Martin Luther King és az afroamerikai polgárjogi folyamat

1968 gyászos év volt az Egyesült Államok történetében. Az amerikai vezetés elmerült a vietnami háborúban, és úgy tűnt, a Demokrata Párt, amely ekkoriban kezében tartotta a szövetségi kormányzatot, nem tud kievickélni a „vietnami mocsárból”, amelybe két demokrata párti elnök (John F. Kennedy és a regnáló Lyndon B. Johnson) vezette a nemzetet. Johnsonnak történelmi pechje volt: a háború utáni baby boom következtében a megnövekedett létszámú egyetemi és főiskolás diákság egy részének társadalmi aktivizmusa, a polgárjogi mozgalmak fölfutása és a háborúellenesség, azaz három, egymástól különböző folyamat fatálisan összekapcsolódott, és mindezek az erők Johnsonban látták a bűnbakot. A népszerűtlenné vált elnök bejelentette, hogy nem indul a választáson. Reménybeli utódja, és egyúttal politikai ellenfele, Robert Kennedy június 6-án merénylet áldozata lett. Hubert Horatio Humphrey, egy minnesotai politikus vállalta a párt jelöltségét, ami a választás előtt nem jelentett többet a csődgondnokságnál. Humphrey, a Demokrata Párt populista szárnyának vezetője későn csatlakozott le Johnson háborús politikájáról, így megörökölte a demokraták népszerűtlenségét a baloldalon. A konzervatívok viszont, saját pártjában éppúgy, mint a republikánusok részéről, éppen puhasága miatt támadták. Nixon és az „Új Jobboldal” által fémjelzett, végleg konzervatív irányba forduló Republikánus Párt nyerte meg az 1968-as elnökválasztást.

S ha mindez nem lett volna elég, ez év április 4-én a Tennessee állambeli Memphisben merénylő oltotta ki Martin Luther King baptista tiszteletes életét. Gyilkosa, a rasszista James Earl Ray tette végletekig fokozta a haragot: a gyilkosság hírére az erőszak elszabadult, az ország 125 városa borult lángba. Azonban, mint minden kor merénylője, Ray is hosszú távon kudarcot vallott: éppen az erőszak és radikalizálódás veszélye késztette arra a fehér elitet és társadalmat, hogy komolyan törekedjen az afroamerikaiak integrációjára.

Martin Luther King (forrás: en.wikipedia.org)

King testesítette meg az afroamerikai polgárjogi mozgalomnak azt a szárnyát, amely a fekete kisebbség sorsát összekötötte egy általános szociális fölemeléssel, a mindenkire terjedő társadalmi igazságosság megteremtésének programjával. Az 1950–1960-as évek lázadó fiatalságának, az ún. beat nemzedéknek sok ikonja, legyen bár művész vagy politikus, tragikusan korai halált halt, ki alkoholbetegség, ki öngyilkosság, kábítószer vagy merénylet miatt (Marilyn Monroe, John és Robert Kennedy, Jack Kerouac, John Lennon), és e sorba illeszkedik King is. A Nobel-díjas fekete lelkipásztort jogosan tekintik az afroamerikai polgárjogi mozgalom legkarizmatikusabb alakjának, aki távlatosan szemlélte az amerikai társadalom jövőjét. Alábbi cikkemben elemzem King pályáját az évforduló apropóján.

Az afroamerikai polgárjogi folyamat sokszínűsége

Magyarországon hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Kinggel kezdődött az afroamerikai polgárjogi mozgalom. Valójában az afroamerikai polgárjogi mozgalom nem volt egységes, így nem létezett egyetlen, „a” mozgalom: a polgárjogi küzdelmet inkább olyan, a 19. század közepétől napjainkig tartó folyamatként képzelhetjük el, amelyben számos, akár egymással is ütköző elképzelés, mozgalom és irányzat volt jelen, de közös bennük, hogy együttesen képviselték az afroamerikai közösségek vágyát a fehérekkel egyenlő jogok iránt.

