Demokrata kommunista a jobboldali szabadkőműves páholyban – Száll József és a disszidálás

1981. március 17-én zavarba ejtően hosszú – 932 nevet tartalmazó – titokzatos listára bukkant az olasz pénzügyőrség egy toszkán nagyvállalkozó, Licio Gelli arezzói villájában. A később nyilvánosságra hozott névjegyzék hatalmas politikai botrányt okozott, ugyanis az nem volt más, mint a P(propaganda) 2 szabadkőműves páholy tagjainak pontos jegyzéke, kiemelkedően fontos személyekkel, a kormány, a politika világának magas rangú képviselőivel, a hadsereg fegyvernemeinek felső vezetőivel, a titkosszolgálatok irányítóival, diplomatákkal, újságírókkal, vállalkozókkal, gazdasági szakemberekkel. A fasiszta meggyőződését egy életen keresztül valló nagymester – Gelli – nem véletlenül mondhatta később:

„A P2-vel kézben tartottuk Olaszországot. Velünk volt a Hadsereg, a Pénzügyőrség, a Rendőrség, mindegyiket világosan a Páholy tagjai irányították.”

Mindezek fényében jogos a kérdés, hogy milyen szerepe volt a szervezetben az 524-es számú páholytagnak, a kommunista Magyarországot 1962 és 1970 között először követként, majd nagykövetként Olaszországban képviselő egykori diplomatának, Száll Józsefnek.

Száll József külügyminisztériumi igazolványa az ötvenes évekből. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára XIX-A-21-c

Száll József 1921. június 16-án született Budapesten, lutheránusból katolikussá lett német eredetű családban. Az egyetemi diplomát nem szerzett, diplomáciai ismereteire autodidakta módon szert tévő fiatalember 1945. június 1-én a Magyar Kommunista Párt képviseletében kezdte meg szolgálatát a Külügyminisztériumban. Mivel megfelelt a háborút követő megváltozott politikai környezet állította feltételrendszer legfontosabbikának – politikai megbízhatóság –, az első külszolgálat sem váratott sokáig: 1946-ban a svájci magyar követségre helyezték. Az idős Száll évtizedekkel később úgy emlékezett vissza ezekre az évekre, hogy legfőbb feladatként az MKP pártkapcsolatainak ápolását kapta, ám munkája ennél jóval szerteágazóbb és összetettebb volt. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy személyesen hozta Budapestre Nagy Ferenc miniszterelnök lemondó nyilatkozatát. „Kötelességem volt a pártnak átadni, aztán ők prezentálták a kormánynak” – mondta később. A hírszerzési tevékenység gyanúja – amely egész életét végigkísérte – 1947-ben merült fel először vele szemben. A svájci szövetségi és kantoni hatóságok az idő előrehaladtával egyre inkább úgy vélték, hogy a magyar diplomata munkatársai és felettesei megfigyelése mellett komoly hírszerző tevékenységet végez. Egy biztos: Száll József komoly megterhelést jelenthetett a fogadó ország hatóságai számára, és talán az sem véletlen, hogy amikor 1950 őszén visszatért Magyarországra, a távozásáról tudósító svájci külügyminisztériumi levélen egy kézírással írt feljegyzés is szerepelt: „endlich”, vagyis „végre”.

Bern után Száll rövid ideig Budapesten tartózkodott a Külügyminisztérium alkalmazásában. Jelentős gyakorlati ismertek és rutin birtokában tanított többek között a Külügyi Akadémián is ekkor, majd 1956 tavaszán újra külföldre került: Pekingben, majd nagykövetként Indonéziában szolgált. A dzsakartai esztendőket különösen meghatározónak tartotta mindig is, de egyre inkább nyilvánvalóvá lett, hogy képességeinek megfelelőbb, nagyobb presztízsű állomáshelyre vágyott, nem a Távol-Keleten, vagy valamely fejlődő országban, hanem Nyugat-Európában. Várakozásaiban nem kellett csalódnia, hiszen 1962-ben, a magyar külpolitika számára egyre fontosabbá váló diplomáciai célállomásra, Rómába helyezték.

