Küzdelem a lelkekért – A pártállam és az egyházak viszonya a hatvanas években

„Halálra szántak, mégis élünk!” -fogalmazott ily módon Tomka Ferenc atya (Tomka Ferenc – Halálra szántak, mégis élünk Egyházüldözés 1945 – 1990 és az ügynökkérdés; Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 2005.), s ez a mondat érzékletesen jellemzi a magyar egyház sorsát a Kádár-rendszer időszakában, valamint a Küzdelem a lelkekért címet viselő kétkötetes kiadványt is, amely a Nemzeti Emlékezet Bizottsága jóvoltából 2023-ban jelent meg. A két kötetből álló munka a téma iránt érdeklődők számára átfogó képet ad. A tanulmányok önállóan, egymástól függetlenül is érdekesek, értelmezhetők, azonban kötetbe rendezve szinte egymást egészítik ki, s mutatják be a pártállam és az egyház kapcsolatát a Kádár-rendszer és a rendszerváltás közti időszakban.

A témához való kapcsolódásom többrétű. Érdeklődésem, hogy elmélyedjek benne, Benitával kezdődött, aki egy egyszerű, Salvator rendi apáca volt, s akinek élettörténete megihletett. Csodálatos életét végül nem Magyarországon élte és fejezte be, s mindezt nem önként választotva, hanem a történelmi őrület kényszere miatt. Elhivatottságát nem feladva, ám kis országát és családját hátrahagyva más, szabadabb országban volt kénytelen fogadalmát megtartva élni, dolgozni, Isten igéjét hirdetni.  A Rákosi korszak elején kezdődő egyházüldözést nem zárta le az 1950-es egyezmény, amely döntött a szerzetesrendek feloszlatásáról, de mindenképpen meghatározta a legtöbb magyarországi szerzetesrend, egyházi szervezet, és a klérus további sorsát.

A Küzdelem a lelkekért  című két kötetből álló könyv, tanulmánykötet a téma iránt érdeklődők számára nyújt átfogó képet. A tanulmányok önállóan, egymástól függetlenül is érdekesek, értelmezhetők, azonban kötetbe rendezve egymást egészítik ki, s mutatják be a pártállam és az egyház kapcsolatát a Kádár-rendszer és a rendszerváltás közti időszakban.

Korosztályom számára a Kádár-korszak szinte már történelem, annak ellenére, hogy gyermekkorom jelentős része abban a korszakban telt. Emlékeimben már nem az a kép él, amely az időszak nagyobb részét meghatározta, mivel az én generációm már szabadon járhatott hittanórára és templomba. Nem érzékeltük a korszak elejére jellemző keményvonalas kommunizmus negatívumait, bár lakóhelyem imádott plébánosáról manapság kiderült, hogy békepap volt. Ez a fogalom akkoriban nem volt ismert, a társadalom legnagyobb része manapság sincs tisztában azzal, hogy mit takar, esetleg még nem is találkozott vele. A kollektív emlékezet szempontjából tekintve a Kádár-korszak ellentmondásos, máig vitatott, és megítélése erőteljesen függ attól a nézőponttól, amellyel egy-egy személy tekint rá.

Egyházpolitikai szempontból a korszak vizsgálata csupán a kilencvenes évek végén kezdődhetett meg. A rendszerváltást követően először fontos pártállami dokumentumok váltak kutathatókká, majd lehetségessé vált a hozzáférés az állambiztonsági iratokhoz, az addig szigorúan titkos forráscsoportokhoz is. Különféle egyházi archívumok, beleértve a külföldi gyűjtemények iratait is, bár eltérő ütemben, de szintén kutathatóvá váltak. A korszakkal foglalkozó történészek megkezdték a közös gondolkodást, konferenciákon, kutatótermekben, egyetemi kurzusokon folytatták szakmai diskurzusaikat.

„Vannak a történelemnek nem evangélium-barát korszakai, amelyekben nem egyszerűen az egyház és egy rendszer képviselői küzdenek egymással, hanem olyan erők, amelyekről Jézus azt mondja: ezek csak imádsággal és böjttel győzhetőek le.” (Bíró László püspök- Tomka Ferenc – Halálra szántak, mégis élünk Egyházüldözés 1945 – 1990 és az ügynökkérdés; Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 2005.; 6.)

