Egy „német–orosz Dzsingisz kán” a bolsevikok ellen. A hírhedt „Fehér Báró” élete

Nikolai Robert Maximilian Freiherr von Ungern-Sternberg, a bolsevikok ellen harcoló, monarchista, ám kegyetlenségéről is híres katonatiszt 1886. január 10-én látta meg a napvilágot az ausztriai Grazban. Észtország területén élő német nemesi család leszármazottja. Ősei a középkorban költöztek a balti ország területére. Édesanyja, Sophie Charlotte von Wimpffen német származású, édesapja, Theodor Leonhard Rudolph Freiherr von Ungern-Sternberg, szintén német felmenőkkel bírt. Rendelkezett magyar ősökkel is, így részben magyarnak tartotta magát (már a nevéből is „könnyen” eredeztethető a kapcsolata a magyar néppel). Saját bevallása szerint Batu kán és Dzsingisz kán leszármazottja, emiatt érthető a rajongása a Mongol Birodalomért, illetve az álma, hogy a birodalmat feltámassza. Megjegyzendő, hogy Ungern-Sternberg műveltnek számított a korában, hiszen a német nyelv mellett anyanyelvi szinten beszélt franciául, angolul, oroszul, illetve észtül.

Gyerekkora korántsem volt olyan fényes, mint a származása és tanulmányi előmenetele. Fiatal korában híres volt arról, hogy a többi társát zaklatta, sok esetben még a többi zaklató gyerek is félt tőle. Örömét lelte állatok kínzásában, egyszer majdnem megfojtotta az unokatestvére baglyát. Büszke volt családja származására, de annak ellenére, hogy nemzetisége német volt, mindig is orosznak tartotta magát. A 19–20. század derekán megerősödő munkásmozgalmak hatására egyre nagyobb utálattal viseltetett a munkásosztály iránt. Szerinte a munkásoknak semmi közük az állam vezetéséhez. Az volt a véleménye, hogy Európának szüksége van az erős monarchiák visszatérésére, amely „lovasemberek” segítségével érhető el, itt az orosz kozákokra, tatárokra, kirgizekre és mongolokra gondolt. Édesapját 1898-ban börtönbe zárták csalásért, majd egy évvel később átszállították a helyi elmegyógyintézetbe. Ezekből az eseményekből arra a következtetésre juthatunk, hogy a báró a „pszichés” problémáit az apjától örökölhette, s ezek a körülmények valószínűleg hatással voltak gyerekkorára. Ungern 1900–1902 között az I. Miklós Gimnáziumba (Nicholas I Gymnasium) járt, viszont a személyisége és kezelhetetlen magatartása miatt rövid időn belül eltanácsolták. 1905-ben otthagyta az iskolát, hogy az orosz–japán háborúban harcoljon. Hivatalos adat nincs arra, hogy ténylegesen részt vett-e a harci cselekményekben, ennek ellenére megkapta az Orosz–Japán Háborús Kitüntetést 1913-ban. 1905-ben kitört az észtországi forradalom (parasztlázadás). A parasztok sok nemesi birtokot feldúltak, számos nemest megöltek. Ungern szemében ez felért egy önigazolással, azaz, hogy a véleménye a munkásságról és parasztságról igazak, miszerint „kemény, dühös, mindenkit indokolatlanul utáló népek”.

Báró Ungern-Sternberg 1919 körül mongol jellegű egyenruhában a Szent György-kereszttel (forrás: Wikipedia)

