Szent Gellért, az első magyarországi vértanú

A hagyomány szerint a pesti révhez igyekvő Gellért több társával együtt pogányok és eretnekek feldühödött csoportjával találkozott 1046. szeptember 24-én, amely rájuk támadva a szentéletű püspök életét is kioltotta. Megkövezték, majd egy kocsiba ültetve őt, a hegyoldal mélyébe zúdították. Szent Gellért életének főbb mozzanatai – akárcsak Gellért alakja – elválaszthatatlanul összeforrtak 11. századi történelmünk eseményeivel.

Talányos származás – bizonytalan születés

Szent Gellért pontos születési és származási adatait nem őrizte meg az emlékezet. Ránk maradt életirataiból a hely és a nap a legbiztosabb: Velencében, április 23-án, azaz Szent György napján jött a világra, feltehetően 977 vagy 980 körül. Mivel április 23-án született, a keresztségben a György nevet kapta, harcos védőszentje pedig – ahogy azt a következőkben is látni fogjuk – különféle formában többször is visszaköszönt életútja során. Ötéves korában csillapíthatatlannak tűnő láz betegítette meg, aggódó szülei felajánlva őt Szent Györgynek a Velence melletti San Giorgio Maggiore kolostorába vitték, ahol csodálatos módon felépült. A felajánlás értelmében a gyermek Gellért a kolostor falai között maradt, a szerzetesek nevelő-oktató munkájának köszönhetően pedig sikeresen végezte el tanulmányait. Körülbelül tizenöt éves korában hírt kapott édesapja haláláról, aki több társával együtt a Szentföldre ment, ahol fegyveres konfliktusban vesztette életét. A hagyomány szerint ekkor vette fel a György helyett apja nevét, vagyis a Gellértet. Később műveltsége, szellemi képességei folytán perjeli kinevezést kapott, majd tudása tökéletesítése céljából tanulmányútra indult. Bár nagy legendája (legenda maior) bolognai tartózkodást említ, a történészi kutatások rámutattak, hogy ez tévesen rögzült adat, inkább Bulgária (Galícia) és feltehetően a franciaországi Cluny lehettek Gellért utazásának állomásai.

San Giorgio Maggiore szigete. Forrás: Wikimedia

Családjának kilétéről, rokoni kapcsolatairól konkrét adatok hiányában csupán feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Közismert a befolyásos Sagredo velencei famíliához való kötődésének elmélete, aminek ellentmond az a körülmény, hogy e hagyomány jelenléte csak a 16. század első felétől mutatható ki. Szegfű László, Gellért püspök életének kutatója egy másik elképzelést vázolt fel, miszerint Gellért származását célszerűbb a Sagredókkal is kapcsolatban álló Morosini családban keresni. Utóbbi lehetőség két érdekessége, hogy egyrészt a San Giorgio Maggiore bencés kolostor alapítója és egyben apátja is e család tagja (Giovanni Morosini) volt, aki feltehetően a legerősebb velencei famíliák hatalmi harcaiban az Orseolo-párthoz tartozhatott, mivel maga a kolostor volt az Orseolók egyik bázisa. Másrészt, a középkori szimbolikus gondolkodásmódra jellemző etimologizálás példája lehet talán a nevekben sejtett erő („nomen est omen”) azon megnyilvánulása – amennyiben Gellért valóban a Morosini család nevét viselte –, hogy később István őt nevezte ki a Maros (Morisena) vidékén létrehozott püspökség élére. Ám bizonyítékok híján egyelőre csak találgathatunk.

A viharral dacoló zarándok

Utazásáról visszatérve Velencében zavaros időszak kezdett kibontakozni. A San Giorgio Maggiore kolostor apátjának halála miatt a közösség utódot keresett, akit Gellértben véltek felfedezni. A Benedek-regula és az aszketikus életmód iránt érdeklődő ifjú azonban először visszautasította az ajánlatot, de végül – bár vonakodva – elfogadta az apáti hivatalt. Nem töltött sok időt a kolostor élén, ugyanis amellett döntött, hogy hátrahagyva a közösséget Jeruzsálembe megy, hogy ott példaképe, Szent Jeromos nyomdokain haladva maga is egyfajta lelki és egyben tudományos érdeklődéssel (vagy vezeklési célból?) járja be a szent várost és környékét. Döntését a történeti események is befolyásolhatták, miszerint Orseolo Ottó – aki ekkortájt (1009–1026) Velence dózséja volt és felesége révén István magyar király sógora – politikai céljainak megfelelően saját rokonait, bizalmasait ültette a különböző főpapi székekbe, amit Gellért cseppet sem nézett jó szemmel. Feltehetően fel is szólalt ez ellen, így elképzelhető, hogy a dózséval való szembekerülése miatt is hagyta el San Giorgio Maggiore falait.

