Az Aranybulla című sorozat történetfelfogása

A Duna TV által 2022. december 25-től vetített történelmi filmsorozat sajtóvisszhangja nem éppen kedvező: a publicisztikában megjelenő kritikák többek között a párbeszédek sekélyességét, a műfaji kuszaságot, az igénytelen képi világot és a rossz színészi játékot kifogásolták. Az internetes filmadatbázisokon sem áll jól a sorozat. Az IMDB-n a nézők értékelései alapján 1,1 csillag, de a hazai filmes oldalakon is stabilan 40% alatt áll; az tehát hamar megállapítható, hogy az Aranybulla nem lett közönségsiker.

A film plakátja (Forrás: imdb.com)

Nem értékelték máshogy a témában jártas történészek sem. Az Aranybulla korának vezető kutatója, Zsoldos Attila erőteljes kifogással élt például az ideológiai szempontok burjánzása miatt. Kanyó Ferenc, aki többek között a középkori magyar történelem populáris feldolgozásaival foglalkozik, szintén kudarcos vállalkozásként tekint a szériára. A történészek nem csak az ideológiai tartalmat kritizálták, de a számtalan ténybeli tévedésre is felhívták a figyelmet. Ide tartoznak a hibás térképek, történelmietlen heraldikai ábrázolások, a keresztes hadjáratok elemi tényei ismeretének hiánya, a hun-magyar rokonság vállalása, és a sort még lehetne folytatni. Miután a sorozat visszhangja igen széles körű és többnyire negatív, felvethető a kérdés, hogy van-e még értelme egyáltalán történészi szemmel elemezni, lehet-e újat mondani a témában? Úgy gondolom, hogy igen, ugyanis a sorozat alkalmas lehet olyan, elméletibb és historiográfiai kérdések tárgyalására, mint a szakma és az ideológia közötti viszony, vagy a populáris történelmi ábrázolások értékelései, esetleg a történeti hagyományokra való filmes utalások. Megelőlegezve az ítéletet, jelen sorok szerzője is kifejezetten rossz sorozatnak tartja az Aranybullát és egyetért a kritikák többségével, ám tanulságos lehet újabb értékelési szempontokat bevonni a filmről szóló diskurzusba. Mielőtt a sorozatra bővebben kitérnék, három kritikai pontot járok körül: a tény/fikció, a szakmaiság/ideológia, továbbá a műfaji ötvözés problémáit.

A történészek viszonya a filmekhez és a műfaj kérdése

A történelmi filmeket, sőt általában véve a filmeket ugyanúgy több szemszögből lehet olvasni és értelmezni, mint a történeti munkákat. Az egyik szokás szerint a történész szakértő a filmet elsősorban annak megfelelően értékeli, hogy az mennyire történelemhű és mennyire közelít a történettudomány álláspontjához, a múlt valóságához. Ezt az olvasási módot lehetne talán realistának/rekonstrukcionistának nevezni, s mindez gyakran azzal a meggyőződéssel is együtt jár, hogy egy történelmi filmet leginkább az a történész tudja relevánsan értékelni, aki az adott korszak szakértője: a múlt ábrázolásának milyenségét az tudja megítélni, aki az ábrázolt múltat ismeri. Ezzel szemben egy másik olvasási stratégia az, ha arra koncentrálunk, hogy az adott műalkotást milyen történetfelfogás jellemzi, és ez a felfogás hogyan befolyásolja a múlt szükségszerűen töredékes, hiányos és szubjektív megjelenítését. A történelmi film ugyanis a jelenben készül, így egy középkori történetben is bőven felfedezhetők például huszadik századi ideológiai vonatkozások és régebbi történetírói hagyományokra való utalások. Ez a második értelmezés inkább kontextualista (azaz kiemelt figyelemben részesíti a művek keletkezésének körülményeit), illetve bizonyos mértékig konstruktivista (tehát kisebb vagy nagyobb mértékben azt vallja, hogy a múltábrázolások nem a valóság lenyomatai, hanem részben vagy teljes mértékben szubjektív, alkotói folyamatok eredményei). Hozzá lehet tenni, hogy történelmileg hiteles nem csak akkor lehet egy műalkotás, ha a „valóságot” jeleníti meg, vagy akarja megjeleníteni. Fikciós elemekkel és alternatív történelemmel is lehet érvényes üzenetet és értéket közvetíteni például az egyén/közösség történelemmel kapcsolatos viszonyáról, elfogadható és elfogadhatatlan történelemképekről. (Oliver Stone JFK című filmje, ami bevallottan egyfajta történeti mítosz megalkotására törekedett, önmagában nem cáfolható meggyőzően azáltal, hogy a „történelmi valósággal” szembesítjük.)

