Az első Jagelló a magyar trónon – I. Ulászló uralkodása

1440. július 17-én koronázták meg I. Ulászló királyt. Uralkodását beárnyékolta az országot megosztó polgárháború, amit a két hónappal korábban megkoronázott V. László hívei ellen vívott meglehetősen rövid uralkodása alatt. A központi hatalom erodálódása utat nyitott a 15. századi nemesség rendi törekvéseinek kiszélesedéséhez, amely során az ország főurai egymás ellen kegyetlen harcot folytattak a vagyonért és a hatalomért. Ezekben a harcokban számos előkelő család emelkedhetett fel (pl. Hunyadiak), míg mások viszont mindenüket elveszthették néhány év leforgása alatt. Ebben az időszakban erősödtek fel a rendek törekvései, amelyek képviselői, azaz a bárók, főpapok és a nemesek képesek voltak arra, hogy saját maguk válasszák meg az érdekeiknek megfelelő uralkodót – ez történt I. Ulászló esetében is. Ulászló egy olyan uralkodó volt, aki mindezek mellett, a belső megosztottság közepette is eredményes külpolitikát tudott felmutatni a terjeszkedő Oszmán Birodalommal szemben, a keresztes eszme révén és a szent hit védelmében, amely egész életét áthatotta.

Az ifjú Ulászló király. (Pinterest)

A megosztott ország

Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) halálával eltűnt az a központosító erő, amely képes volt útját állni a nemesség, s ezáltal a rendek mozgalmának. Az ezt követően létrejött rendi államban az utódjául kijelölt Habsburg Albertnek (1438–1439) már maguk a rendek diktálták feltételeiket a megválasztásakor. Ez az előretörés a korszakban csírázott ki teljesen, s egészen Hunyadi Mátyás (1458–1490) 1464-es koronázásáig meghatározónak bizonyult az ország életében.

Zsigmond uralkodása alatt személyéhez hű bárói réteg épült ki, számos új család tett szert tekintélyes birtokvagyonra és az ezzel járó hatalomra (pl. Rozgonyiak). Halálát követően a főurak közötti feszültségek nyomban a felszínre törtek, amely periódust a kortárs források „zavaros idők”-ként (tempora disturbiorum) említenek. Ennek egyik fő oka az 1440-es kettős királyválasztás következtében kialakult polgárháború, amely V. László (1440–1457) és I. Ulászló (1440–1444), valamint támogatóik között zajlott. A polgárháború során e két király hívei hadakoztak egymással; a pártok egymástól jól elhatárolhatóak. V. László pártján a magukat törvényesnek tekintő legelőkelőbb bárók, főurak álltak (pl. Garaiak, Cilleiek, Szécsiek), s ide tartoztak a királyi városok és a gazdag bányavárosok is. A másik tábort ezzel szemben maguk a rendek hívták életre, akik a rendi szabadságok legfőbb szószólói voltak. Mindezeket egybevetve, az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak a harcoló felek között.

A polgárháború az ország két évtizedes megosztottságát jelentette, s jelentősen átformálta az erőviszonyokat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy három jelentős ütközeten kívül legfőképpen csak magánháborúkról beszélhetünk, illetve fontos megemlíteni, hogy teljes intenzitásában csak néhány hónapig tombolt valójában. Mégis, a pusztítások javarészt az egész lakosságot megviselték.

V. László király, Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet gyermeke (Wikipedia)

Albert utóda

A Zsigmondot követő Habsburg Albertnek életében nem született fia, aki örökölhette volna a trónt. Amikor a szendrői hadjáratban kitört vérhasjárvány magával ragadta a 42 éves uralkodót, az országnak nem volt törvényes örököse. Igaz, özvegye, Luxemburgi Erzsébet várandós volt, de a főurak nem lehettek biztosak abban, hogy fiút fog világra hozni. Mindenesetre maga a haldokló Albert is reménykedett abban, hogy fia fog születni, így végrendeletében biztosította annak öröklését. A magyar rendek azonban tartottak tőle, hogy a megszületendő trónörökös esetében a csecsemő helyett anyja, Luxemburgi Erzsébet özvegy királyné fog uralkodni, aki már férje regnálása alatt is nagy hatalmi ambíciókkal rendelkezett.

