„Isten népe elrejtve él” – Keresztény helytállás és hitvallás a Kádár-korszakban

Az 1956-os forradalom leverése után berendezkedő Kádár-rezsim új kihívások elé állította a keresztény magyar társadalmat. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” mottó jegyében zajló manipulatív egyházpolitika miatt összetettebb morális kérdésekkel szembesülhettek az egyházukhoz, hitükhöz hű állampolgárok. Részben ennek a következménye, hogy az üldöztetés nagy történeteinek árnyékában a mindennapi hitvalló élet példái napjainkban talán kevésbé ismertek. A keresztény helytállás felidézéséhez kutatóként a hatalom szövegeinek bemutatásával, a kádári törekvések elemzésével kínálok értelmezési lehetőségeket.

Lelkészek a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség temploma előtt 1980-ban. Forrás: Fortepan

A korszak keresztényeit érintő üldöztetésnek (a perektől az adminisztratív eljárásokig) vagy éppen a mindennapi diszkrimináció eseteinek a hátterében (a munkahelyi megkülönböztetéstől az iskolai gúnyolódásig) összetett hatalomtechnikai törekvések álltak. A kádárizmus egyházpolitikájának alapjait 1958-ban véglegesítették. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás idején (a korábbi tapasztalatok birtokában) differenciált direktívákat határoztak meg. Ám az ekkor megfogalmazott MSZMP-határozatok harminc éven át érvényesek maradtak. A régi-új pártvezetés felismerte az erőteljes elnyomás, a nyílt egyházüldözés kontraproduktív következményeit. Kádár János már 1958-ban úgy látta, hogy az erőszakos vallásellenes harchoz a „messiánizmus, meg mártírium, meg nem tudom én mi kapcsolódik hozzá”. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [a továbbiakban MNL OL] 288. f. 5/87. ő. e. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1958. július 27-i ülésének jegyzőkönyve.) Célkitűzése egy negyedszázad múltán is változatlan maradt. 1982-ben is azt tartotta veszélyesnek, ha az üldözött egyházi közösségek „mártírokat gyártanak és híveket szereznek”. (MNL OL 288. f. 5/846. ő. e. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1982. február 2-i ülésének jegyzőkönyve.)

A kádárizmus a helytállással, hitvallással szemben értelmezhető a felelősségelhárítás, a manipuláció, az elhallgatás, végső soron a cinizmus kultúrájaként is. Ugyanis a rezsim, viszonylagos vallásszabadságot hangoztatva, az egyházakat (a szocialista állam vallásos állampolgárait) mindvégig felhasználta rendszerlegitimációs célokra, kedvező nyugati imázsának kialakításához vagy éppen hatalomtechnikai játszmáihoz. Leggyakrabban emlegetett tétele is („a hívők vallásos érzülete nem sérülhet”) a társadalmi köznyugalom fenntartását célzó, számító törekvés volt. Közben a pártállami vezetés (hruscsovi minták alapján) a vallásosság lassú, kétgenerációs időtávon bekövetkező elsorvadásával és elsorvasztásával számolt. A hatvanas évektől az egyházak és a vallásosság elleni korábbi, osztályalapú (a hatalom megragadását célzó) harc mellett mind meghatározóbbá vált a világnézeti alapú, szisztematikus küzdelem.

Az Óbudai Evangélikus Egyházközség temploma 1965-ben, még a ma körülötte levő panelházak építése előtt. Forrás: Fortepan / Album037
Az Óbudai Evangélikus Egyházközség temploma 1965-ben, még a ma körülötte levő panelházak építése előtt. Forrás: Fortepan / Album037

