„Minékünk a remény csak makarónit hoz” – Gunesch János naplója az itáliai hadifogságból

2022-ben immár nyomtatott kötet formájában is kiadásra került Gunesch Jánosnak az olasz harctéren, majd hadifogságban íródott naplója, mely jelentős adalékokkal gazdagítja az első világháborúhoz köthető egodokumentumok sorát. A napló korábban már megjelent folytatásokban a Nagy Háború Blog felületén, ám a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány és az olasz Gruppo Speleologico Carsico San Martino del Carso szervezet kiadásában megjelenő könyv lábjegyzetekkel és bevezető tanulmánnyal is bővült, így teljesebb képet nyújthat a műről és keletkezésének körülményeiről.

A kötet bilingvis kiadványként magyar és olasz nyelven is közli Gunesch János olasz harctéren és hadifogságban írt naplójának szerkesztett és magyarázatokkal ellátott változatát (a mű eredeti kézirata Budapest Főváros Levéltárának gyűjteményében található meg, levéltári jelzete: BFL XIV. 332.). A napló jelentős forrásértékkel bír, hiszen míg például az oroszországi hadifogolytáborokban raboskodó osztrák–magyar katonákkal kapcsolatban számos visszaemlékezés került már a nyilvánosság elé, az első világháború alatti olasz hadifogság megélésének története sokkalta mozaikosabb, feltárásra váró részletekben bővelkedik. Ritkaságnak számít már önmagában az is, hogy a témában egy háborús közkatona írott sorai láthatnak napvilágot, hiszen a fennmaradt írásművek többsége tisztek és altisztek munkája, az ő fogságuk körülményei azonban jelentősen eltértek a közkatonák sorsától, életkörülményeik és lehetőségeik is jobbak voltak (nem voltak munkára kötelezhetők, szabadabban mozoghattak, továbbá rendszerint tisztiszolgát is tarthattak). Így Gunesch napi bejegyzései egy jóval kevésbé dokumentált világról adnak tanúbizonyságot, annak is egy korai időszakáról (a naplóíró 1915 nyarán esett hadifogságba, így fogságának eleje egybeesett az olaszországi hadifogolytáborok kiépülésének kezdeti szakaszával is).

A kötet előszavában a kiadó és sorozatszerkesztő, Pintér Tamás a napló előkerülésének és megőrzésének történetét tárja az olvasó elé, a szerkesztő, Juhász Balázs előtanulmánya pedig alapvetően magára Gunesch személyére és a napló keletkezésének körülményeire koncentrál. Juhász különböző közgyűjteményi forráscsoportok bevonásával kísérli meg felvázolni a szerző portréját, ám ez korántsem jelentett könnyű feladatot, hiszen a vonatkozó anyakönyvek és az iparostevékenységével kapcsolatos források ellenére is számos fehér folt található még Gunesch életrajzában. Így például nem tudjuk, hogy a naplóíró pontosan meddig volt olasz hadifogságban (a bejegyzések 1916. december 25-tel véget érnek, de a naplóban szereplő, tábori élettel kapcsolatos statisztikáit folytatólagosan vezette egészen 1917 májusáig), és szintén érdekes – emeli ki Juhász – hogy Gunesch egyszer sem beszél sem feleségéről, sem lánygyermekéről a naplóban, de testvérét, a szintén katonai szolgálatot teljesítő Gunesch Györgyöt többször is megemlíti.

Az 1876. április 28-án Pusztaszentlőrincen (a mai Pestszentlőrinc, Budapest XVIII. kerületének része) született fémműves – galvanoplasztikus – iparosmestert 1915 elején hívták be póttartalékosként, és hamarosan a m. kir. budapesti 1. honvéd gyalogezred katonájaként került az olasz hadszíntérre. Naplóját ekkoriban kezdi vezetni, sorai pedig főként személyes benyomásait rögzítik rövid, sokszor táviratokat idéző formában, de rajzok is találhatóak feljegyzései között.

A Raibl melletti Fisch Köpfel hegyi, nyugodtnak mondható szolgálatát követően Gunesch 1915. július 6-tól egy a doberdói fennsíkon lévő állásban találta magát. A nélkülöző és rendszeres gyomorfájással küzdő naplóíró sorai az ott zajló, idegőrlő harcok megrendítő lenyomatai, melynek 1915. július 19-i (második isonzói csata) hadifogságba esése vetett véget. Naplója innentől az olasz frontvonal mögötti élet, a bresciai és scandianói hadifogság krónikájává válik.