Róma, Sant’Angelo híd, szemben a Szent Péter bazilika kupolája, jobbra az Angyalvár (Castel Sant’Angelo), 1971. Forrás: Fortepan / Krasznai Gyula

A huszadik században Olaszország mindig is különleges jelentőséggel bírt a magyar diplomácia számára függetlenül attól, hogy a két ország szövetségesként vagy éppen ellenségként tekintett egymásra. A magyar értelmiség Itáliáért rajongó képviselői számára komoly lelki problémákat okozó első világháborús szembenállást két évtizedes erős szövetség váltotta, majd következett a második világháborút követő szembenállás időszaka. Az olasz kommunista mozgalom, a Vatikán, és az egyre javuló magyar–olasz kapcsolatok indokolttá tették egy olyan, nyelveket beszélő, tájékozott, politikailag megbízható diplomáciai képviselő Rómába helyezését, akinek vezetésével az 1964-től nagykövetségként működő diplomáciai képviselet sikeresen válaszolhatott a kor kihívásaira.

Száll két mandátumon keresztül irányította a római követséget. Megérkezésével valóban „szélesre tárultak” a via dei Villini 16. alatti nagyköveti rezidencia kapui az olasz politikai, gazdasági és művészi élet jeles képviselői, valamint a diplomáciai kar tagjai előtt. A nagykövet a követség adminisztratív, mindennapos munkáiban kevéssé vett részt, inkább megbízatásának reprezentatív jellegét erősítette. Széles körű és jó kapcsolatokat ápolt olasz politikusokkal, művészekkel – jó barátságban állt Dino Risi filmrendezővel – valamint a katolikus egyház magas rangú vezetőivel. Amikor fiát 1963-64 táján Rómában megkereszteltette: a keresztelő pap monsignor Agostino Casaroli, gyermekének keresztapja pedig monsignor Giovanni Cheli – mindketten a szentszéki diplomácia élvonalához tartozó, a keleti tömb országaival jó kapcsolatokat ápoló főpapok ‒ lettek. Az 1964-ben a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között megszületett részleges megállapodás megkötésében – jelen ismereteink szerint – korántsem volt olyan kiemelkedő szerepe, mint amelyet a későbbiekben magának tulajdonított, de az kétségtelen, hogy magas rangú diplomataként sokat tett a megállapodás létrejöttéért.

Száll Józsefet 1970-ben rendelték haza, a döntésről a nagykövet már 1969 nyarán értesült. A hazatérő diplomata 1970 őszétől – jobb híján – a külügyminiszter személyes tanácsadójaként folytatta volna a munkát, ám még abban az évben október 4-én dél után négy óra körül a komáromi közúti határátkelőhely érintésével családjával együtt elhagyta az országot, és Olaszországban kért – majd kapott – politikai menedékjogot. Disszidálása nem volt példanélküli az 1945 utáni magyar diplomáciában, ám mégis nagy port kavart.

Róma, Szent Péter tér, 1962. Forrás: Fortepan / Inkey Tibor

A Rómába visszatért egykori nagykövettel a Külügyminisztérium a Száll házaspárral jó kapcsolatot ápoló Hollai Imre segítségével próbálta felvenni a kapcsolatot. A Szent Péter Bazilikába szervezett találkozó – Misur György későbbi nagykövet visszaemlékezései szerint – kabaréba illő jelenetek közepette zajlott le: „Mivel Száll senkiben nem bízott meg a tárgyalás helyszíneként a Szent Péter-székesegyház egyik gyóntatószéke melletti beszögellést javasolta. Megállapodtak, hogy a beszélgetést mindketten a kezükben lévő diktafonnal felveszik. Egyik sem volt eléggé járatos persze a diktafonok kezelésében. Természetesen messziről megfigyelés alatt állt mind a két nagykövet. Nekem a kiérkezésem után nevetve mesélték, amint látták, hogy a két férfi próbálgatja a felvevőt, időnként a gombok mellé nyom, majd a saját füléhez és a másik füléhez teszi a készüléket, hogy kölcsönösen meggyőződjenek a működésről.” Hollai missziója kudarcot vallott, Száll Józsefet nem lehetett rábírni arra, hogy hazatérjen, az egykori nagykövetet rövid kitérőt követően végérvényesen Olaszországban maradt.

