Új világrend születése: Jalta

1944–1945 fordulóján a második világháború Európában a végéhez közeledett, ezért a Hitler-ellenes koalíció vezetői számára, az 1943 végén Teheránban megtartott értekezletet követően újabb csúcstalálkozó összehívása vált szükségessé. Joszif Sztálin szovjet diktátornak, Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek és Winston Churchill brit miniszterelnöknek közösen kellett megteremteniük a végső győzelem elérésének feltételeit, felkészülni az ellenfél várható vereségével együtt járó következményekre. Mindannyiuk számára elfogadható formába kellett önteniük a háború utáni új világrendről vallott elképzeléseiket is. Továbbá olyan kérdések vártak megválaszolásra és pontosításra, amelyekben az iráni fővárosban még nem született egyértelmű és végleges döntés vagy egyáltalán elő sem kerültek a tárgyalóasztalnál. Ugyancsak lényeges érvként szólt a találkozó mellett, hogy megerősítsék és demonstrálják a világ közvéleménye előtt egységüket, főként annak érdekében, hogy szertefoszlassák ellenfeleik reményeit a vereség elkerülését vagy különbékék megkötését illetően.

A szövetségesek hadseregei a stratégiai kezdeményezés és a döntő anyagi, emberi fölény birtokában az 1944-es esztendőben számos hadszíntéren sikeres offenzívákat hajtottak végre. Januárban véget ért Leningrád 900 napig tartó ostroma. A szovjet Vörös Hadsereg a tél és tavasz folyamán az ukrán területeket, a Fekete-tenger partvidékét, míg nyáron és ősszel Belorussziát és a balti államok nagy részét szabadította fel, benyomultak Kelet-Poroszországba. Elérték a Visztula folyót, illetve az eredeti szovjet–román határt, a front vonala a Baltikum kivételével szinte mindenhol ott húzódott, ahol 1941 júniusában. Ezután, augusztus végétől bemasíroztak a Balkán-félszigetre is.

Ahogyan a szovjet katonák nyugati irányban haladtak előre, úgy hagyták el Németországot egymás után a szövetségesei: Románia, Finnország és Bulgária fegyverszünetet kértek, majd átálltak a szovjetek oldalára. Az év végére a harcok már a Duna folyó mentén, főként Magyarország területén zajlottak, karácsony napjaiban bezárult az ostromgyűrű Budapest körül.

Június 6-án hajnalban a szövetséges angol–amerikai–kanadai–szabad francia csapatok partraszálltak Normandiában. A „D-nap”-on a világháború, de talán a hadtörténelem legnagyobb szabású vízi, szárazföldi és légi kombinált hadművelete bontakozott ki. Teljesült Sztálin régi kérése a második front megnyitásával kapcsolatban, Németország két tűz közé szorult. Miután a nyugati államok hadseregei öt partszakaszon megvetették lábukat, tovább indultak Franciaország belseje felé. Augusztus 25-én felszabadult Párizs. A Dél-Franciaországban ugyanebben a hónapban meginduló invázió a kollaboráns Vichy-rendszer gyors bukását idézte elő.

Az év végére a nyugati arcvonalon az angol–amerikai–szabad francia erők felszabadították Franciaországot, Belgium és Hollandia egy részét. Az Appennini-félszigeten felszabadult Róma, a tengelyhatalmak kezén csak Olaszország keskeny északi sávja maradt. A keleti fronton a szovjet hadsereg a Visztulánál és Kelet-Poroszország határain állt, Magyarország és Szlovákia területén kemény harcok folytak, tőlük délebbre a német csatlós horvát usztasa kormány ugyancsak a fennmaradásáért küzdött. Az egymással szövetséges hadseregek Németország területének megszállására készülődtek.

