„A hazai kutatásokat hozzáférhetőbbé kell tenni a nemzetközi közeg számára” – interjú Bárány Attilával

Bárány Attila történésszel, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének egyetemi tanárával egy évvel ezelőtt Alexandre Dumas egyik híres regényéről beszélgettünk. Ezúttal újabb témakörökkel kerestük meg, hogy kiderítsük, hogyan indult szakmai karrierje és milyen tapasztalatai vannak a történész pályára vonatkozóan. Ezen kívül a cikkből megtudhatjuk, hogy a vezetésével, 2014-ben alakult Magyarország a középkori Európában Lendület-kutatócsoport milyen hiánypótló munkát végez, amely többek között nemzetközi kutatásokkal, közvetítő szerepével és forrásfeltáró tevékenységével gazdagítja a hazai történetírást.

Újkor.hu: Miért választotta a történészi pályát és mi lehetett, ami megkedveltette önnel a történelmet?

Bárány Attila: Érdekes kérdés, mert amióta az eszemet tudom, történész akartam lenni. Nagyon szerettem a történelmi filmeket és a regényeket. Mindent elolvastam, ami egy vidéki, kis település könyvtárában megtalálható volt. Úgy rémlik, hogy az első „élményem” az volt, amikor negyedikes vagy ötödikes koromban kijelentettem, hogy történész leszek. A közeg, sőt még az általános iskolai tanáraim sem tudták elfogadni, hogy tíz évesen eldöntöttem, hogy márpedig történész leszek. Mikor megfogalmazódott bennem, hogy a történelemmel akarok foglalkozni, zrikálni kezdtek azok, akiknek a szellemi képességét meghaladta, hogy egy vidéki iskolából, valakiből történész lehet. Így lettem a „történész haver”.

Melyek voltak azok a hatások, amelyek befolyásolták a pályáját?

Az 1990-es években, még a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma Debreceni Egyetem) voltak meghatározó tanáregyéniségek, akik a középkori érdeklődésem kialakulását nagyban befolyásolták. Ilyen volt Barta János, és a testvére, Gábor. Utóbbi nem a középkorral, hanem egyetemes történelemmel foglalkozott. Bármilyen furcsa, de hatott rám Orosz István akadémikus is, akiről később tudtuk csak meg, hogy valójában nem a középkor az igazi szakterülete. Nekünk az óráit az egyetemes középkorból és például skolasztikus filozófiából vagy éppen művészettörténetből tartotta. Remekül tudta idézni a középkori egyházatyákat. Sikerült megszerettetnie velünk az egyetemes középkort. Végül, de nem utolsó sorban kiemelhetem Solymosi Lászlót is, aki szintén tanított. Egy másik jelentős személyiség volt számomra Engel Pál, akivel 1993-ban, a szombathelyi TDK szerepelésem alkalmával ismerkedtem meg. Ő is benne volt a bírálóbizottságban és viszonylag sokat tudtunk beszélgetni az eseményen. Ezt követően én is azok közé a szerencsések közé kerültem, akik alkalom adtán feljárhattak hozzá a lakására. Ilyenkor minden alkalommal beszámoltam arról, hogy mivel foglalkozom.

Ha jól tudom, ön több szállal is kötődik a Debreceni Egyetemhez.

Igen, Debrecenben tanultam Györkös Attilával és Pósán Lászlóval, akikkel ma is együtt dolgozhatok a Debreceni Egyetemen. A generációnk számára két bejárt út volt: a Szabó István-féle agrártörténeti iskola és az Erdély 16-17. századi társadalom- és gazdaságtörténetével foglalkozó irányzat. Érdekes módon a társaimmal egyiket sem választottuk. Nálunk meghatározóbb volt Papp Imre, Solymosi László, illetve Barta János munkássága. Debrecenben mindig volt egyfajta nemzetközi szemlélet. Míg más egyetemeken erőteljes elkülönülés volt a magyar és egyetemes tanszékek között, addig itt az oktatóknál gyakoribb volt az átjárás és szorosabb a kapcsolat. Ezt azért is logikusnak tartom, mert a nyugati országok számára nem lehet igazán lefordítani, hogy mi a különbség az egyetemes és a magyar történelem között. Arrafelé valahogy nyilvánvaló, hogy a kettőt nem szükségszerű elválasztani. Annak ellenére, hogy manapság középkori magyar történelemmel foglalkozom, valahogy ez a szemléletmód napjainkig megmaradt bennem. Debrecenben nem csupán feldolgozunk egy magyar témát, hanem egyszerre valamilyen egyetemes látószögbe is helyezzük azt.

