Hagyomány és megújulás: a Népiblog

A népi gondolat, a népi mozgalom a 20. századi magyar történelem sajátos jelensége volt. Az 1930-as évektől különböző világnézetű fiatalok vallották magukénak a népi eszmekör egy vagy több elemét, de 1945 után az irányzat háttérbe szorult, bár el nem tűnt. Utolsó felfutása a rendszerváltoztatás körül volt tapasztalható, hiszen a politikai átalakulás közben több párt is igyekezett profitálni a népi hagyományból (vagy legalábbis felemlegetéséből). Az érdeklődés azonban idővel tompult, mígnem az utóbbi években fiatal történészek sora fordult újra a szövevényes népi mozgalom felé, és publikált alapvető szakmunkákat a témában.

Papp István kezdeményezésére az egykor eleven, termékeny népi mozgalom egyre halványuló örökségét egy főként – de nem kizárólag – történészekből álló közösség kezdte újragondolni, bizonyos tekintetben megújítani és ami a legfontosabb, a szélesebb közönség számára fogyaszthatóvá tenni. A forma ennek megfelelően új, hiszen a szerzők a Népiblog oldalon teszik közzé hosszabb-rövidebb írásaikat. A Bartha Ákos, Paár Ádám és Péterfi Gábor szerkesztésében, a L’Harmattan kiadó gondozásában frissen megjelent Népiblog. Az elmúlt évek írásai (2014–2016) című kötet az itt megjelent szövegekből ad közre reprezentatív válogatást.

Adódik a kérdés, hogy van-e értelme „kinyomtatni az internetet”? A szerzők szándéka felől nézve bizonyára, hiszen a kötet olyanokat céloz, akikhez közelebb áll a hagyományos könyvformátum, és ezt az előszót jegyző Romsics Ignác meg is erősíti. További érv lehet, hogy a szerkesztők a kötetben csoportosították az írásokat, amelyek így új kontextusba kerültek, és így talán jobban megmutatkoznak a szerzőgárdát összetartó értékek. Felmerülhet persze, hogy az interneten megjelenő szövegek hiperhivatkozásai és az olvasók (értékes) hozzászólásai, párbeszédei teszik valóban kerek egésszé a műfajt, de ez esetben – sajnos/egyelőre – kevés a bejegyzéseket gazdagító olvasói kommentár, az elismerő megjegyzésekkel viszont nem fukarkodik a közönség.

A következőkben a tíz számozott fejezetet veszem sorra, de az áttekintésben – akárcsak az internetes tartalmak esetén – inkább csak szemezgetek a kilencvenhárom „bejegyzésből”, engedve a szubjektív érdeklődésnek.


A Népiblog c. kötet borítója

A Népiblog egyik vállalt célkitűzése, a népi mozgalom múltja, komplex gondolatiságból mi az, ami ma is megőrzendő (vállalható, képviselhető), és az, ami mára elavult vagy szalonképtelen, elvetendő. A válogatásban ebből kifolyólag nagy hangsúlyt kap a múlt, a hagyomány.

Az első fejezet Az I. világháború és Trianon címet viseli, ennek megfelelően a hangsúly a „régi Magyarország utolsó háborúján”, az ország belső viszonyain és a forradalmakon van. A felütés jelzés értékű: a kötet a népi mozgalom „szellemi atyjának” számító Szabó Dezsőtől indul, de az írások elsősorban a Nagy Háború társadalomtörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak. Olvashatunk komolyabb elemzéseket (Bartha Ákos és Veres Sándor elemzései), de előkerül Papp István egészen személyes hangvételű, családi története is. A népiség legszebb hagyományait folytatták a szerkesztők, amikor Paár Ádám (a „vörösterror/fehérterror” nyers leegyszerűsítés bonyolultságát mikroszinten tökéletesen érzékeltető) helytörténeti írása mellé beemelték az aszódi középiskolás diák, Ecker Olivér Ikladról szóló dolgozatát.