Roosevelt amerikai elnök az aktuális katonai helyzetet szemlélve, 1944 szeptemberében vetette fel az ötletet, hogy a szövetséges nagyhatalmak vezetői, az előző alkalomhoz hasonlóan, ismét találkozzanak, értékeljék az elmúlt év tapasztalatait, egyúttal alakítsák ki a jövőre vonatkozó stratégiájukat. Az elnököt számos dolog foglalkoztatta, amelyekhez mindenképpen meg akarta nyerni Sztálin egyetértését. Az egyik az újabb háborúk veszélyét elhárító nemzetközi szervezet létrehozása volt. Az első világháború után Woodrow Wilson ötlete hívta életre a Nemzetek Szövetségét, amelyről hosszabb távon kiderült, képtelen funkciójának betöltésére, kudarcának leglátványosabb megnyilvánulása a diktatúrák előretörése és terjeszkedése volt az 1930-as években. Roosevelt példaképének tartotta a szintén demokrata párti Wilsont, így felkarolta szándékát, amelyet ezúttal sokkal hatásosabban és részletesebben kidolgozott formában kívánt felújítani. A Washington külvárosában, Dombarton Oaksban elkezdődött előkészítő tárgyalásokon azonban nem jutottak dűlőre az Egyesült Nemzetek Szervezetének majdani csúcsszervében, a Biztonsági Tanácsban zajló szavazások rendjéről.

Roosevelt másik célját a Szovjetuniónak a Japán elleni harcokba való bevonása képezte. Habár az év folyamán a Mariana- és a Fülöp-szigetek elfoglalásával stratégiai jelentőségű győzelmeket arattak, amelyekkel megpecsételték a Japán Birodalom sorsát, a japán tisztikar hallani sem akart megadásról, szárazföldi hadseregük nagy kiterjedésű területeket tartott megszállva Mandzsúriában, Kínában, és Indokínában. Az új fegyver, az atombomba előállításával kapcsolatos kísérletek javában tartottak, még senki sem tudta biztosan megmondani, mikorra készül el, vagy működik-e majd egyáltalán. Roosevelt tehát úgy tartotta, ha a szovjetek vállalják a háborút keleti szomszédjuk ellen, lerövidíthetik a háborút és számtalan amerikai katona életet menthetik meg. Persze, sejtette, hogy Sztálin a segítségadásnak megkéri majd az árát.

Az elnököt olyan kérdések is foglalkoztatták, mi történik, ha Németország a vártnál előbb omlik össze, anélkül, hogy a szövetségesek a helyzetre előre kidolgozott tervekkel rendelkeznének. Ugyanis reális elképzelésnek tűnhetett, hogy a harcok Európában karácsonyra véget érhetnek. Mi legyen Németország sorsa a továbbiakban, megmaradjon-e az egységes államisága vagy osszák fel részekre, ahogyan azt Teheránban latolgatták? Hogyan történjen a háborús bűnösök felelősségre vonása és miként viszonyuljanak a jelenlegi német államgépezetben, bürokráciában vagy a hadseregben szolgálatot teljesítőkhöz? Ugyancsak nem tisztázódtak még az ismételten helyreállítandó Lengyelország határai sem.

Az újabb konferencia összehívását Churchill is sürgette, akit mélységes aggodalommal töltött el Közép-Európa és a Balkán szovjet elözönlése, ami egyet jelentett a kommunista ellenőrzéssel. Ezeknek a szerinte veszélyes folyamatoknak az ellensúlyozására utazott el külügyminiszterével együtt október elején Moszkvába, illetve ennek megelőzésére avatkoztak be csapatai Görögországban.

A teheráni találkozót jellemző körülmények az újabb értekezlet előkészítő munkálataiban és megszervezésében ismétlődni látszottak: a helyszín kiválasztásában Sztálin akarata érvényesült, a szovjet belügyi hatóságok lehallgató készülékeket rejtettek el a szobákban, és a nyugati államok vezetői ismételten elmulasztottak közös álláspontot kialakítani a Szovjetunióval szemben követett stratégiájukról.