Hogyan indult az oktatói karrierje?

Akárcsak ma, abban az időben sem volt egyszerű bennmaradni az egyetemen, és nem volt könnyű állást sem szerezni. Kezdetben Barta János hatására demonstrátorként tartottam egyetemes történeti órákat. Szerencsére kínálkozott egy lehetőség, ami miatt hálás vagyok a Miskolci Egyetemnek. Befogadtak, mint fiatal óraadó tanárt. Szükség volt ugyanis egy magyar középkoros tanársegédre, ezért Faragó Tamás és Vargyai Gyula átvett engem, majd január végén szóltak, hogy egy hét múlva órát kell tartanom Anjou- és Zsigmond-kori társadalomtörténetből. Így indultam el lényegében, majd kilenc évig tanítottam Miskolcon.

Eleinte, mivel nem volt honos intézmény, ezért Debrecenből, Budapestről és más helyszínekről érkeztek oktatók történelmet tanítani. A képzés lényegében két Intercity közt működött: a kedd reggeli tízes és a szerda délután négyes között. Volt, hogy egyes oktatók a vonat büfékocsijában vizsgáztattak. A könyvtárát is maga Fazekas Csaba és Faragó Tamás alapozta meg. Egy Trabantban vitték le a könyveket, amik a magvát képezhették az ottani könyvtárnak. Előfordult, hogy az autó Vámosgyörk környékén lerobbant és a könyvtár maradékának a leszállítását valahogy meg kellett oldani. Másfelől viszont ezekben az években kiváló hely volt Miskolc, ugyanis a korszak jeles történészgárdájából sokan tartottak órákat.

Tudna néhány példát mondani, hogy kik voltak közöttük?

Előfordult, hogy Kubinyi András tartott órát az egyik szobában, a másikban Kulcsár Péter, a harmadikban Tóth István György és a negyedikben Hegyi Klára. Besenyei József volt az intézet igazgatója. Úgy gondolom, hogy ezek a nevek magukért beszélnek. Egy páratlan szakembergárdát hoztak létre a 90-es évek második felére. Óriási releváció és élmény volt, hogy pár évvel korábban Kubinyi András műveiből tettem vizsgát, majd aztán együtt vizsgáztathattam vele. Egyszer csak belecsöppentem azoknak a szerzőknek a körébe, akiket a címlapokról ismertem.

Mikor került a Debreceni Egyetemre?

2001-ben megürült egy hely és végül így kerültem vissza ide. Persze az évek közben voltak hiátusok. A mai generációnak is szoktam mesélni, amikor panaszkodnak, hogy „nincs állás”, „sok mindent kell csinálni”, „fordítani kell” stb., hogy abban az időben sem volt könnyű elhelyezkedni. Volt időszak, amikor nekem sem volt teljes értékű munkám és ma szintén vannak, akikről tudom, hogy elmondható ugyanez. Dolgoztam én is negyed- vagy félállásban és akkor mindent, amit lehetett csinálni: fordítást, tolmácsolást és angoltanítást elvállaltam. Előfordult, hogy kínaiakkal kellett egyeztetnem arról, hogy milyen sörgyártó sorokat akarnak megvásárolni egy adott cégtől. A lényeg, hogy valamilyen módon meg lehetett és ma is meg lehet élni. Nem szabad feladni és a pályától teljesen eltávolodni.

Hogyan került előtérbe a Lendület program?

Jó pár évig működött Debrecenben egy kutatócsoport, ami a középkori Magyarország külkapcsolatait vizsgálta angol, német és francia vonatkozásban. A Pósán László, Györkös Attila, Papp Imre nevével képviselt kutatócsoportot korábban TÁMOP és belső egyetemi pályázatokból finanszírozták. Ez a gárda képezte a magot, illetve megpróbáltuk összehangolni a munkánkat azokkal, akik a középkori Magyarország nyugati kapcsolataival foglalkoztak. Ilyen E. Kovács Péter (MTA BTK TTI), aki az itáliai kapcsolatokkal foglalkozik vagy Kiss Gergely (PTE) és Csernus Sándor (SZTE) francia vonatkozásban.

Mi indította el az együttműködést?

