Az első populista elnökjelölt – James B. Weaver

Miben közösek az alábbi amerikai személyiségek: William Randolph Hearst, Joseph McCarthy, Ross Perot, Donald Trump? Mind a négyen megkapták a populista jelzőt. A „populista” a második világháborút követően az amerikai politikatudományban egyet jelentett a „maradi”, „reakciós” és „veszélyes” szinonimájával, és olyan politikai kalandorokat értettek a „populizmus” alatt, akik – Richard Hofstadter amerikai történész, a populista hagyomány bírálójának kifejezésével – hangot adtak „a vidéki Amerika sértődöttségének”. Ebben a konzervatív-liberális narratívában a populisták a falusi, kisvárosi, és jellemzően angolszász-protestáns-fehér (WASP) rétegek lázadását fejezték ki a túlzottan liberálisnak érzett, kozmopolitának tartott nagyvárossal, valamint az elittel szemben. Hofstadter és más antipopulista történészek véleményével vitatkozva Lawrence Goodwyn történész viszont kifejtette, hogy a 19. század végi, és a 20. század harmincas-negyvenes éveiig áthúzódó farmerpopulizmus éppenséggel baloldali demokrata értékrendet képviselt. Goodwyn értelmezésében a farmerpopulisták a demokrácia, a faji és nemi egyenjogúság hívei, és szociális meg gazdasági programjukkal (pl. trösztellenesség, vasúti tarifák csökkentése, farmerek védelme, nyolcórás munkanap, progresszív jövedelemadó) a New Deal előkészítői voltak. Programját tekintve, valamint azért, mert a társadalom szegényebb részének egyenjogúságát képviselte, az 1891-ben alakult, és 1908-ban föloszlott Néppárt (Populista Párt) közel állt a tengerentúli szociáldemokrata mozgalomhoz.

A populizmus értelmezésében egy hasadás következett be az 1950-es évek amerikai történet- és politikatudományában. A populizmus mindinkább olyan hírnévre tett szert az Egyesült Államokban, mint a felelőtlen demagógok érvrendszere. A Demokrata Párt az 1930–1960-as években kormányon megvalósította a populista programot, ezzel viszont maga az eredeti populista társadalmi program okafogyottá vált. Ugyanakkor harmadik párti jelöltek fölismerték a lehetőséget, hogy magukat úgy tüntessék föl, mint az amerikai nép képviselőit, szemben a korruptnak bélyegzett pártelitekkel.

Ha meg akarjuk érteni az eredeti populizmus és a mai, populistának bélyegzett vezetők közötti értékkülönbséget, akkor érdemes megismerkedni az első populista párti elnökjelölt, James Baird Weaver életével. Weavert – éppúgy, mint a többi farmerpopulista politikust – nem tekinthetjük azonosnak a ma populistának nevezett vezetőkkel. Míg utóbbiak számára a kisember-pártiság és elitellenesség póz, Weaver és társai valóban kiálltak egy gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő csoport, a farmerlakosság mellett.

James B. Weaver Ohio államban született, egy tizenhárom gyermekes farmercsalád ötödik gyermekeként. Noha apja támogatta a helyi Demokrata Pártot, a fiatal James a republikánusokhoz csatlakozott. Ebben alighanem szerepe volt annak, hogy az 1854-ben alakult Republikánus Párt programjának hangsúlyos eleme volt a rabszolgaság eltörlése. A fiatalember Harriet Becher-Stowe Tamás bátya kunyhójának elolvasása hatására vált a rabszolga-felszabadítás hívévé. A Cincinatti-i jogtudományi egyetemen tanára, Bellamy Storer szintén az abolicionizmus irányába terelte az érdeklődését.

Weaver a polgárháború idején csatlakozott az északi sereghez, és azon északi katonatisztek közé tartozott, akik azonosultak a rabszolga-felszabadítás ügyével, nem csak az Unió helyreállításával. A 2. önkéntes iowai gyalogezredben harcolta végig a háborút. A háború után a republikánus politikából és a korrupt közállapotokból fokozatosan kiábrándulva Weaver csatlakozott az ún. Zöldhasú Párthoz (Greenback Party). Úgy vélte, hogy a Republikánus Párt elárulta a lincolni eszmét, a demokráciát, viszont nem akart csatlakozni a Demokrata Párthoz, amelyet úgy bélyegzett meg, mint az ültetvényes arisztokrácia és az egykori konföderációsok képviselőjét. Mint sok későbbi populista, Weaver is egy „harmadik útban” bízott, amelyik megalkuvás nélkül képviseli a reformokat, így az általános választójogot, a gyermekmunka eltörlését, a progresszív jövedelemadó bevezetését, valamint a gazdaság szabályozását.

A Zöldhasú Párt aktív működése 1874 és 1884 közé esett. Eszmerendszerét tekintve ez a párt mérföldkőnek tekinthető a Néppárt megalakulásához vezető úton. A párt, mint ahogyan neve is mutatja, az aranyalapú papírpénz elleni kampányra építette a programját, ám ezen kívül a nyolcórás munkanapot, a női választójogot, a jövedelemadót és a farmerek védelmét is programjába vette. 1878-ban a párt, a növekvő létszámú, és öntudatában is egyre erősödő amerikai ipari munkásság iránti szolidaritásból, fölvette a Zöldhasú-Munkás Párt nevet. 1880-ban Weaver elindult a párt színeiben az elnökválasztáson, sikertelenül. A Zöldhasú-Munkás Párt lendülete kifulladt, és a párt tagságának nagy része egyesült a Demokrata Párttal, mások pedig, köztük Weaver, a farmermozgalmakon keresztül eljutottak a Néppártig.

A polgárháborút követő három és fél évtizedet az ún. „zöld lázadás” jellemezte, ahogyan nevezték a korban a középnyugati, nyugati és déli farmerek elégedetlenségét a vasúttársaságok, nagybirtokosok, bankok és terményfölvásárló kereskedők ellen. Az 1860-as években megszerveződő, egzotikus nevű farmermozgalmak (a Mezőgazdaság Patrónusainak Nemes Rendje, más néven Udvarház, valamint a Szabadság Fivérei és a Zöld Kerék) eszmerendszere éppoly színes volt, mint a többi korabeli agrármozgalomé a nagyvilágban, beleértve az orosz narodnyikokat, valamint az 1890-es évek magyar, román és olasz agrárszocialista mozgalmait. Az amerikai mozgalmak eszméiben sajátosan keveredett az amerikai földön népszerű filantrópia, amelynek a szabadkőművesség adott keretet, a keresztény alapú felebarátság, az oktatás jelentőségébe és a tudományos haladásba vetett aufklérista hit, a szocializmus és az etikai (nem erőszakos és nem direkt politikai) anarchizmus. A populista volt az első afroamerikai-barát mozgalom, ezért az afroamerikai kérdés a déli populista és demokrata párti farmerek szolidaritásának Achilles-sarka volt, aminek veszélyessége az 1892-es választáson derült ki. A „zöld lázadás” összekapcsolódott a munkásmozgalmakkal, és együttesen megalapították 1891-ben a Néppártot.

A Néppárt az akkor 59 éves James B. Weavert jelölte elnökjelöltnek az 1892-es választásra. A néppártiak voltak az elsők az amerikai pártrendszerben, akik előválasztás révén választották ki jelöltjüket. Ezzel az eljárással kívánták szimbolizálni elkülönülésüket az általuk egyformán elitistának tekintett Republikánus és Demokrata Párttól. Eredetileg egy hajdani déli veterán, Leonidas L. Polk lett volna a néppárti jelölt, de hirtelen halála miatt új jelölt után kellett nézni. Weaver és James H. Kyle dél-dakotai szenátor szállt versenybe a jelöltségért, és végül Weaver nyert.

Weaver rendelkezett előnyökkel. Farmercsaládból érkezett, és Lincolnhoz hasonló személyiség volt: megtestesítője a gerendaházban született, egyszerű, saját erejéből politikussá emelkedett amerikai karakterének. Rokonszenvessé válhatott északi katonatiszti múltja és az abolicionista mozgalomban való szerepvállalása miatt. De éppen ugyanezekben rejlett a veszély Délen. Weaver, hogy ellensúlyozza saját északi katonai múltját, egy déli veteránt választott alelnök-jelöltnek, James G. Field személyében. Egyik tanácsadója, Tom E. Watson ügyvéd a déli agrárrétegek szószólójának számított, és azért ábrándult ki a déli demokrata pártiakból, mert úgy érezte, hogy azok beleragadnak a sérelmi politikába, és nem eléggé törődnek a szegényekkel. Watson úgy vélte, hogy Délen a „jenki”, azaz republikánus uralmat csak akkor lehet megtörni, ha egyenlő jogokat adnak a nőknek és az afroamerikaiaknak. A néppárti jelölt és alelnökjelöltjének kampányútja Délen valóságos vesszőfutás volt. A demokrata párti tömegek, akik pártjukban az „apák pártját” látták, kővel és záptojással dobálták meg Weavert, aki szemükben egyszerűen északi volt (azaz „jenki”), valamint Fieldet és Watsont (mint „árulókat”). Az afroamerikai jogegyenlőség kérdése megosztotta a déli farmerlakosságot, és, ahogyan számítani lehetett, sok demokrata párti nem volt vevő a populisták által kínált harmadik útra.

Weaver egymillió voksot szerzett, de ez kevés volt az üdvösséghez. A Néppárt kisebb válságba került a választás után. A párt megoszlott: sokan támogatták a szövetségkötést a Demokrata Párttal, míg mások elutasították a szövetséget, mert a Demokrata Pártot úgy látták, mint a déli nagybirtokos érdekek képviselőjét. 1896-ban a néppártiak többsége beállt a demokrata párti jelölt, William J. Bryan mögé, és ezzel bekövetkezett az első szakadás a populista mozgalomban. Weaver a demokrata-néppárti szövetség hívei közé tartozott, amit meglepőnek vélhetünk, ha figyelembe vesszük, milyen fogadtatásban részesült Weaver négy évvel korábban a Demokrata Párt fellegvárában, Délen. Feltehetően Weaver politikusként úgy gondolta, hogy ha valaki képes megfordítani a hangulatot Délen, az éppen egy demokrata párti jelölt lesz.

Bryan választása elvben nem tűnt rossz ötletnek. Ám kiderült, hogy Bryan föllépésének vannak bizonyos hátrányai. A demokrata párti jelölt ugyanis egyetlen kérdésre, a dollár aranyalapjának elutasítására fűzte föl kampányát. A társadalmi program kissé háttérbe szorult, beleértve a déli, és ezen belül az afroamerikai lakosság jogainak képviseletét. Az afroamerikai populisták úgy érezték, hogy magukra hagyták őket, miközben a fajvédők terrorja nem szűnt meg: Georgiában 15 afroamerikai populistát öltek meg 1896-ban. Bryan nem tudta megnyerni a munkásság többségét sem. Marcus Hanna gyáros összehozott egy szövetséget a republikánus jelöltet, William McKinley-t támogató üzletemberektől az Amerikai Munkásszövetségig. Bryan négymillió voksot szerzett, de ez is kevésnek bizonyult. A választási vereség mögött több ok állt: a Hanna-féle szövetség, a mezőgazdasági árak növekedése, ami megnyugtatta a farmereket, a szakszervezetek megfélemlítettsége, hiszen a gyárosok nyíltan megfenyegették a munkásokat, hogy ne merjenek voksolni McKinley ellenfelére. Az amerikai társadalomtörténettel kapcsolatban a választás tanulsággal szolgált: kiderült, hogy az Egyesült Államokban a nagyvárosi lakosság képes eldönteni a választásokat.

Weaver a kudarcok hatására eltávolodott a Néppárttól. Az idős politikust egy iowai kisváros, Colfax polgármesterévé választották. Ironikus, hogy Weaver, aki egykor unionista tisztként harcolt a demokrata párti konföderációs kormányzat ellen, csatlakozott a Demokrata Párthoz. Úgy vélte, hogy a Demokrata Párt északi és nyugati szárnya kiáll majd a társadalmi reformok mellett. 1904-ben részt vett a Demokrata Párt jelölőgyűlésén, ahol nagy vihart kavart, mert „plutokratának”, azaz a pénzügyi körök emberének nevezte Albert B. Parkert, a párt elnökjelöltjét. Weaver 1908 után végleg visszavonult a közélettől. Utolsó éveit emlékiratai írásával töltötte.

Weaver négy pártban fordult meg, de mindvégig egyetlen cél mozgatta: az amerikai demokrácia és társadalom megjavítása. Hű maradt az elveihez. Már csak az elvhűség miatt sem lehet egy lapon említeni a mai kor populistának bélyegzett vezetőivel.

Paár Ádám

Szakirodalom

Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Bp., 2017, Napvilág Kiadó

Beke Imre: Az Amerikai Egyesült Államok politikai lexikona. Bp-New York, 1995, Államtudományok Nemzetközi Intézete

Bozóki András: Vázlat három populizmusról: Egyesült Államok, Argentína és Magyarország. Politikatudományi Szemle, 1994/3. 35-68.

Edward Bellamy: Visszapillantás, 1887-2000. Bp., 1892, Rózsa Nyomda

Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Budapest, 1993, Európa kiadó

Lawrence Goodwyn: The Populist Moment in America. New York, 1976, Oxford University Press

Greenback Labor Party. Spartacus Educational. https://spartacus-educational.com/USAgreenbackP.htm, letöltés dátuma: 2023. 4. 11.

Herbert G. Gutman: Black Family in Slavery and Freedom, 1790-1925. Oxford, 1976, Basil Blackwell.

Gyurácz Ferenc: Populizmus. Tanulmányok 1991-2017. Szombathely, 2017, Magyar Nyugat Könyvkiadó

Hahner Péter: Az USA elnökei. Budapest, 2012, Animus Kiadó.

Richard Hofstadter: The Age of Reform. From Bryan to F.D. R. London, 1962, Jonathan Cape

James Kirby Martin: America and Its People. Glenview-Boston, 1989, Scott, Foresman & Co.

Paár Ádám: A populisták (h)ősei. Szombathely, 2017, Magyar Nyugat Könyvkiadó

Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Budapest, 2012., Jaffa Kiadó

Charles Postel: Why Did So Many Women Join the Populist Cause? Northern Illinois University Digital Library. https://digital.lib.niu.edu/illinois/gildedage/populism, letöltés dátuma: 2017. 5. 21.

Thodore Saloutos: Farmer movements in the South, 1865-1933. Berkeley and Los Angeles, 1960., University of California Press.

Theodore Saloutos-John D. Hicks: Twentieth-century populism: agricultural discontent in the Middle West 1900-1939. Lincoln, 1951., University of Nebraska Press.

Charles Sellers-Henry May-Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999, Maecenas Kiadó

George Brown Tindall: America. A narrative history. New York-London, 1984, W. W. Norton & Co.

Weaver, James Baird. The Biographical Dictionary of Iowa. http://uipress.lib.uiowa.edu/bdi/DetailsPage.aspx?id=399, letöltés dátuma: 2022. 5. 6.

Zala Tamás: Az Újvilág próbatétele. Társadalomrajz a századforduló Amerikájáról. Bp., 1975. Kossuth Könyvkiadó.

Ezt olvastad?

Podmaniczky Frigyes arcai és szerepei

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti

X