A következő kilenc írás bár önálló fejezetet alkot (Horthy-korszak és a II. világháború), nem válik el élesen az előző fejezettől. A Horthy-korszakban szökkent szárba és terebélyesedett ki a népi gondolat, de nincs aránytalanul túlsúlyban az időszak. A mozgalom arculatát meghatározó személyiségek közül feltűnik a sajátos utat bejáró Matolcsy Mátyás, Féja Géza, Kodolányi János, a 150. éve született Bajcsy-Zsilinszky Endre és a népiekkel szimpatizáló Jászi Oszkár is (Paksa Rudolf, Péterfi Gábor, Bartha Ákos és Paár Ádám jóvoltából). Természetesen a népi–urbánus viszonyról is olvashatunk, Veres Sándor ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy a két tábor közt számos, elsődleges kérdésben nem állt fenn éles ellentét. Kevésbé ismert témával, az egyetemista/főiskolás népi ellenállókkal foglalkozik Barta Tamás, akinek az írása rávilágít a kollégiumok jelentőségére is. Hasonlóan érdekes Paár Ádám dolgozata a Kisalföld lokális viszonyait figyelmen kívül hagyó Nemzeti Parasztpárt sikertelen szervezkedéséről. A szerző egy ennél elszomorítóbb epizódot is felelevenít, olvashatunk a mosoni németek (heidebauerek!) kitelepítésről is.

A kötet harmadik egysége (Kelet-Közép-Európa) már sokkal koncentráltabb, a szövegeket a – történettudomány számára is sok fejtörést okozó – köztes-európai régió sajátos egymásra utaltságának problémája fonja össze. A nagyobb ívű dolgozatok szerzői (Péterfi Gábor, Paár Ádám, Veres Sándor) történeti elemzésekkel rekonstruálják a népi tábor tagjainak térségről alkotott elképzeléseit, amelyek ugyan Kossuth dunai konföderációs tervéig és Ady Endréig nyúlnak, de a markáns kezdőpontot Szabó Dezső jelenti. Az egyik legkidolgozottabb szöveget Péterfi Gábor jegyzi, aki a szárszói konferenciáról, pontosabban a „harmadik utas” (függetlenséget hangsúlyozó) elképzelésekről és realitásairól ír részletesen. A fejezetben ugyan még a történelemé a főszerep, de már megvillannak az aktualitásokra utaló reflexiók: Németh Endre családi történetétől jut el a délszláv–magyar megbékélés jelenkori kérdéséig, míg Péterfi Gábor a magyar–szlovák viszonyról ír Hidak című bejegyzésében.

Véleményem szerint ehhez a fejezethez illeszkedik leginkább az ötödik fejezet (Jeles napok, évfordulók), amelyben Németh Endre, Papp István, Paár Ádám és Péterfi Gábor igyekszik érvényes mondandót megosztani az olvasóval március 15., június 4., augusztus 20. és október 23. kapcsán. Ezek az írások mind-mind a belső, társadalmi kohézióra irányítják a figyelmet, ahogyan egykoron a népiek tették. (Ide kívánkozik, hogy a szerzők nem takargatják fügefalevéllel a mozgalomban fel-felerősödő kirekesztő hangokat sem.) Nem véletlen, hogy ennek jegyében a szolidaritás jelenti az egyik kulcsszót a holokausztról szóló dolgozatban, de helyet kapott egy szöveg Táncsics Mihályról és az „elveszett reformkorról”, azaz az 1945 utáni, hamar elvirágzott demokratikus kísérletről.


Papp István a Népiblog bemutatóján az ÁBTL-ben (Forrás: ABTL)

A népi gondolat alighanem legtermékenyebb terepe az irodalom (publicisztika) és a kultúra volt. Ennek megfelelően külön csoportot alkotnak a Nagy László, Németh László, Borbély Szilárd, Szabó Dezső, Illyés Gyula, Oravecz Imre, Borbándi Gyula és Szomjas György, valamint a kevésbé ismert Sztáray Zoltán egy-egy munkájára, munkásságára reflektáló/emlékező szövegek (a Népiblog törzsgárdáján túl Vári György és Hegedűs Gyula jegyez egy írást). Fontos problémát boncolgat Pál Zoltán, aki a Horthy-korszakban induló népiek és Kádár-kori nép-nemzeti ellenzék közti folytonosságot csak részben látja igazoltnak. A kevésbé ismert epizódok ezúttal a gödöllői szecessziós művésztelepről (Péterfi Gábor) és a kuvasztenyésztésről (Németh Endre) szólnak. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet erősen írott szó központú, más műfajok (film, fotográfia, képzőművészetek stb.) sajnos kevésbé hangsúlyosak, bár számos életművel, alkotással tágítható lenne a Népiblog spektruma.

