Dinasztia születik. VII. Henrik uralkodása

Anglia mozgalmas történelmének egyik legvitatottabb korszaka egyértelműen a Tudorok időszaka, melynek első uralkodója az a VII. Henrik volt, aki az angol trónt nem békés körülmények között örökölte elődjétől, hanem egy expedíciós sereg élén megvívott, a York- és a Lancaster-ház viszályából kitört háború ütközetében aratott győzelmével; elődje halála árán szerezte meg az angol koronát, azaz nem a törvényes kontinuitás révén került trónra. Tudor Henrik 1485 augusztusában, a győztes bosworth-i csatában ugyan letaszította a trónjáról az akkori angol királyt, III. Richárdot, ezzel azonban még nem ért véget a harc: VII. Henriknek le kellett számolnia a többi trónkövetelővel, és meg kellett szilárdítania a hatalmát.

A rózsák háborúja

Az 1422-ben trónra lépő VI. Henrik angol király alkalmatlan volt az uralkodásra, illetve arra, hogy betartassa a törvényt és a rendet. Ennek köszönhetően viszály alakult ki a főurak és a köznemesség között, amely a „rózsák háborújaként” (1455–1485) ismert véres hatalmi vetélkedés nyitányában, az 1455. május 22-én, St. Albansnál megvívott csatában csúcsosodott ki. Ekkor azonban a rivális Richárd, York hercege még nem tudta megdönteni a király hatalmát, ezért 1460 decemberében újabb kísérletet tett a trón megszerzésére. A wakefieldi csata néven elhíresült összecsapásra 1460. december 30-án került sor, amiben a számbeli fölényben lévő Lancaster-párt végzetes vereséget mért a yorkiak seregére; a csatatéren York hercege mellett életét vesztette a York-párti főurak jelentős része is.

VI. Henrik (forrás: hu.wikipedia.org)

Richárd halála után a York-pártiak vezére legidősebb fia, March grófja, Edvárd lett. A wakefieldi csata hírére mindazonáltal a királyné skótokból és észak-angolokból álló csapatával dél felé indult, s Anjou Margit hadserege 1461. március 2-án vagy 3-án ütközött meg Edvárdéval. A csatáról azonban nem tudunk sokat, mindössze annyit, hogy Edvárd győzelmét állítólag furcsa égi jelenség előzte meg; három Nap jelent meg az égbolton, s a győztes csata után March grófját, IV. Edvárdot királlyá kiáltották ki.

IV. Edvárd (forrás: hu.wikipedia.org)

IV. Edvárd 1483. április 9-én, negyven éves korában váratlanul meghalt. A király halála után két nappal tizenkét éves fiát V. Edvárd néven királlyá koronázták. Richárd, Gloucester hercege, V. Edvárd életben maradt nagybátya azonban harcba szállt, hogy megszerezze az ország irányítását, amit sikerült is elérnie. 1483. június 24-én legfontosabb szövetségese és támogatója, Henry Stafford, Buckingham hercege a londoniakat arra szólította fel, hogy fogadják el Richárdot királynak. A felszólítás komolyságának erős katonai jelenléttel is hangsúlyt adott, mire 1483. június 26-án III. Richárdot királlyá koronázták.

A harminc évesen trónra lépett új király sok embert megöletett a főnemesség soraiból, akiről úgy vélte, hogy rokoni kapcsolatban áll a királyi családdal. Még az az igen súlyos vád is felmerült, hogy IV. Edvárd két fiát saját kezűleg gyilkolta meg, ezt viszont sosem tudták rábizonyítani. Ennek ellenére támogatói jelentősen megfogyatkoztak. Megkezdődtek azonban a titkos tárgyalások Buckingham és Richmond grófja, Tudor Henrik között a király eltávolítása érdekében.