Részlet az Aranybulla c. sorozatból (Forrás: youtube.com)

A szakma és az ideológia viszonya rendre felmerülő kérdése a történetelméleteknek, és bár nincs általánosan elfogadott megoldás a feszültség rendezésére, alapvetően három megközelítést lehet körvonalazni az objektív és szubjektív tényezők kapcsolatáról. Az első szerint szakmának és ideológiának semmi köze egymáshoz, az előbbi túlnyomóan racionális/kognitív, utóbbi érzelmekkel teli, különbségük tehát világosan elválasztja őket. A második szerint kölcsönhatás és összefonódás van a kettő között (sőt, egyáltalán a történettudományos megismerés egy része is szubjektív, mert emberi mivoltunknak köszönhető), de ideális esetben a szakmának sikerül a szubjektív elemeket (érzelem, empátia, esztétika, ideológia) „kordában tartani” és megőrizni a tudomány elsőbbségét. A harmadik szerint a szakmai és nem szakmai ellentétek gyökere döntően szubjektív, s ami a felszínen tudományosan helyes és helytelen érvek ütközésének tűnik, az valójában a politika, vallás, eszme, biológiai/társadalmi nem, osztály stb. halmazainak küzdelme a hegemón történelemértelmezés jogáért. Mivel változó történelmi körülmények függvényében mindhárom tudománytörténeti tradíció fogalmaz/fogalmazott meg érvényes szempontokat és közvetíthet releváns tapasztalatokat, ezért a célom nem az, hogy az egyik helyessége/helytelensége mellett érveljek. Amennyiben elvonatkoztatunk a szakmától és a műalkotásokra térünk rá: bőven születtek értékes, jól megcsinált történelmi filmek realista, rekonstrukcionista megközelítésben (pl.: Roberto Rossellini filmjei közül említhető mondjuk a XIV. Lajos hatalomra jutása, amely a maximális történelmi valóság visszaadásának kísérletén keresztül tanítani akarja a nézőközönséget), de nyíltan ideológiai hátterű rendezés és alternatív történelmi koncepciók alkalmazása mellett is (legújabban lásd pl. a Fűzőt).

Robert A. Rosenstone könyve a történelmi filmek elméleti jelentőségéről (Forrás: ebay.co.uk)

Ami a műfaji keveredést illeti, a filmes műfajok ötvözése régi kísérőjelensége a filmtörténetnek, a moderntől kezdve a posztmodernig megfigyelhető eljárás, olyannyira, hogy ma már inkább közhely, mint újszerű megoldás. Az újabb, radikálisabb történelemfelfogások közül felhozható Raul Peck többrészes esszéfilmje a gyarmatosításokról (Irtsd ki mind a vadakat), amelyben a rendező vállaltan szubjektív monológjain kívül megfigyelhető az animáció, az archivált felvételek, az amatőr színészek által újrajátszott történelmi események, alternatív történetek, valamint a szaktörténeti munkákra való utalás kombinációja. Ez a megoldás különösen alkalmas a történelem többszólamúságának megjelenítésére. Az Aranybullával tehát nem önmagában az a baj, hogy fikciós és ideológiai elemeket tartalmaz, valamint, hogy több műfajt ötvöz, hanem inkább a teljes átgondolatlanság és alacsony színvonal, amivel ezeket az elemeket kezeli.