Jogos a kérdés: miért döntött Száll a disszidálás mellett? Az okok sokrétűek. A huszonöt esztendős diplomáciai szolgálat alapvető hatással volt Száll Józsefre, akiről a Szabad Európa Rádió Magyarországi Hírek című bulletinje „Száll József: Egy kommunista diplomata arcéle” címmel jelentetett meg beszámolót, amelyben többek között a következőt írta „Amikor kinevezték római nagykövetnek, tudatában volt, hogy milyen lehetőségeket nyújt pozíciója és azokat teljes mértékben ki is használta. Különösen az üzletkötés érdekelte és a társadalmi rang, de azért nem hagyta ki a vatikáni kapcsolatokat sem.” Kétségtelen, hogy a mindenkori nagykövet egyik elsőrendű fontosságú feladata a fogadó ország vállalkozásainak és hazája gazdasági érdekeltségei kapcsolatainak gondozása, a közös üzletek elősegítése. A Száll Józseffel kapcsolatban megfogalmazott politikai vádak – egyre inkább önálló véleményfogalmazás, politikai megbízhatatlanság – mellett jelentős szerepet kapott a házaspár gazdasági és pénzügyi szabálytalanságainak ismertetése és a különféle üzleti tranzakcióknak közvetítése, valamint az azokból származó százalékos anyagi juttatások hangsúlyozása a SZER tudósítása alapján. Olyan vádak voltak ezek, amelyeket a nagykövet érdemben nem tudott cáfolni. Száll később az Olasz Kommunista Párt felé hangsúlyozta: disszidálásában kizárólag az vezérelte, hogy leleplezze a SZER provokációit és tisztára mossa becsületét, mégpedig a magyar hatóságok tudtával és egyetértésével. A történtek személyes összetevőit sem lehet figyelmen kívül hagyni. A Száll család megismerte és megszokta a külföldi lét minden összetevőjét. Ezzel azonban önkéntelenül együtt járt a régebbi politikai kapcsolatok elhomályosulása, a biztos kézből származó politikai információk számának csökkenése. Vajon milyen élet várja újra Budapesten – fogalmazta meg kérdését egyre gyakrabban feleségével beszélgetve – és az előbbiekben említett személyes tanácsadói poszt sem tűnt hosszútávon megnyugtatónak és – megítélése szerint – rangjához méltónak.

De térjünk vissza a P2 szabadkőműves páholyhoz. Mielőtt valamelyik jelentkező elnyerte a tagságot, az ünnepélyes esküt megelőzően nyilatkozatot kellett kitöltenie, amelyben adminisztratív információk (név, cím, családi állapot, foglalkozás) szolgáltatása mellett olyan releváns kérdésekre is választ kellett adnia, mint például a politikai irányultság. A páholy tagjainak sorába 1975. november 27-én lépő Száll József erre a kérdésre a rá jellemző nagyvonalúsággal a „demokrata” választ adta. A szervezet egy alapvetően antikommunista funkciójú, pártok és bürokrácia feletti informális összekötő szervezetként működött Olaszországban. Mit is keresett a kommunista Magyarország egykoron magas rangú diplomatája ebben az erősen jobboldali páholyban? A botrány kirobbanását követően az olasz parlamentben megalakult vizsgálóbizottság munkájának nyilvánosságra hozott jelentései megnyugtató választ ugyan nem szolgáltatnak a kérdésekre, ám segítenek egy valószínű narratíva megfogalmazásában.