Az 1440. január 1-jén tartott budai országgyűlésen a rendek elhatározták, hogy a nemzet érdekének megfelelően fognak királyt választani. Jelölt több is akadt, például a szerb despota fia, Brankovics Lázár neve is felmerült, ami kifejezte a szerbek és a magyarok együttműködésre való szándékát az oszmán hódítók ellen. Közülük a trón legesélyesebb várományosának az ifjú lengyel uralkodó, III. Władysław (magyarul Ulászló) számított. Választása már csak a magyar–lengyel közös múlt, a Nagy Lajos korabeli perszonálunió (1370–1382) miatt is kézenfekvőnek látszott. A lengyel uralkodó mellett szólt az az érv is, hogy a két ország szövetsége által eredményesebben nézhettek szembe az oszmánok jelentette fenyegetéssel, továbbá lehetőség kínálkozott arra is, hogy a lengyel orientáció révén a Magyar Királyság visszakaphassa a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokat. Fontos leszögezni, hogy a rendeknek ez a választása koránt sem ment szembe Erzsébet uralmával, vagy akár fia örökségével, hiszen Erzsébet kezét ígérték Ulászlónak a magyar főurak, hogy együtt uralkodhassanak.

I. Ulászló pecsétje (Wikipedia)

A korabeli viszonyokban az a tényező pedig cseppet sem volt kivetnivaló, hogy Ulászló ekkor mindössze 16 éves volt – Erzsébet viszont elmúlt harminc. Ulászló ugyanis 1424-ben született II. Władisław negyedik házasságából. II. Władisław-ot tekinthetjük a dinasztia alapítójának, aki litván nagyfejedelemként nem is állt olyan messze a magyaroktól, hiszen 1386-ban vette feleségül Anjou Hedviget, Nagy Lajos magyar király később szentként tisztelt leányát. Amikor 1434-ben Władisław 83 évesen a madarak dalolását hallgatva örökre lehunyta szemeit, fia, az akkor tíz éves Ulászló követte a trónon. 1440-ig régenstanács kormányzott helyette, fő híve, Zbigniew Oleśnicki krakkói püspök vezetésével, majd 16 évesen nagykorúnak nyilvánították. A fennmaradt feljegyzések szerint testi és erkölcsi tisztaságra vágyott, s igaz lovag módjára viselkedett.

A Magyar Királyság számára már többször felmerült a lengyel orientáció lehetősége, példának okáért Zsigmond második felesége, Cillei Borbála révén is, aki köztudottan megvetette Albertet, ezért pedig férje halálát követően Ulászlót kívánta volna a trónon látni. Másfelől pedig ott volt Ulászló öccse, Kázmér herceg (a későbbi IV. Kázmér), akit Zsigmond halálát követően az Albert uralmát elfogadni nem akaró, egymással úgyszintén polgárháborúba bocsátkozó cseh rendek választottak meg uralkodójuknak.

Az örökség

Az országnagyok döntése megszületett, az özvegy királyné, Luxemburgi Erzsébet pedig ebbe kénytelen volt beleegyezni, hiszen ez – legalábbis akkor még úgy tűnt – korántsem az ő uralmának a meghiúsulását jelentette. Így január 18-án útnak indultak a magyar követek, hogy az ifjú lengyel uralkodót meghívják a magyar trónra. A tervezett perszonálunió a történelmi előzményeken kívül azért is volt nagy jelentőségű, mivel ekkor a krakkói udvarban tartózkodott egy török követ is, aki éppen egy magyarellenes szövetség létrehozásán fáradozott.