Illúziókeltés és átgondolatlanság: kritikai szempontok az Aranybulla értékeléséhez

A hatrészes sorozatban a legtöbb időt játékfilmes elemek töltik ki, azonban hamar kiderül, hogy nem egy történelmi játékfilmmel, vagy mondjuk a Trónok harcával (mint azt a stábból előzetesen ígérték) van dolgunk, mert az epizódok közben egy központi szerepet betöltő narrátor beszél a nézőkhöz. Ő felskicceli a nagyívű történelmi keretet, értékeli a szereplők cselekedeteit és elég leplezetlen ideológiai üzenetet közvetít. A játékfilmes részeket magyar történészekkel készült interjúk és térképes ábrázolások, animációk szakítják meg. A történészek időről-időre kommentálják II. András politikáját és a korviszonyok jobb megértését próbálják elősegíteni. Fontos kérdés, hogy mi volt az alkotók célja, milyen történelemfelfogást szerettek volna ilyen eszközökkel közvetíteni? Saját meghatározása szerint az Aranybulla egy dokudráma, amelyben elsődleges szempont a történelmi hűség, a fikció pedig alárendelt ennek. A történelmi rekonstrukciónál pedig az alkotók elvileg arra figyeltek, hogy a filmbe csak olyan „tény” kerüljön, „amelyben a történészek is egyetértettek.”

Zsoldos Attila 2022-es kötetének címlapja (Forrás: libri.hu)

A filmsorozat készítőinek talán legsúlyosabb hibája az átgondolatlanság és következetlenség, amely valószínűleg a történelemről való sekélyes gondolkodás számlájára írható. Könnyen észrevehető ugyanis (és ezt a már hivatkozott történészi kritikák is megerősítik), hogy a sorozatban a fikció és a tényanyag viszonya nem az utóbbi irányába dőlt el, a folyamatos ideológiai kommentárok pedig leleplezik, hogy nem egy realista, a fikciós elemeket a történelmi hűségnek alárendelő megközelítésről van szó, jóllehet a film úgy próbálja eladni magát, mint amely követi a történészi konszenzust és főleg ismeretterjesztő célt szolgál. Természetesen a hun-magyar rokonság, a 13. századba visszavetített Szent Korona-tan, a középkori közjogias, „ősi” magyar „jogérzék” és „erkölcsiség” (amelyek a sorozat szerint a vérszerződés mellett az Aranybullában nyilvánultak meg) tézisei finoman szólva sem tükrözik a hazai történészi konszenzust. Valószínűleg a készítők nem annyira ismerik a régebbi magyar történetírói hagyományokat sem, mert a középkorba visszavetített Szent Korona-tan elméletét a dualizmus korában, hathatósan pedig a két világháború közötti időszakban alapvető kritikával illették vezető magyar alkotmánytörténészek, elsősorban Eckhart Ferenc. Ami II. András és Gertrúd megítélését illeti, a film készítői szerint ők ebben is követték az újabb történészi kutatásokat (főleg Zsoldos Attila eredményeit), azaz a sokáig domináló, negatív értékelés (amely Andrást gyenge uralkodónak, Gertrúdot negatív személynek láttatta) helyett a sorozat erős karaktereknek, okos politikusoknak ábrázolja őket. Azonban ez az állítás sem igaz: II. András a szentföldi hadjáratig inkább sodródik az eseményekkel, a politikai változásokat elsősorban mások (Gertrúd és köre, a lázongó nagyurak) idézik elő, az események irányítása tehát egyáltalán nincs az uralkodó kezében. A sorozat cselekményében csak a szentföldi utat követően lesz II. András tetterős, önálló politikát követő király: ennek a filmes megoldásnak valószínűleg az állt a hátterében, hogy így egyetlen eseményhez köthették és patetikus fordulattal magyarázhatták András határozott politikájának gyökerét. Gertrúd egyébként végig megmarad negatív szereplőnek, a narrátor „hataloméhesnek” nevezi, de minden más területen is féktelen jellem (lásd az András és Gertrúd megismerkedését bemutató jelenetet), az első két részben jelentősen hozzájárul a belső hatalmi harcok kiélezéséhez, manipulatív és a háttérből irányít. A sorozat tehát nem volt képes megfelelni a saját maga által felállított mércének: a fikció nem csak alárendelt szerephez jut és egyáltalán nem követ semmiféle történészi konszenzust.

