Az önpusztító divatguru – Halston

Roy Halston Frowick – vagy ahogyan a világ ismeri, ismerte, Halston – élete, története tipikusan olyan, amely már régóta várt a megfilmesítésre. A hetvenes évek Amerikájának sztártervezője habzsolta az életet, otthonosan mozgott a sztárok világában, s mindeközben meg nem értett művészként szenvedett. Az izgalmas és sok potenciállal rendelkező sztorira – szinte magától értetendően – a Netflix streamingóriás csapott le, és készített belőle egy összesen kétszázötven perces minisorozatot (Halston – rendezte: Daniel Minahan), ami sajnos sok mindenben alul marad az elvárásokkal szemben.

A minisorozat plakátja (Forrás: imdb.com)

A film egyik nagy problémája, már azon a ponton megmutatkozik, amikor megpróbáljuk összegezni, megragadni a lényegét, ugyanis ahhoz, hogy a divattörténethez, popkultúrához nem értő laikus is megértse a filmes feldolgozás, illetve Halston életének, munkájának fontosságát, sok háttér információt kell adni. Pedig ez a film dolga lenne, már csak azért is, mert bár Halston nevét egykor egész Amerika ismerte, az olyan kortársaival ellentétben, mint Calvin Klein vagy Oscar de la Renta, mára a feledés homályába merült.

Halston a filmvásznon és a valóságban (Forrás: imdb.com)

A film a hatvanas évek elején kezdődik, amikor Halston (Ewan McGregor), aki akkor még kalaptervezőként dolgozott, egy csapásra híressé vált, amikor Jacqueline Kennedy az ő pillbox kalapját viselte férje elnöki beavatásán (1961-ben). Bár a first lady meghozta neki a sikert, de a kalap fénykora leáldozóban volt, így Halstonnak is új utakat kellett találnia. A hatvanas évek vége volt Halston fénykorának kezdete, a Madison Avenue-n volt üzlete, hírességek viselték a ruháit – többek között Liza Minelli, akivel szoros barátságot ápoltak.

Halston egyszerre képviselte az eleganciát és a minimalizmust, mely kombinációnak a csúcsa a szintetikus velúrbőr utánzatból (ultra suede) készült ingkosztümje volt a hetvenes évek elején, ami tökéletesen illeszkedett a korszakhoz, az olajválságot követő közhangulathoz, ami magába foglalta a szakítást a pazarló pompával, felesleges csillogással. Cégét az évtized közepén eladta a Norton Simon Inc. nagyvállalatnak, de továbbra is ő határozta meg az alkotások irányvonalát, – bár egyre nagyobb közönségnek alkotott – bőröndtől ágyneműn át parfümig mindent tervezett akkoriban.

Mindeközben a nyíltan homoszexuális divattervező élte életét, bulizott, erotikus kalandokba bocsátkozott, drogozott. A korszak egyik hírhedt szórakozóhelyének, a Studio 54-nek állandó vendége volt, Liza Minnellivel, Bianca Jaggerrel vagy épp Andy Warhollal töltötte kokainmámoros éjszakáit. Pénzét nem csak drogokra költötte, szenvedélyesen szerette a luxust és az orchideákat, magánrepülővel utazgatott, száz kilométerekről rendelt kaviárt.

 (Forrás: imdb.com)

A hetvenes évek második felétől karrierje, élete szinte mélyrepülésbe kezdett. Tehetséges barátai, Joe Eula (David Pittu) divatillusztrátor, Elsa Peretti (Rebecca Dayan) a Tiffanynak dolgozó ékszertervező, párja Victor Hugo sorra elfordultak tőle, a JC Penney áruházlánccal közös kollekciója kudarcba fulladt. 1990-ben szinte elfeledve halt meg az AIDS szövődményeik miatt.

Halston és az ikonikus ingruhák  (Forrás: imdb.com)

A Halston című sorozatnak van sok erénye és sok hibája is. Az erények között ki kell emelni Ewan McGregor emlékezetes játékát, a díszletek, a kosztümök igényességét, aprólékos kidolgozását, és a jól visszaadott korhangulatot is. Ám a másik oldalon nagy hiányosságok vannak, melyek közül az egyik legzavaróbb, hogy ebben a sorozatban senkit nem ismerünk meg eléggé – még magát a „főhőst” sem. Bár látunk a gyerekkorából felvillanó emlékeket, látjuk a vívódásait, mégis az, amit megtudunk róla nagyon kevés a 250 perc játékidőhöz képest. Ugyanez érvényes az őt körülvevőkre is – akik mintha kellékek, segédeszközök lennének mellette, pedig a korszak kiemelkedő figurái, művészei voltak. Nem csak a jellemábrázolás, a karakterek kidolgozása hiányos, hanem a keret és háttér is. Bár megsejtünk valamit a kapitalizmus és a művészet hetvenes évekbeli konfliktusából, épp azt nem látjuk, hogy a tömegtermelés milyen fontos kulcsszó a divattörténetben, és hogy a filmben bemutatott évtized alatt hova, merre alakult ez. A film épp azt nem magyarázza el a nézőnek, hogy miért is volt fontos az a bizonyos ultra suede kosztüm, hogy miről is szól a francia és az amerikai tervezők „versengése”a filmben, hogy miért nem akar Halston farmernadrágokat tervezni, mint Calvin Klein, hogy egyáltalán, hol tartott az amerikai divat, amikor megjelent ez a narcisztikus, élvhajhász figura.

Érkezés a divatcsatára  (Forrás: imdb.com)

A Halstont meg kell nézni, kell élvezni a hangulatát, de a fölöslegesen ismételt frázisok, az többször elhangzó beszélgetések, és többször lejátszódó bulik alatt, érdemes inkább utána olvasni a film szereplőinek, a kornak. A film jól átadja a korszak drogokkal, alkohollal, bulikkal feldobott hangulatát, a hetvenes évek művészvilágának dekadenciáját, fel is kelti az érdeklődést – majd nem ad többet. Örülünk, hogy végre született egy film Halstonról, de szomorú, hogy kicsit elfuserálták.

Tóth Gödri Iringó

Ezt olvastad?

A „fáraó átkától megmenekült” egyiptológus, Howard Carter, Tutanhamon fáraó sírjának felfedezője

„Személy szerint én úgy tekintek Carterre, mint egy változásra az egyiptomi történelemben. Képesítése vitatható volt, [és] kezdetben egy régész helyszíni

X