Tanácstalanságból újraértékelés

Veszprémy László Bernát nemrégiben megjelent kötetével (Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945) ismét bizonyította, hogy korosztályának egyik – ha nem „a” – legtehetségesebb historikusa, a két világháború közötti korszak, elsősorban az 1918 utáni zsidókérdés és antiszemitizmus, illetve 1944–1945 szerteágazó magyar történetének elsőrangú ismerője. Korábbi, szintén nagy feltűnést keltő, néhány állításával azonban vitára is ösztönző kötetei (Gyilkos irodák. A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt /2019/ és 1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története) is árulkodtak már erről. Mostani, méltán elismerő recenziókat kapott munkája azonban a kétkedő olvasót is meggyőzi, hogy a szerző fiatal kora ellenére érett, adatok ezreit számos közgyűjteményből – a magyar mellett amerikai, izraeli, német, szlovák és ukrán kézirat- és levéltárakból – gyűjtő, azokat logikusan rendszerező, ráadásul gördülékenyen és jól író kutató.

Pedig olyan témát dolgoz föl, amely felettébb kényes és rengeteg kérdést vet föl. A második világháború idején a nemzetiszocialista kezdeményezésre létrehozott zsidó tanácsok a németek által megszállt országokban az izraelita vezetők segítségével, a kényszernek engedve hajtották végre a németek követeléseit, és szervezték meg a többnyire gettókba, embertelen körülmények közé szorított zsidó közösségek életét. Mintegy 150 ilyen tanács működött Magyarországon. Mindez nem a belső magyar fejlődés eredménye volt, hiszen az 1944. március 19-i német megszállásig – mint Márai Sándor 1949–1950-es visszaemlékezésében, a Hallgatni akartamban kifejtette – a „zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország […] a környező és távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt”. Vagy ahogy a neológ közösség egyik legtekintélyesebb vezetője, a Központi Zsidó Tanács elnökségét végül – nyilván komoly vívódás után – elvállaló Stern Samu 1943 júliusában Kállay Miklós miniszterelnöknek írta: „bármily megpróbáltatásokat róttak is a zsidótörvények és rendelkezések a magyar zsidóságra, készségesen kell elismernem, hogy magyar hazánkban nem sújtottak reánk olyan csapások, mint aminők egyes szomszéd államokban tették fizikailag is tönkre hitfeleinknek tömegeit”. Ezt igazolja – ahogy Veszprémy is gondosan taglalja –, hogy többnyire a magyar zsidóság sem hitte, hogy velük megtörténhet az, ami a lengyel és a Magyarországtól keletre lévő területeken: hitsorsosaiknak szinte teljes, 1944 előtt is népírtássá fajuló megsemmisítése. Még a megszállás után is sokan bíztak abban, hogy ez nem fenyegeti őket. Jellemző, hogy olyan tájékozott – zsidóbarátnak végképp nem nevezhető – magyar politikusok sem hittek az auschwitzi jegyzőkönyv hitelességében, mint Reményi-Schneller Lajos pénzügy- vagy Hóman Bálint korábbi kultuszminiszter.

A számos antiszemita rendelkezés, több foglalkozáscsoportból való kirekesztés miatt a zsidók számára 1938–39-től mind elkeserítőbb helyzetet azonban a német megszállás változtatta meg döntően. Hozzátéve: nem csupán ez volt az oka a zsidó tanácsok létrehozásának, a vidéki izraeliták gyűjtőtáborokba parancsolásának, majd deportálásának, többségük legyilkolásának. Mindebben komoly szerepet játszott a korábbi politikai elitet letartóztatások és deportálások révén gyorsan és eredményesen lecserélő – ám mégiscsak magyarokból álló – kollaboráns kormányzat, amely továbbra is viszonylag gördülékenyen működtette a németeket készségesen kiszolgáló közigazgatást.

Mit tehettek volna ilyen körülmények között a zsidó tanácsok? – ez a könyv fő kérdése. Veszprémy meggyőzően bizonyítja, hogy szinte semmit: irányítói és tagjai csaknem ugyanolyan kiszolgáltatottak voltak, mint hittársaik. A szerző bátran szakít a magyar holokauszt-kutatásban ma is óriási tekintélynek örvendő Randolph L. Brahamnak a tanácsok munkáját jórészt – a gyakran torzító szóbeli emlékezések alapján – elítélő értékelésével, illetve azzal a hosszú időn át közmegegyezésnek örvendő nézettel, miszerint a zsidó tanácsok a holokauszt megvalósításának hatékony segítői voltak. Árnyalt és alapos elemzésekkel igazolja, hogy ez a második világháború után kialakított álláspont elsősorban a zsidó tanácstagok és mások ellen indított – gyakran előre megtervezett – népbírósági perek igencsak kétes értékű „bizonyítékai” nyomán született. A „közkeletű rágalmak többségét kutatásunk során nem találtuk igazoltnak. A Tanácstalanság végső soron kísérletet tett egy a háború után szinte mindenki által támadott, ám érdemben csupán kevesek által vizsgált áldozati réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megértésére” – összegzi mondandóját Veszprémy.

A rendkívüli adatgazdagsága miatt olykor nehezen követhető – a kevesebb néhol több lett volna –, ám ennek ellenére is kiváló, a történelmi újraértékelés jegyében írt munkát mindenképpen érdemes elolvasni.

Ujváry Gábor

Ezt olvastad?

„A zsidók félve néznek körül akkor is, ha egymás között beszélgetünk” – A holokauszt Kárpátalján (1944)

Vincze András az Északkeleti Hadműveleti Terület – Kárpátalja – kormánybiztosa 1944 nyarán így nyilatkozott az egyik helyi napilapnak: „Rend, fegyelem,

X