Hosszú távú törekvéseihez a pártállami hatalom a fenyegetés mellett a belső bomlasztás és a manipuláció eszközeit is felhasználta. Ez a mindennapok gyakorlatában a közösségi, bizalmi kapcsolatok megtörését jelentette. Egyes részcéljai eléréséhez a különböző intézményekre (a pártapparátusra, az államigazgatásra, különösen az egyházügyi szervekre és a politikai rendőrségre) támaszkodó hatalom „egyházi szövetségeseket” is keresett. A templomok falai közé korlátozódott hitélet, a magánszférába szorított vallásosság, a közösségi élet bomlasztása, megmérgezése korábban ismeretlen kihívásként jelentkezett az egyházi vezetők és a hívek számára. Ugyanakkor a keresztény közösségeknek a manipulatív üldöztetés mellett a modernizáció következményeivel is szembe kellett nézniük. A tudományos-technikai fejlődés, a mindennapokban bekövetkező életmódváltás, a „létező szocializmus” keretei között kialakuló fogyasztói mentalitás kihívásait a hatalom szintén megpróbálta a maga javára alakítani. Mindez markánsan megragadható, ha figyelembe vesszük a kádári (hosszú távú) világnézeti harc generációs jellegét. Ugyanis társadalmi szinten az intézkedések célja a fiatalok megnyerése és semlegesítése, az egyházaktól való eltávolítása (a politikai rendőrség zsargonjával „leválasztása”) volt. Az alábbiakban a generációs szempont szem előtt tartásával, a hatalom szövegeinek elemzésével az ideológiai átnevelés (indoktrináció), a célzatos propaganda, a mindennapi diszkrimináció és a manipulált hagyományok kihívásaira adott hitvalló válaszokat mutatom be, valamint a személyes helytállás dokumentálható eseteit vázolom fel.

Az ideológiai átnevelés (indoktrináció) kihívása

Az 1956-os forradalom leverése utáni társadalmi ellenállás egyik utolsó megnyilvánulása a hittanbeiratkozások számának megemelkedése volt 1957 tavaszán. Ezt érzékelve a kádári hatalom azonnali korlátozó intézkedéseket sürgetett. A hitoktatás, a vallásos ifjúsági nevelőmunka szisztematikus ellehetetlenítése évtizedes hatósági feladattá vált. Miközben a hatvanas évektől az állampolgárok magánszférája fokozatosan felszabadult, a szocialista világnézet számos területen kiteljesedett. A vallásellenes pedagógia elemei beépültek az óvodai és iskolai nevelőmunkába, a felsőoktatásban tanulók kötelező ideológiai kurzusaiba és a sorkatonaság „nevelőmunkájába”. A mindennapok változó színvonalú vallás- és egyházellenes propagandáját az ifjúsági szervek részéről a fiatalok megnyerésére szervezett kezdeményezések egészítették ki. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) és a felügyelete alá tartozó úttörőmozgalom programjai részei voltak a „lelkekért zajló küzdelemnek”, mindennapi lelkiismereti kihívást előidézve a keresztény fiatalok számára (legyen szó könnyedebb programokról vagy a továbbtanulás kérdéséről).

Ugyanakkor a vallásos közösségek erejét a hatalom is érzékelte, sőt meg is fogalmazta a maga bürokratikus és ideologizált nyelvén különböző összefoglalókban. A hatvanas évek világnézeti kampányait követően a pártközpont illetékes szerve úgy értékelte, hogy az egyházak a hitéleti aktivitás fokozása érdekében új formákat vezettek be, modernizálták szertartásaikat. A hatalom elsősorban a (nehezebben ellenőrizhető) templomon kívüli lelkigyakorlatok, istentiszteletek számának növekedésétől félt, emiatt veszélyforrásnak látta még akár az egyházzenei hangversenyeket is. A különböző szinteken készülő jelentések szerint a világnézeti harc középpontjában ekkor is a jövő generációi álltak:

„Különösen nagy gondot fordítanak az ifjúság megnyerésére. Számos korszerű módszert alkalmaznak. Diavetítőt, magnetofont vesznek igénybe a biblia-magyarázatoknál, TV-klubokat és könyvtárakat szerveznek a plébániákon. A bibliai ki mit tud vetélkedők, a természetjárás, kerékpár- és csónaktúrák főleg a fiatal papok körében elterjedt módszerek. Az általános iskolákban a hitoktatás jelentős csökkenését, a középiskolákban a hitoktatás gyakorlati megszűnését templomi katekézis-oktatással, ifjúsági biblia-órákkal próbálják pótolni.” (MNL OL 288. f. 41/89. ő. e. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának jelentése, 1968. február 19.)

Ez az 1968-as jelentés rögzítette azt is, hogy az elsőáldozási, bérmálási és konfirmációs szertartásokon részt vevő ifjak száma lassabban csökkent, mint a hittanra járóké. Ebben a szülők, a családok tudatosságát látták. A korszak szimulált közéleti vitáiban, antiklerikális sajtócikkeiben elhangzó megállapítások, a „kettős nevelésről” zajló diskurzus példái szintén a kreatív keresztény közösségi élet lenyomatai.