1975-ben, tehát röviddel Száll a „Nagy Építőmester” jelenlétében letett esküjét megelőzően Gelli nagymester feljegyzése arról tudósít, hogy a magas rangú magyar diplomata elhagyta a diplomáciai szolgálatát, mert a marxista eszméket nem volt képes tovább vállalni: Szállt József érdemesnek és alkalmasnak találtatott arra, hogy „belépjen és tagja legyen a Szervezetnek”. Szintén a tanúvallomások szolnak arról, hogy mikor 1970 októberében új vezető került a SID (Servizio Informazioni Difesa/Védelmi Információs Szolgálat) élére Vito Miceli tábornok személyében (szintén tagja a P2 páholynak), egyik legjelentősebb feladata Száll József disszidálásának megszervezése volt. A vizsgálatsorozat során többször is tanúként hallgatták meg a SID firenzei kirendeltségének vezetőjét, Antonio Viezzer ezredest, akit 1966. február 1-én helyeztek a toszkán városba. Viezzer szerint – neve úgyszintén szerepel a P2 listáján – Száll az elkövetkezendő disszidálásának biztos tudatában még Rómában, tehát nagyköveti mandátumának lejárta és hazatérése előtt lépett kapcsolatba az olasz titkosszolgálattal. Minekután két tiszt meg is hallgatta a diplomatát. Megkerülhetetlen momentuma ez a történetünknek. Mert – jelen ismereteink szerint – e narratívában gondolkodva Szállt az olaszok a magyar rezidentúra munkatársainak szeme előtt kezdték ‒ ha nem is „átfordítani”, inkább ‒ megdolgozni, jövővel kapcsolatos elképzeléseinek irányt szabni. Ám az iratok más érdekességről is szólnak. Az elhangzott vallomások szerint Száll József egy, a mandátumának lejárta előtt Toszkánában bekövetkezett balesetben kórházi ellátást igénylő sérüléseket szenvedő feleségét heti rendszerességgel látogatta. Érzékelvén mindezt a SID utasította Viezzert Firenzében, hogy derítse ki: kivel, vagy kikkel lép kapcsolatba Arezzóban a diplomata. Kis idő múlva Viezzer már pontosan tudta, hogy Száll kapcsolatai közül a legjelentősebb: Licio Gelli. Viezzert Gelli rendszerint tájékoztatta, hogy miről beszélget a nagykövettel, amelyek közül esetünkben az egyik legfontosabb az lehetett, hogy Száll bizonytalan hazatérését illetően. A szinte kideríthetetlenül széles politikai kapcsolatokkal rendelkező Gelli és Száll kapcsolata a rendelkezésre álló iratok alapján a kezdetekben mindenképpen intenzívnek nevezhető. Az egykori nagykövet a disszidálását követően több alkalommal is az arezzói, Gelli feleségéről elnevezett Villa Wanda vendége volt. A nagymester, titkosszolgálati kapcsolatokkal minden valószínűség szerint tevékenyen közrejátszott a diplomata disszidálásának megszervezésében. Száll természetesen mindig is tagadta, hogy Gellinek, vagy pedig Viezzernek bármiféle szerepe is lett volna disszidálásában.

