Ellentétek szövetsége: A teheráni konferencia

A 20. század közepén a náci Németország részéről jelentkező fenyegetés elhárítása egy széles nemzetközi együttműködés diadala volt. Szövetségük sikere nemcsak hadműveleteik összehangolásában vagy az egymásnak nyújtott hadiszállítmányokban mutatkozott meg, hanem legalább ugyanennyire eredményesen teljesítettek a diplomácia mezején is. A közös ellenség legyőzésének elsőrendű célja felülemelkedett az egymásnak ellentmondó ideológiákon. Az általuk megtartott tanácskozásokon megteremtették a végső győzelem szükséges feltételeit, ezen túl előkészítették az eljövendő korszak alapvető kereteit.

A Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmainak vezetői, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Nagy-Britannia miniszterelnöke, valamint a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke összesen három ízben találkoztak személyesen a második világháború ideje alatt. Első alkalommal 1943. november 28-a és december 1-e között Irán fővárosában, Teheránban. A Franklin D. Roosevelt, Winston Churchill és Joszif Sztálin részvételével lezajlott tárgyalássorozat tető alá hozását látványos katonai sikereik alapozták meg.

A keleti fronton végbemenő fordulatot a szovjet csapatok sztálingrádi győzelme vezette be 1943 februárjában. Jelentős számú német és vele szövetségben álló haderőt zártak körül, és kényszerítettek megadásra. A tavaszi időszakot a felkészülésre használták fel, annak érdekében, hogy kivédjék a németek újabb támadását Kurszknál. Miután július hónap folyamán a Wehrmacht harckocsijai felmorzsolódtak a történelem addigi legnagyobb tankcsatájában, nyugati irányban mozgásba lendült az egész front. A Vörös Hadsereg elérte a Dnyeper folyót, miközben óriási területeket szabadított fel, köztük Kijev városát.

1942 végére Afrikában a nyugati szövetségesek Tunéziába szorították, majd 1943 májusában kiűzték a kontinensről a tengelyhatalmak csapatait. Júliusban partraszálltak Szicíliában, szeptemberben pedig az Appennini-félsziget déli csücskében. A vereség miatt az olasz fasiszta vezért, Benito Mussolinit saját elvbarátai tartóztatták le, és az új kormány fegyverszünetet kért. A hadászati kezdeményezés egyértelműen a Hitler-ellenes tábor hadseregeinek kezébe került.

teheráni
Sztálin, Roosevelt és Churchill vagyis a „három nagy” a Teheránban készült hivatalos fotókon. (Forrás: wikipedia.hu)

Miután felocsúdtak meglepetésükből, a németek gyorsan reagáltak. Még a nyár folyamán a keleti hadszíntérről SS-egységeket irányítottak a félszigetre a harci morál megszilárdítására, majd megszállták az ország északi részét, élére a fogságából kiszabadított „Ducé”-t tették és felvették a harcot a szövetségesek előrenyomuló csapataival. A félsziget keskeny kelet-nyugati kiterjedése és a hegyi terep kedvezett a védekezésnek. Az őszi esőzések nyomán a talaj sártengerré változott, a folyók vízszintje megemelkedett és hidakat sodort el, hátráltatva az angol-amerikai csapatokat. Így az Olaszország gyors átállításáról szőtt remények kútba estek.

A Szovjetunió és a Nyugat közötti újdonsült szövetség kiformálódásában komoly törést okozott, amikor 1943 tavaszán a belorussziai erdőkben tömegsírt fedeztek fel. Hamar kiderült, lengyel katonatisztek holttesteit ásták el, és a szörnyű tett elkövetésének gyanúja a szovjet Belügyi Népbiztosság alakulataira terelődött. Moszkva természetesen cáfolt, és a német hatóságokra hárította a bűntényt. A londoni lengyel emigráns kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult független vizsgálatok lefolytatása érdekében, mire a szovjet kormány megszakította vele a kapcsolatokat. Roosevelt és Churchill, még ha sejtették, hogy az a személy, akire Európa egyik felének felszabadítását bízzák, valójában közönséges tömeggyilkos, inkább behunyták a szemüket a történtek felett.

Egyszerűen szükségük volt a Vörös Hadsereg erejére, hiszen a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó több ezer kilométeres arcvonalon összpontosul a Wehrmacht hadosztályainak túlnyomó többsége, itt zajlottak a legnagyobb csaták, amelyek végső soron eldönthették a háború kimenetelét. Érdekükben állt tehát a szovjetek benntartása a háborúban, és nem kívánták veszélyeztetni a Sztálinnal kibontakozóban lévő kapcsolatokat.

Másrészt abban bíztak, személyes képességeiket kihasználva meg tudják nyerni elképzeléseiknek a szovjet diktátor támogatását. Még azon a tényen is túl tudtak lépni, hogy korábban lepaktált a legnagyobb ellenséggel, Hitlerrel. Köreikben a Szovjetuniót vaskézzel irányító zsarnok képe fokozatosan a jóságos „Joe bácsi”-vá szelídült.