Roosevelt ajánlatára válaszul Sztálin ismét presztízskérdést csinált abból, pontosan hol és mikor találkozzanak a három hatalom vezetői. Ismét arra hivatkozott, a hadi helyzet nem teszi lehetővé hosszabb idejű távolmaradását hazájától, emellett orvosai sem tanácsolják a hirtelen éghajlatváltozásokat, hiába javasolt tehát az amerikai elnök több, földközi-tengeri helyszínt, Ciprust, Máltát, Athént. Aztán az egyeztetések megkezdése után hamarosan elindult az amerikai elnöki választási kampány, amelyen Roosevelt negyedszer is meg kívánta mérettetni magát. A kampány lekötötte az idejének és energiájának nagy részét, ezért november elejéig kizárható volt, hogy bárhol is létrejöjjön egy ilyen kaliberű esemény.

Az elnök főtanácsadója, Harry Hopkins kitapintva a szovjet diktátor húzódozását az utazástól, végső érvként a Szovjetunió legdélebbi csücskét, a Krím-félszigetet javasolta Andrej Gromiko szovjet nagykövet előtt. Sztálin elfogadta a javaslatot és november végére Jaltára invitálta Rooseveltet. A helyszínről folytatott egyeztetések időt raboltak el és az elnök karácsony előtt már nem akart útra kelni, majd a Kongresszus ülésének megnyitása miatt újabb halasztást szenvedett az ügy. Az elnök meg akarta várni az 1945. január 20-i beiktatását is. Így végül a „három nagy” következő találkozója február elején valósulhatott meg a Szovjetunióhoz tartozó Krím-félsziget tengerparti üdülővárosában, Jaltában. Az esemény megnyitását február 4-ében jelölték meg és az „Argonauta” fedőnevet kapta.

Sztálin azzal a határozott szándékkal utazott Jaltába, hogy elfogadtassa partnereivel a Molotov–Ribbentrop paktumban rögzített határokat és az országa által elszenvedett károk kompenzálásaként a háború veszteseire, legfőképpen Németországra kirótt jóvátételt. A tárgyalások során hamar világossá tette, léteznek olyan témák, amelyekben nem hajlandó engedni. Sokszor az erő pozíciójából tárgyalt, amelyet a fél Európát megszálló Vörös Hadsereg vívott ki számára.

Churchill megmaradt lehetőségeihez mérten a brit világbirodalmat igyekezett átmenteni a háború utáni időszakra, illetve feltartóztatni a kommunista befolyást. Jaltába való elutazása előtt szomorúan konstatálta a realitásokat: „Az egész Balkán Görögország kivételével bolsevizálva lesz, és semmit se tehetek a megakadályozására. Nem tehetek semmit szegény Lengyelországért sem.” Sztálin étvágyának megfékezése érdekében továbbra is hiába igyekezett meggyőzni Rooseveltet céljaik összehangolására. Ehelyett Roosevelt úgy látta, a Szovjetunió hatalmi súlya óriási mértékben megnövekszik majd a háborút követően, így terveihez sokkal többet nyer a Kreml urától, mint a gyarmati világhoz ragaszkodó, szerinte elavult nézeteket képviselő brit miniszterelnöktől. Ettől függetlenül a Szovjetunió túlzott megerősödését vagy az öreg kontinens érdekszférákra osztását ő sem óhajtotta. Azonban Churchill nem hagyta könnyen kikosarazni magát és leveleivel szüntelenül ostromolta Rooseveltet. „Várni fogom a kikötőben. Nem lesz tétovázás semmi! Irány Málta, aztán Jalta! Nem térít el minket senki!” – adta meg magát végül az elnök. Churchill próbálkozásai már-már mulatságosnak tűnhettek és az ekkortájt a Fehér Házban terjengő vicc szerint Sztálin táviratot küld, melyben rövid üzenet áll: „Azt mondtam Jalta, nem Málta!” Aztán amikor február 2-án az elnök Quincy nevű cirkálója diadalmasan beúszott La Valetta kikötőjébe, már ott horgonyzott a szélben lobogó brit zászlóval az Orion, fedélzetén a miniszerelnökkel.

A küldöttségek február 3-án hajnalban repülőn utaztak tovább a Krím-félszigetre, a Jaltához legközelebb fekvő Szaki repülőterére, itt Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos üdvözölte őket. Az utazástól elcsigázott vendégeket terített asztal: kaviár, füstölt hal, fekete kenyér, vodka és pezsgő várta. A kevéske pihenő után még kb. 120 kilométernyi autóutat kellett megtenniük, a hegyi szerpentinekkel övezett, – és így a lassú haladás következtében néhány órára nyúló – hegyes-völgyes terepen, amíg Jaltába érkezhettek.