Róma, Szent Péter tér, 1962. Forrás: Fortepan / Inkey Tibor

Végezetül pedig az iméntiek kiegészítéseként érdemes felidézni az 1988-as esztendő egyik fontos pillanatban elhangzott kormányfői nyilatkozatát a Gladio-ügy kapcsán. A CIA által támogatott Gladio-szervezet az ötvenes évektől úgy Olaszországban, mint Nyugat-Európa más országaiban akár fegyveres úton is készen állt volna arra, hogy megakadályozza egy adott országban esetlegesen bekövetkező radikális politikai fordulatot, vagyis a szovjetbarát baloldali, legfőképpen kommunista pártok hatalomra kerülését. A kormányfő a Gladióval kapcsolatos államtitok feloldásakor a parlamenti bizottság előtt kijelentette, hogy bizonyos államtitkok idővel elévülnek, és más megvilágításba kerülnek. A kormányfő sokat sejtetően hozzátett azonban még valamit: „Volt egy menekült magyar diplomata, akinek szökését titokban kellett akkor bonyolítani, míg ma, a bekövetkezett rendszerváltás után az ügy esetleg már nem számít kényesnek, sőt ellenőrizni lehet.” Giulio Andreotti nevet ugyan nem említett, de mindenki tudni vélte, hogy pontosan Száll József 1970-ben bekövetkezett disszidálását idézte.

Száll József és felesége ügyében a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1971-ben meghozott ítélete kimondta, hogy a volt diplomata „bűnös súlyos következményeket eredményező állami szolgálat felhasználásával elkövetett hazaárulás bűntettében.” Száll Józsefné Bürger Gertrúd másodrendű vádlottat a hazatérés megtagadásának bűntettében marasztalta el a bíróság. A volt római nagykövetet tizenöt esztendei szabadságvesztésre és tíz évi közügyektől eltiltásra ítélték, míg felesége tekintetében hároméves szabadságvesztés és a közügyektől történő öt esztendős eltiltás lett a büntetés. A rendszerváltozás idejében erről az ítéletről mondotta ki dr. Bócz Endre fővárosi főügyész, hogy az egykori diplomata terhére rótt cselekmény elkövetésekor és elbírálásának időpontjában hatályos 1961. évi V. tv. 129. § /1/ bekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy a hazaárulás tényállása csak abban az esetben valósul meg, ha az elkövető abból a célból lép érintkezésbe idegen hatalommal vagy szervezettel, hogy a jogszabályban meghatározott fontos érdekekben megtestesülő társadalmi viszonyokat megsértse. […] Nincs és nem is volt semmiféle bizonyíték, vagy ilyen bizonyíték létére utaló adat arra, hogy Száll József […] olyan titkokat és más fontos adatokat szolgáltatott volna ki, amelyek közlése a büntető jogszabály által védett fontos államérdeket sértette.” […] Az iratok csupán csak vélelmezik, hogy Száll József disszidálását követően államtitkokat szolgáltatott ki azzal a céllal, hogy eminens államérdeke sérelmét idézze elő, és mivel „e felvetést megerősítő adatok azonban nem váltak ismertté és ilyen adatok előkerülése nem is várható, Száll József terhére a hazaárulás bűntettének az elkövetése nem bizonyítható.”

Az 1989-90-es rendszerváltozást követően Száll József és felesége nem költözött haza Magyarországra, de természetesen évente akár többször is hazalátogattak. Száll közéleti aktivitása továbbra is élénk maradt, bár a döntő politikai változások is meggyőzték arról, hogy a régelveszett kapcsolatrendszer és befolyás nagy része természetesen már nem szerezhető vissza. Időszakos felbukkanásai különböző szakmai vagy politikai rendezvényeken csak növelték a személye körüli titokzatosságot. Száll József életének 84. évében, felesége halálát követő évben, 2004. október 24-én hunyt el Leányfalun.

Andreides Gábor

Andreides Gábor Egy megbízható elvtárs. Száll József útja az MKP-tól a P2-ig című könyve 2019-ben jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában. A kötetet Hamerli Petra recenzálta megjelenése után az Újkor.hun. Cikke ide kattintva olvasható el.

Ezt olvastad?

Biszku Béla (1921. szeptember 13. Márok, Bereg vármegye – 2016. március 31. Budapest) kommunista politikus belügyminiszterként az 1956-os forradalom és