Fontos szempont továbbá, hogy Ulászló országa ekkoriban nem volt teljesen egységes, ugyanis a Német Lovagrend folyamatos fenyegetést jelentett számukra a Baltikum felől, a litvánok mozgolódásai pedig állandó éberséget követeltek a lengyel udvartól. Ide tartozik még az is, hogy maguk a lengyel főurak is ellenezték a magyarokkal kötendő szövetséget, azonban mindezek ellenére Ulászló február 20-án elfogadta a magyar követek kérését. Mindeközben azonban jelentős változások álltak be a magyar trónt és annak öröklését illetően. A várandós királyné – hogy biztosítsa megszületendő fiúgyermeke és a saját trónigényét – udvarhölgyével, Kottaner Jánosnéval ellopatta a Garai László macsói bán által őrzött Szent Koronát Visegrád várából, majd február 22-én Komáromban életet adott gyermekének, a leendő trónörökösnek, a későbbi V. László magyar királynak.

Luxemburgi Erzsébet királyné, V. László édesanyja (Wikimedia)

Ezzel Erzsébet eldöntöttnek tekintette a trón körül kialakult vitákat, s nyomban követeket küldött Krakkóba, hogy érvénytelenítse a főurak által tőle kikényszerített házassági ajánlatot. A magyar küldöttség ezzel szemben döntő elhatározásra jutott: egységes rendként fellépve eltökélte, hogy mindenáron a lengyel uralkodót fogják a magyar trónra ültetni. Ez a lengyel udvarban súlyos vitákat eredményezett. A magyar főurak többsége egy életerős uralkodóra vágyott, aki képes megvédeni az Oszmán Birodalom által szorongatott Magyar Királyságot. Így viszont a megválasztandó lengyel uralkodónak a csecsemő V. László – jogos – örökségével kellett szembeszállnia. Mindezek révén, végül március 8-án Ulászló ünnepélyes keretek közepette elfogadta a rendek meghívását a magyar trónra.

Az elkerülhetetlen konfliktus

Luxemburgi Erzsébet ebbe azonban nem tudott belenyugodni, s megtette az első lépést ahhoz, hogy ez az ellentét évekig tartó háborúvá váljon. Március végén ugyanis a két fél közötti tárgyalásokra küldött Ulászlót képviselő követeket, Tallóci Matkót és Marcali Imrét Cillei Ulrik tanácsára elfogatta. Ezzel az elhamarkodott tettével lerombolta az ekkor formálódó két párt közötti békés megegyezés lehetőségét. Erzsébet háborúra készült, s katonákat toborzott. Magához láncolta a gazdag felvidéki városokat, s a hajdani huszita zsoldosvezérre, Jan Jiškrára bízta, ugyanakkor lefoglalta az értékes sókamarákat, valamint támogatta a Cilleiek szlavóniai prédálását is. Ezt követően pedig, a lengyel király uralmát megakadályozandó, illetve, hogy annak híveit kész helyzet elé állítsa, 1440. május 15-én Székesfehérvárott királlyá koronáztatta a mindössze néhány hónapos fiát.

Az özvegy királyné nem maradt támogatók nélkül, legfőképpen a német király, később császár III. Frigyes (1440/1452–1493) támogatta őt, noha ezért Erzsébetnek súlyos árat kellett fizetnie: a jelentős nyugat-magyarországi területek mellett a Szent Korona és V. László is az ő udvarába került.

Mindeközben Ulászló elindult Krakkóból, s április 23-án magyar földre lépett – ezáltal a fegyveres konfliktus elkerülhetetlenné vált. Sorra hódoltak be a lengyel király előtt az útjába eső települések, s megállíthatatlanul közeledett az ország szívét jelképező Buda felé. Ugyanis ekkorra már döntő tényezővé vált, hogy melyik párt fogja megszerezni magának az uralmat jelképező fővárost. Keleti irányból Ulászló igyekezett elfoglalni a várat, míg nyugat felől a Cilleiek hadai közeledtek – utóbbiak serege maradt alul a küzdelemben. Ulászló május 19-én ért a Duna balpartján elterülő Pestre, majd május 22-én Hédervári Lőrinc nádor átadta Buda várát, ahová a király és kísérete ünnepélyes keretek között vonult be. Ulászlónak sok támogatója volt; a választott magyar király uralma jól láthatóan megállíthatatlanul növekedett az országban.