Részlet az Aranybulla c. sorozatból (Forrás: youtube.com)

Az Aranybulla által alkalmazott műfajötvözés kiváló alkalmat adhatna a történelem többszólamúságának bemutatására, az értelmezések kinyitására. Érdemes belegondolni, hogy a játékfilmben történteket folyamatosan kommentáló narrátor léte már eleve arra utal, hogy az események „történelemhű” ábrázolása önmagában nem elég, olykor értelmezést (értelmezéseket) is igényel a történések feldolgozása – ez a megoldás pedig elvileg szépen szemléltethetné a történelemmel való foglalkozás problematikusságát, jóllehet praktikus oldalról (mennyire befogadható a közönség számára) vethet fel kérdéseket. A sorozat azonban a műfajt csupán köntösként használja. Ha az alkotói nyilatkozatok a realitás illúzióját akarják kelteni, akkor a műfaji megoldás a (poszt)modernség káprázatát eredményezi. Hiszen korántsem valamilyen többszólamúság jellemzi a sorozatot. A narrátor olyannyira rövidre zárja az értelmezéseket, hogy még a szereplők egyes cselekedeteit is rendszerint morális mérlegre teszi, az egyedül helyes történelemfelfogást pedig minden rész elején, szájbarágós módon kiírják a képernyőre, nem sok teret hagyva a különböző nézői interpretációknak. Amennyiben valahol több értelmezés előtt is megnyílik a lehetőség, az nem a sorozat szándékának megfelelően történik, hanem a zavaros rendezés miatt: bár a narrátor már az elejétől azt sulykolja, hogy András minden téren kiváló politikus és ember volt, magából a játékfilmes cselekményből ez sokáig egyáltalán nem derül ki, mint arra korábban utaltam.

Kérdés lehet, hogy mi a viszonya a narrátornak az ábrázolt eseményekhez és a történész szakértők megnyilvánulásaihoz, milyen hierarchiák vannak az elbeszélési formák között? A magyar történelemmel, nemzeti tulajdonságokkal kapcsolatos nagyívű történetpolitikai megállapításokat rendszerint a narrátor teszi, így az értelmezés terén övé a főszerep, ami azért fontos, mert az ő megnyilvánulásai a leginkább ideologikusak és légből kapottak: legyen szó az időtlen magyar erkölcsiségről és „lélekről”, a demokratikus vérszerződésről, netán „Jézus urunk” megkereszteléséről, ezekről nem a szakértő történészek beszélnek, ők az elbeszélőhöz képest kisebb fontosságú értelmezői az eseményeknek, mert egy-egy kivételtől eltekintve inkább a kor speciális problémáira fókuszálnak.

Részlet az Aranybulla c. sorozatból (Forrás: youtube.com)

Amennyiben a történetpolitikai tartalmat vesszük figyelembe, úgy a sorozat a Szent Korona-tanhoz, különböző Szent Korona-eszmékhez és a magyar közjogi nacionalizmus hagyományaihoz kapcsolódik, jóllehet ezek a kifejezések nem hangoznak el a vásznon. A 6. részben a narrátor megjegyzi, hogy a korban „minden hatalom és minden földi vagyon a Szent Korona tulajdona”, „akit (!) a király és a nép hűségesen szolgál”. Ebben az esetben a Szent Korona-eszme egy modernebb változatát (a király személyétől elváló korona, mint egy kezdetleges államfogalom szimbóluma) vetítik vissza a középkor korai századaiba. Megjelenik azonban egy szűkebb hagyomány is a koronával kapcsolatban. A Szent Korona-tan a 19. század végi magyar közjogászok és jogtörténészek (főleg Timon Ákos említhető itt) konstrukciója volt és lényegét tekintve azt tartalmazta, hogy az uralkodó és a nemzet a koronában organikus egységet képez és együtt kormányoznak. Ezt a képletet Timon Ákos az egész magyar történelemre kivetítette: így a magyar nép szerinte – a világon egyedülálló módon – már a vérszerződéstől kezdve képes volt az uralkodói hatalmat demokratikusan korlátozni, hiszen a korona (=állam) csak az uralkodó és a nemzet harmonikus egyetértésében funkcionál.