A Szentföldre vezető útjának pontos állomásai nem teljesen világosak. Egyes vélekedések szerint Rosacisból, a mai Opatijából akart tengerre szállni, ám mivel a közeli Veglia szigetét a velencei csapatok birtokba vették, kénytelen volt végül Magyarország felé indulni és más módon megközelíteni a Szentföldet. Életirata szerint útitársaival hajón Zárába akart menni és onnan folytatni útját Jeruzsálembe, amikor tengeri viharba keveredett, ezért kénytelen volt az isztriai (a mai Poreč) melletti Szent András-sziget kolostorában maradni. Itt találkozott össze Rasina pannonhalmi apáttal, aki meggyőzte, jöjjön el Magyarországra, segítsen az ottani főpapok térítőmunkájában. A fennmaradt források alapján Gellért makacsul ragaszkodott a szentföldi útjához, így csupán átutazó jelleggel mondott igent az apát ajánlatára. Magyarország és Velence ekkoriban békés viszonyt ápolt, ugyanis Orseolo Ottó korábban már említett előnyös házassága révén rokonságba került a magyar trónon ülő István királlyal (később e rokoni kapcsolatból származott Orseolo Péter, aki István utódja lett). Ugyanakkor magyar földön az uralkodó sikeres hatalmi harcainak köszönhetően egyre eredményesebben terjeszkedett az egyház, és már csak az Ajtony által birtokolt Marosvidék képezett különálló részt.

Gellért e körülmények között érkezett Magyarországra, ahol Pécsett vendégeskedett Mór püspöknél. Hozzájuk csatlakozott az ugyancsak Pécsre érkező Anasztáz/Asztrik váradi apát is, aki Mórral együtt rögtön felfigyelt a velencei vendég prédikáló tehetségére és szorgalmazták bemutatását magának István királynak is. A magyar uralkodó pedig kijelentette – miután Gellért elnyerte az ő szimpátiáját is –, hogy nem hajlandó továbbengedni a Szentföldre, marasztalta és megbízta fia, Imre herceg nevelésével. Így végül Gellért lemondott szentföldi útjáról és István udvarában maradt.

A remetéből lett püspök

Imrét Gellért minden bizonnyal a Benedek-regula szerinti keresztény szellemű nevelésben részesítette, valamint a betűvetésre és olvasásra is okíthatta a fiatal herceget (a hét szabad művészet ezen készségeket is magába foglaló grammatika tudományát Imre herceg legendája is említi). Az ifjú trónörökös életéről, neveléséről további információkat őrzött meg saját legendáján kívül a neki címzett erkölcstanító könyvecske is, amit röviden Intelmek néven ismerünk (Szent István király intelmei Imre herceghez) és egyes feltételezések szerint megfogalmazásában akár Gellértnek is tevékeny szerepe lehetett. Különleges feladatköre révén Gellért a magyar királyi család közvetlen környezetében tartózkodott, személyes viszonyt ápolva az uralkodóval és annak főembereivel.

Szent Gellért legendájának részletei a Magyar Anjou-legendárium lapján. 1) Szent Gellért Szent István király előtt. 2) A remeteségben. 3) Püspökké választása. 4) Prédikál a népnek. Forrás: Wikipedia
Szent Gellért legendájának részletei a Magyar Anjou-legendárium lapján. 1) Szent Gellért Szent István király előtt. 2) A remeteségben. 3) Püspökké választása. 4) Prédikál a népnek. Forrás: Wikipedia

Nagyobb legendája arról számol be, hogy miután Imre herceg tanítása a kívánt célját elérte, Gellért a „nép zaja elől menekülve egy magányos helyre vonult vissza, melyet a nép nyelvén Bélnek hívtak” (Szabó Flóris fordítása). A Bakonybélben eltöltött hosszabb – a legendaszöveg szerint hét esztendeig tartó – időszakot remetéskedéssel töltötte, mialatt aszketikus életmódot folytatott (böjtölt, virrasztott és elvonultan elmélkedett), valamint ekkor jegyezte le egyes műveit, amelyek többnyire mára elvesztek. Írásai főként prédikációkból, bibliai szövegek magyarázataiból állhattak, s a róla szóló fennmaradt források említik, hogy általánosságban is sokat írt és olvasott (például később csanádi püspökként inkább kocsin utazott, hogy több ideje legyen az olvasásra, írásai szerkesztésére).