A konferenciák alkalmával már korábban is megismerkedhettünk egymással és úgy gondoltuk, hogy folytatjuk és összehangoljuk a közös munkát egy nagyobb pályázat keretében. Így jelentkeztünk a vezetésemmel a Lendület programra. Ezzel megalakult a „Magyarország a középkori Európában” kutatócsoport, amelynek a működését az MTA Lendület pályázata 2014 és 2019 között teszi lehetővé.

Milyen lényeges céljai vannak a kutatásnak?

Alapvetően azt a célt tűztük ki, hogy megvilágítsuk a középkori Magyarországnak az Európában elfoglalt helyét. Emellett a hazai középkorkutatást valamilyen módon a nemzetközi közeg számára is hozzáférhetőbbé szeretnénk tenni.

Milyen rendezvények szervezésére kerülhetett idáig sor?

Többek között meghívtunk külföldi kutatókat vendégelőadóként. Rendeztünk egy konferenciát a Jagelló-korral kapcsolatban, amire lengyel, román, cseh, horvát, angol, német kutatók is eljöttek. Ebből tanulmánykötet megjelenésén dolgozunk. Egy másik alkalommal francia és német kutatók érkeztek és a középkori közép- és nyugat-európai arisztokrácia helyzetéről folytattunk diskurzust. Szerveztünk továbbá konferenciát a konstanzi zsinatról, amelynek lesz egy idegen nyelvű kötete is.

Önök hogyan kapcsolódnak be a nemzetközi munkálatokba?

Fontosnak tartjuk a kifelé való nyitást, hogy jelen legyünk a legfontosabb eseményeken, a műhelyekben ismerjenek meg minket és ezeknek a tagjaival próbálunk minél jobban együttműködni. Igyekszünk a kutatásainkat nyugat felé közvetíteni. Külföldi konferenciákon részt venni és idegen nyelven publikálni.

Milyenek a külföldi kapcsolatai a kutatócsoportnak?

Oxfordban például van egy Jagelló-kori kutatócsoport, akikkel nagyon jó az együttműködés. Jövőre lesz egy nagyszabású konferenciájuk, amin többen is képviseljük a hazai történetírást. A németekkel is jó kapcsolatban vagyunk. Emellett Torúń-nal és az ott található Nicolaus Copernicus egyetemmel is kiválóak a kapcsolataink. Nemsokára kiadásra kerül egy közös tanulmánykötet a lengyel kollégákkal, tehát összességében elmondható, hogy jók a kapcsolatok.

Általánosságban mennyire képesek a magyar történészek nemzetközi szinten érvényesülni?

Azt el kell mondanom, hogy a nemzetközi fórumokon a magyar középkortörténeti kutatások nem jelennek meg olyan markánsan, mint a cseh, de főleg a lengyel, vagy említhetném akár a román történetkutatást is. Ennek az oka talán, hogy jelenleg nekik nagyobb a nemzetközi „érdekérvényesítő képességük”, mint nekünk. Egyelőre, legalábbis a felszínen többször jelen vannak a nemzetközi színtereken, ösztöndíjakat nyernek el és rangos kiadókkal állnak jó kapcsolatban. Az ember sokszor találkozik velük a vatikáni vagy a párizsi levéltárban, de akár a British Library-ben is összefuthat velük. Van például egy francia vezetésű, későközépkori keresztes hadjáratokkal foglalkozó kutatás, amelyben érdekes módon a csehek és románok jelentős számban képviselve vannak, annak ellenére, hogy ezeknek a hadjáratoknak a kutatásában Magyarországnak kellene úgy igazán kivennie a részét.

Mi lehet annak az oka, hogy jobban tudnak érvényesülni az imént említett államok?

Ezeknek az országoknak a kutatógárdái már korábban kivívtak maguknak a helyet a nemzetközi fórumokon, vagy legalábbis magasabbak voltak a rendelkezésükre álló anyagi források. Odafigyeltek arra, hogy például egy román történeti munka angol nyelven is hozzáférhető legyen a londoni könyvesbolt polcain. Voltak idegennyelvű folyóirataik, akár specializáltak is, amelyek tanulmányokat adtak közzé. Míg eközben Magyarországon néhány éve indult csak el a Hungarian Historical Review. Sajnos még ma is alig akad olyan folyóirat, amit fel tudnék mutatni egy idejövő külföldinek, legyen akár kutató, egy neves egyetem dékánja vagy ösztöndíjas hallgató, hogy elolvashasson tanulmányokat a magyar középkorról. Jelenleg dolgozunk azon is, hogy a debreceni Acta Historica-t rendszeresen egy külön számként meg tudjuk jelentetni, hogy ez által más nyelveken is közvetíteni tudjuk azt, amivel foglalkozik a kutatócsoport. Ebben úgy érzem, egyelőre hátrébb állunk más országoknál és tenni kell az ügyben.

