Egy nemzet születése – Urbán Aladár: Köztársaság az új világban, I. rész

Urbán Aladár 1952-ben fejezte be a tanulmányait az ELTE Bölcsésztudományi Karán, ahol ezt követően oktatóként és kutatóként tevékenykedett. Az Újkori Egyetemes Történeti Tanszéken 1999-es nyugdíjba vonulásáig oktatott, 1987-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, nyugdíjba vonulása után professzor emeritus kinevezést kapott. 1973-74-ben tíz hónapot töltött az Amerikai Egyesült Államokban, ami arra inspirálta, hogy kutatási középpontjába állítsa az ország történelmét. Ez az utazás szolgált alapul a Köztársaság az új világban című művének megírására, ugyanis itt tudott hozzá megfelelő forrásokat összegyűjteni. További kutatási területe az 1848/1849-es magyar forradalom és szabadságharc története, illetve ennek európai vetülete, e területén végzett kutatásával hozzájárult, hogy Batthyányról teljesebb kép alakuljon ki a magyar történelemtudomány területén[1].

A szerző Köztársaság az új világban című műve nem sokkal a rendszerváltás után jelent meg, és egyedülálló volt, tekintettel arra, hogy a vasfüggönnyel elzárt Magyarországon nem igazán lehetett részletesen és objektíven foglalkozni az Amerikai Egyesült Államokkal. A szocializmus érájában megjelent könyvek főként arra koncentráltak, hogy miért nem működik az amerikai rendszer, különösen annak kapitalista vonulata, és miért lenne célszerűbb, ha az Egyesült Államok is szocialista berendezkedésre váltana. Továbbá egyes történelemkönyvek Woodrow Wilson elnökségét kutatták, és abban szellemben írták őket, hogy a trianoni békeszerződés mennyire igazságtalan volt. Az irodalomban már Urbán előtt is kiterjedt magyar kutatások voltak, ugyanis a szerzők már a 20. század elején amerikai felé – is – fordultak. Ami biztosan megállapítható, hogy Urbán Aladárnak nagyon nehéz dolga volt a forrássok felkutatásával, hiszen úttörőnek számított Magyarországon az amerikai történetírás területén.

Urbán Aladár műve a gyarmati Amerikával kezdődik, sorba veszi miképpen alakultak ki az egyes gyarmatok. Az 1587-ben alapított Virginia – amelyet I. Erzsébet tiszteletére neveztek el – volt az angolok által alapított első gyarmat az északi kontinensen, ugyanakkor az itt alakult telep teljesen eltűnt, és a mai napig nem lehet tudni mi történt az első telepesekkel. 1607-ben Virginiában alapították meg az első várost is Amerikában Jamestown néven. A tizenhárom államból, amelyek később létrehozták az Egyesült Államokat, az utolsó Georgia (amely György király nevét viseli) 1732-ben jött létre. Ezekben a gyarmatokban közös, hogy mind a kontinens keleti partján, az Atalanti-óceán mentén helyezkedtek el. Ugyanakkor fontos kiemelni – ahogy azt a szerző is megteszi – hogy az angoloknak ebben az időben nemcsak a kontinensen voltak gyarmataik, hanem a karibi térségben is. Több sziget – többek között Bahama, Jamaica – a brit korona részét képezte.

Az alapító államok gazdaságilag meglehetősen eltérőek voltak, ez a későbbiekben rengeteg konfliktusnak ad táptalajt. Az északi gyarmatokat összefoglalóan New England néven hívják. Itt főként farmerek és halászok éltek, de a terület lakói az erdőségek miatt hajóépítésben is kiemelkedőek voltak. A középső gyarmatok főként mezőgazdaság területén emelkedtek ki a többi gyarmat közül, gabonából annyit termeltek, hogy Európába is tudtak exportálni, továbbá jelentős volt az állattartás is ezen a területen, amit szintén jelentős mennyiségben szállítottak a gyarmatokon kívülre, főként a Nyugat-Indiákra. A déli gyarmatok monokultúrás ültetvényes tevékenységet folytattak, egyes államok csak egy-egy terményt termeltek, ezek között volt a dohány, az indigó és a rizs. A szerző megbecsülte a forradalom előtti gyarmati lakosság lélekszámát is, amely 1765-ben megközelítőleg 1.850.000 fő volt, amelyből 400.000 volt fekete rabszolga. 

