In memoriam Lukács László (1950–2023)

Professzor dr. Lukács László néprajzkutató, egyetemi tanár az óesztendő végén, 2023. december 29-én befejezte alkotó földi életét. Sok szenvedés utáni, döbbenetes halálával családját, Székesfehérvár szellemi életét és a magyar néprajztudományt pótolhatatlan veszteség érte. Elhalálozásával Fejér vármegye és székhelye társadalomtudományi életének legjelentősebb személyisége távozott.

Lukács László (Simon Erika fotóriporter felvétele)
Lukács László (Simon Erika fotóriporter felvétele)

Életútján végigtekintve úgy tűnik, mintha a körülmények a kezdetektől a néprajz tudományának művelésére predesztinálták volna. A Székesfehérvártól tucatnyi kilométerre, a Vértes felé eső Zámoly községben született, ott, ahol a népi kultúra iránt érzékeny két jelentős költőnk és gondolkodónk, Csanádi Imre és Csoóri Sándor is. Két nővére után a legkisebbként, 1950. október 29-én. A szülőföld és a család révén gyermekkorában ismereteket, benyomásokat, élményeket szerzett a parasztság és az iparosság életéből. Református vallású édesapja, Lukács József és a mernyei származású, katolikus édesanyja, Kéfesz Mária által mindkét felekezethez közel került, vallási életüket megismerte, katolikus hitét pedig egész életében megőrizte. Kőműves édesapja a gyerekkorától kezdve megismertette az építés mibenlétével, gyakorlatával. Lukács Lászlót újabb impulzusok érték, amikor a család 1965-ben a Velencei-tó közelébe, Vörösmarty Mihály földjére, Kápolnásnyékre költözött. A falvakban kapott, megszerzett természetközeli és népismereti tudás mellé párosult a városé. Tanulmányait Székesfehérvár legjobb középiskolájában, a József Attila Gimnáziumban folytatta, ahol főleg történelmi tudásával, irodalmi érdeklődésével tűnt ki.

Az 1969. évi érettségi után az élete, a Dunántúlt követően, az Alföldhöz kapcsolódott, ahol a nagytáj sajátosságaiból szerzett ízelítőt. Hódmezővásárhelyen, az előfelvételis egyetemisták ezredében letöltötte a csaknem egy esztendős katonai szolgálatot, egyidejűleg megismert sok későbbi bölcsészt. Azután Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen kezdte meg tanulmányait. Az univerzitászon történelem-földrajz szakos tanári és etnográfusi diplomát szerzett. A cívisvárosban megismerte a debreceniség értékeit, a legnagyobb hatást azonban a Gunda-iskola tette rá. Életre szóló, meghatározó alapokat és iránymutatást adott számára Gunda Béla, a néprajz professzora és a tanszéke. A nagytudású és szakmai tekintélyű tanár a későbbiekben is segítette, folyamatos kapcsolatuk révén befolyásolta jeles tanítványa munkásságát. Gunda Béla, a prof Lukács Lászlónak példaképül is szolgált. Nemcsak a tudományos előrehaladás, a kutatás tárgya és módszere tekintetében, hanem egyfajta alkotói szabadság megteremtésében is.

Lukács László egyetemi társát, a balassagyarmati származású Demeter Zsófia történészt (a későbbi múzeumigazgatót) vette feleségül, akivel együtt 1974-ben lépték át a Székesfehérvári Szent István Király Múzeum (SZIKM) kapuját, hogy azután mintegy fél évszázadon át ehhez az intézményhez kötődjenek. A férj néprajzosként a folklórkutatás kiválósága, Pesovár Ferenc mellett kezdte meg tevékenységét. A néprajzi osztályt 1984-től vezette, hogy végezetül, mint tudományos főmunkatárs vonuljon nyugdíjba. Felsorolni is alig lehet, hogy ez alatt az időszak alatt tudományterületén mennyi és milyen sokoldalú munkát végzett. Mindenekelőtt szellemi és tárgyi emlékeket gyűjtött, kutatott, kiállításokat, konferenciákat rendezett, tudományos és népszerűsítő előadásokat tartott, könyveket, periodikákat írt, szerkesztett, oktatott, valamint végezte a szokásos muzeológiai tevékenységet. A hatalmas életműből itt csak egyes területeket, elemeket, vonásokat, munkákat lehet kiemelni.

