A Knightfall (Templomosok) történészszemmel – az elszalasztott lehetőségek sorozata
A Trónok harca c. sorozat sikerének köszönhetően reneszánszukat élik a középkori témájú vagy középkori hangulatú könyv– és televíziós sorozatok. Ezek közül az egyik legfrissebb a templomos lovagokat középpontba állító Knightfall. Az angol cím egy összetett szó, egy szójáték, amely a lovag + bukás tagokból áll, és kiejtve mondhatjuk, megegyezik a nightfall (= alkonyat) szóval, így megalapozva a baljós hangulatot (magyarra ez az összetettség nehezen lett volna fordítható, a sorozat nálunk Templomosok címen fut).
A főszerepben Tom Cullen (Forrás: imbd.com)
A történet Akkon elestével (1291) és a templomosok által őrzött Szent Grál elvesztésével (tengerbe süllyedésével) kezdődik, majd 15 év elteltével (1306), Párizsban folytatódik. Ezután az újonnan felbukkanó Grál visszaszerzésének nehézségeit követhetjük nyomon, a francia királyi udvar intrikáival fűszerezve. Ha felidézzük a 12. században, a Szentföldre utazó zarándokok védelmére alapított lovagrend történetét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a sorozat készítői csupán egy évvel a franciaországi templomos lovagok letartóztatása (1307), és 8 évvel a rend nagymesterének, Jacques de Molay-nak máglyahalála (1314) előtt vették fel a történet fonalát.
A chinon-i vár, ahol több templomost – köztük Jacques de Molay nagymestert is – fogva tartották a per előtt, és a nekik tulajdonított „graffitik” a börtön falába vésve (a szerző saját fotói)
A cím és a rövid időintervallum bennem konkrét elvárásokat ébresztett: egy 10 részes minisorozatra számítottam, amely a főszereplők végső kudarcához vezető útját mutatja be. Nekem eleinte imponált, hogy a főszereplő (Landry du Lauzon) fiktív személy. Kitalált szereplők esetén általában a cselekmény nagy része is a képzelet szüleménye, amelynek a történelmi tények csak a keretét adják, így az esetleges hiteltelenség kevésbé rontja az élvezeti értéket. Landry karakteréről azonban sajnos hamar kiderült, hogy egyetlen erénye fiktív mivoltában rejlik. Bár Landry belső konfliktusában (t.i. identitáskeresés, magánélet a lovagrendi kötelességekkel szemben) lett volna potenciál, de a vívódása felszínes és elnagyolt.
Landry és Johanna királyné (Forrás: imbd.com)
Az első évad epizódjai alapján amúgy is kijelenthetjük, hogy a karakterábrázolás általánosságban véve nem tartozik a sorozat erősségei közé; a szereplők többnyire egysíkúak, fejlődésre képtelenek. A többi (szintén kitalált) templomos lovag névválasztásával viszont véleményem szerint az alkotók a témát és korszakot behatóbban ismerő nézőknek igyekeztek kedvezni. A Tancred és a Godfrey nevek ugyanis az első keresztes hadjáratot juttathatják eszünkbe: Tancred de Hauteville itáliai normann, később gallileai fejedelem és Antiochia régense; Godefroy de Bouillon pedig a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója volt. Gawain és Parsifal pedig a Szent Grál legendájával szorosan összefüggő Arthur-mondakörben bukkan fel: Sir Gawain és Sir Percival a Kerekasztal legkiválóbb lovagjai voltak, előbbi Arthur király unokaöccse is. A korszak történelmi személyiségei közül nagyobb szerepet kapott a francia királyi pár [IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) és Johanna királyné], Izabella hercegnő, Guillaume de Nogaret és VIII. Bonifác pápa. Annak, hogy V. Kelemen pápát (1305–1314) elődjével helyettesítették a vásznon, eleinte dramaturgiai okot tulajdonítottam. VIII. Bonifác (1294–1303) és IV. Fülöp konfliktusa ugyanis „szaftos” epizódja a 14. századi történelemnek; a pápát pedig a francia király emberei Nogaret vezetésével vették őrizetbe Anagni-ban. Ezért valószínűnek tűnt, hogy a sorozat készítői ki akarják használni ezt a lehetőséget, és bár voltak is utalások az ellenségeskedésre, az első évad végéig ez a szál nem igazán bomlott ki.
VIII. Bonifác pápa szerepében Jim Carter (Forrás: imbd.com)
Pozitívumként értékelhető, hogy a sorozat a templomosokról terjedő összeesküvés-elméletek közül csak a „szalonképesebbeket” adoptálta. Így a lovagok a Szent Grál őrzőiként jelennek meg, és a rendet (eltúlzottan) szoros kapcsolat fűzi a pápához. Emellett a látványvilágban is vannak értékelhető elemek. A párizsi királyi kápolna, vagyis a Sainte Chapelle megjelenítése például egészen jól sikerült, valamint külön kiemelendő apróság, hogy a sorozat – bár kimondva nem, de a kosztümökkel – érezteti a különbséget a rend harcoló és a katonai szolgálatot nem teljesítő tagjai közt, így utóbbiak (vagyis a szolgáló testvérek) feketét hordanak. A templomosok párizsi „háza” – vagy inkább tornya – is emlékeztet a történeti rekonstrukciókon látható építményhez, és a lokalizációját is nagyjából helyesen ábrázolták (t.i. észak-északkeletre a Notre Dame-tól, az akkori város szélén).
