Háborús emlékek – húsz év múltán

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Aki valamennyire ismeri a Nagy Háború hazai vonatkozásait, az biztosan hallotta vagy olvasta már Arz Artúr vezérezredes nevét. A Kossuth Kiadó gondozásában nemrég látott napvilágot az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó vezérkari főnökének emlékirata, amelynek eredetijét 1934-ben, a háború kirobbanása után húsz évvel Bécsben adták ki német nyelven, és amelyet 1942-ben Kisfaludy-Péter Elemér magyar fordításában olvashatott a hazai közönség. A mű az 1914-1918. A központi monarchiák harca és összeomlása címet viselte. Jelen, átdolgozott kiadás Ligeti Dávid munkája révén jut el az olvasókhoz. Ligeti, akinek 2019-ben a Kriterionnál Előre, Arz! főcímen publikált kitűnő életrajzáról Szőts Zoltán Oszkár írt alapos elemzést, a korábbi magyar fordítást az eredetivel egybevetve, illetve az anyag zárásaként Arz Artúr életének időrendi áttekintésével kiegészítve bocsátotta útjára a kötetet.

Arz Artúr: Harc és összeomlás. Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnökének emlékirata az első világháborúról. Budapest, Kossuth Kiadó, 2021, 265 oldal. (Kép forrása: lira.hu)

A halál küszöbén álló – a német nyelvű kiadást követően, 1935-ben elhunyt – nyugállományú vezérezredes memoárját az életrajz foglalja keretbe, hiszen az előszót jegyző Dr. Balla Tibor 17 oldalnyi terjedelemben foglalkozik Arz katonai pályafutásának és nagy háborús előmenetelének legfontosabb állomásaival. A kötet olvasása közben érdemes visszalapoznunk, hiszen a szerző csak nagyon ritkán ír az eseményekben játszott saját, nem elhanyagolható szerepéről.

Mielőtt a háború sorsdöntő eseményeinek taglalásába kezdene, a közel nyolcvan esztendős szerző fontosnak tartja kiemelni az uralkodó alakját. A visszaemlékezés rövid, ám annál lényegesebb, az egész emlékezés alaphangját megadó nyitó fejezetében Ferenc József császár és királyt békefejedelemnek nevezi, aki mindig is az európai béke megőrzésére törekedett, és csak ha az elkerülhetetlen volt, bocsátkozott harcba.

A következő nagyobb egység A háború okai, háborús felelősség címet viseli. Az okok Arz szerint egyértelműek: Franciaország törekvése Elzász-Lotaringia visszaszerzésére, Anglia világhatalmi pozícióféltése Németország megerősödése miatt, Oroszország nyugtalansága a Monarchia növekvő balkáni befolyása révén és mindezek tetejébe az erősödő oroszországi pánszlávizmus.

Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok portréja  (Hugo von BouvardHeeresgeschichtliches Museum)

 A hatalmi egyensúly szempontjából a Balkán-kérdés megoldása volt a legfontosabb feladat. A német-orosz érdekellentét a két nagy szövetség létrejöttéhez vezetett. Az események alakulásában döntő jelentősége Conrad von Hötzendorf vezérkari főnöknek és az őt a végletekig támogató Frigyes főhercegnek. Utóbbi, bár mind lényét, mind vérmérsékletét tekintve különbözött tőle, mindig Conrad oldalára állt, és minden esetben támogatta, még az orosz túlerő előretörésének megállításában is, amely megoldási módra a korszerűtlen német Schlieffen-terv rendíthetetlen végrehajtása miatt volt szükség, és amely, bár eredményes volt, körülbelül 350.000 fős, soha ki nem heverhető veszteséggel járt.

Az okok és előzmények számbevétele után Arz a következő 65 oldalon tárgyalja a háború öt esztendejét. Az 1914-es év kapcsán az elavult Schlieffen-tervet, a marne-i csodát és Szerbia mellékhadszíntérré válását emeli ki. Az esztendő Arz számára döntő fontosságú eseménye a Hindenburg, Ludendorff és Mackensen tábornokok nevével fémjelzett keleti fronthoz fűződik: a december 12-én, nyolcnapos véres küzdelem után az oroszok vereségével végződő limanowai csatában aratta első jelentős győzelmét.

1915 a gorlicei áttörés okán volt meghatározó év Arz számára. A májusi offenzíva során a VI. osztrák-magyar hadtest elfoglalta a környező hegyeket. A hónap végétől a hadtest kinevezett parancsnokaként, a német 11. hadsereg alárendeltségében harcolt August von Mackensen vezérezredes oldalán. A szerző a Kárpátok hős védőiről, az Uzsoknál az orosz betörést sikeresen megállító Szurmayról és a magyar honvédekről a legnagyobb tisztelet hangján szól, és megemlékezik egyebek mellett Przemyśl erődjének elestéről, valamint Olaszország hadbalépéséről is.