Lukács László tisztában volt vele, hogy az etnográfia a határainkon túlmutató, európai összefüggéseket látó ismereteket és szemléletet kíván. Ennek jegyében a középiskolai évektől kezdve kellő szorgalommal több idegen nyelv ismeretével igyekezett magát felvértezni. Elsősorban a némettel. A magas színvonalú német tudomány és kultúra mérvadó hatással volt rá. Így válhatott a német nyelvterület néprajzának talán legjobb hazai ismerőjévé. Jól látta, hogy a magyarság szomszédságában élő szlávok nyelvéből is tudást kell szerezni. Előbb éveken át oroszul tanult, majd a szlovákból igyekezett legalább az alapokat megszerezni. A latinnal még a középiskolában került kapcsolatba. Az angolt sem kerülte ki. Minden alkalmat, lehetősége felhasznált, hogy idegen nyelven kommunikáljon. Szükségtelen részletezni, hogy ebbéli tudása milyen szerepet játszott kutató, publikációs és szervező tevékenységében. A vázoltakból következően élhetett a külföldi egyetemeken történő ismeretbővítés, kutatás, előadások tartásának lehetőségével. Ki kell emelni, hogy a Herder díjjal kitüntetett Gunda Béla jelölésének köszönhetően korán, fiatalon, 1978–79-ben Herder ösztöndíjasként a Bécsi Egyetemen tölthetett egy évet. A világra és a tudomány nemzetköziségére kaput nyitó időszak folytatását jelentette a Humboldt-ösztöndíjasként a Müncheni Ludwig-Maximilian Egyetemen eltöltött összesen másfél év, majd három rövidebb időszak a Freiburgi Albert-Ludwig Egyetemen. Szakmai elismertségét is jelzi, hogy Európa számos országában vett részt konferencián, illetve tartott előadást. Nemcsak a magyar néprajzról, hanem a Kárpát-medencei és az európai összefüggésekről. Ugyanis európai horizonttal bírt.

Határozott, hosszútávú szakmai céljai voltak, melyek megvalósítása felé tántoríthatatlanul haladt. Mások számára is tett javaslatokat kutatásuk irányát illetően.

Abban, hogy Lukács László nem egyszerűen néprajzos, hanem tudós személyiség lett, igen nagy szerepe volt publikációinak. Korunk, sőt a magyar néprajztudomány teljes időszakának egyik legtöbbet publikáló alkotója volt, aki ráadásul a diszciplína csaknem valamennyi területét elmélyült, kiérlelt munkákkal érintette. Az összes publikációinak száma önmagában lenyűgöző: 718. Ebből 27 a könyv, benne 17 a saját, a többi másokkal közös. Az imponáló számhoz még hozzá kell tenni 59 ismertetést, 14 szerkesztést, 17 elektronikus formában megjelent cikket. Egy tucatnyi néprajzi film készítésénél működött közre. Sokoldalúságát is jelzi, hogy a tudományos pályán milyen tárgyköröket érintő kutatási eredményekkel haladt előre. Kisdoktori disszertációját a Mezőföld tanyáiról írta (1984). A kandidátusi címet 1989-ben a Káli-medence népi építészetéről szóló opusával nyerte el. A Fejér megyei népszokásokból habilitált (1996). A karácsonyfa történetét, elterjedését bemutató értékezése alapján kapta meg az akadémiai doktori rangot (2008). Természetesen a disszertációk kibővítve könyv alakban is megjelentek. Említhető, hogy írt – többek között – más népszokásokról, céhes-iparos hagyományokról, tájakról és azok népéről, a szentek kultuszáról. Külön gondot fordított arra, hogy tudományos munkájának eredményei népszerű, olvasmányos, mégis igényes formában a helyi vagy az országos lapok hasábjain eljussanak egy igen széles olvasótáborhoz.