Eckhart Ferenc (Forrás: konyvtar.parlament.hu)

Nem véletlen, hogy a magyar történetírás egyik legjelesebb képviselője, Eckhart Ferenc Timon elméletét ízekre szedte és felhívta a figyelmet arra, hogy a Szent Korona-tan és a különlegesen demokratikus közjogi magyar jogérzék nem léteznek, legfeljebb a 19. század végétől hivatkoznak rá a közjogász irodalomban. Az alkotmányos tradíciókról szóló áttekintések pedig kritikus szempontként felvetik, hogy a demokratikus magyar jogérzék túlhangsúlyozása jellemzően olyan korban/korokban történt, amikor az alkotmányos elvek meglehetősen hiányosan érvényesültek, éppen ezért a közjogi nacionalizmus egyfajta kompenzáció szerepét töltötte be az újabb magyar alkotmánytörténelem során, továbbá a valós viszonyok elfedésére szolgált. Mivel a sorozat ezt az elméletet szeretné történetpolitikai szempontból egy bizonyos módon aktualizálni (úgy, hogy a koronának és az uralkodónak való szolgálatot, a behódolás dicséretét helyezi előtérbe), szükséges ismerni az értékeléshez, hiszen ez a történetietlen közjogi nacionalizmus magyarázhatja a sorozat számos zavaros állítását, pl. a vérszerződésben és az Aranybullában megnyilvánuló „ősi” magyar „jogérzékről”, a koronában egyesülő királlyal és néppel (nem kérdés, hogy itt az „egyesülés” valójában az egyik fél alárendelődését eredményezi), a korát „évszázadokkal megelőző” Aranybulláról és hasonlókról. A közjogi nacionalizmus tehát az egyetlen hagyomány, illetve nagyobb ívű koncepció, amihez úgy-ahogy próbál kapcsolódni a sorozat, ám ez épphogy ellentétes a hazai történetírás élvonalának eredményeivel.

Részlet az Aranybulla c. sorozatból (Forrás: hvg.hu)

Összességében elmondható a sorozatról, hogy akár realista módon olvassuk és a ténybeli tévedéseket, történelmi hibákat helyezzük előtérbe, akár egy kontextualista olvasatban a benne megnyilvánuló történetfelfogást és narratív megoldásokat boncolgatjuk, mindenképpen negatív a végeredmény. A bukás okát elsődlegesen a történelemről való leegyszerűsítő és sekélyes gondolkodásban lehet megtalálni. Egy elképzelt, pátosszal teli múlttal való kritikátlan azonosulás vágya érezhető az Aranybullában, ez a kudarcra ítélt törekvés azonban szükségszerűen csak a történelemtől való társadalmi elidegenedést fokozza.

Törő László Dávid

Felhasznált irodalom:

Cieger András: Alkotmányosság és nemzeti identitás – a magyar történelem kontextusában. In: Kötőerők. Az identitás történetének térbeli keretei. Szerk. Cieger András. Bp., 2009. 47–86.
Erőss Gábor: A történelmi filmek szociológiája. Bp., 2019. 13–20.
Rosenstone, Robert A.: Visions ​of the Past. The Challenge of Film to Our Idea of History. Cambridge, 1998.
Törő László Dávid: „A szellemtörténet is csak az adatokból indulhat ki”. Eckhart Ferenc történészi munkásságának főbb problémái. Bp., 2020.
Zsoldos Attila: A 800 éves Aranybulla. Bp., 2022.

Ezt olvastad?

Az Aranybulla helye a magyar jogtörténetben

2022-ben az Aranybulla kiadásának 800. évfordulóját ünnepeljük. Nézzük meg, hogy miért is fontos a dátumhoz kötődő oklevél a magyar állam-

X