Az 1916-os esztendőre a Conrad és Falkenhayn között feszülő, egyre erősebb ellentét nyomta rá a bélyegét, amely a teljes szakításhoz vezetett. A verduni és a somme-i csata megmutatták a háború poklát. Közben a Monarchia csapatai Olaszországban nyomultak előre, a védők azonban az Isonzónál még tartották magukat, a Bruszilov-offenzíva pedig óriási veszteségeket eredményezett a keleti hadszíntéren. Ráadásul az arcvonal főparancsnoksága döntően német irányítás alá került. Szeptemberben Ferenc József elrendelte az egységes főparancsnoki irányítást, így a központi hatalmak és szövetségeseik legmagasabb szintű katonai vezetője a német császár lett. A 87 esztendős császár és király november 21-én elhunyt. A közben a háborúba belépett Romániát Mackensen visszaverte, december 6-i bukaresti bevonulása egyértelművé tette a helyzetet. Károly császár és király trónra lépése után megindultak az első béketapogatózások, de hamar kiderült, az antant hallani sem akar erről.  A december 31-i békeajánlatot elutasították. Ausztria-Magyarország eddigre már 3 milliós emberveszteséget szenvedett.

1917-ben megindult az Anglia térdre kényszerítését célzó korlátlan tengeralattjáró-háború. A kezdeti sikerek ellenére a várt végeredmény nem következett be, az USA viszont megszakította diplomáciai kapcsolatot a központi hatalmak államaival, majd hadba lépett. Közben a vezérkari főnökével éles konfliktusban álló Károly, aki Frigyes főherceg felmentése után a maga kezébe vette a hadsereg-főparancsnokságot, február végén menesztette Conradot, utódává pedig Arzot tette meg. Az új vezérkari főnök az isonzói offenzívában óriási lehetőséget látott, amelyet a közös főparancsnokság elmulasztott, mondván: a háborút csakis a francia hadszíntéren lehet eldönteni. Oroszország kilépésével, majd a breszt-litovszki béke 1918. márciusi aláírásával a keleti hadszíntérről nyugatra irányult a figyelem.

Az isonzói csaták sikerein felbuzdulva 1918-ban tehermentesítő támadás indult délnyugaton, de a hadmozdulat nem járt sikerrel. Arz komoly nézeteltérésbe került az uralkodóval, felmentését is kérte – eredménytelenül. A németek márciusban nagy támadást intéztek nyugaton a háború győzelmes befejezésére, de döntő ütközetet nem vívtak. Július végén az antant ellentámadásba ment át, és augusztus 8-án fordult a kocka. A német haderő alig fél év alatt 1,6 millió katonát veszített. Aligha számíthattak végső győzelemre. Károly császár és király, aki eleve megvetette a háborút, fenyegetve érezte a Monarchia és a dinasztia létét, ezért, német hozzájárulás nélkül, béketapogatózásokba kezdett. Ezek eredménytelen kimenetelét mindannyian ismerjük. Szeptember végén már maga Vilmos császár követelt fegyverszünetet és békét. A béketárgyalások alapjaként az antant Wilson amerikai elnök 14 pontját jelölte meg. Arz a fegyverszünetre törekedve minden előkészületet elrendelt. Ekkorra már – ahogy ő fogalmaz – a hadseregen úrrá lett az anarchia. Károly októberi manifesztuma sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az elkerülhetetlen véget súlyosbította, hogy míg a Monarchia csapatai a padovai fegyverszünet november 3-i aláírása után azonnal letették a fegyvert, az antant a szerződés rendelkezéseit csak másnap léptette életbe. „Ilyen módon jutottak százezrek az ellenség kezébe. […] – de a győzelem előbbre való volt, mint az emberiesség.” (101. o.)

A zárszóban Arz leszögezi: a hadsereg bizonyára nem hibás a történetekért. A nemzetiségek kirobbanó elégedetlenségéért a politikai izgatókat teszi felelőssé. „A hadsereg teljesítette kötelességét.  A birodalom bukásában nem hibás.” (113. o.)

Az 1935-ös német nyelvű kiadás borítója (Kép forrása: pictures.abebooks.com)

A kötet függelékében Visszaemlékezések és kiegészítések címmel jellemrajzokat, rövid leírásokat olvashatunk. Arz többek között saját hadvezéri működését is értékeli. Kiemeli Limanowát, Gorlicét, a kárpáti frontot, Mackensen diadalmenetét, Erdély felszabadítását, Conrad távozását, vezérkari főnöki kinevezését, a politikához való viszonyát. Magyarán: sokkal többet megtudunk róla ebből a mellékletnek szánt részből, mint magából a főszövegből. Végül foglalkozik az 1918 nyári osztrák-magyar támadásra vonatkozó kérdésekkel is. A mű végén nem maradhat el a hadsereg méltatása sem.

A kötetet a már említett időrendi áttekintés, valamint néhány oldalnyi képanyag zárja.

Talán a fentiekből is látszik, hogy az egyébként rövid visszaemlékezés rendkívül adatgazdag. Én magam kétszer fogtam bele az ajánló megírásába, mert először nem tudtam a közlendőket a terjedelmi keretek közé szorítani. Arz Artúr kötete nem pusztán egy történelemkönyv, és bár nem habkönnyű olvasmány, sajátos látásmódja, szerzőjének különleges helyzete miatt sok újat megtudhatunk belőle a Nagy Háborúról. Így hát a téma iránt csak nem régóta érdeklődők mellett a „feketeöves szakértők” és a kutatók is haszonnal forgathatják.

Váczi Márk

Ezt olvastad?

Ha videojátékok kapcsán szóba kerül a történelem, legtöbben a második világháború által ihletett játékokra asszociálnak. Ez nem véletlen, hiszen a
Támogasson minket