Voltak kedvelt kutatási területei. Így egyes történelmi személyiségek és események továbbélése a néphagyományban: a honfoglalás, Szent István, Csokonai, Kossuth, Petőfi, a tatár és a török idők, 1848–49, benne a pákozdi és a móri csata. Egész életében gyűjtötte az adatokat ezekhez. Az említett témakörökkel összefüggésben érdemes még egy-két gondolatot megfogalmazni. A néprajztudomány 19. századi kialakulása, majd intézményesülése óta kutatóit döntő mértékben a hazafiság, a kereszténység és az európaiság hatotta át. Lukács Lászlót is, aki nemzeti érzései mellett soha nem feledkezett meg a szomszédos népekről és a velünk élő nemzetiségekről. Az utóbbiak körében főleg a németek és a szlovákok kultúráját kutatta, de nagy érdeklődéssel fordult a horvátok felé is.

Kutatási módszerének valamennyi elemét itt nincs mód bemutatni. Ám a rá leginkább jellemzőkről célszerű szólni. A terepi adatgyűjtések során alkalmam volt megfigyelni Lukács László ebbéli munkamódszerét. Ő nem csak jó, hanem jókedvű kapcsolatteremtő volt, aminek nagy hasznát vette. Az adatközlők számára beszélgetőtársak is voltak, akikkel percek alatt kellemes hangulatot alakított ki. Ezt segítette elő, hogy szívesen fogadta a kínáló gazda borát vagy a háziasszony süteményét. A szellemi kincsek begyűjtésénél természetesen tudta, hogy mit akar kérdezni, ismerete sokkal szélesebb körű volt, mint egy-egy kérdőív. Az egyeseknél bizalmatlanságot teremtő hangrögzítést nem használta, viszont roppant alapossággal jegyzetelt. Indokolt esetben, az egyértelműség érdekében, némi módosítással megismételte kérdését, a válasz bizonyos elemeit részleteztette, pontosíttatta. Amig az elhangzottakat leírta, a beszélőnek volt ideje gondolkodni. Figyelmesen hallgatta adatközlőinek a feltett kérdéshez nem kapcsolódó mondatait is. Amennyiben azok néprajzi tartalommal bírtak, rögvest lejegyezte. Vallotta, hogy minden fontosat, a gyűjtés témájához, területéhez nem kapcsolódót is meg kell hallgatni, sőt meg kell örökítenie. Hiszen még egy alkalommal talán el sem hangzik az a népi kultúrával vagy az egyéni sorssal kapcsolatos pár, netán több mondat. A paraszti, az iparos vagy a köznemesi élet egésze érdekelte. Így aztán a nép életének számos területét jól ismerte és be tudta mutatni. Rendszeresen felkereste a levéltárakat, könyvtárakat, adattárakat. Neki magának is számottevő néprajzi könyvgyűjteménye volt. Ha lehetett, nem használt másodlagos forrást. A kiadványt, iratot, amiből dolgozott, idézett szükségesnek tartotta kézbevenni, legalább átlapozni, a felhasznált szöveg környezetét is megvizsgálni.

Lukács László és Gelencsér József pinceszeren, Sárkeresztes-Újhegy 1983. farsang (Matovics Mária felvétele)
Lukács László és Gelencsér József pinceszeren, Sárkeresztes-Újhegy 1983. farsang (Matovics Mária felvétele)

A Magyar Néprajzi Társaság (MNT) és folyóirata, az Ethnographia a 19. század végi kezdetektől a Kárpát-medence valamennyi népének kultúrájával foglalkozott. Lukács László az MNT-nek 1971 óta volt tevékeny tagja, 2003 és 2006 között alelnöke. Az MNT szakmai folyóiratát 1992 és 1998 között szerkesztette. Ebben az időszakban több évi lemaradást sikerült behoznia, és számos külföldi néprajzkutató számára biztosította a magyar nyelvű publikálás lehetőségét. Ő maga a tudományterület megkívánta szakszerűséggel írt, igényesen, ugyanakkor élvezetes stílusban, közérthetően. Mondataiban a magyar nyelv számos szépsége megmutatkozott. (Hasonló erények jellemezték előadásait is.) Nemcsak a belbecs, hanem a külcsín is jellemezte munkáit, főleg a könyveit. Szép kiállítás, az olvasót is segítő tipográfia és minél több illusztráció. Az archív képek mellett lehetőleg a saját fotóit szerkesztette be. A technikai haladással összhangban a fekete-fehér mellett egyre több színes metszet, fénykép, más ábra gazdagította kiadványait. Itt kell megemlítenem, hogy újkor történész feleségével, dr. Demeter Zsófiával segítették, kiegészítették egymás tudományos munkáját. Ebben fiaik, Miklós és Károly is közreműködtek.

Publikációinak hatalmas mennyiségéből a legnagyobb elismeréssel kell kiemelni monográfiáit, az alig vagy még nem kutatott területek alapos vizsgálati eredményeit tartalmazó köteteket és számos tematikus kiadványt. Mindezekkel Magyarország és Európa néprajzi szakirodalmát, a tudományos ismereteket figyelemre méltóan gazdagította. Sokak számára nyújt elmélyülést a példaként említhető néhány kötete: Csokonai a néphagyományban; Szép karácsony szép zöld fája… A karácsonyfa története és elterjedése Európában, a Kárpát-medencében; Szent István király a néphagyományban.

Az elhunyt néprajzkutató tevékenységéből külön is kell szólni a nagy sikerű Fejér (Vár)Megyei Ifjúsági Honismereti Táborok szervezéséről, vezetéséről. 1976-tól kezdődően, 26 éven át, nyaranként a honismereti-helytörténeti szakkörökben tevékenykedő középiskolások kaptak itt részvételi lehetőséget. A tábor helyszíne évről-évre változott, ezzel is segítve a diákokat, hogy egy-egy település vagy kistáj történeti, földrajzi, néprajzi sajátosságait megismerjék. A programban múzeumi, levéltári és más kutatók, továbbá diákok előadásai, filmvetítések, speciális élményeket nyújtó kirándulások, terepi kutatások szerepeltek. Legnagyobb sikere kétségkívül az adatgyűjtéseknek volt, melyek a népszokásoktól a történeti hagyományokig terjedtek. Lukács László tehát méltán kapta meg 1998-ban az Országos Honismereti Szövetség Bél Mátyás díját. Évente szervezte a néprajzi gyűjtőpályázatokat is, melyek eredményeként a múzeum néprajzi adattára gyarapodott.

Az oktatói tevékenységről részben már említésre kerültek külföldi egyetemi előadásai. Hazánkban az ELTE néprajzi tanszékének hallgatói élvezhették színvonalas, biztos tudással, sokszor humorosan megfogalmazott gondolatait. A Kodolányi János Főiskolán, majd Egyetemen ugyancsak néprajzi témájú stúdiumokat tartott. 1999-ben, majd 2003-ban ide kapott egyetemi tanári kinevezést. A hallgatók között az egyik legkedveltebb előadó volt, színes, tartalmas óráinak és a számonkérésnél mutatkozó megértő magatartásának köszönhetően. Lukács László egyébként is népszerű személyiség volt. Diákjai Tanár úrnak titulálták, munkatársai, barátai, ismerősei nem Professzor úrnak szólították, hanem Lukács Laciként, Laci bácsiként emlegették. Személyiségéről sokat elmond az, amit az életútjával kapcsolatban nagyszámú adatot megörökítő közvetlen munkatársa, a néprajzos dr. Varró Ágnes mondott: Ideális főnök volt. A több évtizedes együttműködés során soha egy rossz szó nem hangzott el közöttük. Egyébként pedig sokat tanult tőle. Lukács László egyik erénye volt, hogy a fiatal néprajzosokkal megismerkedett, beszélgetett, nekik nagyon is hasznos emberi és szakmai tanácsokat adott. Különben mindenkor élmény volt őt hallgatni, hiszen szeretett és jól tudott mesélni.