III. Richárd (forrás: hu.wikipedia.org)

1485. augusztus 17-én III. Richárdnak be kellett látnia, hogy trónját csak úgy tudja megvédeni, hogyha minél korábban, egyetlen döntő csatában leszámol azokkal, akik elárulták őt. Elég biztos volt győzelmében, mivel röviddel azelőtt arról értesült, hogy Henrik serege sokkal kisebb az övénél, ráadásul a király oldalán állt Northumberland és Norfolk hercege is. Az összecsapás helyszínét a király választotta ki, s a leicestershire-i Bosworth környékét találta a legkedvezőbbnek. A csata előestéjén azonban Richárd seregéből sokan Richmond oldalára álltak át. A krónikaíró Polydore Vergil szerint a mindössze két órás csatában egyedül a király veszítette életét. Miután emberei cserbenhagyták, nem adta fel a küzdelmet, bátran és vakmerően harcolt tovább. Richárd halálával a csata értelmét vesztette, ezért szinte az összes embere letette a fegyvert. A legenda úgy tartja, hogy a király koronája halála után egy galagonyabokor[1] alá esett. Miután megtalálták a koronát, Henrik fejére helyezték; ez a szimbolikus koronázási szertartás kellett ugyanis ahhoz, hogy VII. Henrik valóban magáénak tudhassa a királyi hatalmat.

Fontos hangsúlyozni, hogy Angliában a primogenitúra elvét vették figyelembe az utódlás kérdésében. Mivel azonban a sorban nem VII. Henrik következett volna, tehát hatalma nem volt törvényes, ezért az új királynak a jogalapja rendkívül ingatag volt. Henrik annak érdekében, hogy tisztázza magát, parlamentet hívott össze, ahol kijelentette, hogy a bosworthi csatában istenítélet segítette a győzelemben, ezért hatalma égi eredetű. John Morton prímás és lordkancellár közbenjárásának köszönhetően a parlament szentesítette Tudor Henrik trónra lépését. 1486 márciusában Henrik hálából kancellárrá léptette elő Mortont, októberben pedig Canterburybe helyeztette át. 1485. október 30-án így kerülhetett sor a koronázásra, ahol Thomas Bourchier, a canterbury-i érsek ismét királlyá koronázta VII. Henriket.

A bosworth-i csata (forrás: hu.wikipedia.org)

VII. Henrik uralkodása

1485. december 10-én a parlament arra kötelezte az újdonsült angol királyt, hogy vegye feleségül IV. Edvárd legidősebb lányát, Erzsébetet. A yorki házasság segített ugyanis abban, hogy Edvárd szolgálói és támogatói is hűségesek maradjanak az új királyhoz. Henrik kezdetben vonakodott végrehajtani a parlament utasítását, 1486 januárjában viszont már úgy gondolta, hogy tovább nem tudja halogatni a frigyet Yorki Erzsébettel. Az esküvő előtt azonban diszpenzációt kellett kapnia, ugyanis mind a ketten John of Gaunt, Lancaster grófjának ükunokái voltak. 1486. január 16-án a felmentést a pápai legátus megadta, és megengedte, hogy összeházasodjon Erzsébettel. Így két nappal később, 18-án megtartották az esküvőt.

Henrik és Erzsébet feltételezhetően valóban szerették egymást, ugyanis a források szerint VII. Henrik, a többi angol királytól eltérően sohasem csalta meg a nála tíz évvel fiatalabb feleségét. A király igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy Yorki Erzsébet a legjobb helyen hozhassa világra első gyermeküket. A királyné 1486. szeptember 20-án egy fiúnak adott életet, akit Artúrnak[2] neveztek el. A trónörökös születésével ráadásul a York- és a Lancaster-ház szövetsége végleg beteljesült. 1491. június 28-án pedig megszületett második fiúgyermekük, Henrik, ezzel a Tudor-dinasztia jövője biztosítottá vált. Az ifjú herceget, mivel a trónörökös bátyja, Artúr volt, szülei az angol római katolikus egyház fejének, a canterbury-i érseknek szántak.

Artúr herceg (forrás: hu.wikipedia.org)

VII. Henriknek azonban még ezután is sokáig meggyűlt a baja a vele szemben vérségi alapon fellépő trónkövetelőkkel: 1486-ban Lord Lovell, III. Richárd barátja, illetve Thomas és Humphrey Stafford is fellázadt ellene. Ezekben a kisebb összeesküvésekben azonban valószínűleg nem vettek részt azok, akik komolyan veszélyeztették volna a királyt. Henrik Warwick grófjától féltette leginkább a hatalmát, őt viszont a Towerban tartották fogva.

