A tizenegyedik bugyor – A „málenkij robotra” hurcoltak emlékkiállítása

Magyarország második világháborús veresége után a polgári lakosság szenvedését tovább fokozta, hogy Sztálin parancsára összeterelték a munkára fogható emberek egy részét, majd a végtelenbe futó sínpályákon marhavagonokban szállították őket kilátástalan jövőjük, a Szovjetunióbeli kényszermunkatáborok felé. A Ferencvárosi pályaudvarnál található emlékhely és múzeum a „málenkij robot” áldozatainak állít emléket. Az Újkor.hu szerkesztősége a Magyar Nemzeti Múzeum jóvoltából Makra Mónika kiállítóhelyi koordinátor és Balahó Zoltán exkluzív kurátori vezetésén vehetett részt a közelmúltban.

A Magyar Államvasutak légvédelmi óvóhelyében kapott helyet A Pokol bugyrai… „Málenkij robot”  – Kényszermunka a Szovjetunióban című kiállítás. Már maga az épület is azt sugallja, hogy a múzeumba betérő vendég a magyar történelem egyik legkomorabb, legkegyetlenebb fejezetével fog szembesülni. Ablakok nélküli hatalmas és rideg betontömb emelkedik az ég felé, kiálló két oldalán egy-egy az épületben „elvesző” vasútikocsival, a főbejáratnál Párkányi Raab Péter emlékművével. A vasúti kocsin a szovjet kényszermunkára hurcolt alakok és a reményt kifejező szavak láthatók, az üres ruhafoszlányokként tovaszálló alakok a kocsi elején kaptak helyet. Ez és az épület tetejéről lelógó láncok jól szimbolizálják azt a szomorú eseménysort, melybe a kiállítással betekintést nyerhetünk.

Az atombunker eredeti állapotát részint őrző szűk lépcsőkön, átjárókon és feketére festett folyosókon hamar a tárlat első termébe jutunk, mely az 1944-ben ostromlott Budapest poklát idézi fel a látogatónak. Ismeretes, hogy Sztálin már jóval a második világháború befejeződése előtt elhatározta, hogy Közép- és Kelet-Európát szovjet birodalmához csatolja. Így amikor a német csapatokat kiűzte a Vörös Hadsereg, a szovjetek azonnal nekikezdtek a kommunista típusú politikai, gazdasági és társadalmi rendszer kiépítésének. Magyarországon a német megszállást tehát szovjet megszállás követte. Az ország fővárosát a Vörös Hadseregnek nem sikerült menetből elfoglalnia, ráadásul a szovjet katonai vezetés jóval magasabb védőlétszámot jelentett Sztálinnak, mint amennyi német és magyar katona valójában védte a várost. Ennek később a hadifogolyállításkor komoly következménye lett – Budapest és más települések területéről mintegy százezer civilt szedtek össze és nyilvánították őket hadifogolynak a létszámkiegészítés érdekében. Az is gyakran előfordult, hogy egy halott német vagy magyar katona egyenruháját adták rá a letartóztatott polgári személyre.

Az offenzíva elhúzódásának komoly ára lett: a fővárosi lakosság megszenvedte a háborús pusztítást, az egykor a Duna gyöngyének nevezett főváros romokban hevert, az épületeknek csaknem 70%-a jelentős károkat szenvedett. A háború Magyarország számára véget ért, és megkezdődhetett az újjáépítés.

A szovjet jelenlét egyik sajátos következménye és velejárója volt a polgári kényszermunkások deportálása. A Szovjetunió ugyanis – kihasználva katonai erőfölényét – a legyőzött országok lakosságát tömegesen hurcolta el kényszermunkatárborba. A GULAG-ról a rendszerváltás óta sok információ látott napvilágot – ez a Szovjetunióban főleg a szovjet állampolgárok számára létrehozott büntető munkatáborrendszer elnevezése. A GULAG-gal szemben a GUPVI kevéssé elterjedt kifejezés – ez volt a Hadifoglyok- és Internáltügyek Főigazgatósága, vagyis a hadifoglyok és más külföldi állampolgárok számára létrehozott szovjet kényszermunkatábor-rendszer elnevezése. Tehát, a közhiedelemmel ellentétben, akit „málenkij robotra” hurcoltak el, azok a Szovjetunió GUPVI lágereibe kerültek, nem pedig a GULAG-ra. Az ilyen lágerek inkább a Szovjetunió által megszállt európai területen helyezkedtek el.

Nem csupán a Szovjetunió újjáépítésének hangzatos célját tűzték ki, hiszen a megtorlás és a megfélemlítés eszköze is volt a „málenkij robot”. Ismeretes, hogy a Szovjetunió a hitleri Németország rémtetteit a kollektív bűnösség elve alapján német származású (vagy egyszerűen annak vélt) civileken kívánta megtorolni. Ennek értelmében a korabeli Magyarország területéről 100-110 ezer németnek nyilvánított személyt hurcoltak el. De hurcoltak el magyar és német származása miatt több tízezreket Felvidékről, Kárpátaljáról, Észak-Erdélyből is.

Bizonyos becslések szerint mintegy egymillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma, akiket a szovjet GUPVI táborokban dolgoztattak a világháború után. Zömük a mai kelet-Ukrajnai szénbányákban, a Krím-félszigeten, Odessza környékén, az Urálban, a Volga mentén, valamint Moszkva, Kijev és Minszk környékén végzett kemény fizikai munkát. A kiállításon olyan tárgyakat szemlélhetünk meg, mely az elhurcoltak reménytelen sorsát mutatják be: kopott pufajkák lógnak egy fogasról, hatalmas szenes csille kapott helyet az egyik terem közepén. A rajzok és élménybeszámolók alapján hű képet alkothatunk a rabok életkörülményeiről: az állandó hidegről, a zsúfolt és mocskos barakkokról, az állandó küzdelemről a tetvekkel, a betegséggel és az éhhalállal.