Az 1943 őszére tervezett tanácskozás helyszínének megválasztásában elsősorban a szovjet szempontok érvényesültek. Sztálin a Szovjetunió területét ajánlotta fel, konkrétan Asztrahán vagy Arhangelszk városokat, arra hivatkozva, hogy a kritikus hadi helyzet miatt képtelen hosszabb ideig távol maradni. A szovjet diktátor ugyanis politikai funkcióinak gyakorlása mellett kineveztette magát Legfelsőbb Főparancsnoknak, sőt a honvédelmi tárcát is birtokolta. Akárcsak a békében, úgy a háború idején egyaránt minden szál az ő kezében futott össze. Sztálin alapvetően óvatos ember volt, nem szívesen mozdult ki Moszkva környékéről, Hitlerrel ellentétben sohasem látogatta meg katonáit a fronton. A teheráni konferenciát leszámítva összesen két alkalommal lépte át államának határait, másodszor 1945 júliusában, amikor a németországi Potsdamba utazott.

teheráni
Politikusok és katonák együtt. A Teheránban elhatározott hadműveleti tervek nyomán Németország veresége már csak idő kérdése volt (Forrás: wikipedia.en)

Roosevelt ugyancsak fenntartásait hangoztatta, mivel a hazájától elválasztó nagy távolság akadályozhatta őt alkotmányos kötelezettségeinek ellátásában. Szovjet városok helyett földközi-tengeri kikötőket vagy az egyiptomi Kairót javasolta, de felmerült Bejrút neve is. Ekkor Sztálin Irán fővárosát, Teheránt nevezte meg, ellenkező esetben már-már azzal fenyegetőzött, ugyanúgy távol marad a megbeszélésektől, mint tette ezt az év elején a casablancai találkozó alkalmával és maga helyett külügyi népbiztosát küldi. A kötélhúzás valójában arról szólt, melyikük az erősebb, aki diktál, és melyikük a gyengébb, aki alkalmazkodik. Az amerikai elnök végül engedett. Sztálin még a konferencia megnyitása előtt megnyerte első csatáját.

1941 nyarán Iránba angol és szovjet csapatok vonultak be, elejét véve egy esetleges németbarát rezsim hatalomra kerülésének. Elhelyezkedése miatt a Nagy-Britanniából és Amerikából érkező segélyszállítmányok egyik legfontosabb útvonalának számított. A helyszínválasztás egyben üzenet volt a szomszédos Törökországnak is, amelynek háborúba való bevonásával előbb a németek, majd a szövetségesek erőteljesen próbálkoztak. Teheránba Sztálin hűséges embereit Vjacseszlav Molotovot és Kliment Vorosilovot vitte magával, vele ellentétben Roosevelt és Churchill tábornokok és admirálisok népes seregével érkezett.

Mivel a szovjet és az angol nagykövetség egymás szomszédságában, míg az amerikai tőlük mintegy másfél kilométerre helyezkedett el, Sztálin invitálta az Elnököt, hogy az egyszerűség kedvéért költözzön be a szovjet konzulátusra, így elejét vehetik a veszélynek, hogy autókonvojjal keresztülhajtva az utcákon, merénylők célpontjává válhat. A németek által ledobott diverzánsokról szóló rémhírek persze puszta kitalációk voltak, ám ha a Churchill megérkezésekor tapasztalt állapotokat szemügyre vesszük, a helyváltoztatás logikusnak tűnhetett:

„A városba vezető legalább négy és fél kilométernyi úton ötvenméterenként egy-egy perzsa lovas katona állt, amiből minden gonosz szándékú ember tudhatta, hogy valamilyen fontos személyiség érkezik, s azt is, hogy merre tart. A lovas katonák eleven útjelzők voltak, védelmet azonban nem nyújtottak. (…) Teherán központjában már hármas-négyes sorokban álltak az emberek az út szélén. Barátságosak voltak, de tartózkodók. Elözönlötték az úttestet, s alig néhány méterre álltak az elhaladó autóktól. Ha két-három elszánt férfi revolverrel vagy bombával ránk támad, senki sem akadályozhatta volna meg.”

A szovjet diktátor korántsem önzetlen gesztusáról tett tanúbizonyságot, amikor a nagykövetségén szállásolta el az Elnököt. A tárgyalások megkezdése előtt megbízta a titkosrendőrség főnökének, egyben bizalmas munkatársának, Lavrentyij Berijának a fiát, poloskázza be az épületet. Így az amerikaiak minden beszélgetését nyomon követhette és tárgyalópartnerei kártyalapjaiba belelátva várhatta a másnapot.

Tehát a megbeszélések a világtól megerősített őrséggel elzárt szovjet nagykövetségen zajlottak, ami egy hajdani perzsa arisztokrata birtokán rendezkedett be. Az épületet hatalmas cédrus és platánfákkal teleültetett, szépen gondozott park vette körül. A forró levegőt tiszta vízű tavak és öntözőcsatornák hűsítették. Ez az egzotikus környezet adott helyet a „három nagy” első csúcstalálkozójának.

