Lovaglóostortól a kardpárbajon át a banquettek világáig. Az amerikai–magyar diplomáciai kapcsolatrendszer korai története

Száz évvel ezelőtt a Párizs körüli békék nyomán az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával megszűnt létezni a Lajtától a Gyergyói-havasokig terjedő ezeréves történelmi Magyarország, amely nyilvánvalóan minden elképzelhető módon, így a diplomáciai kapcsolatok terén is radikálisan új helyzetet teremtett. Az alábbiakban lényegre törően áttekintjük a 2021. augusztus 29-én centenáriumot ünneplő hivatalos kétoldalú államközi kapcsolatok felvételének és kezdeti évtizedeinek legfontosabb mozzanatait és képviselőit úgy hazai, mint amerikai részről, olyan személyekre és eseményekre fókuszálva, amelyek meghatározták a két ország és nemzet kapcsolatrendszerét a 20. század első felében, egészen a második világháborúig.

A kiegyezést követően, 1869-ben amerikai konzulátus nyílt Pesten, amely egészen 1917-ig működött főkonzulátusként. Egy másik fontos amerikai diplomáciai kirendeltség is működött a történelmi Magyarország területén, az adriai kikötőváros Fiumében, amely az ország tengeri kapujának számított egészen Trianonig. A pesti, majd fiumei amerikai kirendeltség egyik híres vezetője a trieszti születésű horvát–olasz–amerikai származású Fiorello Henry LaGuardia volt konzuli rangban 1906-ig, aki később, 1934–1945 között New York City főpolgármestereként is tevékenykedett, és ennek elismeréseképp ma is a nevét viseli a metropolisz második legnagyobb nemzetközi repülőtere.

LaGuardia budapesti-trieszti-fiumei amerikai konzul. (Forrás: wikimedia.commons)

Fiume fontos kiindulópontja volt az Amerikába irányuló gőzösöknek és a jobb élet reményében kivándorolni szándékozó monarchiabeli milliók számára, akik aztán többnyire New York, Pennsylvania és Ohio államok nehézipari üzemeiben, bányáiban, kikötőiben, avagy Kalifornia napfényes városaiban találtak új, gyümölcsöző megélhetési forrásokra. A századforduló idején, az óceánon túli gazdag, feltörekvő, ifjú nagyhatalom Egyesült Államok az amerikai álom képével és a jóval magasabb bérek ígéretével (a hazai kétkezi munkások éves bérének akár húszszorosával) több mint hárommillió cseh, szlovák, magyar és román polgárt vonzott a Monarchiából az Egyesült Államokba néhány évtized alatt, az első világháború kitöréséig.

Az amerikai magyarok kulturális (politikai) képviseletét elsősorban a katolikus és protestáns egyházak és a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetek látták el egészen 1922-ig, amikor immár az új, független Magyar Királyság konzulátusokat nyitott a magyarok által lakott amerikai nagyvárosokban, úgymint Clevelandben, Chicagóban, Pittsburgh-ben és természetesen az Egyesült Államok kapujában, New Yorkban.

Az amerikai álom vonzása mellett a magyar politikai elit és a közemberek körében egyaránt az Egyesült Államok igencsak pozitív képpel rendelkezett a világháború előtt. Elég, hacsak Theodor Rooseveltre, a neves történészprofesszor, egykori hadvezér (Rough Rider becenéven híres lovas-ezredes) és Republikánus–Progresszív párti amerikai elnök szenzációs magyarországi látogatására gondolunk. Roosevelt, a 26. amerikai elnök világhíres európai körútja keretében barátja, gróf Apponyi Albert meghívására érkezett hazánkba 1910. április 17-én Bécsből, Pozsonyon keresztül. Háromnapos látogatása során nemzeti ünnephez hasonlítható emelkedett hangulat és igazi népünnepély kísérte minden megnyilvánulását az országban, főleg, hogy igazán szívből szóló módon többször kifejezte nagyrabecsülését és szimpátiáját a magyar nemzet gazdag kultúrája és harcias történelme iránt.

Theodore Roosevelt elnök Apponyival a Felvidéken, útban Budapest felé. (Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)

Köztudott, hogy az első világháborút követően a világháborús vesztes és függetlenné vált Magyarország számára drámaian új társadalmi, politikai környezet alakult ki, amely óriási kihívások elé állította a Horthy Miklós kormányzó és gróf Teleki Pál, majd Bethlen István vezette magyar államapparátust és diplomáciát. Az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés rögzítette a Magyar Királyság függetlenséget és a Monarchia felbomlását, ugyanakkor már előrevetítette a következő évi trianoni békeszerződés Magyarország számára végzetesen tragikus részleteit.