A következő két fejezet a Politika a nagyvilágban és a Politika Magyarországon címet viseli. A „nagyvilág” elsősorban az Egyesült Államokat jelenti, Paár Ádám öt, egytől egyig érdekfeszítő írásban vizsgálja a populizmus fogalmát és amerikai történetét, míg Hunyadkürti Soma a „gazdaságilag szocialista, politikailag liberális, kulturálisan konzervatív” Daniel Bellről értekezik. Az aktuális eseményekről – sajnos – csupán két szöveg szól: Németh Endre a tallini magyar nagykövetség bezárása kapcsán az északi kapcsolatok jelentőségét hangsúlyozza (azóta felröppent a hír, hogy a követséget újranyitják), de néhány bekezdést az ukrajnai konfliktusnak is szenteltek. A népiek gondolatvilágának felelevenítése mellett Papp István és Németh Endre érvel, előbbi a – Veres Péter és Kovács Imre műveiben, sőt még az 1960-as években is kimutatható – „kapitalizmus észjárását” hiányolja, míg utóbbi a nemzetközi szellemi műhelyek és a magyar hagyomány eredményeinek felhasználását javasolja a jelenkori problémák megoldásához.

A magyar vonatkozású fejezetben szintén Paár Ádám jegyzi a legtöbb szöveget, de ezek legtöbbje már az 1990 utáni pártokkal foglalkozik, így olvashatunk a MIÉP-ről, az FKgP-ról, az LMP-ről, a Jobbikról és a 4K-ról (bár ebben az esetben a kritikus hangvétel háttérbe szorul). Papp István megemlékezik a nemrégiben elhunyt Szabad Györgyről, és kiemeli, hogy a professzor az érdekegyesítés gondolatát hangsúlyozta (a nép és az elit érdekeinek összeegyeztetését), amelynek alapja nyilvánvalóan a reális helyzetmegismerés lehet. Ehhez kapcsolódik Bartha Ákos szövege, aki azt hangsúlyozza, hogy a jelenkori politikából hiányzik valóságismeret, amelyet a népiek az ágensi tapasztalatuknak és a szakmai felkészültségüknek köszönhettek.

A népi írókhoz leginkább a szociográfia műfaja kapcsolódik, amely az 1930-as években a valóság megismerésének igényéből nőtt ki. A kötetben is helyet kaptak ún. mini szociográfiák, amelyek ugyan nem állnak össze koherens egésszé, de mégis érzékletesen jelenítik meg egy-egy emberi sorson, élet- és helyzetképen keresztül a mai vidéki lét ellentmondásos helyzetét. A prímet egyértelműen Papp István viszi, akinek színvonalas szövegeinél megcsillan az az érzékenység, amelyet Kovács Imrének, Féjának és Erdeinek tulajdonít. De helyet kaptak a néptáncosok (Eszenyi Klaudia aszódi diák), a helytörténet (Zalacsányról Hajdú Rebeka szintén aszódi diák írt), valamint a családtörténet is (Paár Ádám az egykori Habsburg–Tescheni birtokra kalauzol, Hegedűs Gyula pedig apai felmenőiről ír). Alighanem ebben a műfajban van a legtöbb potenciál, aminek kihasználásához jó alapot adhatnak a hasonló, kisebb léptékű esszék.

Már említettük a tehetségmentést- és gondozást, mint a népi mozgalom központi elemét. A kilencedik fejezetben újabb életutakat ismerhetünk meg, amelyekben közös pont, hogy a főszereplők szegény sorból indulva váltak értelmiségivé (Szép Ernő, Erdélyi József, Hajdú Mihály nyelvész) vagy tehetséggondozással foglalkoztak (Harsányi István, Sztehlo Gábor). Két intézmény is kiemelt helyet kap: Kattein-Pornói Rita és Bartha Ákos a Sárospataki Református Kollégium történetében kalauzol, míg Révész Rita a rövid életű nagytarcsai Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskola megszervezéséről, és a finn–észt–magyar kapcsolatok ebben játszott szerepéről ír.

A kötet zárófejezete az interjúké, az oral history-é. Szécsényi András két részletet közöl a Cséri Lajos szobrásszal készült interjúiból, amelyben az interjúalany leginkább a falusi zsidó–nem zsidó viszonyról, és ennek megromlásáról beszél. A múltról beszél az emigráns Haas György is, aki felidézi Kovács Imre utolsó hónapjait, de megismerhetjük Odeschalchi Margit sorsát is. A kortárs jelenségek közül az Asbóth Balázzsal készült beszélgetés a slam poetry-re reflektál, és leginkább a hagyomány vs. modernség viszonylat miatt érdekes. Különös kontrasztot alkot Takács Rajmund riportja a vajdasági agglegények alkoholgőzös, kiábrándult, olykor fanyar humorú mindennapjairól és Péterfi Gábor interjúja Hankó Balázzsal, aki a gödöllői nagycsaládos, házas hittanos közösségről, összetartásról és gyerekzsivajról mesél. (Ez utóbbi kapcsán kinek ne jutna eszébe az Ormánság és az egyke, amelyről a népiek olyan sokat írtak?) Amennyiben szimbolikusnak tekinthető a felütés, úgy a lezárás is. Ugyancsak Péterfi Gábor jegyzi azt az interjút, amelyben Ziemer Tamás és Verseczki András Manó, a Legio Christi katolikus lelkiségi mozgalom két fiatal tagja mesél missziós munkájáról, a nógrádi cigánypasztorációról és a riói favellákban szerzett benyomásairól is.


A Népiblog szerzői a 87. Ünnepi Könyvhéten

A kötet tehát egy olyan, napról napra gyarapodó korpuszból ad válogatást, amelynek darabjai javarészt rövidebb, gondolatébresztő írások. Ebből fakad az is, hogy a bejegyzéseket olvasva gyakran leegyszerűsítésekbe botlunk, vagy hiányérzetünk marad. Szintén a műfajjal van összefüggésben, hogy a nyelvi–stilisztikai megformáltság nem minden esetben eredményez gördülékeny szövegeket, és ezt a kötet előszavát jegyző Romsics Ignác is joggal jegyzi meg. Mindezek és más apró hibák (következetlen lábjegyzetelés, elütések) azonban mit sem vonnak le a válogatás értékéből. A tematikai, a műfaji és a szemléleti sokszínűség (demokratizmus) pedig egyenesen illeszkedik az eszmekör hagyományához.

A népi gondolat, a népi mozgalom a 20. századi magyar történelem sajátos jelensége volt – kezdtem az ismertetőmet, de ahogyan Papp István, a Népiblog ötletgazdája fogalmaz, „A népi mozgalom is addig él, amíg emlékezünk rá.” A blog és a kötet jelzi, hogy a népi mozgalom története nem zárult le a 20. században, a 21. században is utat talál a közönséghez, ráadásul vannak, akik nem csak emlékeznek rá, hanem folytatják is a hagyományait, „a minőség, a valóság és az együttérzés jegyében.” Azt is mondhatjuk, hogy az írások és az ezeket kiegészítő, hangulatos fényképfelvételek olyan karók, amelyek kijelölik a „szabadság kis körét” a magyar szellemi élet egy elhanyagolt parcelláján. Az már a szerzők tehetségén és szorgalmán, valamint a nagyközönség nyitottságán múlik, hogy sikerül-e művelni és tágítani ezt a kört.

A kötet adatai:

Bartha Ákos – Paár Ádám – Péterfi Gábor (szerk.): Népiblog. Az elmúlt évek írásai (2014–2016). L’Harmattan, Budapest, 2016. 306 oldal

Fekete Bálint

Ezt olvastad?

1952. február közepén a MAFILM Gyarmat utcai műtermében elkezdték forgatni az Erkel életéről szóló játékfilmet, Keleti Márton rendezésében. A filmben
Támogasson minket