Az Elnök Teheránt megelőzően, majd annak ideje alatt egyaránt, többször elutasította Churchill ajánlatát kettejük négyszemközti találkozójára, mert állítása szerint nem akarta feléleszteni Sztálin gyanúját. Churchill kikosarazása következtében a nyugati demokráciák elmulasztottak közös álláspontot kialakítani, mielőtt egyeztettek Sztálinnal. Viszont külön-külön mindketten folytattak vele tárgyalásokat. A Teheránt közvetlenül megelőző, november 22–26. között zajló kairói konferenciára meghívták Csang Kaj-seket, a hivatalos kínai kormány, a Koumintang vezetőjét, így a beszélgetések szükségszerűen a Távol-Kelet kérdéskörét érintették. Az iráni fővárosban Sztálinhoz hasonlóan Churchill is felajánlotta vendégszeretetét, de válaszra sem méltatták.

A „Heuréka” fedőnevű konferencia megnyitása előtt Churchill és Sztálin megegyezett abban, hogy Rooseveltet kéri fel a tárgyalások elnöki szerepére, s ez a fejlemény ismét a szovjet vezetőnek kedvezett, mert így kényelmesen leválaszthatta Churchillt Rooseveltről. Roosevelt hajlamosnak mutatkozott egyenlő távolságot tartani mindkettőjük véleményétől, és a kvázi döntőbíró szerepét játszhatta el. Valójában azonban a mérleg nyelvévé fokozatosan Sztálin vált.

Roosevelt a hivatalos kezdés előtt néhány órával felkereste a Kreml urát, beszélgetésük a Kínában folyó harcokra és a gyarmatok jövőbeni sorsára irányult, szem- és fültanúja csupán mindegyikük tolmácsa volt. A világtörténelem menetében ez volt az első alkalom, amikor a két világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői találkoztak egymással. Másnap kora délután folytatták beszélgetésüket, ekkor az általuk életre hívott, a világbékét reményeik szerint biztosító nemzetközi szervezet alapjairól cseréltek véleményt.

Churchill terve a jövőbeni Németországról. (Forrás: wikipedia.de)

A brit kormányfő náthával és torokfájással küszködött, így az első nap délelőttjét ágyában fekve postájának átnézésével töltötte. Orvosa lelkiismeretes kezeléssel rendbehozta hangszálait, mire szólásra kellett emelkednie.

Roosevelt hajlandó volt engedményeket tenni Sztálinnak abban a reményben, hogy a szovjet diktátor csatlakozik a japán elleni háborúhoz. Ugyan a Csendes-óceán néhány szigetének visszafoglalásával már elkezdődött a japánok visszaszorítása, de a harcok lezárása a szovjet szárazföldi hadsereg alkalmazása nélkül ekkor még a távoli jövő homályába veszett. Sztálin kiváló érzékkel tapintotta ki, miként lehetne az Elnök kegyeibe férkőzni, és már az első napon feldobta a labdát arra vonatkozóan, hogy Németország veresége után beszállhat a távol-keleti küzdelembe. Úgy tűnt, a Japánnal érvényben lévő megnemtámadási szerződés a legkevésbé sem zavarta ebben.

Mindazonáltal Csang kaj-seket rémülettel töltötte el annak eshetősége, hogy szovjet csapatok özönlik el Mandzsúriát, mert tartott az ennek nyomán bekövetkező kommunista partizánhadsereg erősödésétől.

Sztálin mélységes bizalmatlansággal tekintett szövetségeseire, akikről úgy gondolta, a szovjet fegyverek segítségével és véráldozatai árán kívánják legyőzni a németeket, ezért szándékosan húzzák-halasztják a második front megnyitását. A háború végén legszívesebben egy legyöngült Szovjetuniót képzelnek el. A „második front” kifejezés az oroszországi mellett egy újabb hadszíntér létesítését jelentette volna a tengelyhatalmak ellen. Sztálin tulajdonképpen már a Barbarossa-hadművelet megindítása óta kérte Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, szorítsák két tűz közé ellenfelét, ezzel jelentősen csökkentve a szovjet haderőre nehezedő nyomást. Annak idején a második front elhalasztása miatt mondta le a casablancai találkozón való megjelenését. Az is bosszantotta, hogy a megkérdezése nélkül bonyolították le az olasz megadás forgatókönyvét, és kihagyták őt az elsőként létrehozott Szövetséges Ellenőrző Bizottságból, ami később hivatkozási alapot teremt majd számára az általa megszállt országok hasonló szervezeteire vonatkozóan. „Mindkettő imperialista” – vonta le végső következtetését Molotov előtt.

A kerekasztalnál folyó egyeztetéseken Sztálin röviden és lényegre törően beszélt, főként a felmerülő kérdések hadászati szempontú előnyeit vagy hátrányait taglalta, okfejtéseivel olyan érzést igyekezett kelteni, mintha őt kizárólag Németország minél előbbi legyőzése érdekelné. Halálosan unalmasnak tartotta politikustársai hosszúra nyújtott fecsegéseit.

A konferencián a leglényegesebb, ennek megfelelően a leghosszabb ideig tárgyalt témának, a második front megnyitása számított. Sztálin azzal az eltökélt szándékkal utazott Teheránba, hogy végre számára előnyös megállapodást tud kötni a kérdésben. Az előkészületeket tekintve úgy tűnt, a következő évben, 1944-ben a partraszállás minden feltétele rendelkezésre áll.