Számos olyan személyes, használati tárgyat tekinthetünk meg, melyek a tábori élethez köthetők. Az alumíniumból vagy fából készült edények, evőeszközök, fésűk, szivarszipkák és egyéb tárgyak gyakran magukon viselik tulajdonosuk keze munkáját, hiszen nem egyszer díszítették ezeket különféle módon – bekarcolással vagy egyéb technikával.

Makra Mónika elmondta, hogy a lágerek esetében nem beszélhetünk egységes rendszerről.
„Minden a lágerparancsnoktól függött. Volt, hogy az illető engedte a levelezést, nem fosztotta meg a rabokat az élelemtől. Ha azonban egy meggyötört lelkű lágerparancsnok került a tábor élére, akkor ott a foglyok jóval többet szenvedtek.”– tette hozzá.

Az emberek személyes sorsát és érzéseit leginkább azok a levelek érzékeltetik, melyeket a foglyok magyarországi szeretteiknek írtak. Ezeket a tábori levelezőlapra írt üzenetek természetesen erősen cenzúrázták, mégis a sorok közt olvasva döbbenetes kép tárul elénk a munkára hurcoltak fizikai és lelki gyötrelmeiről.

Döbbenetes a kontraszt a múzeum eddigi sötét termei és az áldozatokra emlékező helyiség között. A falak itt hófehérek, rajtuk százával sorakoznak azok az adatok, melyek számokkal kívánják érzékeltetni a magyarság veszteségeit. A fogságba hurcoltak egyharmada ugyanis soha nem tért haza, s sokuk sorsáról a mai napig nem rendelkezünk megbízható információval. Az orosz Háborús Emlékbizottság 2005-ben 66 277 elhunyt nevét találta meg és bocsátotta a Magyar Hadisírgondozó Irodának. Ez azonban csak töredéke a ténylegesen elhunytaknak – hiszen ez nem tartalmazza azokat, akik idehaza, a kényszermunkatáborba szállítás vagy az ottani tömeges járványok következtében pusztultak el.

A foglyok hazahozatalának kérdésével valamennyi korabeli magyarországi párt foglalkozott, a Szovjetunió azonban csak a Magyar Kommunista Párttal volt hajlandó tárgyalni. 1947-ben, a párizsi békeszerződést követően megkezdődött a táborokban raboskodók hazatérése, ám korántsem fejeződött be, és a rendszeres hazaszállítás csak az ötvenes években ért véget. 1949 végéig 207 ezer regisztrált visszatérővel számolhatunk, az azt követő időszakról viszont nincsenek pontos adataink.

A kiállítás fontos részét képezik az utolsó termek, melyek a „málenkij robotra” való emlékezést mutatják be. Ismeretes, hogy a kommunisták hatalomátvétele után a kényszermunkatáborokról nem lehetett beszélni. Aki mégis szóba hozta fogságát, újabb hosszú éves kényszermunkát kockáztatott. A túlélőket a pártállami időkben a gyanakvás légköre vette körül. A trauma hosszú évtizedeken keresztül kibeszéletlen maradt.

A helyzet csak a rendszerváltozás után változott meg. 1992-ben kárpótlási jegyet kaptak a „szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás” érintettjei, 2012-ben pedig november 25-ét emléknappá nyilvánították. A kiállításon szemügyre vehetjük azokat a monográfiákat, tanulmányköteteket, melyek a „málenkij robot” témakörét dolgozták fel az elmúlt közel három évtizedben. A kiállítás zárásaként egy apró moziteremben ülve a túlélőkkel készített interjúrészletekbe hallgathatunk bele.

Makra Mónika az Újkor.hu kérdésére elmondta, hogy a kiállítás célja elsősorban az volt, hogy közel hozzák a „málenkij robotra” hurcoltak sorsát a ma emberéhez. A szörnyűségeket átélt áldozatok ma már nem vagy csak alig-alig tudják elmesélni az utókornak, mi is történt velük. Fontos azonban az emlékezés, a múltból való tanulás. Éppen ezért különösen fontos célközönségnek tartják a diákokat. Tervezik, hogy ősztől akár egy egész osztályt is fogadjanak, ahol egyfajta „szerepjáték” keretében mehetnek végig az érdeklődő fiatalok a múzeumon – szakképzett múzeumpedagógus vezetésével. A kiállítás egyébként már most tartalmaz számos interaktív elemet, például a legtöbb kiállítás tárgy vagy fotó mellett található egy QR-kód, amelyeket ha telefonnal leolvasunk, többletinformációkat, játékokat és gyűjthető pontokat adnak, mellyel akár nyerhetünk is. Nincs más dolgunk, mint előzetesen letöltenünk a múzeum oldaláról a szükséges alkalmazást.

A Pokol bugyrai … „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban című kiállítás egész évben várja az érdeklődőket. A tárlat korlátozott létszámmal tekinthető meg, a látogatáshoz előzetes regisztráció szükséges a malenkij@mnm.hu e-mail címen. Az egyéni látogatói alkalmakról pedig az MNM Málenkij robot Emlékhely facebook oldalán vagy a malenkij.hu weboldalon tájékozódhatnak.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Háború a vidék ellen – Konferencia a kollektivizálásról

A paraszti gazdaságok 1948 és 1962 között több hullámban végrehajtott kollektivizálása a magyarországi népesség közel felét érintette. A paraszti tulajdon

X