Urbán Aladár kiemeli és alátámasztja, hogy a forradalom nem egyik napról a másikra bontakozott ki, hanem egy hosszú folyamat eredménye volt. A tizenhárom gyarmatra mint a Brit Birodalom részére az angol parlament kötelező törvényeket hozott, a gyarmatok feletti irányítás a Királyi Tanács (Privy Council) egyik bizottságára tartozott, majd később a Kereskedelem és a Gyarmatok Tanácsa foglalkozott a gyarmatok ügyeivel. Azok élén a kormányzók álltak, akiket a király nevezett ki, és az államok területén gyakorlatilag a király hatalmát testesítették meg. A gyarmatok és a Birodalom közötti fő konfliktusforrása a gazdaságpolitikában keresendő. A britek a kornak megfelelően merkantilista gazdaságpolitikát folytattak, azaz egyes terményeket csak a Birodalom piacára – London közvetítésével – lehetett eljuttatni, aminek a gazdasági célon kívül külpolitikai szempontjai is voltak, ugyanis az angolok nem szerették volna, ha a stratégiai jelentőségű áruk (mint például a fa) az ellenséges országok kezére jutnak. Ahogy a gyarmatok gazdasági teljesítménye egyre inkább növekedésnek indult, úgy lettek a Birodalom szorongatása és korlátozó törvényei elviselhetetlenebbek a gyarmatok számára. 

Urbán ugyanakkor megállapítja, hogy a gyarmatok és a Birodalom közötti együttműködés az előbbiek számára el nem hanyagolható eredménnyel is járt, ugyanis a kialakuló gyarmati világot az utóbbi katonai ereje védte. Az Újvilágban a britek legnagyobb ellensége Franciaország volt, ami a kontinens északi részén a mai Kanadáig terjeszkedett, továbbá a kontinens belső részén a Szent Lőrinc-folyó mentén. Vilmos király háborúja[2] 1688-tól egészen 1697-ig tartott, ennek az első konfliktusnak a gyökerei Európában húzódtak és az északi kontinensen csak kisebb összecsapásokat eredményezett. Ezt követően Anna királynő háborúja (1701-1714 – Európában a spanyol örökösödési háború konfliktusaként tartják számon) a franciák Lousiana és Québec megvédésre tett erőfeszítésiéről szólt. Ezt követték a kontinensen olyan háborúk, mint a Jenkins kapitány füle miatt kirobbant háború, azaz a spanyol-angol háború (1739-1743) és György király háborúja (1740-1748). A franciákkal és spanyolokkal a vetélkedést végül a francia-indián háború (1756-1763 – Európában a hétéves háború konfliktusai közé sorolják) zárta le, amelyből az angolok jöttek ki győztesen, és a francia gyarmatbirodalom megszűnésesével járt a karibi, illetve észak-amerikai térségben. A háborúk lezártával egyre inkább egyértelművé vált a Brit Birodalom elnyomása, hiszen a gyarmatoknak egyre kevésbé volt szüksége az anyaországra. 