A tárgyalások megkezdésekor a vezetők ismertették a harctereken az 1943-as évben elért eredményeket, majd Roosevelt Sztálinhoz fordulva megkérdezte, mit javasol, hol, mely térségben folytatott hadművelettel lehetne a legjobban segíteni a szovjet hadsereget? Sztálin válaszában Észak-Franciaországot jelölte meg mint a leendő invázió legalkalmasabb helyszínét, egyszersmind Németország legyőzésének kiindulópontját. Szerinte az olaszországi előrenyomulás bármennyire sikeres a jövőben, továbbhaladását behatárolják az Alpok hegyláncai.

Jóllehet az 1943 augusztusában megtartott quebeci konferencia az említett észak-franciaországi partszakaszt jelölte ki a második front megnyitására az Overlord-hadművelet keretében és megkezdését 1944. május 1-re időzítette, Churchill Nagy-Britannia földközi-tengeri befolyásának további biztosítása érdekében fenntartotta ennek módosítását. Ugyanakkor tartott a balkáni szovjet térnyeréstől, ezzel együtt a kommunista eszmék terjedésétől is. Kihasználva a legmagasabb szintű tanácskozás adta lehetőséget, kedvezőnek ítélt lehetőségeket tárt partnerei elé. Érvelése szerint folytatni kell az olaszországi hadjáratot és 1944 januárjában elfoglalni Rómát, majd eljutni az attól északabbra fekvő, Pisa és Rimini városokat összekötő képzeletbeli vonalig. Ezzel a bombázó repülőgépek hatósugarába kerülnek a délnémet ipari létesítmények és megvalósítható a partraszállás a Balkánon, kapcsolatot teremtve a jugoszláv, illetve a görög partizánhadseregekkel. A hadműveleteket az Égei-tenger felől is ki kell terjeszteni, legfőképpen elfoglalni Rodosz szigetét. Churchill Törökország háborúba való bevonásának lehetőségével is kecsegtette hallgatóságát. Rávilágított, Törökország belépésével ismételten új hadszíntér keletkezik, ami nagy valószínűséggel belpolitikai fordulatokat idéz elő. Bulgária, Románia és Magyarország kormányai szakítanának a német szövetséggel és megkísérelnék a háborúból való kiugrást. Olaszország után újabb csatlósállamokat lehetne leválasztani a Német Birodalomról. Sztálint megmosolyogtatta kijelentése, miszerint Törökország beléptetése a Szovjetunió érdekében történne, hiszen megnyílna egy rövidebb, biztonságosabb szállítási útvonal a tengerszorosokon keresztül. Azt hitte, Sztálint kísértésbe lehet hozni a tengerszorosok említésével. De Sztálin erre csak annyit válaszolt, a hajókonvojok az Északi-tengeren közlekedve is biztonságosan befutottak célkikötőikbe.

Roosevelt terve a jövőbeni Németországról. (Forrás: wikipedia.de)

A brit miniszterelnök szavaira reagálva Sztálin inkább azt javasolta, minden jövőbeni hadművelet alapjának az észak-franciaországi hadműveletet tegyék, erre összpontosítsák erőiket, minden más térben végrehajtott hadmozdulat csak az ellenség megtévesztése érdekében történjen. Ugyanakkor fokozott érdeklődést kezdett mutatni a dél-franciaországi partraszállás iránt (Anvil-hadművelet), amelyet szerinte össze lehetne kapcsolni az Overlord-hadművelettel, annak nagyobb sikere érdekében.

Churchill védte a perifériákon végrehajtott hadmozdulatokat, mondván a La Manche-csatornán való átkelésig még hat hónap van hátra, ennyi időt hanyagság kihasználatlanul hagyni. Róma elfoglalását komoly fegyvertényként lehet majd felmutatni. Ezzel szemben a tétlenség csökkenti a katonák lelkesedését, személyét pedig szemrehányások érnék a parlamentben. Szerinte a jelenlegi kudarcot nagyrészt hét hadosztálynak Dél-Angliába történő kivonása okozta.

Hozzá kell tennünk, a Churchill felvázolt alternatíva nem egyenértékű az Overlord teljes törlésével, legfeljebb néhány hónapnyi elhalasztásával. Churchill többször kihangsúlyozta, a javasolt vállalkozásokban csak az Overlordot nem érintő, azon kívül fennmaradó egységeket és eszközöket vetnek be.

Roosevelt rövid ideig eljátszott az Adriai-tenger északkeleti medencéjében végrehajtott partraszállás gondolatával, ahonnan a hegységek közi szűk medencében előrenyomulva a Nyugat-Magyarországon keresztül megközelítik Bécs városát. Hirtelen támadt ötlete zene volt Churchill füleinek és valószínűleg a legjobban saját kíséretének vezérkari tagjait lepte meg vele. Azonban határozottan leszögezte, ellenez minden halogatást az Overlorddal kapcsolatban.