A koronázás

Ulászló hívei megkezdték az Erzsébet-párti főurak visszaszorítását a király hatalmának megszilárdítása érdekében. Ahhoz azonban, hogy Ulászló törvényes királlyá váljék, koronázásra volt szükség Székesfehérváron, amely időpontját július 3-ára tűzték ki. Annak, hogy az eseményre végül nem ekkor került sor, nyomós oka volt. A problémát az okozta, hogy Visegrád várában ekkor már sehol sem lelték a Szent Koronát, hiszen az Erzsébet kezén volt, amiről a Győr ostromakor Ulászló fogságába került Cillei Ulriktól értesültek. A hír hallatán hatalmas felháborodás lett úrrá a főurak között, olyannyira, hogy a Cillei kiváltására érkező Garai Lászlót az uralkodó hívei lefogatták – Długosz lengyel történetíró szerint az urak csaknem fel is koncolták volna Garait, ha Ulászló közbe nem avatkozik.

A fent említett események függvényében a koronázás napját kerek két héttel voltak kénytelenek elhalasztani, s a június 29-én tartott budai országgyűlésen az összegyűlt rendek jelentős képviselete (a diéta 116 résztvevőt számlált, amely 8 főpapot, 55 főurat és 28 megye 53 küldöttét jelentette) mellett ünnepélyes keretek között hűséget esküdtek Ulászlónak. Továbbá érvénytelenítették a csecsemő V. László koronázását, valamint megerősítették Ulászló magyar királlyá választását a nemzet (amely alatt itt természetesen csak a nemesség értendő) közös akaratára hivatkozva, miszerint a legitimitást felülírhatja a rendek nemzeti érdekeket képviselő akarata és rendelkezése.

„Mi ezért most […] több napos érett megfontolás után, mivel az érintett korona […] nem volt megszerezhető, alkalmatosan gondoskodni akarva […] a magunk és ezen ország […] szükségéről, megfontolva leginkább azt, hogy a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ, és a korona hatékonysága és virtusa azok jóváhagyásán áll; […]” (Magyar Történeti Szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerkesztette: Bertényi Iván. Budapest, 2000. 443–444.)

Ezt követően, július 17-én került sor Ulászló koronázására Fehérvárott. A ceremónia legitimitását erősítette, hogy a szertartást az esztergomi érsek végezte, jóllehet, két hónappal korábban Szécsi Dénes bíboros prímás koronázta meg V. Lászlót is – 1464-ben szintén Szécsi tette a királyi ékszert Mátyás fejére. A Szent Korona híján azonban Ulászló fejére az első magyar király, Szent István fejereklyetartóján lévő koronát helyezték. Köztudott, hogy a szertartás csak a Szent Korona által volt érvényesnek tekinthető, a június 29-én összegyűlt rendek azonban kimondták, hogy a korona hatékonysága az országlakosok jóváhagyásán alapszik, így pedig átruházták a Szent Korona erejét az említett ékszerre.

„[…] közös akarattal elrendeltük […] és elhatároztuk, hogy a legfenségesebb Ulászló király urat egy másik aranykoronával, Szent István királyunk, apostolunk és patrónusunkéval, amelyik az ő fej-ereklyetartóján mind a mai napig nagy tiszteletben megőriztett, kell megkoronázni […] szerencsésen megerősítettük és az előre elhatározott dolgot Isten auspiciumával véghez vittük, elhatározva […] és kijelentve ezen irat révén, hogy ennek az új koronának és a koronázásnak megvan és meg is lesz mindaz virtusa, hatékonysága és az ereje, mintha az említett korábbi korona lett volna király urunk fejére helyezve; […] ha az nem lesz visszaszerezhető, minden hatékonyságát elveszíti és bármiféle jelképértéke, misztériuma és ereje ezen új koronához számíttassék. […]” (Magyar Történeti Szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerkesztette: Bertényi Iván. Budapest, 2000. 444.)