A konfliktusok a gyarmatok és az anyaország között a francia-indián háború lezárultát követően éleződtek ki. A briteknek hatalmas összegbe került a franciákkal és spanyolokkal vívott háború, amelynek anyagi költségeit a gyarmatokra akarták hárítani. A szerző megjegyzi, hogy a Birodalom szempontjából jogos gondolat volt, hogy azok, akiket védtek, fizessék vissza a védelem költségeit vagy legalább annak egy részét. A bevételt pedig a Birodalom egyes vámilletékek növelésével, illetve azok beszedésének optimalizálásával igyekezett elérni. 1764-ben módosították a melasztörvényt (Sugar Act), ami nagy terhet rótt a kereskedőkre. 1765-ben fogadta el az angol parlament az úgynevezett bélyegtörvény (Stamp Act) kiterjesztését a gyarmatokra, aminek értelmében minden okiratot csak az erre rendszeresített iraton lehetett kiállítani, amennyiben erre nem a meghatározott papiroson került sor, úgy az okirat érvénytelennek volt tekintendő, ez volt a gyarmati lakókra kirótt első közvetlen adófajta. A gyarmatokon ez a hirtelen jött többszörös adóztatás felbuzdulást váltott ki, James Otis harvardi jogász meg is fogalmazta a „nincs adóztatás képviselet nélkül” elvet, ami az elkövetkező években a változást óhajtó, követelő gyarmatiak egyik jelszavává vált, ugyanis nem tudhatták, mi lesz a következő adó, amelyet Londonban kivetnek rájuk. A bélyegtörvény rendelkezései alapján egyes kormánymegbízottaktól lehetett az okirat alapjául szolgáló papírost megvásárolni. A gyarmatiak ezeket az embereket fenyegetéssel arra késztették, hogy mondjanak le a tisztségükről, így amikor a törvény hatályba lépett, nem lehetett papirost kapni, így anélkül ment tovább a kereskedelem, hogy végül a bélyegtörvényt visszavonták volna. Ezt követően az angol parlament a közvetett adók és vámok emelését látta jónak, mondván az nem érinti úgy a mindennapi embert. Ám ezek is ellenállásba ütköztek, és az 1768 nyarán felébredő elégedetlenség hatására elindult az angol áruk bojkottja.

A Keleti-indiai Társaság, amely főként a teakereskedelemben volt érdekelt, 1773-ra az elégtelen gazdálkodás és a részvényesek túlzott osztalékigénye miatt csődközeli állapotba jutott. Politikai tőkéjüket ezért egy olyan törvény megalkotása céljából vetették latba, amellyel eláraszthatták az amerikai piacot teával. Ez volt az úgynevezett teatörvény (Tea Act). A szerző megjegyzi, hogy a behozatali illetékek drasztikus csökkenésével a tea Amerika-szerte olcsóbbá vált, ugyanakkor az angol parlament meglepetésére ez a lépés – is – ellenérzéseket szült a gyarmatokon. Ennek oka a törvénynek aközött a rendelkezései között keresendő, hogy csak meghatározott – politikai tökével rendelkező – kereskedők lehettek viszonteladók, továbbá a gyarmatok lakói úgy gondolták, hogy ezzel igyekszik az angol parlament precedenst teremteni, ti. hogy adókérdésekben a gyarmatok belegyezése nélkül van joga dönteni. 1773. december 16-án indiánoknak öltözött telepesek megtámadták a teaszállító hajókat Boston kikötőjében és annak áruit a tengerbe szórták, ez volt az úgynevezett bostoni teadélután.

Az esemény nagy felzúdulást váltott ki Londonban, a király és a kormány egyértelműen azon az állásponton volt, hogy erőt kell mutatniuk a gyarmatok irányába, ezért elfogadták az úgynevezett tűrhetetlen törvényeket (The Coercive (Intolerable) Acts). Ennek első lépeseként a lázadás tűzfészkének kikiáltott Bostonba jelentős haderő vezényeltek, majd felfüggesztették a gyarmat chartáját.  Urbán Aladár művében kifejti, hogy Massachusetts chartája önkormányzati alapú volt, és ekkor már a nép maga választotta kormányzóját, amit a parlament a Massachusetts-törvényekkel (Massachusetts Government Act) visszavont, majd a király új kormányzót nevezett ki a gyarmat élére. A bostoni kikötőről szóló törvény (The Boston Port Act) értelmében lezárták a hajópihenőt, amely nemcsak Massachusetts számára volt hatalmas érvágás, hanem a többi gyarmat részére is egy intő jel. London növekvő nyomására a gyarmatokon egyre nőtt az ellenállás lehetőségének gondolata, így 1774. szeptember 5-én Philadelphiában összehívták az I. kontinentális kongresszust, ahol Georgia kivételével mind a 13 gyarmat képviselői jelen voltak. Az eseményen a küldöttek több kérdést és indítványt megvitattak. Thomas Jefferson azon a véleményen volt, hogy a londoni parlamentnek nincsen joga a gyarmatok felett, ez egyedül a királyt illeti meg.  Ezt az álláspontot a többségi képviselők támogatták, ugyanígy a milíciák felállítását és azok gyakorlatozását is. Elfogadták továbbá, hogy az Angliába irányuló exportot teljes egészében leállítják, amennyiben a parlament a gyarmatok megregulázására hozott törvényeit nem vonja vissza. A szerző megállapítja, hogy a kongresszus ebben az időben lényegét tekintve a gyarmatok közötti perszonálunió gondolatát támogatta, végül a képviselők megállapodtak, hogy a következő év május 10. napján újra üléseznek.