Közös pontként egyik békeszerződés kidolgozásában, illetve aláírásában de facto nem vett részt az új tengerentúli nagyhatalom, az Egyesült Államok, ugyanakkor annak segítő jóindulatában szinte minden magyar politikai szereplő, a mérsékelt jobb- és baloldalon egyaránt bizalommal élt. Erre a kissé naivnak tűnő, idealizált bizodalomra és a magyar dráma iránt mutatott amerikai jóindulatra látszólag igencsak okot adott a legendás Harry Hill Bandholtz amerikai vezérőrnagy tevékenysége, aki az antant hatalmak budapesti katonai missziójának társelnökeként a saját eszközein és hatáskörén túlmenően nagy rokonszenvet és segítőkészséget mutatott a magyar nemzet iránt. Bandholtz tábornok sokat emlegetett hősi tette 1919. október 5-én történt, amikor állítólag még saját lovaglóostorát is használva, nem kis felháborodással személyesen meghiúsította a Királyi Magyar Múzeum (ma Nemzeti Múzeum) kifosztását a megszálló román katonák által.

A magyarbarátnak is joggal nevezhető tábornokkal ellentétben azonban a washingtoni nagypolitika szintjén hasonló attitűdnek még a legcsekélyebb nyomát sem lehetett felfedezni a Demokrata párti, idealista politikájáról híres Wilson elnök adminisztrációjában, sem az 1922-ben, Wilsont követő konzervatív izolacionista, Republikánus párti Warren Harding elnök köreiben. Amint az események megmutatták, illetve az évtizedekkel később feltárt levéltári dokumentumok, diplomáciai jegyzékek sajnálatosan bizonyítják, mindez inkább hiú ábrándnak, és álomkergető feltételezésnek (wishful thinking) bizonyult a magyar fél részéről az elsődleges nemzeti stratégiai cél, az elszakított területek visszaszerzése, revíziója érdekében.

Mivel a fent említett Párizs körüli békék utolsó szakaszában már nem vett részt az Egyesült Államok, szükséges volt a hadiállapot hivatalos megszüntetése, az államközi szerződések aláírására és a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok rendezésére, amelynek amerikai és magyar mozzanatai 1921. július elején már el is kezdődtek. 1919. december 4-től már Budapesten tartózkodott Ulysses Grant-Smith ideiglenes amerikai kormánymegbízott (kvázi nagyköveti teendőket ellátó megbízott, US Commissioner, chargé d’affaires pro tempore) az amerikai kormány képviseletében, aki egészen 1922 májusáig látta el becsülettel nem könnyű feladatát. A korábban Dániában szolgálatot teljesítő karrierdiplomata a népszerű Bandholtz tábornokkal és számos Budapesten működő amerikai segélyezési tisztviselővel szöges ellentétben inkább távolságtartó, tartózkodó módon, sőt gyakran viszolygó ellenérzésekkel viszonyult a kaotikus magyar viszonyokhoz, és semmiképp nem akart külső döntőbíró szerepében tetszelegni a kétségbeesetten nyugati szövetségeseket kereső magyarok szemében. Az amerikai Kongresszus együttes döntése alapján, a Knox-Porter-féle szenátusi határozati javaslat feltételei mentén Warren Harding elnök megbízásából Charles Evans Hughes amerikai külügyminiszter Grant-Smith megbízott révén július 9-én megkezdte a tárgyalásokat a magyar állam képviselőivel az államközi szerződés keretrendszerének kidolgozására.

A magyar fél és különösképpen a tárgyalásvezetők, Teleki Pál, majd Bánffy Miklós, a magyar kormányfő és külügyminiszter legnagyobb megrökönyödésére az amerikai kormány ragaszkodott a trianoni békeszerződés szigorú feltételeinek tiszteletben tartásához, továbbá az amerikai fél kártérítési és a Jóvátételi Bizottság ez irányú jövőbeli igényei kielégítésének garantálásához is a kétoldalú államközi szerződésben. A vesztes fél, a megcsonkított Magyarország iránt feltételezett amerikai kormányzat jóindulatának képzete szertefoszlott Budapesten. Pontosabban, amint később világossá vált, ez a rokonszenv és támogató attitűd csak a másodvonalbeli amerikai diplomaták, néhány külügyminisztériumi főosztályvezető és a Kongresszus bizonyos tagjai körében volt fellelhető. Sajnálatosan tehát a magyar fél abszolút nem volt alkupozícióban az amerikaiakkal szemben, akárcsak korábban Párizsban, és a Magyar Országgyűlés bármiféle lényeges változtatás nélkül kénytelen volt elfogadni a kétoldalú szerződés szövegét 1921. augusztus 29-én.

Nem sokkal később, decemberben Horthy Miklós kormányzó felkérte gróf Széchenyi Lászlót, hogy legyen a Magyar Királyság diplomáciai főképviseletének vezetője Washingtonban rendkívüli követként, miniszteri rangban, aki nem sokkal később már meg is érkezett az Egyesült Államokba, és 1922. január 11-én bemutatta megbízólevelét az amerikai Külügyminisztériumban, majd a Fehér Házban is. Az amerikai misszió vezetése mellett ellátta még a kubai és mexikói magyar képviseletek feladatait is, első magyar főkonzulként ezekben az országokban.

Széchenyi László a híres neves Széchenyi István Lajos nevű bátyjának volt az unokája, aki a Monarchia tartalékos huszárkapitányaként, gépészmérnöki végzettséggel és aktív haditechnikai érdeklődésével nem igazán volt tekinthető egy klasszikus karrierdiplomatának, bár több éves diplomáciai tapasztalattal rendelkezett a Monarchia abesszíniai missziójának vezetőjeként. Továbbá, nem mellékes módon az ifjú, jóképű gróf, folyékony angol, német, francia nyelvtudással és híres-neves családi pedigrével tagja volt a régi, konzervatív-liberális európai és az új, iparmágnás amerikai arisztokráciának egyaránt. Ugyanis felesége nem más volt, mint Gladys Vanderbilt, a dúsgazdag amerikai–holland hajó- és vasútmágnás Cornelius Vanderbilt unokája, akivel Széchenyi gróf 28 éves korában, 1908 januárjában kötött igaz szerelem és nem érdek alapján házasságot New York City-ben. Pesti palotájuk az Andrássy út 104. szám alatt állott, amit egy New York-i építésszel átépítettek és modernizáltattak saját igényeik alapján közel félmillió koronáért, amiben aztán a történelem furcsa fintora révén, a második világháborút követően a Szovjetunió, illetve jogutódja, az Orosz Föderáció nagykövetsége kapott helyet. Az ifjú gróf első világháború idején tett nagyszabású bányaipari befektetései nemhogy profitot nem generáltak, hanem sajnálatos módon felesége hozományának jelentős részét is elvitték, ugyanis mintegy 4 millió dollárt veszített a gazdasági felfordulás következtében, ami horribilis összegnek számított a korabeli Magyarországon.

Gróf Széchenyi magyar nagykövet és ifjú neje, Gladys Vanderbilt. (Forrás: peoplepill.com)

Széchenyi grófnak magyar nagykövetként eltöltött közel másfél évtizednyi szolgálata során eltökélt szándékában állt a magyar állam és nemzet stratégiai érdekeinek képviselete, a határrevízió kérdésének napirenden tartása és támogatók keresése e célok megvalósulása érdekében a befolyásos amerikai, majd brit gazdasági, politikai körökben. Híres felesége és amerikai, illetve hazai tevékenysége révén ugyanakkor gyakran szerepelt az újságok szalagcímei között és nemcsak pozitív, hanem gyakran botrányos címszavak kíséretében. Különösen nagy visszhangot váltott ki kardpárbaj-kísérlete Hollywoodban egy személyes becsületbeli ügyben egy bizonyos Habsburg herceg ellen, amire végül a kínos diplomáciai botrány elkerülése érdekében és az amerikaiak „csodálkozó rosszallása” miatt nem került sor. A „dübörgő 20-as években” a kirobbanó társadalmi, gazdasági fejlődésben lévő Egyesült Államokban a párbajozást már elavult, ósdi, megmosolyogtató hetvenkedésnek tartották, főleg a washingtoni nagypolitika köreiben, emlékezve Alexander Hamilton tragikus halálára.