Mik a későbbi terveik és milyen eredmények várhatók?

Alapvetően forrásfeltáró munkát végzünk, mert a külföldi levéltárakban az eddig ismeretlen anyagok feldolgozására van szükség. Ilyen munka zajlik Párizsban, Itália kisebb levéltáraiban, ahol vannak még a magyar királyokra vonatkozó utalások, dokumentumok, szerződések és akár újabb pecséteket is meg lehet találni. Tudjuk például, hogy a magyar követjárások kapcsán a követek pecsétjeiből a francia levéltár néhányat megőrzött. Londonban megmaradtak eredeti példányban magyar uralkodói levelezések. Vannak, amik ugyan másolatban maradtak meg, de itthon eddig nem ismert dokumentumok. Köztük van Tomori Pál egyik levele. Zsigmondtól is találhatunk iratokat, például az itáliai útja kapcsán, az 1430-as évekből. A legkisebb városi levéltárakban is vannak feljegyzések a kíséretéről, udvartartásáról. Ezeket E. Kovács Péter kollégám kutatja, amelyhez köthetően monográfia is készült, Zsigmond király Sienában címmel. Teljességgel feltáratlan a franciaországi anyag jelentős része és az ottani kisebb levéltáraké. Onnan is ismerünk egy sor dokumentumot, ami a magyar követjárásokkal összefüggésben fellelhetők. Tárgyalásokról, békeszerződésekről, amelyek a Magyar Nemzeti Levéltár Diplomatikai Fotógyűjteményéből hiányoznak.

Milyen további területekről kerülhetnek még elő az újabb eredmények?

A brit levéltárnak is csak minimális része lett lefotózva a 60-as, 70-es években, de ahhoz képest hatványozottan nagyobb anyagok vannak még a kisebb angol levéltárakban is. Ilyen például a canterburyi érsek levéltárában megtalálható V. István levelének másolata, amely ritkaság számba megy, mert tőle kevés a fennmaradt oklevelünk.

Az írott forrásokon kívül a tárgyi és ikonográfiai emlékekre is koncentrálunk, amelyeket részben ismerünk ugyan, de a magyar köztudatban kevésbé vannak jelen. Ilyenek a brüsszeli székesegyházban II. Lajos ólomüveg ábrázolásai. Árpád-házi Jolántának a sírja egy katalóniai kolostorban. Ismertebb Zsigmond király kardja Yorkban, a városházán, amelyet nem rég láthattunk a magyarországi Zsigmond kiállításon. Ilyen és ehhez hasonló, megfogható emlékeket is szeretnénk feltárni. Azon is dolgozunk, hogy kézzelfogható pecsét rekonstrukciókat készítsünk, amik egyébként a rossz állapotuk miatt nehezen kutathatók. Ljubljanában és Zágrábban is dolgoznak a kollégáink, hogy lefotózzanak ott fellelhető pecséteket, mert némelyik dokumentum esetében ez korábban nem történt meg. Szükséges újra lefényképezni is ezeket a mai technológia segítségével, hiszen sok van, ami rossz állapotban van és némelyik nem olvasható. Varsóban Tóth Péter sok új oklevelet talált munkája során, annak a dokumentumanyagnak a digitalizálása is meg fog történni. Egy digitális adatbázisba szeretnénk rendszerezni az anyagunkat Novák Ádám vezetésével. Az egyes eredményeket természetesen tanulmányokban, konferenciákon, monográfiákban és egyéb helyeken közölni fogjuk, hiszen az általunk feltárt anyagok jó része soha nem látott és ismeretlen a magyar tudományos élet előtt.

Balogh Ádám

Kapcsolódó cikkek:

A Három testőr történészszemmel – interjú Bárány Attilával

Sokpecsétes titkok nyomában

Jagellók Európában: dinasztikus diplomácia és külkapcsolatok

Learning, Intellect and Social Roles: the Changing Character of Aristocracy – Beszámoló a DE Symosium középkori szekciójáról

Eretnekség és inkvizíció – interjú Györkös Attilával

Ezt olvastad?

Weisz Boglárka történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A 2006-ban elnyert Kristó Gyula-díj és korábbi sikeres ösztöndíjak