Jalta palotáit nagyrészt a Romanov családnak építették röviddel az első világégés előtt, aztán a forradalom óta keveset használták. A terület 1942–1944 között német megszállás alatt állt, az épületek megrongálódtak, a földet bombatölcsérek szaggatták és rengeteg aknát rejtettek.

A Krím-félsziget lakóit nyomban a tengelyhatalmaktól való visszafoglalás után elérte Sztálin haragja. A krími tatárokat, görögöket, bolgárokat és örményeket, összességében kb. 200 000 főt az ellenséggel való kollaboráció ürügyén áttelepítettek az ország keleti körzeteibe.

A konferencia előkészületinek idején lázas felújítások kezdődtek, a berendezések egy részét egyenesen Moszkvából hozatták, vízvezetéket újítottak fel, romokat takarítottak el, nyílászárókat cseréltek. Az arisztokratikus életmódhoz ragaszkodó Churchill bosszúsan vette tudomásul, hogy a Krímbe kell utaznia: „Ennél rosszabb helyet keresve se találhattunk volna, a találkozó számára, ha tíz évig egyfolytában kutattunk volna, akkor sem” – füstölgött. Előérzete beigazolódott, később, már hazaérkezése után poloskákra panaszkodott és ruháinak alapos tisztítását kérte személyzetétől. A brit miniszerelnök átélt kényelmetlenségei folytán Jaltát rendkívül szellemesen „Hádész Riviérája”-ként emlegette. Azonban a természeti és az épített környezet szépsége iránt tisztelettel adózott:

„Szállásunk környéke lenyűgöző volt. A félig gótikus, félig mór stílusban épült villa mögött hófödte hegyek emelkedtek, köztük a Krím legmagasabb hegycsúcsa. Előttünk pedig sötéten, komoran terült el a Fekete-tenger; még ebben az évszakban is kellemes, sőt meleg volt a vize. A ház bejáratát faragott fehér kőoroszlánok őrizték, az udvaron túl szubtrópusi növényekkel és ciprusokkal teli gyönyörű park húzódott.”

Az elfogadott protokoll szerint február 4-től 11-ig tartó, nyolc naposra tervezett jaltai konferencia, delegációinak népes száma (kb. 750 fő érkezett a Krímbe) révén kivívta a második világháború legnagyobb diplomáciai rendezvényének címét. Így a szervezők minden igyekezete ellenére a kevés rendelkezésre álló helyiség kisebb-nagyobb kényelmetlenségeket szült.

Roosevelt és kísérete a Livadia villát foglalta el, a szovjetek pedig a koreizi villában laktak. Churchill az eredetileg angol építész által tervezett Voroncov villát kapta szálláshelyéül, ahol az épület faláról figyelő nemesek portréi egy angliai főúri kastély hangulatát árasztották.

A szovjet belügyi szervek a teheráni nagykövetséget túlszárnyalva, odahaza még magabiztosabban mozoghattak: lehallgató készülékeket szereltek be a szobákba és amennyiben a külföldi vendégek abban a naiv hitben ringatták volna magukat, hogy a kastélyt övező parkban nyugodtan beszélgethetnek, csalódniuk kellett, különleges adóvevők segítségével kerti sétáik közben lefolyt beszélgetéseiket is rögzítették.

A délutánonként tartott plenáris üléseket vacsorák, ezzel együtt kedélyes italozások követték, ahol lehetőség adódott a kötetlenebb beszélgetésekre. Sztálin mint házigazda figyelmességét nem érhette panasz: az asztalokon csupa finomságok (kaviár, lazac és tejszín) sorakoztak, amelyeket Angliában a hadigazdaság miatt már évek óta nem láttak. Amikor valaki hiányolta koktéljából a citromot, a személyzet néhány nap múlva egész citromfa-csemete beszerzéséről gondoskodott.