Gróf Széchenyi László huszártiszt, washingtoni, majd londoni magyar nagykövet. (Forrás: wikimedia.commons)

Széchenyi gróf 1927. augusztus 8. után újra a hazai és amerikai újságok oldalára került, amikor nyári szabadságát Budapesten töltve, egy átmulatott szombat éjszaka után tiszttársaival a Sváb-hegyen felborultak autójukkal, és a szélvédő üvegszilánkja a bal szeme sarkába fúródott, ami szeme elvesztését okozta. E szörnyű baleset nyomán sajátos megjelenésű, lekötött szemű nagykövetként szolgált még hat évet Washingtonban, illetve Londonban, sok híresztelésnek, pletykának okot adva. Az ő közreműködésével számos magyar híres közéleti személyiség, Teleki Páltól Apponyi Alberten keresztül Jászi Oszkárig végigturnézta Amerikát az 1920-as években, akik valójában csak a hazai vitákkal terhelt közéleti szembenállást exportálták a tengerentúlra és semmilyen hathatós segítséget, a magyar ügyet előremozdító nagypolitikai támogatást nem tudtak szerezni.

A wilsoniánus demokraták körében nagyon befolyásos csehszlovák, délszláv, de még a román amerikai lobbi-szervezetekhez képest is a magyar fél nem volt elég hatékony, asszertív és bejáratos a washingtoni politikai elit köreiben. Magyarország sorsa nem váltott ki különösebb érdeklődést és nem élvezett semmilyen prioritást a washingtoni „ködös aljzat-”ként is becézett amerikai Külügyminisztérium működésében és stratégiájában.

Bár olyan döntés-előkészítő tisztségben is eljáró befolyásos köztisztviselők, mint William R. Castle Jr., a Külügyminisztérium Nyugat-európai ügyek (State Department Western European Desk) keleti részlegénél a magyar ügyek felelőseként és legfőbb intézőjeként nem csekély szimpátiát és együttérzést mutatott a magyar helyzet iránt, de ezt „túl” professzionálisan kezelte és ennek semmilyen kimutatható hatása illetve érzékelhető megnyilvánulása nem volt a hivatalos amerikai külpolitikában, Magyarország vonatkozásában.

William Richards Castle Jr., a magyar ügyek legfőbb képviselője az amerikai Külügyminisztériumban az 1920-as években. (Forrás: Philip de László festménye, www.bonhams.com)

Emellett olyan hangos és elkötelezetten magyarbarát amerikai politikus, mint az „idahói oroszlánnak” is becézett republikánus szenátor, William Edgar Borah, nagyon kevesen vagy alig voltak fellelhetőek Washingtonban. Borah szenátor, aki hosszú évekig a Szenátus Külügyi Bizottságának elnöki tisztségét is betöltötte, szoros kapcsolatban állt a jobboldali magyar kulturális elit és sajtó prominenseivel, a tőle telhető módon mindent megtett a magyar ügy napirenden tartása érdekében. Washingtonban Borah-t egy időben még potenciális külügyminiszter-jelöltként is emlegették Herbert Hoover elnök kormányában, de ez merő találgatásnak bizonyult és Borah szenátor kormányzati tisztség nélküli kívülálló, szabadúszó és elkötelezetten izolacionista politikus maradt minimális érdekérvényesítő képességgel. Magyar szempontból igencsak sajnálatos módon, Borah lelkes magyarbarát üzenetei és kongresszusi felszólalásai ezúttal sem találkoztak az amerikai kormányzat és külpolitika stratégiai érdekeivel.

W. E. Borah szenátor, a magyar ügy lelkes képviselője az amerikai Kongresszusban. (Forrás: SouthFork Co.)

Budapesten Ulysses Grant-Smith ideiglenes amerikai kormánymegbízottat 1922 nyarán követte az első hivatalos amerikai nagykövet, Theodore Brentano személyében, aki egy visszavonult amerikai bíró volt és többnyire tárgyilagos módon viszonyult a nagyon nehéz helyzetben lévő magyarokhoz. Brentano nagykövetet, akárcsak közvetlen külügyminisztériumi főnökét, William Caste Jr.-t is ugyanakkor zavarta a magyarok állandó „revíziós kilincselése” és „folyamatos, sértődött duruzsolása” a trianoni békeszerződés felülvizsgálata érdekében, amiről a nyugati nagyhatalmak hallani sem akartak. Brentanonak jelentős közvetítő szerepe volt a Magyar Királyság és az antant hatalmak közötti 1925-ös újabb megállapodás létrehozásában, amely a konzuli, diplomáciai kapcsolatokat is pontosította, illetve amerikai állami hitelhez juttatta a pénzügyi összeomlás szélén egyensúlyozó Magyarországot.