1906-ban a Pavlovski Katonai Iskolába osztották be szolgálatra Szentpétervárra, ahol kadétként szolgált. A hadsereg kadétjaként jobb tanulónak számított, mint haditengerészeti kadétként. Ettől függetlenül továbbra is csak „maximum közepes” tanulóként tartották számon. Ezen időszakban kezdett el egyre erősebb érdeklődést mutatni az okkult „tudás” és a buddhizmus iránt. Unokatestvére, Hermann von Keyserling úgy vélekedett Ungernről, mint aki gyerekkora óta érdeklődést mutatott a tibeti és hindu filozófia iránt. Keyserling szerint a báró „metafizikai és okkult módon a leginkább áldott ember, akivel valaha találkozott”, továbbá szerinte Ungern látnok volt, aki képes volt a körülötte lévők tudatát olvasni. Ungern később Mongóliában felvette a buddhista vallást, azonban a lutheránus vallást sosem hagyta el. Sok mongol szemében Ungern maga a „Háború istene” volt, mások szerint egyenesen Dzsingisz kán reinkarnációja. Miután elvégezte az akadémiát, Kelet-Szibériában szolgált. Itt megismerte a nomádok életét, amely nagyon is megtetszett neki. Külön kérése volt, hogy egy kozák ezredhez helyezzék el, ezt a kérését teljesítették. Egy párbaj közben egy tiszt megsebesítette az arcát, ami agykárosodást is okozott nála, sokak szerint ez vezetett a báró későbbi „megőrüléséhez”. Ezeket a teóriákat azonban egy későbbi tanulmány eloszlatta, Ungern-Sternberg báró nem volt mentálisan őrült, azonban irritáló személyiségét csak erősítette az esemény. Akik ismerték a bárót, mind úgy írták le, mint aki különös kötődést érzett a keleti kultúrák iránt, legfőképp a mongol és buriát kultúrák iránt. Ezen időszakban Ungern tökéletesre fejlesztette lovagló tudását, mellyel kivívta a mongolok és buriátok tiszteletét, emellett kitűnőnek bizonyult mind a lőfegyver, mind a kard használatában lovaglás közben. 1913-ban harcolni szeretett volna a mongolokkal a mongol függetlenségért Kínával szemben, azonban az orosz vezetés ezt nem engedélyezte, így csak a helyi kozák ezrednél lett „tanácsadói” státusza az orosz konzulátuson.

Dzsingisz kán állítólagos leszármazottja orosz tiszti uniformisban. Forrás: Wikipedia
Orosz tiszti uniformisban (forrás: Wikipedia)

Az első világháborús tevékenységének megítélése is vegyes. Lovasegység parancsnokaként rendszeresen vezette csatába a csapatait, félelmet nem ismerve. Bátorsága és katonai sikerei okán több kitüntetésben is részesült, többek között megkapta a Szent György Rend 4. fokozatát, a Szent Vlagyimir Rend 4. fokozatát, valamint a Szent Anna Rend 3. és 4. fokozatát is. Ennek ellenére a kontrollálhatatlansága és egy másik tiszttel való összeverekedése miatt leváltották, majd később két hónap fogházra ítélték. Pyotr Wrangel a visszaemlékezéseiben Ungern elhatározottságát, fanatizmusát emeli ki, ami segítette őt a háború során. 1917-es szabadulása után a kaukázusi hadszíntérre vezényelték, ahol az Orosz Birodalom az Oszmán Birodalommal harcolt. A februári forradalom, amely véget vetett a Romanov-dinasztia uralmának Oroszországban, elég rosszul és mélyen érintette az erősen monarchia-párti bárót, aki a forradalmat Oroszország haláltusájának tartotta. Az eseményeket követően Ungern találkozott Grigorij Szemjonov kozák kapitánnyal, aki később az egyik legnagyobb antikommunista hadúr lett Szibériában. Menekülő asszír keresztényekből szerveztek katonai alakulatokat, ezzel megmutatva a demoralizált orosz haderőnek, „hogyan kell harcolni”. Ebben az időben folyt az Oszmán Birodalomban az asszír népirtás, így „bőven” akadt olyan asszír, aki harcolt volna Ungern és Grigorij oldalán. A kisebb sikerek ellenére áttörést nem tudtak elérni, viszont Ungernnek az az ötlete támadt, hogy az asszír mintára szervezhetnek buriát ezredet Szibériában, harcolva a kommunisták ellen.

Corto Maltese Az elveszett aranyvonat fosztogatói című képregény képe (forrás: Wikipedia)

A bolsevik októberi forradalom után Szemjonov és Ungern a Romanov-dinasztia mellett tett esküt és harcolt a forradalmárok ellen. 1917 végén Ungern, Szemjonov és öt kozák békésen leszerelt 1500 forradalmista kombattánst[1] a távol-keleti vasútvonalon, Mandzsúriában. Ezen területen hozták létre központjukat, megkezdték a besorozást a Speciális Mandzsúriai Ezredbe, amely azonban marginális erőt jelentett a bolsevikokkal szemben. Miután a fehér katonák leverték a vörösöket a távol-keleti vasútvonalon, Szemjonov Ungernt bízta meg a Dauriában állomásozó katonák parancsokságával, amely stratégiai jelentőséggel bírt a Bajkál-tótól délkeletre. Annak ellenére, hogy Ungernék antibolsevikok voltak, nem tartoztak a fő fehér harcoló haderőkhöz, nem ismerték el Alekszander Kolcsak parancsnokságát. Ehelyett Szemjonovék teljesen függetlenül működtek, legfőbb támogatójuk a Japán Birodalom volt. A fehér hadvezérek, mint Kolcsak és Gyenyikin számára, akik Oroszországot egy „erős és oszthatatlan egységnek” látták, Szemjonovék tette „árulással” ért fel. Ungern technikai értelemben Szemjonov beosztottja volt, azonban ő is eléggé függetlenül harcolt. Kolcsak admirális konzervatív volt, azonban nem volt monarchia-párti, és azt ígérte, hogy a polgárháború megnyerése után visszaállítják az Alkotmányozó Gyűlést, amely dönt majd Oroszország jövőjéről, beleértve, hogy monarchia legyen-e újra, vagy sem. Ezzel szemben Ungern erősen monarchista volt, úgy gondolta, hogy a „monarchiák senkinek sem tartoznak elszámolással, csakis Istennek”, és szerinte a monarchia egy olyan politikai rendszer volt, amelyet Isten választott Oroszországnak, így számára evidens volt, hogy a polgárháború megnyerése után vissza kell állítani a monarchiát. Számára az emberek véleménye irreleváns volt, hiszen nem az embereknek, hanem Istennek tartoztak a monarchiák elszámolással. A vezetésével Hailarban és Dauriában folytatott sikeres katonai műveletek miatt vezérőrnaggyá léptették elő. Szemjonov megbízta azzal, hogy burjátokból és mongolokból toborozzon egységeket, hogy velük harcoljanak a bolsevik csapatok ellen. Dauriában a báró létrehozta az Önkéntes Ázsiai Lovashadosztályt. Ungern megerősítette Dauria katonai központját, a csapatai innen mértek csapásokat az ellenséges vörös erőkre. Dauria később „kínzási központként” híresült el. Rengeteg volt a csonttal teli tömlöc, amelyek Ungern áldozataitól származtak, akiket azért végeztek ki, mert vörösöknek vagy tolvajoknak hitték őket. Ungern kivégzőtisztje bizonyos Laurentz ezredes volt, aki később az áldozatai sorsára jutott, ugyanis a mai napig tisztázatlan körülmények között, Ungern iránta érzett bizalmának elvesztése következtében, kivégeztette.

Ungern-Sternberg, a “modern Dzsingisz kán” küzdelmeinek térképe (Forrás: James Palmer: The Bloody White Baron. The Extraordinary Story of the Russian Nobleman Who Became the Last Khan of Mongolia. New York, 2009.)