Az egyházellenes propaganda kihívása

Az MSZMP fent említett határozata nyomán 1958-tól általános vallásellenes kampány kezdődött. Ennek célterületei a könyvkiadástól a mozifilmeken át az óvodai nevelésig terjedtek. A párthatározatok végrehajtásáért az ifjúsági életben a monopolhelyzetben lévő KISZ felelt. Az egyházellenes toposzok tartósan beépültek az oktatási anyagokba, művészeti alkotásokba, végső soron a „létező” szocialista kultúra egészébe. Mindez keresztények tömegei számára jelenthetett morális dilemmát vagy a megkülönböztetés, a gúnyolódás következményeként mentálhigiénés kihívást.

Fiatalok a debreceni Református Nagytemplom előtt 1970-ben. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
Fiatalok a debreceni Református Nagytemplom előtt 1970-ben. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Ugyanakkor a pártközpontba befutó jelentések a „kultúrharc” helyzetével kapcsolatban is árnyaltabb megállapításokat fogalmaztak meg. Több kampány után 1973-ban is észlelték a hitvédelem, az autonóm közösségi lét válaszreakcióit. Az illetékes ideológusok veszélyforrásnak látták többek között, hogy a különböző felekezetek a kereszténység kultúrtörténeti értékeiről tartottak előadásokat. Továbbá a szűk és kontrollált keretek között működő egyházi sajtó szerepére is felhívták a pártvezetés figyelmét. Az egyházügyesek úgy látták, hogy a társadalom „egyes rétegeiben megnövekedett kulturális-tudományos érdeklődésre” sikerült olvasóik számára modern vallásos válaszokat megfogalmazni. (MNL OL 288. f. 41/215. ő. e. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának jelentése, 1973. november 27.) A jelentések rendre beszámoltak egyházi hangversenyekről, biblikus előadásokról, tudományos vitákról. Mindezek a megjegyzések a hitvédelem, a felnőtt, tudatos kereszténység elterjedését is jelzik a korszakban. A hatalom szervei azt is érzékelték, hogy a kisközösségekben a modern pedagógiai módszereket és a (társadalom) tudományos ismereteket is felhasználták. Paradigmatikusnak tekinthető a pszichológiai megközelítések megjelenése a keresztény gondolkodásban, kiváltképp az ifjúságnevelés terén.

A mindennapi diszkrimináció kihívása

A vallásellenes direktívák révén a hatvanas évektől kialakultak azok az intézményes „szűrők”, amelyek a szocialista társadalom polgárainak mozgásterét, döntéshelyzeteit meghatározták. A pártállam strukturális diszkriminációja révén a vallásukat gyakorlók másodrendű állampolgárokká váltak. A mindennapos megkülönböztetés alapvető helyszínei voltak az iskola, a munkahely vagy éppen a különböző hivatalok. A személyre szóló jellemzésekben, káderanyagokban az érintett vallásosságára az „idealista világnézetű” eufemisztikus összetétellel utaltak. Ez a sajátosan kádári kitétel elegendő lehetett a felvételi kérelem elutasításához vagy a szakmai előmenetel akadályozásához. Ugyanakkor (visszatekintve) ezek a dokumentumok (a perbe fogottak vallomásaihoz hasonlóan) sok esetben a keresztény helytállás, hitvallás és szolidaritás megrendítő példái.

Az evangélikus Kistemplom és a szintén evangélikus Nagytemplom Békéscsabán, 1974-ben. Forrás: Fortepan / Gábor Viktor
Az evangélikus Kistemplom és a szintén evangélikus Nagytemplom Békéscsabán, 1974-ben. Forrás: Fortepan / Gábor Viktor

A hatalom dokumentumai alapján azonban az is szembetűnő, hogy a „létező szocializmus” mindennapjaiban antitézisként jelen lévő vallásos közösségek idővel pozitív ellenpéldaként is megjelentek. Különösen igaz ez a pedagógiai kérdések terén, hiszen a kiöregedő pártvezetésnek mind nagyobb problémát jelentett az „ifjúsági kérdés” rendezése. A keresztény ifjúsági közösségek szemmel tartása (megfigyelése) a pozitív módszerek átvételét is célozta: legyen szó az úttörőmozgalomba olvasztott Magyar Cserkészszövetségről 1948-ban vagy a tovább élő közösségek elleni országos hajszáról 1961-ben, illetve a nyolcvanas évek országosan ismert egyházi ifjúsági csoportjairól.