A Lovell-lázadásról keringő pletykák fontos szerepet tulajdonítottak Warwick grófjának, ezért a lázadás leverése után azt kezdték el híresztelni, hogy a grófot megölték. Valószínűleg ez adhatott ötletet 1487 januárjában, Írországban Lambert Simnelnek, egy oxfordi kereskedő tíz éves fiának, hogy Warwick grófjának, Edvárdnak adja ki magát. Henrik, hogy bebizonyítsa, hogy Simnel valójában nem az, akinek mondja magát, megmutatta Londonban az igazi Warwickot. Ez nem volt akadály Lincoln grófja, John számára, aki Flandersnek és Margitnak is rokona volt. Lincoln kétezer német zsoldos kíséretében, május 5-én érkezett meg Dublinba, ahol az összeesküvés vezetője lett. Simnelt május 24-én VI. Edvárd néven királlyá koronázták, majd június 4-én megindultak Anglia felé, hogy megbuktassák VII. Henriket.

Lincoln és Henrik számbeli fölénnyel rendelkező serege 1487. június 16-án, Stoke-nál találkozott egymással. A király csak nehezen tudta kivívni a győzelmet. Lincolnt megölték, Simnelt pedig elfogták, és arra kötelezték, hogy a királyi konyhán nyársforgatóként dolgozzon. Innentől fogva soha többé nem tudott a fehér rózsák igazi sarja csatát indítani Angliában a korona ellen. Ezért nem Bosworthot, hanem Stoke-ot tekintik a rózsák háborúja utolsó felvonásának.

Voltak persze olyanok (mint például Burgundiai Margit), akik nem adták fel a küzdelmet Henrik ellen. Az utolsó komoly támadás 1491 őszén indult meg, amikor a tizenhét éves Perkin Warbeck feltűnt Írországban. Azt javasolták neki, hogy adja ki magát vagy Warwick grófjának, Edvárdnak, vagy pedig III. Richárd törvénytelen fiának. Warbeck megfogadta a tanácsot; 1497-ben néhány ezer követőjével Cornwallba ment, hogy IV. Richárd néven királynak kiáltsa ki magát. Időközben azonban VII. Henrik annyira megerősödött, hogy Warbeck jobbnak látta megadni magát. A király őrizetbe vette, de mivel 1498 júniusában megpróbált megszökni, a Towerba került, majd 1499-ben felakasztották.

VII. Henrik (forrás: hu.wikipedia.org)

A lázadásoknak köszönhetően az állami bevételek egy része megszűnt, amiket Henrik igyekezett valahogyan újra előteremteni. A kincstár bevételei ugyanis két fő forrásból származtak: az évenkénti rendszeres városi adókból, vámokból, illetékekből, a koronabirtokok jövedelmeiből és a parlament által megszavazott rendkívüli adókból. Anglia új királya úgy döntött, hogy annak érdekében, hogy a parlament ne korlátozza a hatalmát, inkább az előbbiekre támaszkodik. Ehhez viszont el kellett érnie, hogy a korona minél több föld felett rendelkezzen; mindenkitől elkobozták a birtokát, aki a felségárulás leghalványabb gyanújába keveredett, az esetleges fővesztés, csak járulékos büntetésnek számított. VII. Henrik így tudta elérni, hogy országa legnagyobb földesurává váljon.

VII. Henrik uralkodása alatt főként a már meglévő intézményeket használta. Csak kevés újítást vezetett be, de ezekről nem sokat tudunk, mert ez a legrosszabbul dokumentált időszak az egész 15–16. században. Az Államtanácsot (Great Council) a 14. és 15. században a királyok gyakran hívták össze, hogy olyan fontos ügyeket vitassanak meg, amik a „normális” tanács számára túl súlyosnak bizonyultak. Bár a parlament tanácsa az idők folyamán fontos kormányszervvé nőtte ki magát, az Államtanács, ami már a legelső parlament idejében is létezett, ennek ellenére folytatta üléseit. A felsőház (House of Lords) csak egy szűk réteg számára volt elérhető, akik időnként kiegészültek néhány, a király által meghívott személlyel, az alsóházban viszont sokan vettek részt. A grófságok és a városok képviselői az alsóházban kaptak helyet, a királyt csak az általuk választott szóvivő (Speaker) szólíthatta meg. A királynak nem kellett tartania az ellenzékétől, mert igazi ellenzéke nem volt: közel negyven püspök és apát került ki ugyanis támogatói közül, akik hűséggel tartoztak neki. A Commons tagjai sem szegültek szembe az uralkodóval, hiszen ez akár az életüket, vagy megélhetésüket is veszélyeztette volna.

