A mozigépész, a történész és a politikus – Kosztümös filmekről ezúttal szakszerűen

Bevallom őszintén, amikor még csak a kezembe vettem és belelapoztam, egészen más elképzeléseim voltak Paár Ádám A kosztümös film történész szemmel című munkájáról. A 2022-ben a Méltányosság politikaelemző központ támogatásával megjelent könyvről – talán az Újkor.hu filmeket történész szemmel bemutató Mozgókép rovatából kiindulva – azt gondoltam, hogy a történelmi filmek valóságtartalmát veszi majd górcső alá, s különféle videós csatornákhoz hasonlóan elsősorban a historikus szemüvegén keresztül vizsgálva tárgyát bemutatja azokat a hibákat, amelyek anakronisztikusak vagy éppen teljes történelmi képtelenségek. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Paár Ádám munkája ugyanis a kosztümös filmeket elsősorban abból a szempontból mutatja be, hogy mit jelentettek a mozgóképes alkotások az adott korban, amikor születtek, illetve hogy a készítőknek vagy éppen a politikának milyen szerepe volt a régi idők hol hitelesebb, hol meglehetősen elferdített, rossz emlékű korszakokban pedig kimondottan propagandisztikus ábrázolásában.

Paár Ádámot saját bevallása szerint három dolog izgatta különösen műve megírása során: a politika, a történelem és a kosztümös filmek. Ennek a háromnak a tökéletes elegyét veheti kezébe az olvasó, ha elolvassa A kosztümös film történész szemmel című munkát, s olyan izgalmas kérdésekre kaphat belőle választ, mint hogy miként képesek a történelmi filmek megragadni a közönség figyelmét, s hogy az ilyen műfajú alkotások inkább a jelenről vagy inkább a múltról szólnak?

A könyv bevezetője nagyon helyesen tisztázza a klasszikus kosztümös film műfajiságát, majd a szerző rögvest szabadkozni kezd: megközelítése nem feltétlenül a filmek esztétikai minőségét veszi majd alapul, hanem azt, hogy egy adott alkotás mit is akart mondani arról a korról, amelyben született, s amelynek célközönségéhez utat kívánt találni. Rögtön az elején le kell számolni – s ehhez Paár érintőlegesen a történettudomány modern megközelítéseit is górcső alá veszi – azzal a tévképzettel, hogy a múlt egy film alapján akár csak parányi mértékben is rekonstuálható lenne. Hiszen ahogy a múltról alkotott történettudományi művek sem képesek az igazság minden részletére fényt deríteni, így ez egy alapvetően szórakoztató (olykor nevelő) célú játékfilmtől sem várható el. „A fikció legalább nem hiteget azzal, hogy valóság, miközben mindkét műfaj, ha nem is valóság, de igazság azért még lehet.” – idézi a szerző Kepes Andrást az ábrázolt tárgy és a valóság közti különbség kapcsán. S valóban ezért sem érdemes talán a kosztümös filmeken számon kérni mindazt, ami kiamradt belőlük: a másfél-kétórás játékidő aligha lehet elegendő, hogy a filmalkotás egy döntési szituáció vagy nagy horderejű történés minden okára, mozgatórugójára választ adjon – különösen olyan események tárgyalásakor, amelyek esetében maga a történettudomány is adós még a válasszal.

A fentiekből következik egy kérdés, amelyet gyakorló történelemtanárként magam is felteszek minden alkalommal, amikor osztálytermi keretek között mutatok be filmrészletet, hivatkozom egy mozgóképes jelenetre vagy akár csak megemlítek egy mozisikert. Nevezetesen az, hogy mi lehet a célja az alapvetően szórakoztató célú alkotások közoktatásban való megjelenítésének, ha azokat elve fikcióként, narrációként kezeljük, melyeknek magától értetődően nincsen hiteles forrásértékük?

„A történelmi témájú filmet fölfoghatjuk szélesebb jelentésében, mint egy ejtőernyő-műfajt, amely alá több, különböző műfajú film is besorolható, amelyek történelmi korban játszódnak, és történelmi szereplőket jelenítenek meg. Hiszen a történelem témaként sok műfajjal összeférhet: krimivel, horrorral, ifjúsági filmmel stb. A valódi történelmi filmnek azt tekintjük, amely nemcsak hangulatában, hanem mindenekelőtt a korabeli kultúra, gondolkodásmód fölidézésében követi a történelmet. Míg a történelmi témájú filmek egy része kifejezetten eltér a történelemtől, játszik a történelemmel és annak eseményeivel, a valódi történelmi film hű marad a történelmi eseményekhez.” (23.)

Paár felhívja a figyelmet arra, hogy bár a múltat a kosztümös filmek nem fogják megmutatni, de képesek arra, hogy visszaadják egy kor hangulatát, világát, az akkor élt emberek gondolkodásmódját; de ami még ennél is fontosabb: ezek a művek nem az ábrázolt korszakról árulkodók igazán, hanem arról, amelyben születtek. Hiszen a politika (hangsúlyozottan nem pártpolitika) mindig rányomja a bélyegét egy adott időszak szellemi termékeire, így a „hetedik művészet” produktumaira is. A szerző érdekes eszmefuttatást közöl arról, miért válhatott az 1959-es Ben Hur minden idők egyik legsikeresebb kosztümös filmjévé – állítása szerint a benne található biblikus világ és a szabadból rabszolgává, majd onnét ismét felemelkedő emberi történet a korszak amerikai társadalmának valamennyi rétegének üzent valamit. Akár az első világháború tanítása kapcsán osztályteremben is hasznosítható az a rész, melyben a szerző az első világháborús propagandaüzenetek, az ellenségkép megkonstruálására és fenntartására tett kísérleteket mutatja be a filmkészítés során az egyes országokban. Izgalmas és újszerű az a gyűjtés, amely Jézus életének filmes feldolgozásait tárja az olvasók elé – történész szemmel.

Paár a filmek létrejöttének elengedhetetlen alapanyagaként külön fejezetben tér ki a történelmi regényekre, megállapítva, hogy azoknak alapvetően két alapvető kategóriáját különböztetjük meg: az egyikben a nagy formátumú, létező történelmi alakok jelennek meg, a másikban inkább a kisember szemszögéből, olykor valóban létező, de „hiányos életrajzzal” rendelkező szereplők nézőpontjából láthatjuk a múltat, amely „mintegy megtörténik” a vásznon. Természetesen vannak átmeneti műfajok, de ha az elmúlt három évtized kosztümös filmjeit vizsgáljuk, feltűnhet a történelmi regényirodalom továbbélése: előbbire jó példa lehet Az alelnök, A legsötétebb óra, utóbbira az Örök tél, a Természetes fény vagy épp a meglehetősen vitatott Nyugaton a helyzet változatlan. (Természetesen vannak átmeneti alműfajok: Az utolsó skót király valós és fiktív karaktereket is felhasznál, míg A rettenthetetlen című film William Wallace nevű főhőse valóban élt, de mivel a film készítése során meglehetősen egyoldalúan kezelték a forrásokat és nem feltétlenül a történelmi valóságot akarták bemutatni (gondoljunk csak a francia származású, későbbi angol királynéval való szerelmi kapcsolatra), ezért aztán a filmnek nincsen jóformán egyetlen aspektusa sem, amelyért a történészek ne tudnák ízekre szedni azt.

Paár könyve saját bevallása szerint Hollywood-centrikus – és ebből nem is csinál titkot. A szerző természetesen tisztában van azzal, hogy a világ filmgyártása jóval sokszínűbb, s különösen a mindjobban felpörgő kulturális globalizációnak és a streaming szolgáltatásoknak köszönhetően ma már megtört Hollywood dominanciája. Ugyanakkor műve olvasásakor egyáltalán nem éreztem hátránynak a sok amerikai filmet – bővel hozott példát a hazai vagy épp a lengyel filmgyártásból. Különösen érdekfeszítőnek bizonyultak azok a fejezetek, melyek a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek amerikai bel- és külpolitikájának és az ottani filmgyártás összefonódását fejtették ki; legyen szó akár a megszállt német területek lakosságának filmek segítségével történő „pacifikálásáról” vagy épp az Amerikai Egyesült Államok baloldali mozgalmaktól való paranoiájáról, a vélt vagy valós felforgató baloldali tevékenységek elleni boszorkányüldözésről. Ugyanilyen izgalmas volt olvasni az írek vagy épp a mexikóiak amerikai filmekben történő szerepeltetéséről, illetve az alkotásokban megtalálható sztereotípiák változásáról – például a westernfilmekben.

„Míg a Huckleberry Finn kalandjai ma már politikailag inkorrekt olvasmánynak számít, mert abban Mark Twain Jimet, a rabszolgát kedvesen bár, de együgyűnek ábrázolja, és jellegzetesen déli „fekete” akcentusban beszélteti, addig azzal az amerikai közönségnek semmi baja nincs, ha García őrmester, a mafla, totyakos katona szerencsétlenkedik, és pórul jár Zorro üldözése közben.” (110.)

A kosztümös film történész szemmel kitér a manapság divatos, erős női karakterek, filmbeli főszereplők szerepeltetésére is. Ha végigtekintünk az utóbbi évek látványos hollywoodi sorozatain, akkor szembetűnő lehet, hogy egyre több erőteljes női személyiséget szerepeltetnek bennük. Ebből a szempontból is érdekes az a fejezetrész, mely a női főszereplős történelmi filmekkel foglalkozik – míg korábban a politikát magukhoz ragadó, olykor démonikus, kéjsóvár nőalakokat vonultattak fel a filmvásznon (Kleopátra, Lucrezia Borgia, Marie Antoinette) sok esetben a valóságot teljességgel torzítva, addig az utóbbi időben ebben is tapasztalható elmozdulás.

„Örömteli fejlemény, hogy a 20. század második felében, párhuzamosan a társadalom átalakulásával, a női emancipációs mozgalmak győzelmével, a filmművészet fókusza lassan elmozdult az uralkodónőkről. A művész-életrajzok keretében készült film az első olyan női festőről, aki hivatásosan gyakorolta a fesőmesterséget /Artemisia, 1997/. Az a scotti hagyomány, hogy a társadalom kevéssé ismert nőalakjai is szerepet kapjanak, utat tör a filmművészetben.” (102.)

Paár Ádám nem mulasztja el a magyar kosztümös filmek történetének bemutatását sem, melynek megvolt a maga nagy korszaka – az utóbbi időben azonban ismét megindult az érdeklődés a történelmi filmek iránt. Ezek egy része jellemzően a huszadik század sorstragédiákban bővelkedő fejezeteit mutatják be a nézőnek, de találunk alkotásokat a magyar középkorhoz kapcsolódóan – legyen szó akár a nagy vitát kavart A pozsonyi csata című animációs filmről vagy épp az Aranybulla-sorozatról. Ezeket a filmeket lehet esztétikai vagy történelmi hitelességük alapján minősíteni, ám Paár könyvét végigolvasva új szemponttal is gazdagodhatunk: megkereshetjük benne azokat az utalásokat, amelyet kirajzolják számunkra, hogy jelen korunk miként gondolkodik a múltjáról és ezzel tulajdonképpen önmagáról.

A művet bibliográfia és filmográfia zárja – olyan továbbvezető csapásirányokat kijelölve az olvasónak, amelyek segítségével elmerülhet a további kutakodásban. Paár Ádám rövidke műve ugyanis már csak terjedelméből adódóan sem tudott minden apró részletre kitérni – így csak annyit tudok hozzátenni: izgatottan várjuk a folytatást!

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

Király A rettenthetetlenből – Robert Bruce diadala Anglia felett

„Az Úr 1314-ik esztendejében jóformán maroknyi éhező skót hazafi rohamra indult Bannockburn mezején, költői megszállottsággal harcoltak, bátor szívű skótokként küzdöttek

X