1945. február 4-e, a konferencia első napja az aktuális katonai helyzet ismertetéséről szólt. Szovjet oldalról Alekszej Antonov hadseregtábornok, a vezérkari főnök első helyettese számolt be minden frontszakaszra kiterjedően a keleti front eseményeiről. Beszámolójának végeztével Antonov a nyugati szövetségesek vezérkarától kérte, annak érdekében, hogy a szovjet csapatok kedvezően kihasználhassák és kellően továbbfejleszthessék a januárban elért eredményeiket, indítsanak tehermentesítő támadást, illetve a közlekedési vonalak ellen intézett légitámadásokkal akadályozzák meg, hogy az ellenség erőket tudjon átcsoportosítani Olaszországból és Norvégiából a számukra legveszélyeztetettebb terepszakaszokra.

Válaszul Churchill az olaszországi csapatkivonás elvágására ismét bedobta korábban sokáig dédelgetett tervét az észak-balkáni partraszállásról és az angol–amerikai erők előrenyomulásáról Ljubljana, majd Magyarország és Ausztria irányában, de hallgatósága ügyet sem vetett rá. George Marshall tábornok a Nyugat-Európában kialakult állapotokról adott felvilágosítást. Értékelése szerint a tervezett hadműveletek első szakasza várhatóan egy héten belül elindulhat, aztán márciusban átkelhet a Rajnán Németország belső vidékei felé. Biztosította a jelenlévőket, légierejük továbbra sem csökkenti bombázásainak intenzitását a németek közlekedési vonalai, hadiüzemei és tengeralattjáró bázisai ellen.

A továbbiakban a hadszíntereken kialakult erőviszonyokat és a különböző fegyvernemek alkalmazásának stratégiáit taglalták. Sir Andrew Cunningham tengernagy, az admiralitás lordja angol részről kérte Sztálintól, a szovjet hadsereg a lehető leghamarabb vegye tűz alá Danzig kikötőjét, ahol tudomása szerint a német tengeralattjáró-gyártás egyharmada összpontosult.

Churchill a konferencia céljainak könnyebb megvalósítására javasolta, válasszák szét a katonai, illetve politikai ügyeket. A vezérkarok külön tanácskozhatnának az 1945. tavaszi hadműveletek összehangolásáról, míg ők hárman tisztán politikai természetű kérdéseket vitassanak meg. Emellett indítványozta, másnap Németország jövőjét tűzzék napirendjükre. Roosevelt és Sztálin elfogadták javaslatát, ezzel a konferencia első napja véget ért.

A második naptól, február 5-étől kezdve tulajdonképpen a négy legfontosabb téma feküdt a részvevők előtt: Németország, Lengyelország, az ENSZ és Japán. A tárgyalások menetére jellemző vonásként elmondható, előfordult olyan szituáció, amikor egy-egy vita az ellentétes nézetek miatt holtpontjára jutott vagy időben hosszan elhúzódott. Ilyenkor a külügyminiszerek hatáskörébe utalták át, egyúttal későbbi beszámoló összeállítását kérve tőlük. A külügyminiszterek vagy bizottságok számára történő átadás stratégiája a rendelkezésre álló idő rugalmasabb elosztását és a sokkal körültekintőbb, több adatra támaszkodó megvizsgálását szolgálta. De ez a módszer konkrét megoldás nélkül gyakorta szintén megfeneklett, hiszen a probléma megközelítése elősorban a nagyhatalmi érdekekből következett, amely a kormányok minden tagját áthatották. A miniszterek is – a szovjet fél esetében teljesen egyértelműen – a kormányfők koncepcióját ismételték meg. Abban az esetben lehetett megoldást elérni, amennyiben egyikük vagy a háromból kettő engedett a megszületendő kompromisszum érdekében.