A világtól való elvonulásában talán az is szerepet játszhatott, hogy a magyar király udvarába érkezett a velencei hatalmi viszálykodásokban 1024 körül alulmaradt Orseolo Ottó családja. Jelenlétük feltehetően emlékeztethette Gellértet a múltbeli konfliktusra, ezért inkább távol maradt a politikától és az udvari környezettől.

Az 1020-as években István és Ajtony között kibontakozó belháború eseményeiről – Anonymus 1200 körül írt Gesta Hungarorumán kívül – csak Gellért nagy legendája ad tudósítást. A király és a marosi nagyúr fegyverekkel vívott konfliktusa Gellért életének is fontos momentuma, ugyanis egyrészt az itt megszerzett területnek lesz majd Gellért a püspöke, másrészt az István erőinek győzelmét hozó döntő csata kimenetelére a Gellérthez is kötődő harcos patrónus, Szent György közbenjárása tett pontot. Az Ajtony táborát elhagyó és egyben Istvánhoz csatlakozó Csanád (a vármegye névadója) álmában oroszlánként jelenik meg Szent György, aki fondorlatos támadásra szólítja fel az átállt hadvezért: az éjszaka leple alatt mérjen csapást Ajtony csapataira.

Az így megnyert ütközet hatására Istvánnak sikerül leszámolni az utolsó nagy ellenfelével is, az újonnan birtokba vett területen pedig 1030 körül megalapították a marosvári (csanádi) püspökséget, amely fontos térítési szerepet kapott. Ennek élére szánta a Bakonybélben remetéskedő Gellértet István, akit onnan magához hívatva meg is bízott a feladattal. Az újdonsült csanádi főpap minden bizonnyal nagy lelkesedéssel kezdhette meg munkáját, amiről a legendáiban megőrzött információk is tanúskodnak: gondoskodott a papképzésről, sokat utazott, prédikált, írt és olvasott, templomot és székesegyházat építtetett.

A Marosvár vidékének korabeli egyházi építkezései közül Szent György kultuszának szempontjából érdekes az oroszlámosi monostor, aminek ugyancsak Szent György a patrónusa, és e tény minden bizonnyal kapcsolatban állhat az Ajtony elleni nyertes csatával (Szent György közbenjárása), illetve talán valamiképpen magával Gellérttel is (a keresztségben kapott György név miatt személyes patrónusa is egyben).

Az új püspökségnek már megszervezésétől kezdve fontos feladata lehetett a pogányok, eretnekek (valószínűleg bogumilok) ügyének megoldása, amiben tevékeny koordináló szerep jutott Gellértnek is. Főpapként az ország politikai életének is résztvevője lett, István halála (1038) után pedig aggódva figyelhette a hatalomra került Orseolo Péter regnálását. A fennmaradt információk szerint – több egyházi főemberrel együtt – Gellért is támogatta a Péter ellen szervezkedő összeesküvést, aminek célja a velencei származású uralkodó helyett új király keresése volt, aki a még István által megvakíttatott Vazul elmenekült fiainak egyike lehetne. Azonban a hatalmi válságot kihasználva egy időre István egyik főembere, Aba Sámuel ragadta magához a trónt (1041–1044), amit az összeesküvők sem néztek jó szemmel. Gellért például egyenesen a húsvét idején tartott ünnepi koronázást tagadta meg tőle, miközben – nagyobbik legendája szerint – előre megjósolta a kegyetlenkedő király halálát: „Íme, az eljövendő harmadik évben bosszuló kard támad fel ellened, mely csalárdsággal szerzett uralmadat elveszi tőled” (Szabó Flóris fordítása). (Ez a történelmi időszak egyébként az irodalmat is megihlette, Aba Sámuel és Gellért kapcsolatát, illetve a kor viszonyait talán irodalmi szempontból legérzékletesebben Karczag György A trónon harmadik című történelmi regénye festi meg.)

