Dübörgő húszas évek Trianon után? Jazz és modern táncok az 1920-as évek Magyarországán

A modern zene és tánc első nyomai már a millenniumi ünnepségek idején felfedezhetők Magyarországon, főleg Budapesten, ahol a különböző orfeumokban, kávéházakban és zenés színházakban elkezdett kibontakozni az afroamerikai gyökerű ragtime-kultúra. Számos magyar katona- és cigányzenekar vett fel a repertoárjába – valamint később hanglemezre – ragtime-vonatkozású számokat, amelyek ezáltal széles társadalmi körhöz tudtak eljutni: a vurstliba járó alsóbb osztályoktól egészen a presztízsrendezvényekre járó elitig. A műfaj, valamint a hozzá köthető tánckultúra a századforduló környékén felbukkant néhány vidéki városban is, bár csupán egzotikus különlegességként. A világháború előtt azonban már ezeken a településeken is elkezdték tanítani a modern táncokat, köztük a bostont és a tangót. Az új táncokat a közönség némileg idegenkedve fogadta, de ez inkább szokatlanságuknak szólt, hiszen egyáltalán nem hasonlítottak az addig ismert társastáncokhoz, amelyek zömmel körtáncok voltak. A tangó különösen felborzolta a kedélyeket, mozdulatait sokan szemérmetlennek és erkölcstelennek tartották, mivel a korábbi táncokhoz képest a partnerek sokkal közelebb kerültek egymáshoz.

A tangó borzolta fel elsőként a kedélyeket (Borsszem Jankó, 1913. november 30. 3.)

A modern zene és táncok elutasítása nem csupán Magyarországra volt jellemző, a nyugati államokban, valamint az amerikai kontinensen egy hasonló trend volt megfigyelhető. A korai modern táncok és zenék ugyanis kiforgatták a hagyományos konvenciókat. Ennek egyrészt oka volt, hogy a legtöbb ilyen típusú zene és tánc afroamerikai eredetű volt, köztük a ragtime, amelynek az eredeti funkciója kimondottan az volt, hogy a fekete rabszolgák közösségén belül kigúnyolják a fehér gazdákat, másrészt pedig átalakították a testhez való viszonyt, ami többek között a korabeli nőjogi mozgalmakon is éreztette a hatását. A korszak női táncművészei az új stílusok hatására megpróbálták újraalkotni a női testképet úgy, hogy az kifejezze a modern nő önbizalmát, a testéhez való újfajta viszonyt. Ezek a törekvések összecsengtek a feminizmus elsőhullámos értékrendszerével, emiatt a táncok változása szorosan összefügg a női egyenjogúsítással, illetve a ruhaviselet változásával, hiszen a hosszú és szűk szoknyákban képtelenség lett volna tangózni vagy shimmyzni. A hatalmat birtoklók számára – akik zömmel az elithez tartozó fehér férfiak voltak – az új tánc és zenei irányzatok potenciális veszélyt jelentettek a saját identitásukra nézve, ezért (különösen a két világháború közötti autoriter államokban) megpróbálták ellenőrizni és korlátozni azokat.

A shimmy lépései (Színházi Élet 1921/52. 46-47.)

A háború utáni Magyarországon nemcsak a faji és nemi határokat feszegette ez a fajta modernség, de a nemzeti identitást is. Bizonyos kulturális elemek a trianoni békeszerződés megkötése után olyan – politikai – szimbólummá váltak, amely legfőbb funkciója a közösség alakítása lett a közös tulajdonságok és a közös kulturális örökség megnevezésén keresztül. Emiatt az új zenei áramlatokra is úgy tekintettek, mint a magyar nemzeti kultúra ellenségeire, ugyanis ebben a zavaros korszakban számos cigányzenésznek szűnt meg az állandó munkája, emiatt a mindennapi kenyérkereset megnehezült számukra.

Ezt tetézte a háború vége után gyorsan terjedő, szintén afroamerikai eredetű jazz-zene és -tánc, amely váratlan konkurenciát teremtett a helyi muzsikusoknak mindenhol, ahol megjelent. A cigányzenész helyzetét a társadalom egy része felkarolta, bennük látták a magyar zene letéteményeseit, köszönhetően az előző században kialakított nemzeti romantikus toposznak. Ebből következően a cigányzene védelme és az irredentizmus ideológiája összeforrott az 1920-as években.