A másik érdekes jelenségnek számított, hogy ha a demokratikus államok vezetői visszarettentek a döntés ódiumától, arra hivatkoztak, országaik alkotmánya lehetetlenné teszi a törvényhozást kizáró, egyszemélyi döntést. Máskor a közhangulat politikát formáló tényezőjére hívták fel Sztálin figyelmét, aki a konferencia előrehaladtával egyre nehezebben tolerálta a különféle kibúvóikat. Andrej Visinszkij külügyi népbiztos-helyettes az egyik esti fogadás alkalmával megjegyezte amerikai kollégája előtt: Az amerikai népnek „meg kellene tanulnia, hogy engedelmeskedjék a vezetőinek.”

Németország jövendő sorsát érintve Roosevelt és Sztálin egyetértett abban, megállapodásra kell jutniuk a közigazgatás kérdésében. Sztálin – talán a nyugatiak Németországgal való különbéke kötésének eshetőségétől tartva – ezen felül indítványozta, dolgozzanak ki konkrétumokat arra vonatkozóan, milyen feletételek mellett fogadhatják el a német fegyverletételt, amennyiben ilyen kérés érkezne. Anthony Eden brit külügyminiszter igyekezett megnyugtatni, a kapitulációs feltételeket az Európai Tanácskozó Bizottság már rögzítette és ezek minden hadviselőre egyformán vonatkoznak. Churchill még megtoldotta azzal, magától Hitlertől vagy más prominens náci vezetőtől nem fogadják el a megadást, mert őket háborús bűnösökként kezelik, egy új kormány megalakulása esetén pedig a szövetségesek egyeztetnek, szalonképesek-e egyáltalán ezek az egyének tárgyalópartnerként.

Churchill felmelegítette Németország északi és déli része elválasztásának, a Ruhr- és Saar-vidékek nemzetközi ellenőrzésének ötletét. Viszont úgy nyilatkozott, a kérdést előbb szakbizottságokra kellene bízni, akik történelmi, népességi, gazdasági szempontból tanulmányoznák a lehetőséget, majd jelentéseket állítanának össze a végső döntés meghozatala előtti mérlegeléshez.

Roosevelt Teheránban Németország legalább öt vagy hat külön területre való felosztásának és az ipar teljes leszerelésének koncepcióját ejtette mostanára. Javasolta, a széttagolásra vonatkozó elvi szándékot foglalják bele a majdan átnyújtott kapitulációs okmányba. Végeredményben semmilyen, területi felosztásra irányuló szándéknyilatkozat nem született, csupán annyiban maradtak:

„A koalíció tagjai megegyeztek, a legyőzött legnagyobb európai ellenfél területét közösen foglalják el és szállják meg, utóbbi gördülékenyebb megvalósítására kijelölték a megszállási zónákat.”

Churchill felvetette, a franciák is kaphassanak egy megszállási övezetet Németországban. Sztálin úgy vélte, kevésbé érdemelnék meg, hiszen 1940-ben néhány hét után hamar feladták a küzdelmet. Nem kívánt osztozkodni a német zsákmányból egy újabb kapitalista szövetségessel. Sztálin ugyanakkor kinyilvánította, ha mégis juttatnának nekik egy zónát, tegyék meg az angol és amerikai megszállási zónák rovására, a szovjet zóna kiterjedésének csökkentése nélkül. Franciaország kihagyásának nézetét Roosevelt is osztotta, aki komoly ellenérzésekkel viseltetett – egyébként kölcsönösen – az ideiglenes francia kormányfő, Charles de Gaulle iránt. Egy nappal a konferencia lezárása előtt Roosevelt hirtelen megváltoztatta véleményét, ezt érzékelve Sztálin rugalmas helyzetfelismeréssel szintén felhagyott a további makacskodással. Franciaország tagja lett a Németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak és részt vehetett a katonai megszállásban is.

Ezen felül döntés született arról is, Németország teljes lefegyverzésének, katonaságának feloszlatásának végrehajtását, illetve a már említett feldarabolás kérdését az angol külügyminiszterből, a londoni amerikai és szovjet nagykövetekből álló bizottság vizsgája majd meg.