„Az ágyúzás őrülten tartott. Közel jártak a gránátok és a srapnelek. Rettegtünk, ha belénk vág, egy sem marad életben, de a sors ismét másként határozott. Egész délután szakadatlan gránát- és golyótűz között elkezdett szállingózni a hír, hogy be vagyunk kerítve. Eleinte a hadapródok nem akarták hinni, de ½ 5 óra körül már hallottuk, hogy avanti, avanti és már jöttek is az olaszok. Nagyon kevesen menekültek, azok után iszonyú srapneltüzet zúdítottak, mi pedig látva, hogy úgysincs menekülés, mi is futottunk a frontunk felé és itt igazán kedves jelenetek játszódtak le. A mieink gépfegyverrel tüzeltek, mégpedig látták, hogy össze vagyunk keverve. Fegyvert el kellett dobni, nekem úgysem volt, és kézen fogva vezettek az olaszok az olasz fedezék mögé. Csak csoda, hogy a golyózáporban nem sebesültem meg. Most lőtt a gépfegyver, mert nem kellett, de mikor kellett volna, hallgatott.” (59. o.)

Gunesch részletesen beszámol a két táborban folyó életről: az őrzés körülményeiről; az ellátásról; a foglyok egymással és a lakossággal való kapcsolatáról; a társasági élet színhelyeiről és formáiról; mindeközben pedig az ő alakját is elhelyezhetjük a tábor dinamikájában. Juhász Balázs jellemzése alapján Gunesch „simulékony, de esetenként kritikus, önálló véleménnyel és markáns előítéletekkel rendelkező személy” volt, aki „ugyan nem kerülte a konfliktusokat, de alapjaiban véve szabálykövető magatartást tanúsított” (14. o.), szakmai háttere, nyelvismerete és iskolázottsága pedig arra predesztinálta őt, hogy a tisztesek és altisztek közül kikerülő elöljárók társaságát keresse, jólehet ez „törtetőnek” tüntette fel őt egyes társai szemében, amint erre utal is naplójában. Gunesch olyan kedvezményekre tudott szert tenni, mint hogy közlegény létére idővel tisztiszolgát szerezhetett, vagy hogy Debreceni Sándor őrmester, a legénységi tábor osztrák–magyar parancsnoka többször kisegítette őt anyagilag. Hozzátartozóival való kapcsolatának huzamos megszakadása azonban rá is rendkívül depresszíven hatott; a tábori élet monotóniája és a külvilágból beszivárgó hírekben való folyamatos „csaladkozása” pedig jól megragadható a naplóban: a hónapok múltával egyre rövidebbek a bejegyzések, és Juhász arra is rámutat, hogy a szerző több helyütt elvesztette az időérzékét (például az olasz hadba lépés évfordulóját rendre nem találja el).

Az életben maradás kezdeti örömét felváltó egyhangú tábori életet Gunesch rajzolással, apró kő- és famunkák faragásával igyekezett kitölteni (amivel anyagi helyzetét is javíthatta), de részben kialakult jó kapcsolatainak is köszönhetően a táboron belüli szórakozás egyfajta motorjává is vált, hiszen nem csak szakmai előadásokat tartott fogolytársainak, de színielőadásokat is szervezett (amelyeken mint konferanszié lépett fel), de a táboron belüli futballmeccseken is rendre Gunesch bíróskodott.  

A szerkesztő, Juhász Balázs magyarázó lábjegyzetek formájában igyekszik árnyalni a naplóban szereplő állításokat, magyar és olasz levéltári anyagokra is támaszkodva rámutat tévedésekre és pontatlanságokra, de a naplóban feltűnő más személyekről is jelentős háttérkutatásokat végzett. Fontos érdeme a kiadványnak, hogy képes egymás elé állítani a szakirodalmi tényállításokat és a Gunesch által lejegyzett személyes benyomásokat, így például a római katolikus egyházi személyek által tett két látogatásról Scandianóban; a táborban bekövetkezett szökési kísérletről; vagy arról, hogy Gunesch 1915. november 25-én megelégedéssel nyugtázta, hogy az olasz hatóságok meleg takarókkal látták el őket, ahogy fogalmaz: „Egyáltalán igen szépen gondoskodnak rólunk” (116. o.). Ez utóbbi kapcsán a szerkesztő megjegyzi, hogy a táborparancsnokság csak a vonatkozó szabályzatot követte, de ezzel is hónapokat késve, így valójában a hatóságok hanyagságáról kell itt beszélnünk.

Juhász Balázs hangsúlyozza, hogy Gunesch feljegyzései többször magukon viselik a tudatos szerkesztés nyomait, de sorait nem jellemzi az utólagos „kozmetikázás”. Mint írja: „[…] a szerző spontán módon tüntette fel más hibáit elítélendő cselekedetként, majd ugyanazokat elkövetve már életrevaló tettként beszélt róluk.” Hozzáteszi ugyanakkor, hogy „A néhol kétséges erkölcsi iránytű persze semmit sem von le a napló érzelmi értékeiből, hiszen bizonyos traumáknál érződik az őszinte megrendülés.” (23. o.) Külön érdekessége a kötetnek a nyelvezete, hiszen a korabeli polgári élet kifejezései keverednek a bakanyelv szavaival, illetve az olasz nyelv egyes kifejezéseinek átirataival – ezeket Juhász lábjegyzetek formájában feloldja. A kötet során ugyanakkor Gunesch személyiségének újabb rétegét jelentik az általa használt, alkotott szleng kifejezései is (pl. „leveleimnek Simon” – leveleimnek annyi, 78. o.)

„[1916.] Március 15-ike, a szabadság napja. Miránk pedig alaposan ránk csúfolt. A szabadság napját itt töltjük a fogságban. Vajon a Petőfi szobornál elmondott beszédben, a még otthon lévő hatfogásos ebédet fogyasztó polgártárs megemlékezik-e a doberdói áldozatokról?
III.16. Csütörtök. Sétálni voltunk. Az úton mindenfelé ibolyák. A vetés zöld. Csak lelkünkben nem zöldül a reménysugár. Minékünk a remény csak makarónit hoz.” (134. o.)

A naplószerző olykor fajsúlyos értékítéletei segítik megrajzolni a táboron belül is meglévő társadalmi törésvonalakat. Ezek egyrészt a nemzetiségi ellentétekből fakadtak („A szerb fogolytársainkkal sok baj van. Igen ellenséges magatartást tanúsítanak velünk szemben és hazánk iránt.” – 143. o.); de saját intellektusából kiindulva erős kritikával illeti paraszti sorstársait is, mivel véleménye szerint nem fordítanak elég energiát a tisztálkodásra, tiszteletlenek feljebbvalóikkal, illetve elítéli „babonaságukat” is. Ahogy fogalmaz: „Sok a paraszt próféta a táborban. Most egyszerre mind bibliai tudós akar lenni, és mind tanítani akar. Írni pedig alig tud szegény. Intelligens elem neveti őket és részben rajzolja.” (151–152. o.) Ennek kapcsán azonban a szerkesztő elmulasztotta rögzíteni azt a tényt, hogy a „paraszti babonaság” feltehetően valójában az adventizmusnak volt egy a táborban gyakorolt formája. Még érdekesebb ez az információ annak tudatában, hogy Gunesch ezt úgy tekinti lenézéssel, hogy ezen közösség tagja volt barátja, az általa becsült Debreceni őrmester is, sőt, valószínűleg éppen az őrmester volt ennek a vallási gyülekezetnek az értelmi szerzője, vezetője. A Puzsár Imre, Szanyi Dezső és Ádám Ferenc által jegyzett Rákoscsaba-monográfia tanúsága szerint Debreceni Sándor az olaszországi hadifogságban vált a Hetednapi Adventista Egyház követőjévé, a háborút követően pedig szülőfalujában, Rákoscsabán (ma Budapest XVII. kerületének része) megalapította gyülekezetét és annak lelkészévé vált. (Puzsár Imre – Szanyi Dezső – Ádám Ferenc: Rákoscsaba évszázadai. Budapest–Rákoscsaba 2017. 165.)

Gunesch János naplója a Nagy Háborúhoz kapcsolódó egodokumentumok különleges darabja, a benne szereplő állítások pedig több szempontból is alkalmasak arra, hogy kiegészítsék az első világháború alatti hadifogság történetét. A kétnyelvű forrásközlés emellett lehetőséget biztosít, hogy a kötet ne csak a hazai, hanem az olasz olvasóközönség figyelmét is felkeltse, melyre témája és a szerkesztői munka minősége miatt is méltán igényt tarthat.

                                                                                                                   Selmeczi Péter

A borítókép forrása: Nagyhaború Blog és a kötet borítója

Ezt olvastad?

Videojátékon a Nagy Háború – A Verdun című videojátékról történész szemmel

Ha videojátékok kapcsán szóba kerül a történelem, legtöbben a második világháború által ihletett játékokra asszociálnak. Ez nem véletlen, hiszen a

X