1982-ben, az utolsó egyházpolitikai direktíva tárgyalásakor Kádár János (a fennmaradt felvételeken meg is hallgatható) kifakadása a következőképpen utalt erre:

„A KISZ figyelmét kell-e hogy felhívjam […] hogy az egyházi befolyásnak milyen forrásai vannak. A hívő anya már a szoptatáskor kezdi mondani […] Aztán jön a pap. Aki elmegy csuhában – de most már az sem kötelező –, összeszed 15 gyereket, nem szégyelli magát, a falu szélén focizik velük. Azok imádják, tűzbe, vízben mennek értük és nekünk ilyenek nincsenek, akik a fiatalok közül erre képesek. Mert itt a fiatalokhoz közel kell lenni, mert 20–22 éves, tud velük együtt menni. Bár volnának ilyen KISZ aktivistáink, akik ilyesmikkel is foglalkoznának!” (MNL OL 288. f. 5/874. ő. e. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1983. február 15-i ülésének jegyzőkönyve.)

A manipulált hagyományok kihívása

Az életfordulókhoz kötődő vallásos ünnepek (beavató szertartások) elsorvasztására a hatvanas években megkezdődött az úgynevezett társadalmi ünnepek propagálása. Az egyházi szertartások elemeit átvéve deszakralizált rendezvényeket dolgoztak ki. A központi utasítások alapján mind nagyobb számban szerveztek névadó ünnepségeket, „társadalmi” házasságokat, temetéseket. Az illetékesek az anyagi ösztönző elemek felhasználását is gyakorlattá tették. Az egyházi ünnepeket változatos eszközökkel próbálták „hatástalanítani”: kezdetben a kötelező elfoglaltságokkal, majd az „ellenprogramokkal”, különböző szórakozási lehetőségekkel.

Május 1-ei felvonulás Monoron, 1972-ben. Háttérben az evangélikus templom. Forrás: Fortepan / Péterffy István
Május 1-ei felvonulás Monoron, 1972-ben. Háttérben az evangélikus templom. Forrás: Fortepan / Péterffy István

Az állami hivatalok részletes statisztikái alapján az egyházi ünnepek résztvevőinek számában eltérő ütemben következett be a csökkenés. Miközben az egyéni motivációk meglehetősen különfélék lehettek, Kádár János a hetvenes években már azon ironizált, hogy a hit nem mérhető, sem a megélt istenhitről, sem az ateisták (más szövegeiben: a kommunisták) számáról nincs pontos adatsora. Ugyanakkor az érintettek, illetve a kommentárok másként értékelték az erőltetett szekularizáció légkörében meghozott személyes döntéseket, fakadjanak azok akár hagyományból, akár személyes hitvallásból, akár családi hatásokból (talán leggyakrabban a nagymamák szerepéből).

A pártállam által észlelt morális problémák fényében új helyzetet teremtettek a nyolcvanas évek felismerései. Az általános elvallástalanodás (szekularizáció) tendenciáival szemben ekkor új, általános érvényű jelenségeket észleltek. Az egyházügyi jelentések rendre arról számoltak be, hogy a vallásosság fokozódik a magánélet szférájában. Az átfogó leírások rögzítették:

„A papok tevékenységének fő területe a család, elsősorban a fiatalok és a nők fokozott aktivizálása. Kritikusan szólnak a válásról, az abortuszról, a fiatalok alkoholizmusáról, az öngyilkosságról stb. Különböző egyházak területén terjed az ifjúsági ének- és zene-karok, kirándulások, táborozások szervezése.” (MNL OL 288. f. 41/401. ő. e. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának jelentése, 1983. január 10.)

A személyes helytállás további példái

A felvillantott pártállami iratokban, a hatalom célkeresztjébe került fiatalok történeteiben a hitvallás egyéni példái, a kreatív életstratégiák, a keresztény bölcsesség érvényesülésének esetei azonosíthatók. A pártdokumentumok, az egyházügyi iratok vagy a politikai rendőrség aktái az üldöztetések, a manipuláció, az árulás dokumentálásán túl a keresztény helytállás gazdag példatárai is.

A korszakban sokat emlegetett „kettős nevelés” (az eltérő családi és iskolai szocializáció) révén az oktatási intézményekbe kerülő vallásos fiatalok többsége alaposan elsajátította a rejtőzködés (mimikri), az alkalmazkodás vagy a személyes autonómia kreatív védelmének stratégiáit. A vallásos fiatalok számára „zárt pályának” minősült a pedagógusi pálya, a tömegkommunikáció vagy a fegyveres testületek világa is, de kihívást jelenthetett a bölcsészkarra való felvételi is. Mindennek a következményei életutak sokaságában mutathatók ki. A személyes történeteket rejtő iratok érthetővé teszik azt a folyamatot, ahogyan e korszakban a vallásgyakorló értelmiség ideáltípusa a „keresztény” mérnök vagy orvos lett.

Az autonóm kezdeményezéseket időről időre hatósági retorziók érték. Ám ezzel egyidejűleg is dokumentálták eredményes működésüket. A hatvanas években a fővárosban és környékén működő fiatal evangélikus lelkészek kezdeményezéseiről esetenként elöljáróik jelentették, hogy „fő céljuk az egyház tanításának védelme a modern ember előtt, valamint a nyugati teológia és szellemi élet képviselete”. A hatalom által „illegális teológiai szabadegyetemnek” tartott összejövetelek titkosszolgálati feltérképezése vagy az ifjúsági munkának „legális működési kereteket” adó turistaegyesületek, szakosztályok utáni nyomozások a közösségek autonóm mindennapjait (életvidám programjait) is rögzítették.

Katolikus papszentelés a győri Papnevelő Intézetben. Forrás: Fortepan / Hámori Gyula
Katolikus papszentelés a győri Papnevelő Intézetben, 1957-ben. Forrás: Fortepan / Hámori Gyula

A hatvanas-hetvenes évek (második fele) egyszersmind a keresztény könnyűzene születésének időszaka. Az új típusú evangelizáció dalainak elsődleges befogadó és továbbadó közegei az ifjúsági kisközösségek lettek. A gitárkísérettel modernizált egyházi zene a „létező szocializmus” és a fogyasztói társadalom kihívásaira adott markáns keresztény válasz lett minden tiltás és manipuláció ellenére. Tágabb kontextusban: az egyházi élet szűkre szabott keretei ellenére számos szellemi-fizikai határ átlépésére is sor kerülhetett. Ilyen a népegyházi modell helyett a bensőséges kisközösségek kialakulása vagy az évszázados felekezetközi társadalmi-kulturális ellentétek átlépése az ökumené mindennapi gyakorlatában. A keresztény szolidaritás példái közé sorolható a megnyíló országhatárokon keleti és nyugati irányban átívelő, valamint a határon túli magyarok felé kialakított személyes egyházi kapcsolatok is.

A Kádár-korszak számtalan kibeszélendő, feldolgozandó traumát hagyott örökségül. Ezek össznemzeti szinten és az egyházi közösségek számára napjainkig éreztetik hatásukat. A hatalom megnyíló aktái (különösen az állambiztonság dossziéi), kutathatóvá váló iratai esetenként sokkoló felismerésekhez vezethettek. Ám a hazugság, a manipuláció, az árulás esetein túl a pártállam iratai a keresztény hitvallás és helytállás gazdag példatárát is rejtik. A kutatómunkát vezetheti a tudományos érdeklődés vagy a békítő emlékezés szándéka is. A történetek elbeszélése, kibeszélése, feldolgozása végső soron az „örökösök” közös lehetősége.

Tabajdi Gábor
történész (PhD), tudományos főmunkatárs,
Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala

A címben szereplő idézet forrása: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.5. O-13586/1 Hálózati jelentés Gyökössy Endre, református lelkésszel történt beszélgetésről (1964). Az „Igyekvő” fedőnéven megfigyelt lelkész gondolata – besúgója szerint – azzal folytatódott, hogy a mindennapi tapasztalaton túl létezik egy földalatti, „nagyon szép, tisztességes Magyarország”.

Tabajdi Gábor „Isten népe elrejtve él” – Keresztény helytállás és hitvallás a Kádár-korszakban című írása eredetileg a Credo Evangélikus Folyóirat 2021. évi 1. számában jelent meg. A cikket az Újkor.hu és a Credo együttműködésének keretében másodközöljük. A folyóirat honlapja ide, Facebook-oldala ide, a lapszám ismertetője pedig ide kattintva érhető el.

 

Ezt olvastad?

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az
Támogasson minket