A Szent Korona (Wikipedia)

A polgárháború és a török elleni harcok

Erzsébet Pozsonyban rendezte be főhadiszállását, azonban csak a várost birtokolta, hiszen a vár Rozgonyi István uralma alatt állt – melyet Erzsébet több éven keresztül ostromolva végül egy békeszerződés révén tudott csak megszerezni. Ekkor már érezhetővé vált, hogy a két tábor háborúskodása elhúzódik. A következő esztendő a Habsburg-párt támadásával vette kezdetét, méghozzá több oldalról igyekezve a lengyel királyt és híveit ellehetetleníteni. A Dél-Dunántúlon zajlott a polgárháború egyik legjelentősebb ütközete. 1441 januárjában Hunyadi János és Újlaki Miklós vezetésével Ulászló csapatai Bátaszék mellett legyőzték a királynét pártoló Garai László és Kórógyi János seregét. Ulászló két tehetséges hadvezére ebben az ütközetben alapozta meg későbbi hírnevét, s ezt követően nevezte ki őket az uralkodó erdélyi vajdává. Ez a győzelem ugyanakkor rányomta bélyegét az 1441-es évre, ugyanis ezt követően Ulászló döntő fölényre tett szert, majd sikeres dunántúli hadjárata révén – mely során a Cilleiek Szombathelyen behódolásra kényszerültek – hatalmát jelentős mértékben megszilárdította. Támogatottsága egyre növekedett, amelyet még az ősz folyamán Jiškra ellen indított sikertelen hadjárat sem tudott megtörni. A Felvidék ugyanakkor nagyon fontos volt Ulászló számára, hiszen a cseh zsoldosvezér akadályozta a király és hazája közötti kapcsolat fenntartását.

A harcok váltakozó sikerrel folytak, melynek következtében 1442-re mindkét fél kezdett kimerülni, s ennek következtében válságjelenségekkel kényszerült szembenézni. Ulászló sorra veszítette el híveit köszönhetően a Jiškra elleni sikertelen hadjáratoknak, illetve a pozsonyi vár felmentésére irányuló eredménytelen kísérletek révén. Erzsébet pedig anyagilag kimerült, emiatt Frigyeshez volt kénytelen alkalmazkodni, melynek következtében ő is veszített támogatókat – végül pedig kül- és belpolitikai tekintetben is elszigetelődött. Ekkor érkezett az országba Giuliano Cesarini bíboros, pápai legátus, akinek fő feladatai közé tartozott a két fél kibékítése és az oszmánok elleni keresztes hadjárat megszervezése. Az ő közreműködése által jöhetett létre végül 1442. december 13-án a szembenálló felek között Győrött megkötött béke. Erzsébet azonban néhány nap múlva váratlanul meghalt, s így a megkötött békének a főurak nem tudtak érvényt szerezni, azonban a nagyobb küzdelmekre a felek között már nem kerülhetett sor a küszöbön álló keresztes hadjárat megindulása miatt.

Giuliano Cesarini pápai legátus (Wikipedia)

Az oszmán előretörés nem csillapodott a polgárháború alatt sem. Éppen Ulászló királlyá választása és megkoronázása időpontjában, az ország megosztottsága miatt kerülhetett sor Nándorfehérvár 1440-es ostromára, amelyet a várat védő Tallóciak vissza tudtak szorítani. Az Ulászló által a sikereiért a temesi ispánsággal és az erdélyi vajdasággal kitüntetett Hunyadi János döntő győzelmet aratott az 1442-ben erdélyi területekre betörő oszmán hordák felett, melynek következtében az iszlám harcosok rettegni kezdték Hunyadi nevét. Hunyadi harcai bebizonyították, hogy a török igenis legyőzhető, ezért az ő irányításával indult meg 1443-ban a később hosszú, vagy téli hadjáratnak nevezett offenzíva. Ulászló és Hunyadi seregei egészen Szófiáig jutottak, s csak a Balkán hegyvidékei állták útjukat. A diadal óriási volt, ugyanis elsőként mértek a keresztény hadak saját területeiken vereséget az oszmánokra. Ennek révén mind a polgárháború, mind pedig Ulászló megítélése jelentős változáson ment keresztül; az ifjú király immár képes volt megszilárdítani hatalmát. Hunyadi jelentős hírnévre tett szert, melynek nyomán IV. Jenő pápa (1431–1447) sürgetésére és támogatásával 1444 őszén egy újabb hadjárat indult meg a magyarok vezetésével, amely előre nem látható tragédiával végződött.

