Formai elegancia, melodrámák és szerelmi történetek – 100 éve született Franco Zeffirelli

A firenzei származású Franco Zeffirelli a 20. századi filmművészet egyik legjelentősebb filmrendezője volt. Olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint A makrancos hölgy (1967), a Rómeó és Júlia (1968), Napfivér, Holdnővér (1972), Hamlet (1990), Jane Eyre (1996) vagy például a Callas Mindörökké (2002). Munkássága során a legnevezetesebb díjakkal illették filmjeit: többek között kapott Oscar-díjat, Golden Globe-díjat, illetve Arany Pálma-díjat. Rendkívül sokoldalú tehetség volt, aki a rendezései mellett az olasz politikában is szerepet vállalt.

1923. február 12-én született Firenzében a divattervező Alaide Garosi és a szövetkereskedő Ottorino Corsi törvénytelen gyermekeként, így nem vehette fel egyik szülőjének sem a vezetéknevét. Ezért édesanyja Mozart Idomeneo című operájából a híressé vált Zeffiretti lusinghieri (kecsegtető szellőcskék – a szerző) áriából választotta fiának a tévesen írt Zeffirelli nevet. Ez a névadás mintha megpecsételte volna sorsát, hiszen nem csak a film és a színház, hanem az opera világában is maradandót alkotott.

Zeffirelli csupán hatéves volt, amikor elveszítette édesanyját, majd firenzei emigráns angol hölgyek nevelésébe került. A Scorpioni néven ismertté vált pikírt humorú nők között töltött éveiről a Tea Mussolinivel (1999) című filmjében emlékezett meg a rendező. A firenzei Képzőművészeti Akadémián tanult, azonban a második világháború miatt meg kellett szakítania tanulmányait, partizánként harcolt és brit katonák tolmácsa lett. A háborút követően díszlettervezőként kezdett el dolgozni Luchino Visconti mellett, akinek a Vihar előtt (1948) forgatásán már az asszisztense volt. Az 1950-es években hosszú és problémás kapcsolat alakult ki közöttük, több évig együtt éltek Visconti római Via Salaria-i villájában. Viharos kapcsolatuk egészen Visconti 1976-ban bekövetkezett haláláig tartott. Zeffirelli csak évtizedekkel később, 2006-ban vallotta be önéletrajzi visszaemlékezésében a Viscontihoz fűződő érzelmeit.

1953-ban már színpadterveket és díszletet készített a milánói Scalában és az 1950-es években debütált rendezőként a színházban és a moziban egyaránt. A Scalában, az edinburgh-i King’s Theatre-ben, a londoni Covent Garden Royal operaházban, illetve a New York-i Metropolitan operaházban is bemutatták rendezéseit. Az igazi áttörést a világhírnév felé vezető úton azonban az 1960-as évek végén bemutatott két Shakespeare-feldolgozása hozta meg számára. Innentől kezdve a nemzetközi filmművészet figyelmének középpontjába került, ugyanis filmalkotásaiban ugyanúgy, mint az operarendezéseiben, megjelenik a reneszánsz és a barokk csodálata.

A filmjeiben az érzelmek megélése áll a középpontban, főhősei a boldogság megtalálásának érdekében pedig a társadalom és a vallás konvencionális kereteiből keresnek kiutat.

Feldolgozásaiban mindig pontosan rekonstruálta a helyszíneket, és rendszerint olyan témákat választott, amelyek erős érzelmi hatást gyakoroltak a közönségre.

Zeffirelli mindezek ellenére sohasem megy szembe konzervatív szemléletével, az Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér című film a kritikusok szerint a filmtörténet legszebb vallásos tárgyú műalkotása. Vallásos filmjeinek főművével, A názáreti Jézussal (1977) pedig az őszinte, megélt keresztény hitet vitte vászonra, amely a Mel Gibson rendezésében készült A passióig (2004) a filmtörténet legismertebb Újszövetség feldolgozása lett. A filmek mellett a katolikus közéletben is vállalt szerepet. 1974 decemberében ő felügyelte a Szentév megnyitó ünnepségének világméretű televíziós rendezését, ráadásul 2007-ben a nemrég elhunyt XVI. Benedek pápa filmes tanácsadója lett. A filmes sikerek ellenére azonban nem feledkezett meg színházi múltjáról, a milánói Scalában együtt dolgozott Plácido Domingóval a Bajazzók, a Parasztbecsület (1982), a Traviata (1983) és az Otello (1986) operafilmeken. Ezeket követően visszatért a filmvilágba, Az ifjú Toscanini (1988) után ismét egy Shakespeare feldolgozással állt elő: Mel Gibson főszereplésével készült el a Hamlet (1990) kritikusokat is megosztó formabontó filmje.

A katolikus közéleti szerepvállalása mellett a politikától sem maradt távol: 1994-ben a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia párt színeiben a cataniai választókerületben szenátorrá választották, majd 1996-ban újraválasztották. A Forza Italiával az 1999-es európai parlamenti választásokon is indult, de ekkor már nem szerzett elég voksot, majd ezt követően 2001-ben fejezte be a parlamenti tevékenységét.

1996 és 1999 között rendezte a Jane Eyre és az Egy tea Mussolinivel című ma már klasszikusnak számító filmeket. 1999 decemberében újfent a Szentév megnyitó ünnepségének televíziós forgatását vezette. 2002-ben rendezte meg a Callas Mindörökké című filmjét, amely Maria Callas görög származású operaénekesnő életét dolgozza fel. 2004. november 24-én II. Erzsébet királynő a Brit Birodalom Rendjével tüntette ki.

Franco Zeffirelli végül 2019. június 15-én reggel hunyt el a római Appia Anticán lévő villájában, négy hónappal kilencvenhatodik születésnapja után. 2019. június 18-án a Santa Maria del Fiore székesegyházban celebrált ünnepélyes temetést követően a rendező földi maradványait hazavitték szülővárosába, Firenzébe, hogy Cimitero delle Porte Sante műemléktemetőben lévő családi kápolnában helyezzék végső nyugalomra.

Zeffirellinek két örökbefogadott fia volt, Francesco és Luciano. Emellett közeli barátja volt Silvio Berlusconinak. Egyes genealógiai kutatások nyomán pedig kiderült, hogy maga rendező géniusz anyai ágon Leonardo da Vinci családjának leszármazottja volt.

Franco Zeffirelli a világ egyik leghíresebb olasz rendezője volt a 20. században, alkotásai mindmáig meghatározóak a filmszakma számára. Rendezőként a formai elegancia, a melodrámák és a szerelmi történetek érdekelték, amelyeket rendkívüli látvány érzékével és ízléssel vitt vászonra, nem mentesítve azokat a művészi túlzásoktól és esztétizmustól.

Tímár Csenge

Ezt olvastad?

Az elfeledett szereplő, amely hozzájárult az egységes Európához – Algéria

Az európai integráció gondolatát gyakran az európai civilizáció és sajátos történelme eredményének tekintik, azonban számos, a kontinensen kívüli szereplő is

X