Churchill visszavágott, szerinte a szövetséges csapatok előnyös pozíciókat foglalnak el Olaszországban, amelyeket hiba lenne feladni, csupán azért, hogy az eleve eltervezett 1944. májusi időpontban indulhasson el egy bizonytalan kimenetelű észak-franciaországi invázió. Mivel a vita holtpontra jutott, katonai szakértők hatáskörébe utalták át a felmerült hadműveleti kérdések megvitatását. A konferencia folytatását másnap délutánra halasztották.

A tanácskozás életében az egyeztetésekkel teli napokat esti fogadások követték, amelyeken a beszélgetések sokkal oldottabb légkörben folytak. Az első este házigazdája Roosevelt lett. Az Elnök az otthonról magával hozott, Fülöp-szigetekről származó szakácsának főztjével kedveskedett vendégeinek.

A november 29-én délelőtt összeült katonai értekezlet a politikusok álláspontját visszhangozta. A tanácskozáson az angol részről Sir Alan Brooke vezérkari főnök és Charles Portal légi főmarsall, amerikai oldalról William D. Leahy admirális és George Marshall vezérkari főnök, valamint a szovjetek delegáltja, Vorosilov marsall vett részt. Brooke amellett érvelt, a földközi-tengeri erőket minél hasznosabban szeretnék foglalkoztatni, ezért folytatnák az olaszországi támadásokat, de a terepviszonyok a védőknek kedveznek, így a tenger felől kell majd a hátukba kerülniük. A partraszálláshoz deszanteszközökre lesz szükségük, főként járműveket és harckocsikat elbírni képes szállítóhajókra. Korlátozott mennyiségük folytán az Overlord körülbelül 2–3 hónapnyi halasztást szenvedne. Azonban a késlekedés valójában haszonnal kecsegtet, ugyanis jelentős német erőket kötne le, amelyeket különben a hadvezetés francia földön vetne be. Élesen kritizálta az Anvilt, meglátása szerint az északi és déli partszakaszok közti óriási távolság miatt lényegében itt két különálló hadműveletről van szó. Ezért kivitelezhetetlen közöttük mozgatni a tartalékokat. Az erők megosztása miatt egyik sem képezhetne döntő számbeli fölényt és vereséget szenvednének.

Marshall tábornok szerint bár fokozták a haditermelést, és ennek látványos eredményei vannak, jelen pillanatban kevés mennyiségű deszanteszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy egyidőben több partraszállási hadműveletet valósítsanak meg. Ezért mindenképpen választaniuk kell a lehetséges célpontok között. Az Overlordra kijelölt terület előnye éppen abban rejlik, hogy a hajóknak kisebb távolságon kell átkelniük a bázisok és a bevetési terület között, valamint a repülőgépek is több időt tartózkodhatnak a légtérben a célpontjaik felett.

Brooke erre reagálva azt mondta, az Overlord sikeréhez már most meg kell kezdeni az eszközök Angliába való átcsoportosítását, ami az Itáliában lévő pozíciók feladását jelentené. Ő viszont szeretné a német hadsereg lekötöttségét megőrizni. Amennyiben harcérintkezésben maradnak az ellenséggel, megelőlegezhetik a szovjet hadsereg vagy az Overlord sikereit.

Ugyanezen a napon a tárgyalásokat megelőzve Churchill átadta Sztálinnak VI. György angol király ajándékát, egy drágakövekkel kirakott díszkardot. A nemes tárgyat Sztálingrád lakosságának címezték a város ostromakor tanúsított hősiességük jeleként.

teheráni
VI. György ajándéka Sztálinnak (forrás: wikipedia.en)

A küldöttségek 16 órakor folytatták munkájukat. Sztálin rákérdezett, ki lesz az Overlord hadművelet főparancsnoka. Miután azt a választ kapta, még nem jelölték ki a személyét, pesszimizmusának adott hangot az egész hadművelettel kapcsolatban. Churchill azzal magyarázta a hiányosságot, a konferencián kialakított stratégia alapján döntenek a főparancsnok személyéről. Ígérete szerint két héten belül megnevezik, ki lesz az.

Egyébként a tárgyalások hangulata az előző napot idézte, Churchill a Balkánra történő benyomulást latolgatta, Törökország feltételezett jövőbeni belépésére építve. Az olaszországi harcok folytatásához nélkülözhetetlen szállítóeszközökkel kapcsolatban felajánlotta, az Indiai-óceánról hozatja át azokat. Kétségeit fejezte ki az Overlordot hetekkel megelőző Anvil-hadművelettel kapcsolatban, amelyet ha a főerőknél kevesebb hadosztállyal indítanának meg, a németek könnyen a tengerbe szorítanak és felszámolnak.

Sztálin ennek ellenére az észak- és dél-franciaországi partraszállások kombinációit javasolta. Felhívta kollégái figyelmét, az Overlord 2–3 hónapos késése esetén valósul meg, az időjárás romlása lehetetlenné teszi nagyobb mértékű területi foglalásokat. A vita egészen odáig fajult, hogy Sztálin Churchillnek szegezte a kérdést, hisznek-e egyáltalán az angolok az Overlord sikerében? Churchill azt válaszolta, amint vázolt feltételei teljesülnek, őt semmi sem tántoríthatja el a csatornán való átkeléstől. Elképzelése szerint a németek nem rendelkezhetnek a Észak-Franciaországban és Németalföldön 12-nél több hadosztállyal, valamint az inváziót követő két hónapon belül sem dobhatnak át 15-nél több hadosztályt. Az Elnök hallani sem akart az Overlord bármilyen okból történő elhalasztásáról. Márpedig a kisebb erőlekötő támadásokat, ha sikerrel járnak, tovább kell fejleszteni. Rosszabb esetben a vártnál nagyobb veszteségeket szenvednek. Mindkét helyzetben az előre tervezettnél nagyobb mennyiségű utánpótlást igényelnek, emiatt az Overlord időpontját lehetetlen tartani.