Hunyadi János ábrázolása a Thuróczy-krónikában (Wikipedia)

A király halála – mondák és mítoszok

Az 1444-es keresztes hadjárat a támadás célját jelentő török főváros helyett Várnánál ért véget. A november 10-én vívott egész napos csatában hiába harcolt a keresztes sereg emberfeletti erővel és rátermettséggel, hiába fordította meg Hunyadi hadvezérként csaknem háromszor is a csata sorsát, az oszmán seregek számbeli fölénye eldöntötte a küzdelmet. Döntő horderejű esemény volt, amikor a török jobb- és balszárny vereségét követően Ulászló 500 válogatott lengyel-magyar testőrsége élén a szultánt védelmező janicsároknak rontott. Vitatott, hogy miként került erre sor, egyesek szerint a Hunyadira irigykedő lengyel hívei ösztönözték a mindössze 20 éves királyt e végzetes cselekvésre, mások szerint viszont úgyszintén a csatában életét vesztő Cesarini bíboros. Tény azonban, hogy Ulászló tragédiába torkolló rohama eldöntötte a csata sorsát, az oszmán harcosok ezen felbuzdulva pedig új erőre kaptak, s elsöpörték a keresztes sereget.

A király halála körül azonnal megszülettek a különböző feltételezések, mesék, és elméletek, miszerint voltaképpen maga Ulászló meg sem halt a csatatéren, hanem hűséges lengyel híveivel álruhát öltve elhagyta királyságait, s előbb a Szentföldre zarándokolt, majd pedig remeteségbe vonult. Más epikus történetek szerint Madeira szigetén élte le hátralevő életét, ahol családot alapított, s végül egy sziklaomlásban lelte halálát. Mindenesetre tény, hogy a csatatéren sem a holttestét, sem pedig a páncélját nem találták meg. A Magyar Királyságban sem voltak biztosak Ulászló halálát illetően, amit jól szemléltet az a tény, hogy 1445 áprilisában tartott országgyűlésen a rendek úgy határoztak, hogy a következő tavaszig várnak Ulászló esetleges előkerülésére, s hét főkapitányt választottak az anarchia megfékezésére, amelynek fő tagjai – Jiškra kivételével – mind Ulászló egykori pártjából kerültek ki. Ugyanez figyelhető meg a lengyel trónörökös esetében is, aki Ulászló öccse, IV. Kázmér volt, s noha őt már 1445. áprilisában lengyel királlyá választották, a koronázására – hasonló okokból – csak 1447-ben került sor.

I. Ulászló a várnai csatában (Pinterest)

Összegzés

Ulászló halálával véget ért az országot megosztó két király küzdelme, azonban a polgárháborút ennek ellenére a főurak töretlenül folytatták. Az egykori Ulászló-párt kénytelen-kelletlen elismerte V. László koronázását és uralkodásának törvényességét, azonban miután III. Frigyes a magyar rendek többszöri kérésére sem volt hajlandó a gyermek király és a Szent Korona kiadatására, végül az ország irányításának céljából ideiglenesen kormányzóvá (gubernator) választották az ekkor már tekintélyes hatalomra szert tevő Hunyadi Jánost. Ulászló királlyá választása és koronázása jól szemlélteti az előretörő rendek hatalmát és térnyerését. A törvényes örökléssel szemben a rendek képesek voltak a saját érdekeikben eljárni az uralkodóválasztás terén – végeredményben tehát Ulászló a rendeknek köszönhette magyar királyságát.

Vlasics Bálint

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom

Ágoston Gábor: Az 1444. évi török követjárás. Adalék az 1444. évi török–magyar békekötés történetéhez. Történelmi Szemle 29. (1986) 251–276.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html [utolsó letöltés: 2020.06.15.])

Bárány AttilaB. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387 – 1490) In: Magyarország hadtörténete I. A kezdetektől 1526-ig. Főszerk.: Hermann Róbert, Zrínyi Kiadó, 2017. 249–261.