Szent Gellért és Imre herceg alakja a székesfehérvári Püspökkútnál. Forrás: Wikipedia
Szent Gellért és Imre herceg alakja a székesfehérvári Püspökkútnál. Forrás: Wikipedia

A kutatások egyes feltételezése, hogy ugyancsak ekkorra tehető Gellért Deliberatio Gerardi Moresenæ Aecclesiæ episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem, azaz Gellértnek, a marosvári egyház püspökének értekezése a három ifjú énekéről a tudós Isingrimusnak című hittudományi írása, amely a bibliai Dániel próféta könyvében olvasható „A három zsidó ifjú éneke” című rész meghatározott passzusait, egész pontosan az első öt versszakot magyarázza és értelmezi. Ez az Intelmek és egy 1982-ben fellelt, csupán töredékeiben megőrződött homíliagyűjtemény (prédikációk) zárósorai mellett az egyetlen fennmaradt, szerzőség tekintetében Gellért személyéhez kötődő korabeli írás, amit egészen véletlenül, évszázadokkal később (1724-ben) fedeztek fel, majd jelentettek meg nyomtatásban, sőt 2018. november 27-én napvilágot látott az első úgynevezett facsimile kiadás is, ami teljesen autentikus hasonmáskiadásként vehető kézbe. E mű azért is érdekes és különleges, mert olvasásával Gellért teológiai műveltségébe, stílusába, gondolatvilágába és világnézetébe egyaránt bepillantást nyerhetünk, ami egyúttal pillanatfelvételt közöl a korszak teológiai hátteréről is. E két körülménnyel kapcsolatban több kutató tett kísérletet annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy miként rekonstruálható Gellért püspök műveltsége, netán azon hittudományi olvasmányai, amelyek minden bizonnyal hatást gyakoroltak saját gondolkodásmódjára is.

„Pannónia első vértanúja”

Mikor Péter a német-római uralkodó segítségével (egyben immáron annak lekötelezett hűbéreseként) visszatért, az összeesküvők ismét a Vazulfiak trónra léptetésében gondolkodtak. A belpolitikai válságot eközben tovább tetézte az 1046-ban fellángoló pogánylázadás, amit az emlékezet a békési területről származó Vatához köt. A lázadás kapcsán érdemes megemlíteni, hogy itt nem feltétlenül és kizárólagosan pogány elemekről lehet szó. Ugyanis valószínűsíthető annak ténye, hogy eretnek tanokat hirdető/követő csoportok (például bogumilok) is vegyültek az erőszakos tömeggel, amelynek célpontjai főként papok, egyházi emberek voltak.

András és Levente elfogadta az összeesküvők meghívását, így Gellért többedmagával (a 14. századi krónikaszerkesztményünk név szerint említ három püspököt: Besztrik, Buldi, Beneta) eléjük igyekezett. A hagyomány úgy tartja, hogy Székesfehérvárról Buda felé indultak, ám közben kitérőt tettek a diósdi Szent Szabina templomnál, ahol Gellért ünnepi misét celebrált, majd ezt követően indultak tovább a pesti rév felé. Ezen útja során következett be a legendákban leírt, tragikus végkimenetelű találkozás, amely Gellért életét kioltotta, és amit maga Gellért jósolt meg előre társainak. Szegfű László vélekedése szerint a diósdi kitérő körülménye fontos irányadó lehet az esemény datálásában, ugyanis ennek kapcsán felmerülhet, hogy Gellért mártírhalálának napjaként – Szent Szabina ünnepéhez viszonyítva – 1046. szeptember 24. helyett 1046. augusztus 29. is szóba jöhet.

De mi is történt pontosan a Kelen-hegyen?

Forrásaink szerint a lázongó, erőszakoskodó csoport – amivel Gellért és kísérete találkozott – megkövezte a főpapokat, mikor pedig Gellért keresztet vetett feléjük és közben Krisztushoz hasonlóan felkiáltott („Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek!”), a lázadók mérgükben kiborították Gellért kocsiját (vagy szekerét), majd abba ültették/kötözték a püspököt, s letaszították a hegyoldalon. Ám mivel a sérülései ellenére még volt benne élet, ezért mellkasát dárdával átszúrták, majd fejét egy sziklához vágták. Vértanúságának módja (kocsival a hegyről való lezúdítás) egyik történeti érdekessége lehet az a tény, hogy kezdetben – hívei létszámának növelése céljából – maga András is támaszkodott az eretnek vagy pogány lázongókra, s mivel azok egyik csoportja volt Szent Gellért halálának okozója, később (1060-ban) András is – bizonyos mértékben a csanádi püspökhöz hasonlóan – összezúzva, sérüléseibe belehalva leheli ki lelkét.