Brentanot öt év diplomáciai szolgálat után Joshua Butler Wright nagykövet váltotta a pesti Szabadság téren, aki egy tapasztalt karrierdiplomata volt, kiemelt európai (London, Hága) és dél-amerikai (Rio de Janeiro) szolgálati helyeken betöltött diplomáciai tisztségekkel. Wright nagykövetnek eseménydús évek jutottak Budapesten, hiszen 1927. június 21-én a magyar ügy elkötelezett brit támogatója, Harold Harmsworth, avagy közismertebb nevén Lord Rothermere sajtómágnás megjelentette világhíressé és botrányossá vált cikkét a londoni Daily Mail-ben „Magyarország helye a Nap alatt” címmel, amely egy világméretű sajtókampány és revíziós politikai hadjárat nyitányának is bizonyult a magyar sérelmek megjelenítése, mondhatnánk a korabeli nyugati közvélemény érzékenyítése céljából. Diplomáciai levelezések vizsgálata alapján kiderül, hogy Wright nagykövetet, akárcsak az amerikai diplomácia illetékeseit felháborította Lord Rothermere híres, kissé demagóg mondata, miszerint Trianon Amerikában született”, akárcsak abbéli igyekezete, hogy a felháborodott magyar és nyugati revizionista közönségével elhitesse, hogy Magyarország sorsa majd Amerikában fog eldőlni (pozitív irányba).

A sokat hangoztatott álomkergetés, hogy „Amerika majd tesz valamit az érdekükben”, újra csupán hiú ábrándnak bizonyult, illetve a világpolitikai helyzet félreértésén és Magyarország szerepének és fontosságának jelentős túldimenzionálásán alapult a magyar politikai elit részéről.  Az amerikai Külügyminisztérium egyik illetékese, George A. Gordon írta 1927-ben a sorozatos „kicsinyes” magyar pénzügyi kérésekre és budapesti politikai nyomásgyakorlási kísérletekre reagált, miszerint ki kell mondani tisztán a magyarok számára, hogy „Amerika nem lehet mindig minden jó dolog adományozója”.

Lord Rothermere, a Justice for Hungary és a magyar ügy brit képviselője. (Forrás: wikimedia.commons)

A Lord Rothermere által fémjelzett brit–amerikai kampány jegyében, az amerikai magyar szervezetek reaktiválásával többek között útjára indult a híres „Kossuth-zarándoklat” is 1928 tavaszán, amikor több mint 500 fős magyar küldöttség érkezett New Yorkba Kossuth Lajos impozáns szobrának felavatására, kimondatlanul a magyar revíziós célok propagálása mentén.

Mindez kiváltotta az amerikai Külügyminisztérium és kiváltképp az úgynevezett kisantant államok (különösképpen Románia és Csehszlovákia) rosszallását, hiszen a hangos clevelandi, chicagói, New York-i magyar rendezvények nyomán kisebb összetűzések is kialakultak az amerikai magyar és a számottevő cseh, szlovák, román közösségek lelkesebb tagjai között. Az amerikai külügy jobbára értetlenül és kisebb megbotránkozással figyelte az eseményeket, majd tiltakozott az európai kis nemzetek érthetetlen torzsalkodásainak, kölcsönös sérelempolitikáinak amerikai exportja ellen. Hasonlóképp ellenérzésüket fejezték ki gróf Teleki Pál, Apponyi Albert, Jászi Oszkár vagy gróf Bethlen Istvánné amerikai előadó-körútjai során, akiknek explicite megtiltották a feszültségkeltő, trianoni revíziót hangoztató beszédek tartását az Egyesült Államok területén.

Magyar ünnepély a clevelandi Kossuth-szobor előtt Ohióban 1928-ban. (Forrás: Kósa Károly)

Feltétlen érdemes szót ejtenünk Wright nagykövet magyarországi utódjáról, Nicholas Rooseveltről, aki bár csak rövid ideig, 1931–1933 között töltötte be a nagyköveti tisztséget Budapesten, nagyon jól ismerte a régiót és az országot, bár igencsak felemás véleménnyel volt a magyarokról. Meglátásai szerint a magyarok a 20. század első felében egy fél-feudális, elég kaotikus államban éltek, többnyire ellenséges nemzetek gyűrűjében. Nicholas Roosevelt a neves amerikai holland család sarjaként a magyarok körében korábban ünnepelt Theodore Roosevelt elnök első unokatestvére volt. A Harvardon végzett újságíró sokfelé szolgált Európában diplomataként és külügyi hírszerzőként, sőt Wilson elnök mintegy ezer fős párizsi békekonferencia delegációjának is fontos tagja volt. 1919–1920-ban Bécsbe és Budapestre is elküldték külügyi megfigyelőnek, ahol a Tanácsköztársaság idején hasznos tapasztalatokat szerzett a magyarországi viszonyokról, amelyeket publikációiban, diplomáciai elemzéseiben is kamatoztatott. Sokan őt tartották a „Közép-Európáról legjobban tájékozott amerikainak”, aki felismerte a trianoni béke szörnyű következményeit Magyarország számára, amely potenciálisan elvetette egy revizionista célzatú fegyveres konfliktus magvait a régióban.

Roosevelt nagykövet és Castle Jr. külügyi részlegvezető igazgató vegyes érzésekkel figyelte, ahogy a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát követelő magyar revizionista szervezetek és a nagyon aktív Amerikai Magyarok Szövetsége (American Hungarian Federation-AHF) a New York állambeli Buffaloban nagygyűlést szerveztek 1929. május 29-én.

A kongresszuson megjelent több száz magyar küldött meghirdette a világ magyarságát egyesíteni kívánó szervezet létrehozásának tervét, amely aztán nem sokkal később, immár Budapesten, augusztus 22–24. között a Nemzeti Múzeum kertjében tartotta első világkongresszusát gróf Apponyi Albert, a magyar diplomácia doyenjének elnökletével. Az Amerikai Magyarok Szövetségének első elnöke, Kohányi Tihamér és utóda, báró Barothy Árpád már a szövetség buffaloi és chicagói gyűlésein is felvetették a békeszerződés felülvizsgálatának fontosságát és egy ellenkampány indításának tervét, illetve a küldöttek egyhangúlag kinyilvánították az Egyesült Államok mint új haza iránti hűségesküjüket, akárcsak a megtépázott magyar óhaza iránti feltétlen ragaszkodásukat.

Gróf Apponyi az AHF díszvacsoráján a clevelandi Hollenden Hotelben, a pittsburghi és clevelandi magyar konzulok társaságában 1923-ban. (Forrás: OSZK EPA)

Az AHF Buffaloban szervezett 1929-es újévi partiján merült fel egy globális hírértékű esemény, figyelemfelkeltő akció megszervezésének szükségessége, amely ráirányíthatta a nyugati közvélemény figyelmét a magyarok által Trianonban elszenvedett igazságtalanságokra. A budapesti magyar szervezetek világkongresszusán döntés született a híres atlanti óceánátrepülési akcióról, aminek egyik legfőbb támogatója természetesen Lord Rothermere volt, aki igencsak bőkezű módon tízezer dollár jutalomdíjat is felajánlott a nem hétköznapi vállalkozást sikerrel teljesítő magyar pilóták számára. Magyar Sándor és Endresz György repülőszázadosok, első világháborús vadászpilóták 1931. július 15-én Lockheed-Sirius 8A típusú repülőgépükkel felszálltak az amerikai Harbor Grace-ből, és 25 óra 20 perccel később landoltak Felcsút kukoricamezején, mivel üzemanyaghiány miatt nem érhették el pesti végcéljukat, Mátyásföld repülőterét, de mindenképp sikerült megdönteniük Charles Lindbergh 1927-es, 32 órás óceánátrepülési rekordját. A Justice for Hungary repülési akció, amelynek még a kampánynevét is úgyszintén Lord Rothermere javasolta, sok tekintetben egyedülállóan sikeres és óriási hírértékű vállalkozásnak bizonyult, amely a magyar ügy melletti hírverés révén, természetesen kisebb diplomáciai felzúdulást is okozott a „kis és nagy antant” államok körében.

Endresz György a Justice for Hungary fedélzetén, 1931-ben. (Forrás: wikimedia.commons)

Az amerikai–magyar kétoldalú kapcsolatok alakulásában a diplomáciai tisztségviselők tevékenysége és a fenti „akciók” mellett fontos szerep jutott a kiemelkedő materiális, kulturális, politikai jelképpel bíró szobroknak és szoboravató eseményeknek. Gondoljunk csak a számos Kossuth szoborra az Egyesült Államokban, többek között az amerikai törvényhozás épületében, a washingtoni Capitoliumban lévő híres mellszoborra, illetve a rendszerváltás után a pesti Szabadság téren, az amerikai nagykövetség palotája előtt felavatott Ronald Reagan és idősebb Bush amerikai elnök szobrára. Mindez kezdődött 1906-ban, a 20. század elején még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, amikor a budapesti Városligeti-tó partján felavatták George Washington tábornok, az első amerikai elnök közadakozásból készült impozáns szobrát.

George Washington, az első amerikai elnök szobra a Városligetben. (Forrás: a szerző felvétele)

A következő kiemelkedő fontosságú, amerikai–magyar vonatkozású szoboravatásra 30 évvel később, 1936 nyarán került sor a budapesti Szabadság téren, amely aztán úgyszintén diplomáciai ütésváltásba torkollott. A július 4-i amerikai nemzeti ünnep idejére szervezett szoboravató ünnepély a fentebb említett legendás Harry Hill Bandholtz tábornok tiszteletéről szólt, de sajnálatos módon felemás sikerrel járt, hiszen újra a trianoni revíziós törekvések és politikai küzdelem kereszttüzébe került, amely kiváltotta Románia tiltakozását is, ismerve Bandholtz tábornok budapesti tevékenységét és nem túl diplomatikus véleményét a megszálló román csapatokról.

Bandholtz vezérőrnagy szobra a budapesti Szabadság téren. (Forrás: wikimedia.commons)

Az Egyesült Államok, a két ellenséges szomszédos ország retorikai csatározásának kereszttüzében viszonylag kényes helyzetbe került, ezért a nagykövet, John Flourney Montgomery inkább úgy döntött, hogy kimenti magát és nem vesz részt a túl „harsányra” sikeredő szoboravató ünnepélyen. Ahogy elődjei, Wright és Roosevelt nagykövetek is gyakran tették, az óvatos, diplomatikus távolságtartás üdvözítőbb konfliktuskerülő taktikának bizonyult Montgomery számára.

Feljegyzései alapján elmondható, hogy Montgomery nagykövet, közel tíz éves nagyköveti szolgálata idején, 1933–1941 között, őszintén megkedvelte Magyarországot és nagyra értékelte a magyar kultúra, gasztronómia gazdagságát és a tiszteletreméltó magyar hadtörténelmet. A sikeres tejipari gyáros üzletember Montgomery egy Missouri állambeli kisvárosból származott, és elkötelezett Demokrata párti nagyvállalkozó volt. A Franklin Delano Roosevelt elnök belső üzleti köréhez tartozó lojális támogatóként Montgomery igencsak diplomáciai mélyvízbe esett, amikor Bécs helyett Budapestre került diplomáciai jutalom kiküldetésre egy számára teljesen ismeretlen országba, kultúrkörbe és problémahalmazba. Ugyanakkor, viszonylag gyorsan beletanult új tisztségébe és feladatkörébe, a fogadásokkal tarkított és kiadós, nehéz étkekkel zsúfolt magyar főúri életmód és a világnyelveken folyékonyan társalgó magyar arisztokrácia fényűző világa is igencsak magával ragadta az egykori missouri tejipari nagyvállalkozót. Mondhatni baráti kapcsolatot ápolt a magyar politikai elit meghatározó tagjaival, sőt még híre is ment különösképpen szívélyes baráti kapcsolatának Horthy Miklós kormányzóval és családjával, akiket még később, a világháborút követően a család kényszerű svájci és portugáliai száműzetésében személyesen és lánya révén is intenzíven támogatott.