A tanulmányok mindegyike ezt a gondolatot erősíti oly módon, hogy miközben a múltról beszélnek, egyben segédanyagot is kínálnak ahhoz, hogy tárgyilagosan dolgozzuk fel a történelmet. Világosan láthatóvá válik, hogy a pártállam és az egyház küzdelméből kik és milyen egyéni érdekeket követve húztak hasznot, s kik voltak azok, akik nehezen bár, de hűségesek tudtak maradni a krisztusi küldetésükhöz.

A magyar egyházüldözés nem egyedi jelenség volt, hiszen a kommunizmus világméretű egyházüldözésének egy része. A szovjet pártvezetés mindent megtett azért, hogy az egyes kommunista országok katolikusságát elszakítsa Rómától, valamint a többi (nem katolikus) egyházzal szemben is ellenségesen lépett fel.  

A tanulmánykötet témája hosszú korszakot ölel fel, amelyben az egyháztörténet szempontjából is sokrétű vizsgálódásra adódott lehetőséget. Más és más megközelítésben tárul elénk a múlt, s végeredményében egy nagy egységet képez a  tanulmányok összessége.

A Pártállami egyházpolitika címet viselő nagy fejezet nyolc különböző tanulmányból áll.  

Lényegét tekintve ezek önállóan, de egyöntetűen fejezik ki azt, hogy miként tette az állam kiszolgáltatottá az egyházakat, hogyan korlátozta vagy szorította vissza működésüket, s tette rá a kezét az egyház belső törvényhozására, befolyásolni az egyház szervezeti felépítését. 1958-ra a Magyar Szocialista Munkáspárt egyházpolitikájának irányvonala kikristályosodott, s bár az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal 1956-ban szétesett, gyors újjászervezést követően ismét önálló intézménnyé vált, s struktúrája változatlan maradt, csupán a működési módja változott idővel.

Bepillanthatunk abba a hatalmi sakkjátszmába, amely a kommunista vezetés, az egyházi vezetők és a Szentszék között zajlott. Nyomon követhetjük, hogyan zajlott egy-egy egyházmegye élén lévő, vagy élére kerülő egyházi vezető politikai befolyásolása, sőt beleláthatunk a papokkal szembeni retorziók változatos formáiba. Különösen érdekes azon kifejezések használata, amelyekkel a kommunista vezetés illette azokat a papokat, akiket félre kívánt állítani. A „reakciós” kifejezés általánosságban ismert, ezzel nem csak a vallásos embereket jelölték, azonban a vallásos emberek nagy részét egész biztosan.

A „szolgálaton kívüli” meghatározás alatt az egyházi szakzsargon azokat értette ( főleg a cenzúra miatt), akik az egyházmegyéhez tartoztak, de papi beosztásban nem dolgozhattak. Többségük esetében politikai indíttatású dolgok jelentették az okot.

Rendkívül érdekes Dr. Fejérdy András tanulmánya a békepapi mozgalom sorsának alakulásáról. Az 1950. augusztus 1-jén, szovjet mintára jött létre a mozgalom egy „békegyűlésen” Kádár János irányításával, azonban a kommunista blokk országai számára ezt központilag tervezték. Nemzetközi intézményeket hoztak létre hozzá; a mozgalom eredeti célja az egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása volt.. Módszere szerint az uralkodó rezsim a Szentszék hatáskörén kívül eső kulcspozíciókba a saját embereit ültette. Ezzel a rendszer ellenségeinek tartott papokat is nyomás alatt tarthatták, azzal fenyegetve őket, hogy leváltásuk esetén egy békepap kerül a helyükre. Bár nemzetközi szinten szervezték, mégsem érte el valódi célját, s a kommunista blokk országaiban sehol sem sikerült szétzilálni az egyházakat. Magyarországon évtizedekig működött a békepapi mozgalom, voltak olyanok soraikban, akik önként csatlakoztak és sokat ártottak társaiknak, segítséget nyújtottak a vallásüldözésben, de voltak olyan papok is, akiket kínzással kényszerítettek a békemozgalomhoz való csatlakozásra. A tanulmányban végigkövethetjük, hogyan alakult ennek a mozgalomnak a sorsa, miként értékelte illetéktelen beavatkozásként a kommunista vezetés a Szentszék egyházfegyelmi intézkedéseit, miként zajlott 1957-ben a korábbi békepapi mozgalom újjászervezése, a félreállított békepapok rehabilitálása, milyen, a püspöki karra tett nyomásgyakorlással sikerült mindezt elérni. Kiderül az olvasó számára, hogy a Kádári vezetés is kénytelen volt kompromisszumot kötve, tárgyalásokat folytatni Rómával, s a békepapi mozgalom tekintetében évekig nem történt előre lépés. A Szentszék nem mondhatott le arról, hogy megkövetelje az törvényes egyházi elöljáróknak való engedelmességet, illetve az ezek betartására vonatkozó egyházfegyelmi intézkedéseket, de a kádári vezetés sem hátrálhatott meg, muszáj volt megvédenie az egyházpolitikában fontos szerepet játszó partnereit. Az 1971-es év hozta meg a változást, és egyben teremtette meg az egyházpolitikai enyhülés időszakát. Egyrészt rendszeres, szentszéki-magyar kétoldalú tárgyalások némileg helyreállították az állam és az egyház közti kapcsolatot, lehetőséget biztosítva a Szentszéknek arra, hogy ellenőrzött módon, de beleszólhasson a magyar egyház életébe.

Bár némi enyhülés volt a jellemző, a fakultatív hitoktatással kapcsolatban arról olvashatunk, hogy a korszakban folyamatosan csökkent a hittanra beíratott diákok száma. Ez természetesen megyénként, városonként, településenként eltérő számot mutatott, jellegzetesen a kisebb falvakban, ahol a kisebb közösségek könnyebben megőrizték vallásosságukat, magasabb volt az arány, mint a nagyobb városokban, ahol szűkebb volt az a csoport, amelyik fontosnak tartotta gyermeke vallásos nevelését. Azonban a kutatások rámutatnak arra, hogy ez a tendencia nem magyarázható teljes mértékben a kommunista vezetés által meghatározott célokkal, bár a gyermekek szocialista nevelése, a társadalmi helyzet miatt közvetve mégis a kommunista ideológia térnyerésének tudható be.

Fontos kiemelni, hogy az állami egyházpolitikai intézkedések nem korlátozódtak kizárólag a római katolikus egyházszervezetre, hanem a többi, keresztény, de nem katolikus hazai egyházat is érintették. Magyarországon a római katolikus egyház híveinek száma arányát tekintve a legnagyobb volt. A  második legnagyobb egyháznak a református tekinthető. Amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága 1957. március 5-én először foglalkozott egyházpolitikai kérdésekkel, Kállai Gyula hangsúlyozta, hogy nem minden egyházzal kell ugyanúgy fellépni. Ennek ellenére, amikor az állam „legfőbb felügyeleti jogát” (284.) törvényerejű rendelettel megerősítették, az a katolikus egyházon kívül a református, az evangélikus és az izraelita felekezeteken belül is előírta az előzetes állami hozzájárulás szükségességét a bizonyos tisztségek betöltésének tekintetében. Annak ellenére, hogy az állam az egyházakat kiszolgáltatottá tette, a tényleges elválasztás helyett egy sajátos összefonódás valósult meg – derül ki Köbel Szilvia tanulmányából.

A Papok, lelkészek, hívek fejezet tanulmányai az útkeresésről szólnak. Arról, ahogyan a kádári „oszd meg és uralkodj” viszonyok között a vidéki emberek, vallásos közösségek, papok és lelkészek keresik és végül megtalálják azokat a lehetőségeket, amelyek között folytatódhatott a hitélet. Főleg a falvak lakosságára jellemző, hogy ebben a korszakban a helyi elit jelentős része kötődött az egyházhoz, többen aktív templomba járók voltak közülük, az újdonsült téeszelnökök fizették az egyházi adót.