Szent Gellért emlékezete

A csanádi püspök mártírsága, alakjának utóélete jól példázza a középkori szentkultusz kialakulásának korabeli stációit. Tragikus halálának színhelye (Kelen-hegy) vértanúságát követően fokozatosan kegyhellyé vált (1236-ban a hegylábnál tiszteletére kápolna épült, az 1270-es évektől már Gellért-hegyként említik), földi maradványait pedig először Pesten, majd 1054 körül – a véres szikladarabbal együtt – a csanádi püspökség területén helyezték el (ereklyeként őrzött combcsontja ma az esztergomi Főszékesegyház kincstárának része).

Szent Gellért ereklyeként őrzött combcsontja. Forrás: Wikipedia
Szent Gellért ereklyeként őrzött combcsontja. Forrás: Wikipedia

A hegy története egyébként önmagában is érdekességekkel teli: az eraviscus kelták idejében kelta szentélyeknek adott otthont, Gellért kultuszán kívül pedig 1541-től egy török mártír (Gürz-Eliász) kegyhelyeként is funkcionált, majd később, az 1600-as években felmerült az a hiedelem is, hogy a hegy boszorkányok gyakori gyülekezőhelye.

Szent Gellért szobra a Gellért-hegyen. Forrás: Wikipedia
Szent Gellért szobra a Gellért-hegyen. Forrás: Wikipedia

Visszatérve Szent Gellért vértanúságára, kultuszának szempontjából különleges körülmény, hogy még ugyanabban az évszázadban megtörtént Gellért szentté avatása. 1083-ban I. László magyar király (aki később ugyancsak a magyar szentek egyikévé válik) regnálása alatt több, az Árpád-házzal, illetve a keresztény térítéssel kapcsolatban álló személyt avattak szentté. A magyar egyházszervezést beteljesítő István királyon, a fiatalon elhunyt és keresztényi szellemben nevelkedett Imre hercegen kívül szentté avatták a két szentéletű zobori remetét (András-Zoerard és Benedek), valamint a vértanúhalált elszenvedett csanádi püspököt, Gellértet is. Ezzel Gellért a legelső magyar szentek között kapott helyet, tisztelete pedig a mai napig is aktív és töretlen.

Ignácz Ágoston

 

Felhasznált irodalom:

Érszegi Géza (szerk.): Árpád-kori legendák és Intelmek. Budapest, Osiris Kiadó, 2004. 63–88.

Horogszegi Tamás: Szentté avatások és bíborosi kongregációjuk története. Újkor.hu, 2021. 11. 29. Online elérés: https://ujkor.hu/content/szentte-avatasok-es-biborosi-kongregaciojuk-tortenete

Képes Krónika. Ford.: Bollók János. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Klaniczay Gábor: A Gellért-hegy és a Margit-sziget. Világosság, 1989/1. 209–217.

Klaniczay Gábor: Az 1083. évi magyarországi szentté avatások. In: Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, Balassi, 2000. 114–122.

Kristó Gyula (főszerk.): Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 231.

Kürthy András: Ahonnan Szent Gellért útra kelt – San Giorgio Maggiore. Élet és Tudomány, 2009/34. 1072–1075.

Szegfű László: Gellért püspök halála. Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica. (1979) 66., p. 19–28.

Szegfű László: Pannónia első mártírja, Szent Gellért. História, 1980/3. 15–16.

Szegfű László: Szent Gellért családjáról. Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica. (1983) 75., p. 11–18.

Madas Edit: Középkori prédikációirodalmunk történetéből. Debrecen, Kossuth, 2002. 13–48.

Nemerkényi Előd: Latin szentírás-magyarázat. In: Jankovits László–Orlovszky Géza (szerk.): A magyar irodalom történetei I. – A kezdetektől 1800-ig. Budapest, Gondolat, 2007. 49–58.

Thoroczkay Gábor: A magyarországi legendairodalom és történetírás a 14. század közepéig. In: Thoroczkay Gábor: Ismeretlen Árpád-kor – Püspökök, legendák, krónikák. Budapest, L’Harmattan, 2016. 183–208.

Török József: Az esztergomi rítus és Szent Gellért. In: „Lux Pannoniae” – Esztergom az ezeréves kulturális metropolis. Esztergom, Balassa Bálint Múzeum, 2001. 37-46.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

A borítóképen Szent Gellért szobrát láthatjuk. Forrás: Pixabay

Ezt olvastad?

A kerek évfordulók mindig élénk érdeklődést váltanak ki. 2021-ben is számtalan jubileumi alkalom kínálkozik, ami ihletet adhat előadások, konferenciák, tudományos