1774-re egyértelművé vált, hogy a lázadások és az anyaország elleni felbuzdulások középpontja Massachusetts. Ezt a londoni parlament szintén korán felismerte, amikor célzott intézkedéseket hozott a gyarmat ellen. A kongresszus határozatainak hatására a milíciákból riadó-egységek készültek, akik bármikor tudtak jelenteni. Boston blokád alá került, és Gage tábornok vezetésével jelentős angol haderő tartózkodott a megerősített városban. Október 5-én Salemben megalakult a massachusettsi törvényhozás, és emellett kezdetleges végrehajtó hatalom is kialakulóban volt. Az angolok ekkor, sejtve, hogy rövidesen akár katonai konfrontációra is sor kerülhet, megtiltották a fegyverek és lőszerek gyarmatokra való exportálásást. Urbán azt a megállapítást teszi, hogy Gage szembesült először azzal, – ami véleményem szerint az egész háborúra döntő befolyással volt – hogy az amerikai angol haderő Londonból kapta a parancsait az Atlanti-óceán túloldaláról, ami nem volt mindig zökkenőmentes. Gage jelentései télen nehezen jutottak el Londonba, míg a londoni események és utasítások tavaszig nem érhették el az Atlanti-óceán partját. Miközben Gage a haderejével Bostonban várakozott, Londonban a parlament elfogadta azt a kiáltványt, amely alapján Massachusettset lázadó gyarmatnak minősítették. 1775 tavaszán végre megjött a parancs Gage számára, amelyben egyfelől rábízták, hogy miképpen kíván cselekedni katonai erejével, ugyanakkor prioritásként jelölték meg a lázadók vezetőinek elfogását. Gage április 18-án parancsba adta mintegy hétszáz emberének, hogy foglalják el Concordot, ahol a massachusettsi kongresszus ülésezett, így hadserege megkezdte az útját, mit sem tudva arról, hogy a milícia tagjai riadoztatták egymást, így Lexington főterén sor került az első összecsapásra az angolok és a gyarmatiak között. Itt a gyarmati csapatok kisebb győzelmet arattak, de a fő győzelem abból adódott, hogy Concordot időben kiürítették, így a fegyvereket és a kongresszus résztvevőit időben elszállították. Az összeütközés megerősítette a gyarmatiak azon álláspontját, hogy az angol seregek nem az ő védelmükre vannak a kontinensen, hanem amiatt, hogy őket megregulázzák. Ezt követően Massachusetts számára megkezdődött a függetlenségi háború, de a háborúhoz rövidesen a többi gyarmat is csatlakozott.

Urbán Kristóf

 (folytatjuk)

[1] Aetas – 24. évf. (2009.) 1. sz. 175-180. o. ilyenkor UA Batthyány monográfiáját kell megemlíteni vagy azokat a monográfiákat, amelyek a legfontosabbak a kutatási témákban.

[2] Az amerikai történelemben más elnevezésekkel illették a különböző háborúkat, amik a kontinensen zajlottak a XVIII. században, mint Európában. Vilmos király háborúja Európában a kilencéves háború vagy az augsburgi liga háborúja elnevezést kapott, míg Angliában leginkább a nagy szövetség háborújaként szokás hivatkozni a konfliktusra.

Ezt olvastad?

Bosszú és csillagsávos lobogó – A hazafi (2000)

Roland Emmerich 2000-ben készült filmdrámája az amerikai függetlenségi háborúról mai napig megosztja a közönséget mind az Egyesült Államokban, mind az

X