Engel Pál: A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. évi eseménytörténethez In: Engel Pál: Honor, vár, ispánság – válogatott tanulmányok. Szerk.: Csukovits Enikő, Osiris Kiadó, 2003. 198–224.

Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. História Könyvtár Monográfiák 17. Szerk.: Glatz Ferenc, História–MTA Történettudományi Intézete, 2001. 233–241.

Feiszt György: I. Ulászló dunántúli hadjárata, 1441. In: Határon innen, határon túl. Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára. Szerk.: Bariska István, Mayer László, Vas Megyei Levéltár, 2012. 115–122.

Fraknói Vilmos: A várnai csata előzményei. A velencei állami levéltár irományainak felhasználásával. Hadtörténelmi Közlemények 2. (1889) 337–338.

Kiss-Béry Miklós: V. László és Ulászló. Magyar királyok és uralkodók 12. Főszerk.: Sipos Attila, Duna International Könyvkiadó Kft., n. é.; 8–31.

Magyar Történeti Szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerkesztette: Bertényi Iván. Budapest, 2000. 443–444.

Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában. Századok 91 (1957) 46–123.

Mályusz Elemér: Az első Habsburg a magyar trónon Aetas 9 (1994) 120–142.

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török-hadjáratai Hadtörténelmi Közlemények 14. (1913) 558–577.

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 1. rész: Ismét király nélkül az ország. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-1-resz-ismet-kiraly-nelkul-az-orszag [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 2. rész: Két király a trónon. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-2-resz-ket-kiraly-tronon [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 3. rész: A belháború első éve. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-3-resz-belhaboru-elso-eve [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 4. rész: A törékeny béke. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-4-resz-torekeny-beke [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 5. rész: Szembenállás Északon. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-5-resz-szembenallas-eszakon [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Novák Ádám: Fejezetek az 1439–1457 közötti magyar történelemből – 6. rész: A király vikáriusai. Ujkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/content/fejezetek-az-1439-1457-kozotti-magyar-tortenelembol-6-resz-kiraly-vikariusai [utolsó letöltés: 2020.06.29.])

Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437 – 1490 Magyarország története 7. Sorozatszerk.: Romsics Ignác, Kossuth Kiadó, 2009. 8–25.

Pálosfalvi Tamás: Az 1442. márciusi török hadjárat. Adalékok Hunyadi János első törökellenes harcaihoz – Engel Pál emlékére. Történelmi Szemle 43. (2001) 43–54.

Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és Tallóciak: küzdelem Szlavóniáért. (1440–1448) Századok 134. (2000) 45–98.

Pálosfalvi Tamás: Mennyi ideig tartott Nándorfehérvár első ostroma? Gondolatok egy „páratlanul rosszul ismert” esemény kapcsán. Történelmi Szemle 59. (2017) 417–438.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták. Sorozatszerk.: Hermann Róbert, Zrínyi Kiadó, 2005. 68 – 98.

Pálosfalvi Tamás: Rozgonyiak és a polgárháború (1440–1444) Századok 137. (2003) 897–928.

Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora In: Magyarország hadtörténete I. A honfoglalástól a kiegyezésig. Szerk.: Borus József, Zrínyi kiadó, 1984. 59–132.

Sroka Stanisław: I. Ulászló itineráriuma (1440-1444). Történeti tanulmányok 4. (1996) 21–47.

Szabó Pál: Nándorfehérvár 1440. évi megvédése. In: Elfeledett háborúk. Középkori csaták és várostromok (6–16. század). Szerk.: Pósán László és Veszprémy László, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016. 294–309.

Székely Ottokár: Hunyadi János első török hadjáratai. (1441–1444.) Hadtörténelmi Közlemények 20–22. (1921) 1–64.

Tarján M. Tamás: 1440. július 17.: I. Ulászló koronázása
(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1440_julius_17_i_ulaszlo_koronazasa/ [utolsó letöltés: 2020.06.26.])

Teke Zsuzsanna: A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században. Történelmi Szemle 11. (1968) 209–224.

Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története 1440–1541. Sorozatszerk.: Glatz Ferenc akadémikus. Vince Kiadó, 2003. 12–34.

 

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket