„Merész ejtőernyősök kis csoportjai az éj leple alatt.”

Az ejtőernyős hadviselés általában lenyűgözi a modern hadtörténet iránt érdeklődőket, hiszen kiugrani egy ép repülőgépből, hogy a baráti erőktől teljesen elvágva folytasson harcot egy katona az ellenséggel, minimális fegyverzettel felszerelkezve a hősiesség, a bátorság és az őrültség furcsa, lenyűgöző keveréke. Ennek a hadviselési formának a történetét tárja az olvasó elé Robert Kershaw hadtörténész Ejtőernyősök. A légideszantcsapatok története – ahogy azok látták, akik alakították című műve.

A történettudomány is egy olyan terület, amire hatással vannak a trendek és a korszellem. Ennek eredményeként jelennek meg új kutatási területek, új nézőpontok és új felfogások is. Még az olyan, hosszú múltra visszatekintő módszertani irányzatok, mint a politikatörténet vagy a hadtörténetírás sem mentes a korszemmel és az újrendek hatása alól – napjaink legfontosabb trendje pedig talán a történelem „emberarcúsága”, az átlagos, hétköznapi személyek szemén keresztüli bemutatása. Részben ennek, részben a társadalomtörténet előretörésének kíván megfelelni a hadtörténeten belüli egyik új irányzat, mely az angolszász országokban a ’80-as évekre jelent meg, s ami a „new military history” nevet viseli. Ez az irányzat a hadtörténet klasszikus, háború és ütközetközpontú megközelítését egy társadalom- és kultúrtörténeti fókusszal igyekezett felváltani, s napjainkra uralkodó irányzattá is vált – habár, szerencsére, nem egyeduralkodóvá.

Hogy miért fontos ez? Nos azért, mert Robert Kershaw könyve egyértelműen magán viseli az utóbbi évtizedek társadalomtörténeti dominanciájának a hatásait, de sajnos ez negatív hatást gyakorol rá.

Robert Kershaw brit hadtörténész, aki maga is szolgált korábban a Brit Királyi Hadsereg ejtőernyős ezredében, s Észak-Írországban, Boszniában és az öbölháborúban is részt vett. Számos, remek hadtörténeti munka szerzője, melyek jelentős része magyarul is megjelent. Könyveit általában jellemzi, hogy igyekszik a „new military history” követelményeinek, ugyanakkor a klasszikus hadtörténetírás elvárásainak is megfelelni, s a két módszert remekül elegyíti. Könyveiben a háború hagyományos, stratégiai-taktikai finomságai, de az emberi történetek, a katonák által átélt háború is megelevenedik. Ezt kísérlete meg Ejtőernyősök című könyvében is, mely a Peko Publishingnak köszönhetően, a Hadiakadémia sorozat része ként immáron magyarul is olvasható.

A könyv főszövege valamivel több, mint 350 oldal, s 12 számozott fejezetre oszlik. A szerző célja az volt, hogy a légideszant hadviselést a kezdeti ötletektől egészen napjainkig bemutassa. Az egyértelműen érződik, hogy a fő hangsúlyt a második világháború kapta. Ez logikus, mivel innen áll rendelkezésre a legtöbb forrás, ezt a témát dolgozták fel legalaposabban, s itt érhető el a legtöbb visszaemlékezés és interjú is – ez a szakasz, beleértve a két világháború közti kísérletező időszakot is, az első 8 fejezetet teszi ki. Emellett külön fejezetet kap a viláégháború utáni francia, brit és szovjet gondolkodás és bevetések, illetve a gerillaellenes megoldások, valamint az amerikai elképzelések a ’60-as években (légiroham-hadviselés), zárásként pedig a szovjet és Szövetséges afganisztáni tapasztalatok is előkerülnek.

A könyv pozitívuma, hogy nem csak a brit és amerikai szemszögre fókuszál, igen hangsúlyos benne a német ejtőernyős-hadivselés és a szovjet kísérletek is. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy először a szovjetek hajtottak végre sikeres ejtőernyős tesztugrást, és a második világháború kezdetén a Harmadik Birodalom vetett be nagyszámban ejtőernyősöket harcászati (Belgium és Hollandia lerohanása) majd hadászati (Kréta) céllal.

Szintén pozitívum, hogy egész átfogó képet ad arról, hogy alakult az ejtőernyős csapatnem sorsa a világháború után. A könyv első sorban a franciák és a britek tűzoltó harcait mutatja be részletesen a gyarmatokon, illetve a franciák indokínai műveleteire koncentrál. Ugyanakkor megjelennek benne a szovjetek elgondolásai és bevetései is. Talán kevéssé ismert, de 1956-ban a Forgószél hadművelet keretében az első támadást Budapestre a szovjet ejtőernyős csapatok mérték, akiket repülőgéppel szállítottak a városhoz, illetve 1968-ban Prága kulcsfontosságú pontjainak elfoglalását is rájuk bízták a szovjetek – habár ezek nem ejtőernyős bevetések voltak.

Emellett az Egyesült Államok kap még külön fókuszt, ami már csak azért is fontos, mert a francia és szovjet korai kísérletek és elképzelések után az USA Hadserege fejlesztette tökélyre a légiroham-hadviselést, amit előszeretettel alkalmaztak a vietnámi háború során. A könyvben az első ilyen műveltet, a Ia Drang-i csatát részletesen tárgyalja a szerző. Ezt követően némi ugrással a különböző afrikai bevetéseket mutatja be. Az utolsó fejezet külön érdekes, mert a szovjet és brit afganisztáni tapasztalatokat hasonlítja össze a szerző.

A mű – ahogy említettem – végig erősen támaszkodik visszaemlékezésekre és interjúkra, ez azonban nem egyértelműen pozitív. Sok esetben a hosszabb-rövidebb részletek színesítik, kiegészítik az elbeszélést és segítenek megérteni az ejtőernyősök sajátos felfogását. Ugyanakkor sok esetben ezek a kis idézetek feleslegesnek érződnek: gyakran megesik, hogy nem adnak hozzá a szerző mondandójához, adott esetben pedig még nehezen követhetővé is teszik a történetet. Néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy csak azért került az idézetek egy része, hogy megfeleljen a könyv a modern kor emberközpontú elvárásainak. A másik kritika, ami érheti a könyvet, hogy néha nehezen követhető lehet azok számára, akik nincsenek teljesen tisztában a tárgyalt korszak történetével. Egy-egy eseménynél szüksége lehet az olvasónak, hogy utána nézzen az egyes ütközeteknek. Ezek mellett még egy apróságot érdemes megjegyezni: a második világháborút követő időszak sokkal már sokkal kevésbé alapos bemutatás, és ott nagyon látványosan kijön, hogy mely esetek vannak alaposabban feldolgozva, és mihez áll rendelkezésre több forrás és visszaemlékezés.

Mindezek tükrében a könyvet mindenkinek jó szívvel ajánlom, akit érdekel a légideszant hadviselés története, mert valóban hiánypótló alkotásnak tekinthető. Sok esetben a visszaemlékezések is érdekesek és hasznosak, a könyv szakszóhasználata is kiváló – ez a fordítót, Molnár Györgyöt is dicséri – és sok érdekességet tartalmaz a hadtörténet iránt érdeklődők számára. Ugyanakkor mindenképpen fontos megjegyezni, hogy nem árt, ha az olvasó rendelkezik bizonyos előzetes ismeretekkel az elmúlt évszázad hadtörténetéről, hogy követni tudja a mű gondolatmenetét.

Lengyel Ádám

Ezt olvastad?

Robbantás az atlantai olimpián

Bár az Olimpia szellemisége szerint a játékok a sport és az emberi nagyság ünnepe kellene, hogy legyen, sajnos mind a

X