Henrik széles látókörű volt, éppen ezért tudta, hogy a százéves háborúból győztesen kikerült Franciaország Európa legerősebb államává nőtte ki magát, ennélfogva olyan szövetségesekre lesz szüksége, akikkel sakkban tudja tartani a franciákat. Választása Spanyolországra esett: legidősebb fia, Artúr walesi herceg jövendőbeliének Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd lányát, Aragóniai Katalint szemelte ki. Egy régóta fennálló királyi családdal való házasság nem csak megbízható szövetségest adott volna a szigetország számára, de az új dinasztia tekintélyét is nagyban megnövelte volna. Az esküvőn, melyet 1501. november 14-én tartottak, se a mennyasszony, se a vőlegény nem volt több tizenöt évesnél. Arról, hogy a házasságukat valóban elhálták-e, nem készült semmilyen hivatalos feljegyzés. Egyedül Katalin állítása maradt ránk, aki évekkel később elmesélte gyóntatójának, Campeggio bíborosnak, hogy Artúrral mindössze hétszer aludtak egy ágyban, de egyik alkalommal sem jött lére közöttük szexuális kapcsolat.

Aragóniai Katalin, feltehetően 11 éves korában (forrás: hu.wikipedia.org)

1502. április 2-án Artúr herceg tizenöt éves korában meghalt. Artúr halála azonban a király számára több volt, mint egyszerű tragédia. VII. Henriknek így már csak egy fia maradt, Henrik, York hercege, aki távol tudta tartani az újabb trónkövetelőket. Ráadásul az Anglia és Spanyolország között tervezett diplomáciai együttműködés összeomlani látszott. Artúr halála után Aragóniai Katalin csak egy kellemetlen diplomáciai problémát jelentett. Hogy ne veszítsék el a már részben az országba érkezett hozományt, a király másik fiával, Henrikkel, aki testvére halála után megkapta a walesi herceg címet, akarta összeházasítani, bár a lány apja, Aragóniai Ferdinánd ezt elutasította. VII. Henrik bizonytalanságát mutatja, hogy még az is megfordult a fejében, hogy ő maga veszi feleségül az özvegy Katalint. Izabella, Katalin édesanyja ezt viszont nem támogatta, ő Artúr öccsét, a tíz éves Henriket szerette volna lánya mellett tudni. A szövetségre a spanyoloknak is szükségük volt, így a tárgyalásokon a legjobb feltételeket tudta elérni az angol király. 1503. június 25-én végül Aragóniai Katalin és Henrik herceg hivatalosan is eljegyezték egymást.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Cavill, Paul R. (2009): The English Parliaments of Henry VII. – 1485-1504. Oxford University Press, New York.

Davies, C. S. L. (1987): Bishop John Morton, the Holy See, and the Accession of Henry VII. English Historical Review CII:CCCCII, 2-30.

Fraser, Antonia (1996): VIII. Henrik hat felesége. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Gillingham, John (1985): A Rózsák Háborúja. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Grant, Alexander (1985): Henry VII – The importance of his reign in English history. Methuen & Co. Ltd, London.

Griffiths, Ralp A. – Thomas, Roger S. (2007): Hogyan lett naggyá a Tudor-dinasztia? Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Herman, Peter C. (2011): A Short History of Early Modern England. Wiley-Blackwell, West Sussex.

Hilliam, David (2007): Királyok, királynék és fattyak. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Holmes, Peter (1986): The Great Council in the Reign of Henry VII. English Historical Review CI:CCCCI, 840-862.

Levine, Mortimer (1973): Tudor Dynastic problems, 1460-1571. George Allen & Unwin LTD, London.

Péter Katalin (1993): A szigetország uralkodói. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Szántó György Tibor (2003): Anglia története. Akkord Kiadó. sine loco.

Szántó György Tibor (2000): Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest

[1] A történészek egy része ugyan vitatja, hogy a Tudor-jelképek között ezért szerepel a „korona a galagonyabokorban”, mindenesetre kizárni sem lehet. (Griffiths – Thomas 2007: 143.)

[2] A herceg neve a Tudor walesi örökséget és az angol mitológiát szimbolizálta. VII. Henrik így tett ígéretet arra, hogy fia uralkodása alatt ismét olyan időszak köszönt Angliára, mint ami Artúr király és a kerekasztal lovagjainak aranykorában volt. (Herman 2011: 62.)

Ezt olvastad?

VIII. Henrik hatalomtechnikai módszerei apja gyakorlatához igazodtak, hiszen VII. Henrikhez hasonlóan olyan tanácsadókkal vette magát körül, akik a tradicionális középkori eredetű