King híres, „van egy álmom” kezdetű beszéde közben (forrás: en.wikipedia.org)

Érdemes tehát számba venni az elképzeléseket és jövőképeket, hogy megértsük, King és társai mozgalma támaszkodhatott széles történelmi hagyományokra. Ha eltekintünk a 18. századi előzményektől (fekete szabadkőműves páholyok, amelyekben a testvériség lényege a rabszolga-felszabadítást jelentette, Haiti forradalmának példája, stb.) a 19. század közepétől egy liberális afroamerikai irányzat létezett, amely magától értetődően az afroamerikai fölszabadítást összekapcsolta a fölvilágosodás és fejlődés értékeivel. Ez az irányzat szövetségest látott minden becsületes emberben, és maga is kiállt mindenkiért. Ebből érthető meg, hogy 1851-ben néhány afroamerikai, mint Frederick Douglas, némileg naiv reményt tápláltak a partra szálló Kossuth iránt, akiben a világméretű fordulat emberét látták. Az amerikai társadalomba való beilleszkedés (integráció) mellett már ekkoriban megjelent egy másik megoldás: a fehér társadalomtól való elkülönülés / különítés (szeparáció, szegregáció), akár az Afrikába való visszaköltözés, akár valamilyen fekete köztársaság révén. Ezeket a koncepciókat ugyan a fehér fajvédők erőltették, de sok afroamerikai értelmiségi nem kevésbé látott fantáziát bennük, csak ellenkező előjellel. Még egyazon életpályán belül is találhatunk példát az integráció és pánafrikanizmus támogatására: az afroamerikai W. E. E. Du Bois szociológus sorsa példázza ezt a változást mint reakciót a rendíthetetlennek, konoknak tűnő fehér rasszizmusra.

A 19. század végén Booker T. Washington az önfejlesztést, a nevelés-oktatást, és ezen keresztül egy lassú integrációt látott megvalósíthatónak. Az afroamerikai kisemberek azonban hatalmas ültetvények között, kisfarmokon éltek az ország déli részén, kitéve a fehér lakosság lincselésének, a feketéket szegregáló ún. Jim Crow törvényeknek (amelyek egy fekete népszínműalak után kapták a nevet), vagy nyomorogtak az északi nagyvárosi slumokban. Ők nem várhattak arra, amíg az oktatás változtat a helyzetükön, vagy a fehér többség hozzáállása megváltozik irányukban. Ha a gyapot ára esett a világpiacon, ha a nyár túl aszályos volt – a feketék mindig kapóra jöttek bűnbakként (kimutatható az összefüggés a lincselések intenzitása és az időjárás meg az áringadozás között). Ilyen elkeseredett helyzetben a fekete szegény emberek egy része vonzódni kezdett a pánafrikanizmus eszméjéhez.

Munka a gyapotföldeken (forrás: en.wikipedia.org)

Az első világháború után sok afroamerikai kisember vevő lett a jamaikai pánafrikanista politikus, a rendkívül excentrikus Marcus Garvey támogatására, aki egy afrikai császárság álmával szédítette a tömegeket, és szerényen e birodalom császárának kiáltotta ki magát. Akadtak olyanok, akik utolsó centjüket is fölajánlották a jövendő birodalom megalapításának, az afrikai földvásárlásnak a céljára, fekete nők tömege csatlakozott a Fekete Kereszt egészségügyi egyesülethez, és Garvey még egy saját hajózási vállalatot is alapított. A császárság álma azonban kipukkadt, és ez fontos tanulsággal járt: reális célokat kell kitűzni, és azokért odahaza kell küzdeni.

Mások vallási alapon is igyekeztek elkülönülni, és a nagy egyházak helyett az amerikai földön nem ismert iszlámot tekintették autentikus afrikai vallásnak: ebből a Fekete Muszlimok mozgalma nőtt ki. A jazz, a harlemi reneszánsz, a fekete színészek és zenészek föltűnése a filmvásznon lassan áttörték a kulturális gettó falát, de a fekete kisfarmer, mezőgazdasági és ipari munkás továbbra is szenvedett a szociális igazságtalanságtól és a Jim Crow törvényektől. A második világháború után azonban az afroamerikai polgárjogi mozgalom már nem hallgatott Booker T. Washington egykor türelemre intő szavaira. Az Egyesült Államokban élő emigránsok is elborzadtak a faji szegregáció gyakorlatán. Hogy magyar példát említsünk, Jászi Oszkár, aki 1944-ben látogatást tett Délen, forradalmat jövendölt arra az esetre, ha nem változtatnak a feketék elnyomott állapotán. Ekkor érkezett meg King.

A fölkészülés évei

Martin Luther King Jr. 1929-ben született az egykori rabszolgatartó Dél egyik állama, Georgia területén, Atlantában. A kisfiút eredetileg Michaelnek keresztelték, ám Luther Márton tiszteletére átkeresztelték Martinnak. Georgiában élve korán megismerte a szegregációt, hiszen olyan iskolába járt, amelybe csak feketék járhattak. Egy gyermekkori élménye korán megismertette a faji előítélettel: a szemben lakó fehér kisfiú volt a játszótársa, ám annak családja egy idő után megtiltotta, hogy együtt játsszanak. Ahogyan apja és nagyapja, King is a Morehouse College-ba járt, ahol 1948-ban diplomát szerzett szociológiából. Ezt a teológiai tanulmányok követték, előbb a pennsylvaniai Crozer Theological Seminary-ban, majd a Bostoni Egyetemen. Pennsylvaniában, a kvéker alapítású államban a szabadelvű hagyományok erősebbek voltak, mint Georgiában. Itt a szegregáció, vallási tradíciók miatt, soha nem volt alapja a társadalmi rendnek, igaz, jóval kevesebb fekete élt itt, mint Georgia földjén. Az emberek privát életében a rasszista attitűd nem volt kevésbé jelen, mint Délen, sőt, adott esetben egyénileg akár erősebb is lehetett. Ám intézményi szinten, a közhivatalok és közoktatás szellemében ez nem volt érzékelhető. Pennsylvaniában King egyenlőnek érezhette magát fehér iskolatársaival.

A fehér többségű Crozer Theological Seminary-ban a fiatal Kinget megválasztották a senior osztály vezetőjévé. Már itt tetten érhető King egyik vonása, ami később megmagyarázza rasszokon átívelő szövetségi politikáját: fehérek között élt, fehérekkel osztozott közös műveltségen. Ez nagyon más szocializáció volt, mint a nyomorgó harlemi kisembereké. Másrészről King az északi fekete középrétegektől is különbözött, hiszen azok nem ismerték első kézből a déli életet. Így már érthető, hogy miközben King kiállt a fehér rasszizmus ellen, párhuzamosan hadakozni kényszerült a fekete radikalizmussal, az önkéntes, és olykor erőszakos szeparációval meg a közönnyel szemben is.

Gandhi, Martin Luther King erőszakmentességének inspirálója (forrás: en.wikipedia.org)

Az 1950-es évek eleje King számára a fölkészülés jegyében telt. 1953-ban King feleségül vette Coretta Scottot. A feleség ugyancsak afroamerikai volt, de anyai ágon ír felmenők is akadtak a családban. A korabeli állapotokat jól tükrözi, hogy Coretta apja, aki saját farmján gazdálkodott, egyike volt az első feketéknek, akik autót vásároltak. Négy gyermekük született. Kinget kinevezték az alabamai Montgomery baptista közössége lelkipásztorának. Ugyanebben az időszakban tanulmányozta Gandhi erőszakmentes filozófiáját. Egy tanulmányutat tett Indiában is.

Hosszú menetelés a jogegyenlőségért

1955-től vette kezdetét King életének második, küzdelmes szakasza. Ez év márciusában történt Montgomeryben, hogy a 15 éves Claudette Colvin megtagadta, hogy átadja ülőhelyét egy fehér férfinak a városi autóbuszon. Decemberben Rosa Parks hasonlóan cselekedett. Mindkettőjüket letartóztatták. Válaszul a Nők Politikai Tanács bojkottot kezdeményezett a busztársaság ellen. Az országos polgárjogi mozgalom, a National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) támogatta az akciót. A bojkott irányítására alakult Montgomery Haladás Egyesület tagjai megválasztották Kinget vezetőnek. A bojkott egy éven át tartott. A fehér rasszisták fenyegették Kinget, házát bombatámadás érte, és letartóztatták. Végül a szövetségi bíróság kimondta az elkülönítés törvényellenességét, ami ahhoz vezetett, hogy Montgomery városi tanácsa visszavonta a rendeletet a buszokon alkalmazott szegregációról. A polgárjogi mozgalom egy év küzdelem után nyert, és ez lelkesedést adott az afroamerikai tömegeknek országszerte.