Annak ellenére megmaradt és működött a hitélet, hogy azt minden eszközzel igyekeztek befolyásolni, gátolni. A kommunista rendszer azon célja, hogy a gyermekek ateista nevelésével, a hittanoktatás szabályozásával lassan eltűnjön a vallás az emberek életéből, nem valósult meg. Folyamatos alkalmazkodással sikerült a keresztény hitélet megőrzése, amely elsősorban nem az egyházszervezetnek volt köszönhető, sokkal inkább azoknak a kis közösségeknek, azokon belül pedig olyan egyéneknek, akik a helyzet, a tiltás, a szabályok közé szorítás ellenére megőrizték, vállalták keresztény identitásukat. Kockázatot vállalva tették lehetővé az egyházak túlélését. Egy-egy vallásához ragaszkodó, templomba járó párttag, egy-egy lelkipásztor az adott települések zártabb közösségeiben saját példájával mutatott rá arra, hogy az ellenállás nem hiábavaló.

A fiatal nemzedék kommunista szemléletű nevelése érdekében fakultatívvá váló hittanoktatás adatai nem mindig fedtékk a valóságot, nem szolgáltattak pontos, jól behatárolható adatokat. A vezetés kontrollkényszere számára igyekezett bizonyítani, hogy a vallásos élet vidéken is gyengül, hiszen az adatok szerint egyre kevesebben igényelték gyermekeik vallásos oktatását, csökkent a keresztelések száma stb. Azonban túl a legális határokon, a papok, lelkészek, hitbuzgó egyének szinte minden lehetőséget kihasználtak a vallási élet fenntartása érdekében. „Új módszereikről” tudomása volt a pártvezetésnek, mégis bíztak azok sikertelenségükben. Az „új módszerek” mégis egyben tartották, bizonyos esetekben bővítették is a kis helyi vallásos közösségeket. Csoportos filmnézés, könyvkölcsönzés a plébániákon, társasjátékok, kirándulások és ministránscsoportok szervezése, téli estéken családi rózsafűzérimádkozás, búcsúk, zarándokutak szervezése – ezek mind egy célt szolgáltak és sikeresek voltak.

A vallásos sajtót sem kerülte el az állami beavatkozás. Az Új Ember katolikus hetilap történetében követhető nyomon, hogyan igyekezett befolyásolni az állami vezetés az újság működését. Érthető módon egy olyan hetilap, amely a szerkesztők szerint többezer templomba és egyházközségbe jut el, ezenkívül egyéni előfizetési rendszerben és hírlapárusoknál is terjesztik, s a kereszténység számára fontos kérdéseket tárgyal, tudósít a hazai és a világegyház legfontosabb történéseiről, közvetíti a pápa főbb nyilatkozatainak tartalmát, erőteljes befolyással bír. Természetesen a kommunista módszereket alkalmazták, és sikerült politikai befolyás alá vonni az újsgáot, s a megfelelő felelős szerkesztő kinevezésével létrejött a megfelelő együttműködés.

A Szemben a hatalommal fejezet tanulmányai az egyéni tragédiákról szólnak, melyek rámutatnak arra, hogy az egyháziakkal szemben nem változott a kommunista vezetés álláspontja, a retorziók, és a koncepciós perek, bebörtönzések folytatódtak a hatvanas évek folyamán is. A Kádár-korszak börtönei hasonlók voltak a Rákosi éráéihoz, a letartóztatottak nagy része oly mértékű egészségkárosodást szenvedett, amelyet életük végéig nem hevertek ki. Az állambiztonság tisztában volt azzal, hogy azok, akik egyszer megtapasztalták a börtönök világát, mindent megtettek azért, hogy ne kelljen visszakerülniük oda többé. Ezért nagy arányban váltak beszervezett ügynökök belőlük. Az államhatalom el akarta érni, hogy az általuk megfigyelés alatt álló célszemélyek nyíltabbak legyenek velük. Az állambiztonság az összes magyarországi egyházat célkeresztbe vette, s minden olyan megnyilvánulást, tettet és személyt figyelemmel kísért, amelyről azt gondolták, hogy a nem túl stabil,egyházpolitikai status quót sérthette, zavarhatta. Protestáns kirakatperre azonban nem került sor.