Táncoló strandruhás párok (Fortepan 10569)

Országos szinten számos rendelkezést és korlátozást vezettek be a jazzband ellen, ezek legfőbb kezdeményezői maguk a cigányzenészek voltak. (Jelen írásban jazzband alatt – Zipernovszky Kornél definíciója alapján – egy olyan meghatározott hangszer-összeállítású tánczenekart értek, amely a húszas években a vendéglátásban és a szórakoztatóiparban – jellemzően az éjszakai életben –, valamint az amerikai nagyvárosok kávéházaiban ekkorra kialakult, több stílusárnyalatot magába foglaló zenét adott elő. Az autentikus jazzband tagjai között sok esetben megtalálható volt afroamerikai énekes és hangszeres előadó is.) Rendeleti úton szabályozták ekkor Magyarországon nemcsak a külföldiek itt tartózkodását, hanem a zenészek munkavállalását is. Minden korábbinál szigorúbb szabály lépett életbe, a muzsikusoknak a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének tagszervezetei által kiadott fényképes tagsági igazolvánnyal kellett rendelkezniük, ezek segítségével nyilvántartásba vették őket. Továbbá a belügyminisztérium 1927 elején rendeleti úton szabályozta az ún. „rögtönzött táncokat”, ami a jazzbandeket is érintette.

A vidéki városokban különösen nagy feszültségeket okozott az új típusú zenekarok megjelenése. A szórakozóhelyek eleinte Budapestről szerződtették a bandákat, de az évtized közepén a legtöbb helyen már saját jazzband játszott (magyar tagokkal), bár nem beszélhetünk kiugróan magas számokról: Debrecenben például 1925-ben 2, Pécsett 1927-ben 3 állandó jazzband zenélt. Az állásukat elvesztő cigányzenészek egy része a fővárosba költözött, egy részük pedig megpróbálta visszaszerezni korábbi helyi pozícióját, amihez a helyi sajtó szívesen asszisztált, cikkeikben gyakran elítélték az új stílust:

Lekerült a dobogóról a cigány. Dalin pödört bajuszú, füstös banda helyét csupaszolt képű, idegenarcú legények foglalták el. Bevonultak immár mindenüvé, olyan »hangszerekkel«, aminőket a jobb magyar időkben részben medvetáncoltatásra, részben tréfás kedvű eleink, egy-egy macskazene irányában használtak csak.” (Pécsi Napló, 1927. január 15. 2.)

Batzmann jazz zenekar a Ritz Szálló teraszán (MKVM VF_32_713)

A közönség körében mindezek ellenére népszerű maradt az új zene, de a cigányprímások által játszott hagyományos magyar nótát se vetették meg, hiába vizionálták korábban sokan annak eltűnését. (Sőt, 1925 után a rádió legnépszerűbb műsora éppen a cigányzene volt.) A cigányzenészek végül maguk is elkezdtek jazzt játszani a szokásos repertoárjuk mellett, hiszen idővel felismerték és elfogadták, hogy erre van igény. Éppen ezért a különböző táncmulatságokon is megpróbáltak a megváltozott ízléshez igazodni:

eltűnt a régi cigánybanda is: a cigányok ugyan még meg vannak, de muzsikát immáron dobbal meg cintányérral csinálnak. Cigány dobbal meg cintányérral! Még a csárdáshoz is ütik a nagydobot! A csárdáshoz!” (JPM Helytörténeti Gyűjtemény Arató Jenő naplója (1925-1926) 353.75.2. 9. köt., 1926. január 17. 388-389.)

A jazz-zene nem önmagában hódította meg a fővároson kívüli közönséget, hanem a modern táncokkal együtt, a kettő odavissza hatott egymásra. A tangó túlélte a világháborút és diadalútja tovább folytatódott, minthogy a háborút követően Magyarországot is elérte a „táncőrület”. Bár az országos hatóságok szót emeltek a modern irányzatok ellen, illetve nehezítették terjedésüket rendeletekkel és szabályozásokkal, a teljes tiltásig végül nem jutottak el. Helyi szinten viszont eltérhettek ettől a gyakorlattól. 1920 és 1922 között több vidéki városból jelentették, hogy betiltották vagy tervezik betiltani a modern táncokat. A pécsi tiltást követően viszont egy olyan folyamat indult el, amely jelentősen meghatározta a magyarországi táncoktatást az évtizedben.

A charleston lépései (Pesti Hírlap 1927. évi nagy naptára, 381.)

