbemondók 68 helyszínről közvetítenek. Az angol rádión kívül a norvég, osztrák, német és más európai rádióállomások is közvetítik a koronázási ünnepségeket. A londoni BBC rádióállomás valamennyi hullámhosszán egy nap alatt 72 órás műsort szentel kizárólag ezeknek az ünnepségeknek.”

A Magyar Szó egész oldalas beszámolót közölt a koronázás lezajlásáról, tudósított a részletekről, megemlítve a britek tömeges érdeklődését, a tömött lelátókat, a diplomáciai vonatkozásokat, a Brit Nemzetközösséghez tartozó országok részvételét, vagy a brit légierő tiszteletet parancsoló, 160 modern repülőt felvonultató parádéját. A lap szerint az ünnepségsorozat költségei 2 300 000 fontra rúgtak, viszont 600 ezer azonnal befolyt az eladott nézőtéri székek után, ráadásul a költségek „jelentékeny része természetesen megtérül a fokozott idegenforgalom révén”.

Az újvidéki napilap tehát egy európai nagyhatalom nemzetközi érdeklődés által övezett ünnepségeiről adott képet. A magyarországi sajtó viszont a kommunista propaganda kívánalmainak megfelelően kezelte a témát, bőségesen teret adott a kritikus véleményeknek, a

hagyományokon gúnyolódó írásoknak, és még ezt az eseményt is a Szovjetunió dicsőítésére használta fel. A magyar sajtó egy tekintélyét vesztett, elszigetelt, meggyengült, nyomorgó, az amerikai imperializmus kegyének kiszolgáltatott Nagy-Britanniát ábrázolt, amely irracionális módon ragaszkodott a költséges és értelmetlen „koronázási komédia” megrendezéséhez.

A hazai olvasóközönség egy része azonban nem elégedett meg a sematikus propagandával, és – akárcsak 1937-ben – 1953-ban is érdeklődött a londoni események részletei iránt. Ennek érdekes bizonyítékát szolgáltatja a Magyar Nemzet augusztus 23-i száma, amelyben a „kispolgári mentalitást” ostorozó újságíró egy pesti életképet örökített meg. A szerző a kellemes nyári délutánon egy presszóban üldögélve szemlélte a frissen átadott Népstadiont a válogatott meccse után elhagyó szurkolókat. A presszó törzsközönsége nem lelkesedett a labdarúgásért, és egy idős asszony – a szerző szerint igen keserűen – megjegyezte: „Milyen gyönyörű idő volt ma. Az angol királynő koronázásán meg esett az eső.” Ez helytálló információ volt, amelyet azonban az illető bizonyosan nem a magyarországi sajtó híradásaiból szerzett meg.

Klestenitz Tibor

Források és szakirodalom:

Angol költségvetés – angol nyomor. Viharsarok, 1953. április 26. 5.

A „Szverdlov” cirkálót. Szabad Ifjúság, 1953. június 12. 4.

Az angol királynő koronázása. Szabad Nép, 1953. június 2. 4.

Buckle, Desmond: Élesedik az imperialistaellenes küzdelem Közép-Afrikában. Népszava, 1953. július 3. 3.

Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig. Budapest, 2016. Wolters Kluwer.

Darvas Szilárd: Mi van még eladó? Esti Budapest, 1952. augusztus 26. 4.

Ez itten a kérdés! Ludas Matyi, 1953. február 12. 5.

Fogadás Nagy-Britannia moszkvai nagykövetségén. Szabad Nép, 1953. június 4. 3.

Gádor Béla: Ló a táncteremben. Ludas Matyi, 1953. február 5. 5.

Gádor Béla: A királynő nemzedéke. Szabad Ifjúság, 1953. február 7. 4.

Harry Pollitt cikke a koronázásról. Délmagyarország, 1953. június 4. 5.

Harry Pollitt cikke a koronázásról. Szolnok Megyei Néplap, 1953. június 4. 2.

Harry Pollitt elvtárs cikke a koronázásról. Tolnai Napló, 1953. június 4. 2.

Légihíd a koronázás idején. Magyar Szó, 1953. április 25. 5.

Ma koronázzák meg az angol királynőt. Magyar Szó, 1953. június 2. 5.

Mibe kerül Anglia népének a királynő koronázása? Viharsarok, 1953. március 28. 3.

Mibe került az angol királynő megkoronázása. Magyar Szó, 1953. június 24. 7.

Mire jó a koronázás? Viharsarok Népe, 1953. június 4. 2.

Örnebring, Henrik: Revisiting the Coronation. A Critical Perspective on the Coronation of Queen Elizabeth in 1953. Nordicom Review, 2004/1–2.  175–195.

Őfelsége „munkáspártja”. Szabad Ifjúság, 1953. február 12. 4.

Pesti percek. Magyar Nemzet, 1953. augusztus 23. 6.

Pollitt, H[arry]: Az angol munkásosztály harca az egységért, a békéért és a nemzeti függetlenségért. Anyag- és Adatszolgáltatás, 1953. február 1. 48.

Rádióközvetítés 44 nyelven. Magyar Szó, 1953. május 24. 6.

Takács Róbert: A Rákosi-kor sajtója. In: Paál Vince (szerk.): A sajtószabadság története Magyarországon 1914–1989. Budapest, 2015. Wolters Kluwer.

Tízéves gyermek a műhelyben. Magyar Szó, 1953. május 27. 4.

Új angol opera. Magyar Szó, 1953. május 8. 7.

„Üdvözlet, jó fiúk!” A „Szverdlov” szovjet cirkáló angliai útjáról. Szabad Ifjúság, 1953. június 28. 4.

Ezt olvastad?

Egy királynő tükre – I. Erzsébet: egy mítosz születése

Stróbl Erzsébet a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének docense, kutatási területe az angol reneszánsz kultúrtörténet, I. Erzsébet királynő kultusza,

X