Ezután a német jóvátétel kérdésére tértek át. Ivan Majszkij egykori londoni szovjet nagykövet ismertette a részletesen kidolgozott, nyolc pontba rendezett jóvátételi tervezetet. Az első világháború utáni tapasztalatokból kiindulva, mondta Majszkij, Németország pénz helyett természetben egyenlítené ki az okozott károkat, gyárak, nehézipari berendezések, vasúti vagonok formájában. A kifizetés két részre oszlana: egyszeri kifizetésre és a folyamatos, évekig tartó szállításokra. Mindezek együttes értéke 10 milliárd dollárt tenne ki és 10 év alatt teljesülne. Ehhez járul még, hogy Németország nehéziparának legalább 80, hadiiparának 100%-át leszerelnék, megakadályozandó egy újabb háború német földről való elindulását. A német gazdaságot háromhatalmi ellenőrzés alá vetnék. Majszkij megnyitotta annak lehetőségét, a jóvátételt a Szovjetunión kívül kierjesztenék minden olyan országra, amely károkat szenvedett és részt vett a nácizmus legyőzésében. E két szempont alapján fontossági sorrendet határoznának meg az államok között. A kérdés részleteinek felmérésére és kidolgozására jóvátételi bizottság alakítását javasolta Moszkva székhellyel. Ugyanakkor a szovjet terv feltételezte, hogy a német nehézipar maradék 20%-ának meghagyása és a háború végén rendelkezésre álló könnyű- és élelmiszeripar lehetőséget ad Németországnak az újrakezdésre és a jóvátétel törlesztésére. Az országnak a hadiipari kiadásoktól való teljes eltiltása miatt az új német kormányok jelentős összegeket spórolhatnak majd meg. Churchill ugyan szintén az előző háború utáni helyzetből kiindulva, ám másféle következtetéseket vont le. Kétségesnek látta, vajon a kivérzett és romokban lévő Németország, mennyiben tudja kielégíteni az általa támasztott igényeket. Roosevelt köztes álláspontot foglalt el, jogosnak ismerte el a károk megtéríttetésére irányuló szándékot, de országának nincs szüksége sem természetbeni juttatásokra, sem munkaerőre. Támogatta a moszkvai székhelyű jóvátételi bizottság felállítását és világossá tette, biztosítani kell a német lakosság alapvető életfeltételeit.

Február 10-én, egy újabb szovjet indítvány a jóvátétel összegét 20 milliárd dollárra emelte volna, amelynek fele a Szovjetuniónak jutna. Churchill ellenezte bármilyen konkrét összeg megnevezését a bizottság összefoglalójának megismerése előtt. Roosevelt elkötelezettség helyett ismét a kompromisszumot kereste, úgy fogta fel, a 20 milliárd dollár mintegy kiindulási alap a későbbi pontos összeg meghatározásához. Végül, nyugati részről abban bízva, az egész ügy érdektelenségbe fullad, a már említett Moszkvában székelő Jóvátételi Bizottság hatáskörébe utalták.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

Andor László: Roosevelt – Surányi Róbert: Churchill. Pannonica, Budapest, 1999.

Beevor, Antony: A második világháború. Gold Book, Debrecen, 2013.

Churchill, Winston S: A második világháború. II. kötet. Európa Könyvkiadó Budapest, 1999.

Jenkins, Roy: Churchill II. kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Radzsinszkij, Edvard: Sztálin. Európa Könyvkiadó, Budapest 1998.

Rees, Laurence: Hitler és Sztálin. A két zsarnok és a második világháború. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2023.

Rees, Laurence: Zárt ajtók mögött. Sztálin és a nyugat politikai játszmái. Alexandra, Pécs, 2011.

Roberts, Andrew: Churchill. Kéz a kézben a sorssal II. kötet. Alexandra Kiadó, Budapest, 2020.

Sherwood, Robert E.: Roosevelt és Hopkins. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Surányi Róbert: Churchill élete és kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2004.

Taylor, A. J. P.: A második világháború képes krónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Teherán, Jalta, Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1972.

Ezt olvastad?

Az Amerikai Egyesült Államok Latin-Amerikában

Az Egyesült Államok fegyveres erői 2026. január 3-án elfogták Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét. A házaspár ellen kábítószer-kereskedelem, illetve

X