Lukács Lászlónak joggal adományoztak számos elismerést, kitüntetést. Ahogy ő soha nem feledkezett meg szűkebb hazájáról, úgy az sem róla. Előbb Zámoly község (2007), majd Fejér megye (2008) díszpolgára lett. A szakmai elismerések már 33 éves korától követték egymást. Ekkor az MNT kiemelkedő tudományos tevékenységéért adta neki a fiatal kutatóknak járó Jankó János díjat (1983). A Gunda Béla díjat (1989) a professzor legjelentősebb tanítványainak egyikeként kapta. Székesfehérvár múltjának, népének megismertetéséért 2008-ban Deák Dénes díjban részesült. Az MNT legrangosabb elismerését, a Györffy István emlékérmet 2010-ben vehette át. A Magyar Állam kitüntetései közül a Köztársasági Elnök a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 2018-ban adományozta részére.

Végezetül engedtessék meg egynéhány szubjektív gondolat. Lukács László és szerény személyem családját távoli rokoni szálak kötötték össze. Mindegyikünket a szülőfalu, Zámoly, illetve a szomszédos Sárkeresztes bocsátott utunkra, majd Székesfehérvár város fogadott be. Ismeretségünk szinte gyerekkori, és a gimnáziumban egyre szorosabbá vált. Egy évfolyamon, párhuzamos osztályban tanultunk, az azonos érdeklődés közel hozott bennünket egymáshoz. Rendszeres beszélgetéseinken túl jókat versenyeztünk történelmi, múzeumi témakörökben. Diplománk megszerzése után, Székesfehérvárra visszatérve kerestük egymást. Én a már feleségül vett egyetemi társammal, a sokác Matovics Máriával együtt. Kapcsolatunk, illetőleg újonnan alapított családjaink kapcsolata mind szorosabb, baráti lett. Örültünk egymás gyerekeinek. Előbb a mieinknek, Gábornak és Andrásnak, azután az övéiknek, Miklósnak és Károlynak. Természetes volt, hogy komaságba is kerüljünk. Számos ünnep és hétköznap óráit töltöttük együtt. Nagyon sok segítséget kaptam tőle abban, hogy néprajzi ismereteim bővüljenek. Rövidesen bevont a kutatásokba, közös köteteink jelentek meg. Együtt vettünk részt a Káli-medence néprajzi kutatásában, melynek kiváló ötlete és fáradhatatlan szervezése dr. Lackovits Emőke néprajzkutatót dicséri. Lukács László a kutatás egyik oszlopát jelentette. A több évi munka a csoport valamennyi tagjának életre szóló élményt adott.

Legtöbb ember átvitt értelemben járja be földi vándorútját. Sok néprajzkutató a valóságban is egy vándoréval vetekedő távolságokat jár be. Lukács Lászlónak evilági, távoli tájakon is átívelő vándorútja most lezárult. Utolsó egy-két évtizedében a korábbinál is nagyobb, hallatlan elhatározottsággal, egészségét nem kímélő szorgalommal írt, hogy a betakarítás idején ismereteit papírra vesse, a tudománynak, az érdeklődőknek és a jövőnek átadja. Emléke, mosolya, mesélő kedve itt marad közöttünk. Tudományos, népszerűsítő, oktató munkájának eredménye pedig valamennyiünket messze túlél. Hat és örömet szerez mindaddig, amíg lesz művelt, érdeklődő olvasó.

A római katolikus szertartású temetésén, 2024. január 27-én több mint 250-en vettünk búcsút Tőle. Ennek keretében Pokrovenszki Krisztián, a SZIKM főigazgatója, dr. Cser-Palkovics András Székesfehérvár polgármestere és dr. Kemecsi Lajos, az MNT elnöke, egyben a Néprajzi Múzeum főigazgatója szólt az elhunyt kivételes életútjáról, nagyszerű eredményeiről, megnyerő személyiségéről. Talán mindnyájan gondoltuk vagy ki is mondtuk: Isten veled Lukács Laci! Requiescat in pace!

Gelencsér József

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Gelencsér József cikke eredetileg a Honismeret 2024. évi 2. számában jelent meg.

 

Ezt olvastad?

A valaha készült talán leghitelesebb történelmi sorozat. Ezzel az egy mondattal jellemezhető legjobban a 2001-ben az HBO által bemutatott Az
Támogasson minket