Az aznap esti vacsorán Sztálin kimutatta igazi arcát, amikor megjegyezte, a németek jelentette jövőbeni veszélyt örökre el lehetne hárítani az ország elitjét jelentő 50 ezer katonatiszt és műszaki szakembert likvidálásával. Roosevelt belement a játékba és viccelni próbált, a kivégzendők számát 49 ezerre „mérsékelte”. Churchill képtelennek bizonyult türtőztetni magát és felháborodottan jelentette ki: „Inkább vigyenek ki most rögtön a kertbe, s lőjenek le menten, semmint, hogy ilyen gyalázattal szennyezzem be a magam és a hazám becsületét.” Majd részéről befejezettnek tekintette az étkezést, tüntetően felállt az asztaltól és a szomszéd szobába távozott. „Még egy percet sem töltöttem ott a félhomályban, amikor hátulról megveregették a vállamat: Sztálin állt ott Molotovval, szélesen mosolyogva mindketten, s bizonygatva, hogy csak tréfálkoztak, és meg sem fordult a fejükben, hogy én komolyan gondolom a dolgot.” Churchill a kérésnek engedve visszatért az étkezőbe, de Katyn árnyékában már tisztában volt vele, Sztálin nagyon is képes ilyen szörnyűséges gaztettek elkövetésére.

November 30-án Churchill az előző napi félreértéseket elsimítandó, felkereste Sztálint és megpróbálta meggyőzni, számára éppen annyira fontos az Overlord, de próbálja megérteni a brit álláspontot is. Egyáltalán nem lelkesedik az amerikaiak jövő márciusi terve iránt a Bengál-öbölben, ami a szállítókapacitások leterhelése miatt ugyancsak hátráltatja az Overlordot. Igyekezett megnyugtatni, országa készül a La Manche-on való átkelésre és valóban fontosnak tartja a főparancsnok mielőbbi kinevezését is, ami elsősorban az Elnökön múlik. „Ha most levenném az ingemet, látnák, hogy tele vagyok sebekkel, amiket akkor szereztem amikor hason csúsztam Sztálin előtt. Csakis az ország érdekében teszem ezt, semmi másért” – emlékezett vissza.

Sztálin válaszában figyelmeztette, az Overlord elmaradása óriási morális károkat okozna a szövetségesek viszonyában. Csalódást keltene a Vörös Hadsereg soraiban és fokozódna az elhagyatottság érzése, ami a virágnyelven azt jelentette, nem zárhatná ki a németekkel kötendő különbékét sem.

Az amerikai vezérkar véleménye szerint a perifériákon folytatott hadműveletekkel lehetetlen elérni Németország fegyverletételét, a csapást egyenesen a birodalom szívére mérjék. Ehhez a lehető legközelebb lévő ponton kell támadni, ami Észak-Franciaországban van. Egyben a legnagyobb mértékű megtakarítást jelenti élőerőben és anyagi javakban is. A sikeres invázió után megindulnak a Rajna folyó és a legjelentősebb ipari centrum, a Ruhr-vidék felé. A hadműveleteket Európában gyorsan be kívánták fejezni, hogy utána teljesen a csendes-óceáni térségre koncentrálhassanak.

Az Elnök nem kívánta egyszerre több területre szóló kötelezettséggel terhelni országát. Igencsak kétségesnek látszott, mennyire lehetne elfogadtatni a hazai közvéleménnyel egy balkáni szerepvállalást. A szövetségesek előtt tornyosuló feladatok elvégzése és a Sztálinnal meglévő kedvező viszonyának további fenntartása érdekében nem kívánta kiélezni az ellentéteket a britek földközi-tengeri uralmának átmentése miatt. Véleménye szerint a Balkánon elegendő, ha a velük együttműködő nemzeti erőket fegyverzik fel és ők folytatnak harctevékenységet a megszállók ellen. Koncepciója szerint az európai diadal után kivonja csapatait az öreg kontinensről. Azonban abban az esetben, ha mégis hosszabb távú kötelezettségeket kell vállalnia, szívesebben teszi meg a leginkább iparosodottabb területeken, mint a Balkán elmaradott, nemzetiségi torzsalkodásokkal átszőtt térségében, ahol a demokratikus intézményrendszer alapjai is hiányoznak.

Sztálin a Vörös Hadsereg hadműveleti területétől minél távolabb kívánta tartani a nyugati szövetségeseit. Szálljanak partra Nyugat-Európában, amíg csapatai elözönlik Közép- Európát és a Balkánt. Elképzelése szerint a Szovjetunió biztonságát kommunista vezetésű országokból kialakított övezet szolgálná a legnagyobb mértékben.