1922. március közepén, éppen a farsangi szezon után, a pécsi rendőrkapitányság betiltotta a shimmyt, a tangót, az one steppet, a two steppet és a foxtrottot. A Nőegylet és a bőrgyári dolgozók mulatságán már tilos volt ezeket táncolni. A hivatalos indoklás szerint ezek a táncok

sértik a közerkölcsöt, mert az erotikát szolgálják és nem a szórakozást”. (Dunántúl, 1922. március 14. 2.)

[Ez a magyarázat nem volt újkeletű, a tánc és az erotika összekapcsolásának régi gyökerei vannak. Már a korai párostáncokban is fellelhetők voltak az udvarló-szerelmi karaktert erősítő formulák, mint például a szemben táncolás, eltávolodás és közeledés, egymás kerülgetése és üldözése stb., amelyek sok esetben a női és férfi viszony közötti feszültséget próbálták meg ilyen módon ábrázolni. Az első összefogódzással és forgással járó táncok ellen erkölcsi prédikációkat már a 15-16. században is írtak, Bornemissza Péter például 1578-as Ördögi kísértetek című művében arra int mindenkit, hogy „Ki barát tánctzot kezd, ki tapogatós tánczot És azba mind fület, szájat, orrot, mellyet czeczet, mind talpig el tapogattya, És ugy izgattya a sátán sok féle fertelmességre.” (Bornemissza Péter: Ördögi kísértetek. Bp., 1955. 210.)]

Utoljára Pécsett próbálták meg tiltással megállítani a modern táncok terjedését (Dunántúl ,1922. március 14. 2.)

A pécsi tánctanárok egzisztenciális okokból fellebbeztek a rendelet ellen. Arra hivatkoztak, hogy a régi táncokat mindenki ismeri, azokat nem szükséges tanítani, de különösen azt nehezményezték, hogy ez a tiltás csupán Pécset érinti. A kerületi kapitányság áprilisban elutasította a fellebbezést, az ügy végül a Belügyminisztérium elé került, majd egészen szeptemberig elhúzódott, amikor is a Magyar Tánctanítók Országos Egyesülete (MTOE) Budapesten megállapodott abban, hogy az országban egységesen, erotikamentesen tanítják a modern táncokat. Végül egy bemutató keretében mutatták be elképzeléseiket, amelyen részt vett mind a belügyminiszter, mind a polgármesterek. A következő téli szezonban a tánctanárok ismét oktathatták Pécsett is a shimmyt és a többi modern táncot, de csupán letompítva, az országos standardnak megfelelően.

Így „tompították le” a Nyugatról érkező táncokat. A “nyugati” és a hazai tánckultúra szembeállítása egy 1932-es filmhíradóban. A filmhíradó a képre kattintva megnézhető.

A következő években szinte évről-évre jöttek az újabb táncok, de néhány évig nem ment ki a divatból a shimmy, a foxtrott, a charleston, a black bottom és a rumba sem. A helyi napilapok minden ősszel már a következő szezon népszerű modern táncait próbálták megjósolni, valószínűleg az MTOE-től nem függetlenül, hiszen a különböző vidéki sajtóorgánumok többnyire egységet álláspontot képviseltek. A nyugatról érkező újdonságokat némi fenntartással fogadták, azonban érezhető volt, hogy a közönség nyitott ezekre az új stílusokra:

A bemutatott idegen táncslágerekről általánosságban megállapítható, hogy újszerűség nincs bennük […] Kivételszámba megy a Bananás Slide, amelynek kedves groteszksége magában viseli a szezon sikerét.” (Dunántúl, 1927. november 13. 5.)

Az 1920-as évek második felében már a magyar tánctanárok is megpróbálkoztak egy saját modern tánc kialakításával. A cél látszólag a nemzetközi siker és elismertség volt, de burkoltan a magyar táncokat kívánták így propagálni. A kreáció végül a Budapest nevet kapta, a charleston és a foxtrott elemeit keverték a csárdással, de a nagy hírverés ellenére sem külföldön, sem belföldön nem lett népszerű.

A tánctanárok egységesen taníthatták csak a modern táncokat országszerte (Pécsi Lapok, 1924. február 1. 4.)