A katolikus egyházon belül azonban 1960 és 1965 között a kommunista hatalom megtorló politikája közvetlenül több száz embert érintett, és több ezerre tehető azok száma, akiket közösségi és egyéni céljaikban más módokon akadályoztak. Az 1963-as amnesztia ellenére 1965 után ismét a büntetőpolitika emelkedett felül, és újra elővették a korábban már meghurcolt egyének és közösségek ügyeit. Olyan eljárásokra került sor, amelyeket a korábbiak folytatásának tekintettek, s bár ezekben a perekben izgatássá minősültek ügyeik, s így rövidebb börtönbüntetést eredményeztek, viszont az előző ügyük folytatásaként mégis hosszabb időt töltöttek börtönben. Az egyházakkal szembeni magatartás az államhatalom részéről semmit sem változott a hosszú hatvanas évek alatt. A hitükhöz ragaszkodókra a lenézettség, mellőzöttség várt, az egyház anyagi alapjait szétzúzta az államhatalom, társadalmi szervezeteit betiltotta, ellenséges közeget kreálva köréjük, visszaszorította a templomok falai közé és az iskolai hitoktatás terepére, amelyet azonban adminisztratív eszközökkel befolyásoltak.

A záró fejezet a Szerzetesek címet viseli. Az 1950. szeptember 7-én jelent meg a Magyar Közlönyben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, amely a szerzetesrendek működésének megvonásáról szólt. Az állam „engedménye” gyanánt korlátok közé szorítva, de tovább működhettek a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferences és a Szegény Iskolanővérek rendjei.

Az államhatalom jól látta, hogy a szerzetesrendek, mint önálló közösségek, teljes egészükben likvidálhatók, míg az egyházmegyés papságot csak egyénenként és alkalmanként ritkíthatják. Egyetlen tollvonással, egy egyszerű jogszabállyal tízezernél is több egyházi ember tevékenységét ellehetetleníthetik. Ugyanakkor az egyházmegyés papság ily módon is megfélemlíthető, és a vallásos emberek milliói is döbbenettel figyelik majd.

A föloszlatott rendek tagjait három hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett.

Az egyházi iskolák államosítására már 1948-ban sor került, ezt követték a kórházak, majd a szociális intézmények, ahol a szerzetesrendek tagjai végezték a munka jelentős részét. Az állami intézményekben ezentúl már nem volt szükség munkájukra egyházi személyként. Az állam civilként, kivetkőzve, hivatásukat megtagadva, továbbra is igényt tartott volna a munkájukra, ám ezt a szerzetesek jelentős része nem vállalta, nem tagadta meg vállalt elhivatottságát.

Az államhatalom szinte mindent elkövetett annak érdekében, hogy a rendtagok feladják hivatásukat, felszámolják kapcsolataikat, ennek ellenére a szerzetesrendek nem tűntek el. Hatástalanok voltak a fenyegetések, az internálások, letartóztatások, kihallgatások. Különféle túlélési stratégiákat kidolgozva, de a legtöbb szerzetesrend megmaradt. A fejezet ebbe enged bepillantást olyan szerzetesrendek bemutatásával, akik nem hagyták el Magyarországot, hanem itt vészelték át a legnehezebb éveket is.

A magyar egyház közel ezer éven át vette ki a részét a politikai és gazdasági hatalomból, segített, épített, tanított, gondozott, s hatalma nem korlátozódott a földi javak birtoklására. Szellemi és lelki erő, amely tömegeket vonzott és mozgatott. A kommunista ideológia nem volt képes máshogyan felvenni a versenyt az egyházzal, csakis úgy, hogy támadta és megpróbálta szétzúzni, eltaposni. Hosszú, nehéz időszak volt az egyházak szempontjából küzdelmes néhány évtized, azonban a végső célját a kommunista hatalom nem tudta elérni. A kötet minden tanulmánya önállóan és összességében is ezt tárja az olvasó elé.

Huszarek Viktória

Ezt olvastad?

Az egyháztörténész és az állambiztonság – a NEB videóinterjúja Adriányi Gáborral

Adriányi Gábor munkássága megkerülhetetlennek számít a római katolikus egyház története iránt érdeklődők számára. A Bonni Egyetem Katolikus Teológiai Kar Közép-

X