Mivel Roosevelt és Sztálin egyetértett a partraszállás helyszínét illetően, Churchillnek engednie kellett és partnereihez alkalmazkodni stratégiai kérdésekben. Az Elnök a november 30-i villásreggelin közölte Sztálinnal, a katonai szakértők bevonásával tartott második ülésen újra kiértékelték az előttük álló lehetőségeket és az Overlord-hadművelet kapja a legnagyobb prioritást. Megvalósítását 1944 májusára tűzik ki. Az ezzel nagyjából egyidőben tervezett dél-franciaországi partraszállás részleteit a szállítóeszközök aktuális mennyisége határozza majd meg.

teheráni
A konferencia emlékezete az évforduló alkalmából kiadott orosz bélyegen. (Forrás: wikipedia.en)

Sztálin elégedett volt az eredménnyel és ígéretet tett, az invázió idejére a Vörös Hadsereg keleten offenzívát készít elő, megelőzendő, a németek erőket csoportosíthassanak át a partokon megkapaszkodó szövetséges katonák visszaszorítására.

Churchill látta, Roosevelt mennyire jól megtalálja a közös hangot a leglényegesebb kérdésekben Sztálinnal, miközben őt az idejétmúlt gyarmati rendszer védelmezőjének tekintik. Azt is észrevette, egyre kevésbé számíthat az Elnök személyes támogatására. Hazája a kezdetektől keményen állta a sarat a náci Németországgal szemben, most mégis a nagyhatalmak közti erősorrendben legjobb esetben már csak a harmadik helyet foglalja el. „Teheránban ébredtem rá első ízben, hogy milyen kicsi ország is vagyunk”, mondta a liberálisok későbbi elnökének.

Az aznap rendezett búcsúvacsorán az előző estével ellentétben már sokkal kellemesebb hangulat uralkodott, a három vezető közül ezúttal Churchillen volt a sor, hogy az est házigazdájának szerepét betöltse, ráadásul hatvankilencedik születésnapját is ünnepelte. Roosevelttől egy perzsa porcelánvázát kapott ajándékba. A két különböző ideológia kölcsönös udvarlása a pohárköszöntők végtelennek tűnő sorában érte el csúcspontját. Az egész életében élesen bolsevik-ellenes miniszterelnök a „proletár tömegekre”, míg a nemzetközi munkásmozgalom nagy vezére a Konzervatív Pártra ürítette poharát. Churchill lánya, Sarah, aki elkísérte apját Teheránba így emlékezett Sztálinra: „félelmetes figura azokkal a vágott, medveszemeivel, de meglehetősen jó hangulatban volt.”

Churchill, annak ellenére, hogy alulmaradt a hadászati kérdésekről folytatott vitákban, örömmel nyugtázta:

„Talán hajnali kettő is elmúlt már mire elbúcsúztunk. (…) Kimerülten, de elégedetten tértem nyugovóra, abban a biztos tudatban, hogy ezen az estén csupa jót cselekedtünk. Boldog születésnap volt annyi bizonyos.”

December elsején, a tanácskozások zárónapján a finnekkel kötendő fegyverszünet, valamint az újjászülető Lengyelország és a legyőzött Németország jövőbeni sorsa kerültek terítékre. Sztálin megjelölte, mit kell tennie Finnországnak a háborúból való kilépés érdekében. Nem rejtette véka alá, szeretné visszaállítani az 1940-es moszkvai békeszerződésben meghúzott határokat, a jóvátételt természetben kívánta behajtani, fát, papírt kért Helsinkitől. A lengyelekkel szemben ugyanígy el akarta ismertetni a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka alapján kialakított határokat. Tárgyalópartnerei úgy gondolták, kompenzációként Németország rovására a lengyeleknek juttatják Pomerániát és Sziléziát. Churchill az asztalon három gyufaszál segítségével modellezte Lengyelország nyugatra tolását. A fenti bejelentéseken túl Sztálin igényt tartott Kelet-Poroszország egy részére, benne Königsberg városára, arra hivatkozva, a Szovjetuniónak szüksége van meleg-tengeri kikötőre. Molotov pedig az olasz kereskedelmi- és hadiflotta egymás közötti felosztását sürgette.

Mivel senkinek sem állt érdekében egy egységes és erős Németország létezése a háború után, már Teheránban különböző nézetek csaptak össze arról, hogyan gyengítsék meg gazdaságilag és katonailag az államot, megelőzve egy újabb háború német földről való kiindulását. Roosevelt öt független kisállam kialakításának ötletét dobta fel, miközben a Kieli-csatorna Hamburg városával, a Ruhr- és Saar-vidék nemzetközi ellenőrzés alatt állna. Churchill főként a porosz területeket büntette volna meg mint a militarizmus szellemének szülőhazáját. A tőle leválasztott délnémet tartományokból, Ausztriával és Magyarországgal megtoldva pedig külön országot formált volna ki. Sztálin ebben a kérdésben is Roosevelttel értett egyet, mondván az öt kisállamra darabolt Németországot hatásosabban lehet ellenőrizni, elszigeteltségét konzerválni. Az újraegyesülési szándékot akár katonai erővel kell megakadályoznia a győzteseknek. Ausztria megérdemli a külön állami létet, a dunai monarchiára emlékeztető, mesterségesen összegyúrt régiókat nem tartotta logikus lépésnek.

A négynapos tárgyalássorozat legnagyobb nyertese a szovjet kormányfő volt. Sikerült elérnie, hogy Churchill meghátráljon. A nyugati szövetségesek inváziója, sőt a kisegítő melléktámadás is a kontinens ellenkező felében, a Vörös Hadsereg hadműveleti területétől távol valósul meg. Tárgyalópartnerei a Szovjetunió számára előnyös, Lengyelországgal történő határkiigazításra vonatkozóan sem emeltek kifogást. Lényegében megkapott mindent, amire vágyott, ellentételezésként ígéreteken kívül végül is nem adott semmit.

Churchill túlontúl érzett optimizmusának adott hangot miniszterelnök-helyettesének, későbbi utódának, Clement Attle-nek küldött táviratában:

Nagyszerű napunk volt itt és a Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok talán soha nem voltak még ennyire barátiak és meghittek. Minden háborús tervben egyetértésre jutottunk és mindent egyeztettünk.”

Churchill és Roosevelt visszautazott Kairóba, ahol folytatták a félbemaradt konferenciát. Egyezségre jutottak a Bengáli-öbölben terveztett partraszállás törlésében, mivel racionálisabbnak tartották, ha az így felszabadult erőforrásokat európai célpontokra koncentrálják. Churchill meghívta Ismet Inönü török elnököt, hogy rábírja a háborúba való belépésre, sikertelenül.

A Teheránban tett ígérethez híven, december 5-én főparancsnok került az Overlord-hadművelettel kapcsolatos előkészületek élére, Dwight D. Eisenhower tábornok személyében, aki addig a Földközi-tenger medencéjében zajló hadműveleteket irányította. Helyére az angolok Maitland Wilsont jelölték, ilyen módon elválasztva egymástól az atlanti és mediterrán térséget.

Churchill reményeivel ellentétben az olaszországi hadjárat továbbra is akadozott, Rómába csak 1944 júniusában vonulhattak be katonái. Az 1944 májusára kitűzött észak-franciaországi partraszállást a csatorna körzetében tomboló viharok miatt el kellett halasztani és majdnem ugyanez ismétlődött meg egy hónappal később. Azonban Eisenhower kiváló érzékkel indulást parancsolt. 1944. június 6-án a híres „D-nap”-on az angol, amerikai, kanadai és szabad francia erők megvetették lábukat Normandiában. Elkezdődött Nyugat-Európa felszabadítása. Ugyan 1944 augusztusának közepén a szövetségesek dél-franciaországi partraszállása a kollaboráns Vichy-rezsim gyors összeomlását idézte elő, stratégai jelentőséggel kevésbé bírt, inkább arra volt alkalmas, hogy erőforrásokat vonjon el a fontosabb hadszínterekről. A Vörös Hadsereg 1944. június 23-án indította meg a napóleoni háborúk egyik híres hadvezéréről, Bagratyionról elnevezett hadműveletét, amelynek eredményeként megtisztították a Szovjetunió teljes területét a Wehrmacht csapataitól.

A történetírás a Teheránhoz képest másfél évvel később tartott jaltai konferenciát őrizte meg emlékezetében úgy, mint azokat a napokat, amikor eldőlt Európa kettéosztása. Valójában amint láttuk, a hadműveleti területek 1943 végi kijelölése előrevetítette a későbbi befolyási övezetek kiterjedését. Másrészt számos, a háború utáni rendezésről szóló eszmecsere világított rá a győztesek néhol egymást is keresztező hatalmi érdekeire. Való igaz, ezekben a kérdésekben végleges döntés egyelőre nem született, az útjára indított folyamatokat mégsem lehetett már visszafordítani és Jalta csak rájuk ütötte hitelesítő pecsétjét.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

Beevor, Antony: A második világháború. Gold Book, Debrecen, 2013.

Berezskov, Valentyin: Tolmács voltam Teheránban. Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1972.

Churchill, Winston S: A második világháború. II. kötet. Európa Könyvkiadó Budapest, 1999.

Jenkins, Roy: Churchill II. kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Keegan, John: A második világháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Krausz Tamás: Sztálin élete és kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2003.

Rees, Laurence: Hitler és Sztálin. A két zsarnok és a második világháború. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2023.

Roberts, Andrew: Churchill. Kéz a kézben a sorssal II. kötet. Alexandra Kiadó, Budapest, 2020.

Radzinszkij, Edvard: Sztálin. Európa Könyvkiadó, Budapest 1998.

Surányi Róbert: Churchill élete és kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2004.

Taylor, A. J. P.: A második világháború képes krónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Teherán, Jalta, Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1972.

Ezt olvastad?

Ahogyan azt előző cikkünkben bemutattuk, hosszas előkészületek után, 1943 nyarán Hitler hadserege megindította offenzíváját a végtelen délorosz sztyeppén annak érdekében,
Támogasson minket