1919-ben a meggyengült orosz központi kormányzatot látva a kínai Anhuji Katonai Párt Xu Shuzheng tábornok vezetésével katonákat küldött Mongólia elfoglalására. Az Anhuji Katonai Párt összeomlása után azonban a katonáik fellázadtak és fosztogatni kezdtek. Ezen túl etnikai konfliktusok is szakították Mongóliát, az ellentétek főképp a Chahar (belső mongolok) és a Khalkhas (külső mongolok) között zajlott. Ungern Mandzsúriába utazott, ahol felvette a kapcsolatot monarchista körökkel, valamint előkészítette a tárgyalást Szemjonov és a mandzsúriai hadúr, Zhang Zuolin marsall között. Ungern összeházasodott Ji mandzsúriai hercegnővel. Közös nyelvük egyedül az angol volt, így azon kommunikáltak. A házasságnak volt politikai vonulata is, hiszen Ji hercegnő Zhang Kuiwu tábornok rokona volt, aki nem csak a kínai–mandzsúriai vasútvonal végét védő katonák parancsnoka volt, de Hailar tartomány kormányzója is. Miután a Vörös Hadsereg legyőzte Kolcsak hadseregét és Japán megvonta a támogatását, illetve expedíciós erőit kivonta Oroszországból, Ungern úgy látta, eljött az idő a mongóliai ambíciónak megvalósításának. 1920. augusztus 7-én kiszakadt Szemjonov parancsnoksága alól és Mongóliába ment, hogy azt felszabadítsa a kínai uralom alól. Először tárgyalásokat kezdeményezett a kínaiakkal, ám minden kérését elutasították. Ezután megtámadta a fővárost, Urgát (a mai Ulánbátort), ami katasztrofális vereséget hozott számukra, mivel a kínaiak jobb haditechnikai eszközökkel rendelkeztek, valamint sokkal többen voltak. Titokban Bogdo kán is áldását adta Ungern tevékenységére (Bogdo kán ekkor kínai házi őrizetben volt). Ungern ütközete közben azonban egy speciális egység, amely tibetiekből, mongolokból, burjátokból és oroszokból állt, kiszabadította Bogdo kánt a házi őrizetből. Ungern belátta, rendes csatában nem tudja a kínaiakat legyőzni, így más taktikához folyamodott. Miután veszteségeit mongolokkal feltöltötte (köztük voltak a mongolok mellett kozák, burját származásúak is), Dzsingisz kán taktikáját választotta. Megparancsolta embereinek, hogy gyújtsanak Urga városa körül a hegyekben tábortüzeket, ezzel elhitetve az ellenséggel, hogy sokan vannak. Ezután Ungern megosztotta erőit. A haderő egyik része a fő kínai kereskedelmi települést támadta, a másik a kínai konzulátust. A barakk kapuinak betörése után szabályos karddal vívott közelharc vette kezdetét, melyet Ungern csapatai nyertek. Végül a várost 1920. február 4-én elfoglalták. Az éj leple alatt a kínai tisztek jó része elmenekült, otthagyva katonáikat. Nem sokkal később a kínai katonák is elmenekültek, megölve az útjukba eső minden mongol civilt. A bolsevikok által támogatott orosz telepesek szintén a kínai erőkkel együtt menekültek el. Urga elfoglalása alatt a kínaiak 1500 embert vesztettek, míg Ungern csak 60-at, így gyakorlatilag „fölényes győzelmet” aratott. A város elfoglalása után Ungern katonái fosztogatni kezdtek, illetve megöltek több orosz származású zsidót is. Ezután szép lassan Ungern egységei elfoglalták egész Mongóliát, volt olyan város, mint például Zamyn-Üüd, melyet a kínai katonák harc nélkül feladtak. A harcok végeztével Bogdo kán lett Mongólia legitim és jogos uralkodója, aki Ungernt érdemeiért kitüntetésekben részesítette.

Dzsingisz kán állítólagos leszármazottja fogságban. Forrás: Wikipedia
A fogságba esett Ungern-Sternberg (forrás: Wikipedia)

A független Mongólia élete azonban nem tartott sokáig. A bolsevikok már 1918 óta folyamatosan beépültek és információkat gyűjtöttek Mongóliában. 1921-ben a Vörös Hadsereg több egysége, amelyek Szovjet-Oroszországhoz és a Távol-keleti Köztársasághoz tartoztak, megkezdték a Mongólia elleni műveleteiket. Ezeket az erőket támogatta a vörös mongol vezér, Damdin Sükhbaatar. A bolsevikok minden értelemben erősebbek voltak Ungern seregénél. Rendelkeztek több vonattal, tüzérségi ágyúval, géppuskákkal és repülőgépekkel. Ungern, hogy elkerülje a frontális összecsapást, Szibériába indult, hogy az elégedetlen népekből toborozzon magának ütőképes ellenállást. A báró azonban elszámolta magát. Nem volt tudomása arról, hogy a bolsevikok vidéken is megszilárdították a rendet, köszönhetően Lenin Új Gazdasági Politikájának. Ungern nem kapott segítséget Szemjonovéktól sem, hiszen nem láttak a győzelemre esélyt, főleg a japánok támogatása nélkül. A kezdeti sikerei ellenére Ungern seregében a morál bezuhant. Katonái nem akartak harcolni, hanem Mandzsúriába akartak menni, hogy csatlakozhassanak Szemjonovékhoz. Emberei puccsot terveztek ellene és parancsnoka, Rezukhin vezérőrnagy ellen. Tábornokát megölték, de az ellene tervezett merénylet nem sikerült, serege viszont széthullott. Nem sokkal később a báró a vörös erők, pontosabban egy bizonyos Pjotr Efimovics Scsetinkin gerilla parancsnok fogságába esett, aki később a szovjet titkosrendőrségnek, a Csekának lett a tagja. Egy körülbelül hat órás koncepciós per után golyó általi halálra ítélték, így késő este a mai Novoszibirszk városában kivégezték. A báró halálhírére Bogdo kán vallási szertartások tartását rendelte el egész Mongólia-szerte.

Dzsingisz kán állítólagos leszármazottja kivégzése előtt. Forrás: Wikipedia
Dzsingisz kán állítólagos leszármazottja kivégzése előtt. Forrás: Wikipedia

Nyári Merse

Felhasznált irodalom és források:

Alioshin, Dmitri: Asian Odyssey, Cassell and Co., 1941., pp. 268–269.

Budanovic, Nikola: Roman Ungern von Sternberg, the Reincarnation of Genghis Khan In The Bolshevik Revolution, 2017., Roman Ungern von Sternberg, the Reincarnation of Genghis Khan In The Bolshevik Revolution (warhistoryonline.com) (letöltési idő: 2021.07.09.)

Damiani, Matteo: Baron Roman Ungern Von Sternberg, The Man Who Would Be Mongolian Emperor, 2016., Roman Ungern von Sternberg, The Man Who Would Be Emperor (china-underground.com) (letöltési idő: 2021.07.10.)

Katzer, Nikolaus: Willard Sunderland, The Baron’s Cloak, A History of the Russian Empire in War and Revolution, Cornell University Press, 2014, p. 368

Kuzmin, S.: How Bloody was the White Baron? Critical Comments on James Palmer’s “The Bloody White Baron: The Extraordinary Story of the Russian Nobleman who Became the Last Khan of Mongolia” (Faber & Faber 2008. 274pp.). Inner Asia, Volume 15, Number 1, 2013, pp. 177-187.

Kuzmin, S. L., & von Ungern-Sternberg, J.: Letters from Baron Roman von Ungern-Sternberg to Pavel Malinovsky as a Historical Source, Inner Asia, Volume 18, Number 2, 2016, pp. 309-326.

Paul du Quenoy: Perfecting the show trial: the case of Baron von Ungern‐Sternberg, Revolutionary Russia, Volume 19, Number 1, 2006 pp. 79-93.

Romein, Jan: The Asian Century: A History of Modern Nationalism in Asia, Translated by Clark, R. T. Allen & Unwin, 1961., p. 128.

[1] Kombattáns: részt vett a harcokban, azonban nem volt tagja egyetlen reguláris hadseregnek sem, illetve nem viselt megkülönböztető jelzést.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

150 évvel ezelőtt született Pietro Badoglio marsall (1871–1956), aki az olasz fasizmus idején 15 éven át az Olasz Királyi Hadsereg