A templomos vártorony rekonstrukciója. A torony a francia forradalom alatt XVI. Lajos és Marie Antoinette börtönéül szolgált, végül Napóleon parancsára bontották le (Forrás: templedeparis.fr)
Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a valóságban a templomos rendház nem csupán a toronyból és az azt körülvevő erődítésből állt (ahogyan a sorozatból tűnik), hanem ennél sokkal nagyobb komplexum volt: szinte város a városban, amely magába foglalta a Sainte-Marie-du-Temple templomot, a rendhez tartozók szállását, gazdasági épületeket, istállókat; sőt, a falon kívül eső környező utcák is a rend tulajdonába tartoztak. Ez a komplexum (franciául L’enclos du Temple, amely arra utal, hogy minden oldalról fal vette körül) szolgált egyben a már említett nagymester, Jacques de Molay székhelyéül is.
A templomosok párizsi komplexumának 18. század végi makettje a párizsi Carnavalet múzeumban (Forrás: templedeparis.fr)
E tények ismeretében Landry kinevezése a „párizsi ház mesterének” kicsit zavarba ejtő volt. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy hová akarták helyezni a karaktert a rend hierarchiájában, és pontosan milyen tisztségről is van szó: a párizsi rendház vezetője (praeceptora), a tartomány vezetője vagy a rend nagymestere lett. Ezt a kérdést a sorozat végülis megoldotta azzal, hogy előbb megemlítették, majd az utolsó néhány részben szerepeltették is Jacques de Molay-t.
Mivel a Templomosok nem dokumentumfilmnek készült, igazságtalan lenne túl magas elvárásokat támasztanunk hitelesség tekintetében. Mégis, akármennyire szeretnénk elnézőek lenni, be kell látnunk, hogy az alkotók igen mostohán bántak a történelmi tényekkel. Valószínűleg oldalakon keresztül lehetne listázni a pontatlanságokat – az olyan igazán szembeötlő hibáktól elkezdve, mint a már említett „pápacsere”, Izabella hercegnő és a katalán herceg esküvője, vagy IV. Fülöp fiainak látványos mellőzése – a kisebb anakronisztikus elcsúszásokig, mint hogy (a valóságban ekkor nagyjából 11 éves) Izabella fehér színű ruhát visel az esküvőjén. Ezeknél jóval nagyobb gondot okoznak a logikai melléfogások, amelyek az egész évadban jelen vannak és olykor bizony heves szemöldökráncolásra késztetik a nézőt.
A királyi pár (Forrás: imbd.com)
A Grál rejtekhelyének megóvására, Godfrey által kidolgozott „védelmi rendszernek” például jobban átgondolva semmi értelme nincs, és én azt sem tudtam igazán elképzelni, ahogy a sértődött angol király emberei – teljesen észrevétlenül – becsempésznek egy döglött lovat (!) a francia királyi palota küszöbére. Tovább rontotta az élményt, hogy az alkotók sok témába belekaptak, de a szálak az évad végére sem értek össze, így bizonyos epizódok utólag teljesen értelmetlennek tűnnek. Ilyen volt a zsidók 1306-os kiűzésére tett utalás, Johanna navarrai „kalandja”, vagy a Landry-nak az emlékezésben segítő „utolsó pogány”, akiről egyéb háttérinformáció hiányában azt kell feltételeznünk, hogy egy eltévedt litván sámán. A Templomosokat azonban az húzta le végérvényesen a mélybe, hogy a sorozat alkotói megpróbálták a mai világ végletekig leegyszerűsített, naivizált értékrendjét ráerőltetni a középkorban játszódó történetre, amelynek eredményeképpen sok jelenet abszurdumként hat. Groteszk módon ezek közé sorolható az utolsó részben Johanna királyné halála, amelynek során a szomorúság és megrökönyödés érzése helyett leginkább csak azt várjuk, hogy Landry végre felkiáltson: Hozzatok nekem egy rekettyést! Itt érdemes egyébként röviden megjegyeznünk, hogy a francia királyné halálának körülményei valóban nem teljesen tisztázottak, de azért sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy gyerekszülésbe halt bele, mint hogy a király leszúrta.
Lezárásként szükségesnek tartom kiegészíteni a fent leírtakat annyival, hogy a Templomosok nézettségi adatai nem voltak rosszak, vagyis a sorozat legalább háttérzajnak biztosan megfelel. Azonban legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik, hogy aki egy színvonalasan feldolgozott 14. századi történetre vágyik, annak még mindig Druont kell olvasnia.
Maléth Ágnes
Ezt olvastad?