1957-ben King új polgárjogi mozgalmat alapított a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája néven. A lelkipásztor Gandhi erőszakmentes, de következetes elveinek képviseletét tűzte a szervezet zászlajára. 1961-ben King ún. „szabadság-utazásokat” szervezett, amelynek keretében fekete és fehér aktivisták együtt utaztak a buszokon Délen, demonstrálva a Legfelsőbb Bíróság döntése mellett, miszerint alkotmányellenes a szegregáció a tagállamok között közlekedő buszjáratokon. Az erőszak kezdett elszabadulni: egy vegyes busz utasait összeverték, és fölgyújtottak egy templomot, amelyben King prédikált. Ugyanebben az évben King támogatta James Meredith-et abban, hogy beiratkozhasson a szegregált Mississippi Egyetemre. 1962-ben Meredith megkezdhette tanulmányait, ami a deszegregáció újabb győzelme volt.

Rosa Parks (forrás: en.wikipedia.org)

Kingnek ellentmondásosan alakult a viszonya a nagypolitikával. Az 1961-ben hatalomra került John Fitzgerald Kennedy ugyan támogatta elvben az integrációt, de óvatosan kellett lavíroznia, hogy ne provokálja pártjának, a Demokrata Pártnak nagyon szegregációpárti részét. Kennedy halála után a hatalomra került Lyndon B. Johnson ugyan aláírta az 1964-es emancipációs törvényt, de King szembekerült vele a vietnami háború kérdésében. Ekkor már King fölhívta magára J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója figyelmét. Hoovernek meggyőződése volt, hogy King a kommunisták szekértolója (ugyanakkor a kommunisták Kinget a fekete burzsoázia képviselőjeként bélyegezték meg). Az FBI rettegett vezetője kihasználta King korántsem makulátlan magánéletét, hűtlenségét, és egy zsaroló levéllel próbálta öngyilkosságba hajszolni a tiszteletest. Hoover más fekete mozgalmakkal sem bánt kesztyűs kézzel. Fegyveresen lépett föl a marxista Fekete Párducokkal szemben. Különösen kipécézte Muhammad Alit, mert a fekete ökölvívó visszautasította a hadseregbe való belépést, és mert barátja volt a fekete radikális Malcolm X-nek, eredeti nevén Malcolm Little-nek, a Fekete Muszlimok egyik vezetőjének.

Ekkor már legalább öt eszmei-politikai irányzat létezett egymás mellett. Az NAACP és a hasonló régi, háború előttről való polgárjogi mozgalmak mellett ott volt King széles tömegmozgalma, majd ettől a centrumtól balra a Fekete Párducok, akik elvetették az erőszakmentességet, a Fekete Muszlimok, akik igenelték a vallási alapú szeparációt, és az önmagában is sokszínű „fekete hatalom” mozgalom, amely nyíltan szembehelyezkedett a fehér társadalommal és kultúrájával. King elhatárolódott az utóbbi három irányzat által fémjelzett radikalizmustól. A Fekete Párducok eszmeileg és eszközeikben valahol a mérsékelt integráció és faji radikalizmus között álltak: elégtelennek találták a King által vallott keresztény és szociális elveket, helyettük a marxizmus mellett foglaltak állást, és forradalomban gondolkoztak;  ugyanakkor szemben álltak a fekete önszeparáció mozgalmaival is, amelyet reakciósnak, faji romantikusnak tartottak.

1963. augusztus 28-án ért King pályájának csúcsára a Washingtoni felvonulás a munkáért és szabadságért nevű rendezvény megszervezésével. A NAACP és több más polgárjogi, szociális szervezet által támogatott békés tüntetés alkalmával 250 ezer ember hallgatta meg King „van egy álmom” kezdetű beszédét, amely erőteljes megfogalmazása volt a faji megkülönböztetés elutasításának. King szónoklata és maga a rendezvény nem aratott osztatlan sikert a fekete radikálisok körében. Malcolm X komédiának minősítette az egész washingtoni menetet, de egy évvel később, az emancipációs törvény vitája során kezet fogott Kinggel. A találkozás nem maradt hatástalan a radikális politikusra: egy harlemi népgyűlésen már a feketék és fehérek békés együttélése mellett szónokolt, amikor merénylet áldozata lett.

A washingtoni felvonulás (forrás: en.wikipedia.org)

1964-ben King átvehette a Nobel-békedíjat. Látszólag mindent elért, de a tiszteletes mindinkább kiábrándult a demokrata párti vezetésből, amely szerinte nem tett meg mindent a szegregáció minél gyorsabb fölszámolására. Miközben King tovább küzdött a teljes deszegregációért, mindinkább a vietnami háború foglalkoztatta. Tágabb perspektívába helyezte a kérdést: hogyan maradhat erkölcsileg tiszta egy ország, amely a fiait elküldi meghalni egy idegen országba, és milyen ország az, amely elnyom másokat. King a faji kérdést egy tágabb szociális dimenzión belül szemlélte, és immár a szegénységet tekintette a felelősek a faji elnyomásért.

Új mozgalmat indított Szegény Emberek Mozgalma néven, amely bőrszíntől függetlenül minden ember számára követelte a létminimumot, a minimálbért, a szövetségi közmunkaprogramok kiterjesztését. King ekkor jutott legközelebb egy New Deal-párti (európai perspektívából szociáldemokrata) jóléti politika képviseletéhez. Vagy úgy is mondhatjuk: visszajutott a 19. század végi, 20. század eleji populista programhoz, amely először az amerikai történelemben bőrszínre tekintet nélkül hirdette a társadalmi egyenlőséget. King hitt a szegény emberek összefogásában, de nem reménykedett abban, hogy változás a gazdag fehérektől jöhet. Kiállt nemcsak az afroamerikai, hanem a fehér, ázsiai és bármely származású munkások ügyéért. 1968. március 29-én azért utazott Memphisbe, hogy támogassa a köztisztasági dolgozók sztrájkját. Ekkor érte a lövés. Halálának hírére 125 városban törtek ki zavargások.

Fekete Párducok (forrás: en.wikipedia.org)

Noha szociális programja nem valósult meg, a jogegyenlőség terén King öröksége azonnal látható lett. Johnsontól kezdve egyetlen amerikai elnök sem tehette meg, hogy negligálja az afroamerikai integráció kérdését. 1965-ben elcsattant az első fehér-fekete csók a filmvásznon, 1967-ben pedig az első fekete nyomozó által adott ütés egy fehér arcán. Egyre több afroamerikai ért el magas hivatali állásokat. 1975-ben kinevezték az Egyesült Államok történetének első afroamerikai tábornokát. 1986-ban már 291 afroamerikai polgármester volt Amerika-szerte. S végül, 2008-ban Barack Obama személyében afroamerikai elnök költözhetett a Fehér Házba – még akkor is, ha persze Obama neveltetését, családi viszonyait tekintve nem volt átlagos afroamerikai, hiszen kenyai apa és amerikai fehér anya gyermeke, ráadásul a Harvardon végzett, vagyis szocializációja az amerikai társadalom felső részéhez kötötte. De mégis példázta azt, hogy King álma, miszerint a bőrszín ne befolyásolja egy amerikai gyermek jövőjét, valósággá válhat.

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:

Ernst Bartsch: A Rabszolgaparttól Harlemig. Bp., 1961, Gondolat Kiadó

Coleen Degnan-Veness: Martin Luther King. Harlow, 2008, Pearson Education

Herbert G. Gutman: Black Family in Slavery and Freedom, 1790-1925. Oxford, 1976, Basil Blackwell.

Hahner Péter: Az USA elnökei. Budapest, 2012, Animus Kiadó.

I Have a Dream: The Story of Martin Luther King in Text and Pictures. New York, 1968, Time Life Books

James Kirby Martin: America and Its People. Glenview-Boston, 1989, Scott, Foresman & Co.

Litván György: Jászi Oszkár. Bp., 2003, Osiris Kiadó

Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története. Budapest, 2008, Kossuth Kiadó

Martin Luther King Jr. The Nobel Prize. https://www.nobelprize.org/prizes/peace/1964/king/biographical/, letöltés dátuma: 2023. 04. 10.

Gunnar Myrdal: An American dilemma. 1962.

Charles Sellers-Henry May-Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999, Maecenas Kiadó.

Szilvay Gergely: Az amerikai Dél. Régi rend az Újvilágban. Bp., 2021, Rubicon Könyvek

George Brown Tindall: America. A narrative history. New York-London, 1984, Norton & Co. Inc.

Veszprémy László Bernát: Fekete muszlim, reakciós, forradalmár. Kommentár. 2020/2. 155-160.

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket