Film és propaganda – Szergej Mihajlovics Eisenstein
A média propagandisztikus felhasználása az első világháború során világméretűvé vált. A háború második felétől egyre fontosabb szerepet kapott egy új műfaj, a film. Erejére a totalitárius rendszerek vezetői hamar felfigyeltek, így Szovjet-Oroszországban is, ahol kiemelt műfajként kezelték. A szovjet filmipar legnagyobb hatású alkotójának Szergej Mihajlovics Eisenstein számít, akinek pályája jól tükrözi a sztálinista propaganda irányváltásait.
A rendező 1898. január 23-án, Rigában született értelmiségi zsidó család sarjaként, amely meghatározta fiatalkori tanulmányait. Már gyermekként folyékonyan olvasott oroszul, angolul, németül és franciául, majd mérnök apja nyomdokaiba lépve a természettudományos beállítottságú rigai Realschuléban tanult. Szabadidejében az általa alapított színjátszókörben tevékenykedett, emellett karikatúrákat készített. Gyerekkora tehát nem sokban különbözött a cári éra más értelmiségi családjaiban megszokottaktól.
1915-ben Pétervárra költözött, hogy megkezdje mérnöki tanulmányait. Az iskola mellett autodidakta módon tanulmányozta a reneszánsz művészetet, illetve megismerkedett a szentpétervári színházak által sűrűn foglalkoztatott Meyerhold művészetével, aki darabjainak megrendezésekor arra törekedett, hogy előadásai tökéletes szintézisét képezzék a klasszikus színjátszásnak és a modern megközelítésnek. Mindez óriási hatással volt az ifjú Eisensteinre.
Az 1917 februárjában bekövetkező fordulat Szentpéterváron érte. A tizenkilenc éves ifjút sok kortársához hasonlóan magával ragadta a forradalmi hevület. Politikai karikatúrákat készített, melyek rendre megjelentek a pétervári magazinokban. Belépett az önkéntes milíciába, illetve mérnökhallgatóként az orosz hadsereg műszaki alakulatában is szolgált. 1918 tavaszán önkéntesként csatlakozott a Vörös Hadsereghez. A kitörő polgárháború más családokhoz hasonlóan az Eisensteineket is megosztotta. Apja, a felső értelmiség és a tisztikar jelentős hányadához hasonlóan a fehérekhez csatlakozott, majd a vörösök győzelme után emigrált. Az ifjú Eisenstein 1920-ig szolgált katonaként, majd a Vörös Hadsereg parancsnoki iskolájában kezdett tanulni. Moszkvába költözött, majd csatlakott egy munkásszínházhoz díszlet-, és jelmeztervezőként. Első komoly sikerét itt érte el Jack London A mexikói című darabjának színpadra állításával, amely megnyitotta az utat számára Meyerhold experimentális színházi műhelyébe. A legtöbb moszkvai művészi csoportosulás közös jellemzője volt, hogy elutasították a tradicionális „magaskultúrát.” Lerombolásával és helyette új építésével kívánták a forradalom ügyét szolgálni. A fiatal művészek ilyen módon csatlakoztak a rendszerhez, amely komoly hasznukat látta. A filmnek és a színháznak kiemelt szerepe volt, mivel Lenin igen hatékony propaganda-eszközt látott bennük.
Eisenstein tanulmányai a commedia dell’arte terén 1923-ban, A bölcs színpadra állításakor térültek meg. Majd a bemutató nagy sikerére való tekintettel lehetőséget kapott egy rövidfilm elkészítésére. Ez lett a Glumov naplója (1923), egy paródia a híradókról, melynek hőse olyan groteszk átalakulásokon ment át, amely előre vetítette első nagyjátékfilmje, a Sztrájk (1924) metaforáit. Filmkészítői karrierjére A bölcs más szempontból is hatást gyakorolt. A darab egy Osztrovszkij-mű újragondolása volt, melyet hatásos cirkuszszerű jelenetek sorozataként épített fel. Az ilyen sokkoló jelenetek összeszerkesztése kiválóan alkalmas volt arra, hogy a közönség figyelmét a rendező által elképzelt irányba terelje.
A módszert 1923-as manifesztumában attrakciós montázsnak nevezte el. Griffith filmjeinek, Lev Kulesov montázs-kísérleteinek és Esfir Shub újraszerkesztési technikáinak tanulmányozásai során meggyőződött arról, hogy egy moziban az idő és a tér manipulálása új jelentésekhez vezet, főleg, ha direkt összefüggést nem mutató jeleneteket állít szembe egymással. Eisenstein ebben az időben úgy gondolta, hogy az a feladata, hogy művészként vegye ki a részét az új rendszer felépítésében. Buzgón tette magáévá a nézetet, hogy a film, mint médium a leghatékonyabb eszköz a kommunista propaganda szolgálatában. Mind a folyamatos meséről, mind az egyénített jellemekről lemondott. Az osztályharcot akarta ábrázolni, ezért minden alak szerepe az ebben betöltött helyére szorítkozott. Mindazonáltal a Sztrájkot nem tekinthetjük pusztán propagandafilmnek, hiszen egyúttal innovatív művészeti munka is egyben.
A film pozitív megítélése után öt másik rendezővel együtt azt a megbízást kapta az állami Goszkino filmvállalattól, hogy az 1905-ös forradalmi felkelés huszadik évfordulójára forgasson egy filmet. Ez lett a Patyomkin páncélos, amelyet 1925. december 23-án mutattak be a moszkvai Nagyszínházban, és kitörő sikert aratott. Eredeti forgatókönyve szerint a film a cári Oroszország különböző pontjain történt forradalmi eseményeket mutatta volna be, ezért Eisenstein Leningrádon kezdte meg a munkát. Később, az odesszai forgatás során döntött úgy, hogy az egész filmet a Patyomkin nevű csatahajón kitört lázadásnak fogja szentelni. Döntéséhez nagyban hozzájárultak a látványos forgatási helyszínek a kikötővárosban, főként a széles lépcső. A film cselekménye nagyjából híven követi a való történelmi eseményeket, a tragikus véget azonban nem mutatja be, mely szerint a felkelőket később elfogták. A filmben – ahogy a Sztrájkban sem voltak – nincsenek egyénileg kidolgozott jellemek. A film hőse maga a tömeg, melyből a rendező csak egyes típusokat emel ki. A pontosan megszerkesztett film az öt felvonásos antik tragédia felépítését követi. Elemei az előkészítés, a bonyodalom, a tetőpont, a katasztrófa, a helyzet feloldása. Ezeket a részeket itt köztes címsorok különítik el. Mindegyik felvonás végén van egy határvonal, melynél a filmen uralkodó hangulat az ellentétébe csap át: a közömbösség forradalmi lendületbe, a szolidáris részvét gátlástalan agresszióba. A film óriási sikert hozott, Eisenstein elismert rendező lett hatására.
Következő filmjét, az Októbert az 1917-es forradalom tizedik évfordulójára forgatta. A két film elkészítése között nem sokat törődött a napi politikával, és ennek meg is lett az eredménye. Az Októbert csak 1928-ban engedték bemutatni, ugyanis törölni kellett belőle azokat a részeket, amelyekben az időközben száműzött Trockij szerepelt. Az elhalasztott bemutatón túl más problémák is adódtak. Kritikusai szerint filmje túl elvontra sikerült. Ez politikai okokra vezethető vissza. A húszas évek második felétől a bürokratizmus a kultúrát hatalmi-politikai kérdésként kezelte. Átlátták, hogy a tömegízlést sokkal inkább kiszolgálják az amerikai filmipar technikáit és stílusát követő alkotások a forradalmi újításoknál. A művészektől tehát már nem forradalmi elképzeléseket, hanem a hatalom kiszolgálását várták el.
Eisenstein az Októberrel párhuzamosan egy másik filmen is dolgozott, melyet 1929-ben mutattak be Régi és új címen. A film a mezőgazdaság kollektivizálását mutatta be, bírálatot sem mellőzve, ezért a kritika még súlyosabb hangokkal írt róla, mint az Októberről.
Bemutatójakor Eisenstein nem tartózkodott Moszkvában. 1929-ben külföldi tanulmányútra indult, melynek során főként a hangosfilm fortélyait akarta elsajátítani. 1930-ban kezdte forgatni a Que viva Mexico című filmet, azonban befejezése előtt Sztálin hazarendelte. 1932-es visszatérésekor teljesen más légkör várta, mielőtt elutazott. Még Sztálin személyi hatalmának megszilárdulása előtt távozott, hazaérkezésére pedig Sztálin letört mindenkit, aki szemben állt újonnan meghirdetett, a Nyugat utolérését megcélzó politikájával. Eisenstein talán nem véletlenül kapott idegösszeomlást hazatérése évében.
A Que viva Mexico kópiáit elkobozták tőle, és 1935-ig nem kapott forgatási engedélyt. Ekkor láthatott neki a Bezsini rét című alkotásnak, amelyet a cenzúra rögtön elkészülte után betiltott. Első változatát az egyházellenes propaganda aktuális enyhülése miatt, a másodikat pedig túlságosan forradalminak tartották. Harmadik változatot már nem készített.
Következő filmjében, a Jégmezők lovagjában szakított minden korábbi elképzelésével, helyettük a hatalom elvárásainak megfelelő munkát tett le az asztalra. A Jégmezők lovagja neves színészekkel leforgatott monumentális történelmi dráma, amely Alexander Nyevszkij teuton lovagok fölött aratott győzelmét dolgozza fel. Az alkotás meghozta a hiányolt sikert Eisenstein számára, mind a közönség, mind a hatalom részéről. 1939. február 1-én a Lenin-díjat is megkapta, nem utolsósorban azért, mert filmjének németellenes mivolta az aktuális politikai légkörben kivívta a pártvezetés tetszését – majd szintén az aktuálpolitika miatt az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum után a filmet polcra tették, s csak az 1941-es német támadáskor vették elő újra.
Ezzel párhuzamosan megbízták, hogy készítsen el egy, még az előzőnél is nagyobb szabású történelmi filmet. Ez lett a három részesre tervezett Rettegett Iván. Az 1943-ban elkészült első rész viharos sikert aratott. Ivánt, mint Oroszország egységét jelképező figurát mutatta be, így könnyű volt a háborút irányító Sztálinnal azonosítani. A rendező Sztálin-díjat kapott alkotásáért. A film második része, amely már a cári terrort mutatta be, 1946-ban készült el. A cenzúra pontosan azért tiltotta be, amiért az első részt megjutalmazták: a Sztálinnal való párhuzam miatt.
A betiltás után a harmadik rész már készen levő snittjeit megsemmisítették. Eisenstein túl gyenge volt azonban, hogy újra kezdje a forgatást. Egészségi állapota már nem volt jó. 1948. február 11-én szívinfarktust kapott, amelyből nem gyógyult fel.
Hogyan értékelhetjük Eisenstein életét? Fiatal korában csatlakozott a bolsevikokhoz, a forradalomban a művészet kiteljesedését keresve. 1923-as rövidfilmje, majd első két nagy filmje 1924-ben és 1925-ben komoly siker volt. Utána jövő filmjeit vagy agyonkritizálták, vagy nem engedték befejezni, vagy betiltották, egészen 1938-ig. Utolsó három filmje gyökeresen eltér a koraiaktól, alkalmazkodva az átalakult elvárásokhoz, de a Rettegett Iván második részével ez sem sikerült. Nem értékelhetjük tehát egyértelműen a sztálinista propagandát kiszolgáló művészként, ugyanakkor kommunista elköteleződését sem vonhatjuk kétségbe. Művészeti hatását tekintve azt mondhatjuk, hogy munkásságával tevékenyen hozzájárult a film formanyelvének kialakulásához, így megkerülhetetlenné vált az egyetemes filmtörténetben.
Szőts Zoltán Oszkár
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
Díjátadó, Konferencia, Publikáció - Amit a Délvidék Kutató Központ januárra ajánl
A Délvidék Kutató Központ koordinálásával, több társszervezővel együtt 2015. január 23-án Szegeden, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Akadémiai Bizottság székházában Fejezetek a Délvidék múltjából címmel konferenciát szervez. A részletes felhívás […]