Mindazonáltal, a részletes diplomáciai hírszerzési jelentések alapján Montgomery nagykövet a veleszületett amerikai realista, pragmatista módján a magyar revizionista törekvéseket igencsak elhibázottnak, emocionálisan mítoszkergetőnek és katonai szempontból kivitelezhetetlennek tartotta, ismerve Magyarország képességeit a kor viszonyai közepette. Magyarország sorsa iránti aggodalmát és szeretetét érzékletes módon kifejezve, illetve a könyörtelen szovjet érdekszféra fenyegetését érzékelve visszavonulása után megjelentette személyes memoárját budapesti éveiről „Magyarország: a vonakodó csatlós” (Hungary: the unwilling satellite) címmel, amely Bandholtz tábornok „Egy nem diplomatikus napló” című visszaemlékezésének bensőséges beszámolóihoz hasonlítható mű.

Az 1930-as évek végén Montgomery nagykövet, akárcsak a magyar politikai elit „nyugatosabb” tagjai és az amerikai külügy képviselői egyaránt aggódva figyelték, ahogy Magyarország, két nagyhatalom közé ékelődve egyre inkább belesodródott a második világháborúba a náci Német Birodalom oldalán.

Montgomery 1941 őszén elhagyta Magyarországot, de utóda, Herbert Clairborne Pell Jr. nagykövet sem maradhatott sokáig Budapesten, hiszen a december 8-i Pearl Harbour-i japán támadást követően december 11-én, illetve 13-án gyakorlatilag beállt a hadiállapot az Egyesült Államok és Németország, illetve kényszerű szövetségese, a Magyar Királyság között. Roosevelt elnök a diplomáciai jelentések alapján úgy vélte, hogy Magyarország, Románia és Bulgária csak erőteljes német nyomásra (under duress) és nem önszántából üzent hadat Amerikának, ezért az amerikai Kongresszus együttes ülésén csak 1942. június 4-én fogadta el a 320. számú határozatában a hadüzenetet, és országaik hivatalosan is hadviselő felekké váltak.

A Kongresszus 320. határozata az USA-Magyar Királyság közötti hadiállapotról, 1942. június 4. (Forrás: National Archives, Washington D.C.)

H. Clairborne Pell nagykövet híres, vagyonos új-angliai család sarja volt, a Harvard és Columbia Egyetem tanult, majd progresszív demokrata politikusként került Budapestre F.D. Roosevelt elnök személyes megbízásából. Miután átvette a magyar kormány formális hadüzenetét, elintézte a legszükségesebb nagyköveti teendőit, majd lezárta az amerikai követséget, és 1942. június 16-án elhagyta Magyarországot. Hazatérése után az ő javaslatára létrehozták az ENSZ Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottságát (UN War Crimes Commission), amelyben ő képviselte az Egyesült Államokat 1944–1946 között.

Herbert C. Pell, az utolsó amerikai nagykövet Budapesten, 1942-ben. (Forrás: wikimedia.commons)

Ezek után a vérzivataros második világháborút követően immár egy teljesen új korszak vette kezdetét a magyar–amerikai kapcsolatok és Magyarország történetében egyaránt.

Csutak Zsolt

Felhasznált irodalom:

About Count László Szechenyi

Harry Hill Bandholtz – Lengyel Gábor: A Bandholtz napló – Román megszállás Magyarországon. Fekete Sas Kiadó, 2020.

Dudás Róbert Gyula: „Az amerikai magyarok 1929-es nemzetgyűlése a New York állambeli Buffaloban, különös tekintettel az egyházak szerepvállalására. Egyháztörténeti Szemle XXI./2, 2020.

Justice for Hungary – 1931

Kaiser Smarni: Egy magyar főúr izgalmas élete

Kósa Károly: Kossuth zarándoklat Amerikába

Key dates in US-Hungarian relations

Dr. Jósika Herczeg-Imre: Apponyi és Amerika. szerzői kiadás, New York, 1926.

Paul Johnson: Az amerikai nép története. Akadémiai, Budapest, 2016.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. AJTK, Budapest, 2014.

Mathey Éva: „Az amerikai kormányzati körök és a magyar revízió kérdése a két világháború között”. In Aetas, Szeged 2014, 29. évf. 3, 109 -115.

Peace Treaty of Trianon 1920

Peterecz Zoltán: „Theodore Roosevelt magyarországi látogatása. Adalék a magyar-amerikai kapcsolatokhoz.” In Aetas, Szeged 2014, 29. évf. 3, 5 – 11.

US-Hungary diplomatic relations

US Peace Treaty with Hungary 1921

Ezt olvastad?

A Chandos House ma is egyike London látványos és előkelő belvárosi házainak, amely hosszú múltra tekint vissza. A Westminster körzet