A magyar közönség ízlése főleg a nyugati trendeket követte, ennek egyik oka az lehetett, hogy a világháború után a legtöbb vidéki városban állandó, olcsó mozi működött, ahol elsősorban az amerikai filmek domináltak, így az ott látott mintákat igyekezték utánozni. A mozik ráadásul táncórákat is műsorra tűztek, így a városokban mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy elsajátítsa tánciskolán kívül a legújabb mozdulatokat, amelyek sok esetben egyszerűbbek voltak a hagyományos táncoknál:

A boszton eltűnt, a francia négyes eltűnt, ellenben dúlnak a modern táncok: a tangó, a foxtrott, az one stepp [sic!]. Egy darabig nézem a táncost, aztán elhatározom megpróbálkozom én is a modern táncokkal. S ezzel már táncolok is: nem kell hozzá valami nagy tudás, az ember szorosan összeölelkezik a párjával, aztán muzsika ritmusára végigsétál a termen, közben fordul párat és ezzel meg van a tangó, foxtrott vagy one stepp. Valamikor a bosztont tudni kellett táncolni s Uram Isten mennyi fáradságba került míg az ember tisztességesen megtanult bosztonozni. Most akárki tud táncolni, kinek jó füle, jó taktus érzéke van és lábai sincsenek épen [sic!] botból.” (JPM Helytörténeti Gyűjtemény Arató Jenő naplója (1925-1926) 353.75.2. 9. köt., 1926. január 17. 388.)

A black bottom és a „Budapest” (Újsag, 1926. november 25. 4.)

A másik ok, hogy a gramofon terjedésével, valamint a rádió megjelenésével széles körben teret hódított az új tánczene. Rádión keresztül is adtak táncleckéket, ilyen módon olyan külvárosi részekre, peremterületekre is (itt elsősorban kocsmákra, munkásotthonokra, művelődési házakra stb. kell gondolni) eljutott a jazz vagy éppen a foxtrott, ahol korábban csak hírből ismerték. (A rádió gyors terjedését mutatja, hogy 1925-ben vidéken még csak 8093, a következő évben pedig már 28 652 volt a rádióengedélyesek száma. 1930-ban ez a szám 199748-ra emelkedett.) Az új technikáknak köszönhetően a zene a mindennapok és a tömegkultúra részévé vált a korszakban, főleg a középosztály tagjai számára, hisz ők már megengedhették maguknak, hogy a saját otthonukba is vásároljanak ezekből a készülékekből; de vendéglátóhelyek is szívesen vásároltak belőlük, hogy így lendítsék fel a forgalmat.

Az évről-évre változó táncdivat miatt a tánciskolákra továbbra is igény volt, sőt most már nem csupán az ifjúság iratkozott be egy-egy kurzusra, hanem jelentősen megnövekedett az idősebbek száma is a tanfolyamokon, számukra a tánctanárok olykor külön órákat tartottak. A korabeli sajtó szerint valóságos tánciskolanyitási hullám söpört végig az országon, hiszen sokan meglátták a dologban az üzletet – ugyanakkor egyre nagyobb konkurenciát jelentettek számukra a különböző táncos teadélutánok, illetve táncmulatságok a kávéházakban, éttermekben és a szállodák tánctermeiben, ahol ugyanúgy igyekeztek a kor új igényeihez igazodni.

Mivel pedig a hangulat úgy hozza magával, hogy a vendéglő, a nyári helyiség, kávéház stb. sokkal alkalmasabb a táncra, mint mondjuk, valami oktatóterem, vagy boncolószoba, esetleg múzeum, világos, hogy a mi szakmáinknak kellett elsősorban felkészülniük arra, hogy alkalmat és módot adjanak a közönségnek a táncolásra.” (Vendéglősök Lapja, 1926. május 5. 3.)

Táncoló párok (Fortepan 13165)

A közönség egymást utánozva és tanítva sajátította el a legújabb mozdulatokat különösebb kötöttségek nélkül, emiatt az MTOE tagjai – megélhetésüket féltve – tiltakozásba kezdtek és a hatóságokhoz fordulva elérték, hogy a vendéglátóhelyeken korlátozzák az ún. „rögtönzött” táncokat:

Az ilyen »rögtönzött« táncokon csak 18 éven felüli egyének vehetnek részt.

A tánc délután 5 órától ½ 8-ig és este 9 órától éjféli 12 óráig tartható. Ezen táncok rendőri ellenőrzés alatt állanak.

Ilyen tánchelyeken szerződéses (hivatásos) táncosok és táncosnők nem alkalmazhatók.

A felügyeleti, illetőleg ellenőrzési szolgálatot teljesítő hatósági közeg szolgálatának ellátásánál legyen különös figyelemmel arra, hogy az ezen rendelet alapján kiadott engedélyek tánctanításra fel nem használhatók. A jó ízlésbe ütköző táncoknak, valamint a táncoknak a közerkölcsiség és a jó ízlés követelményeinek meg nem felelő módon való táncolása tilos.” (A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 206.000/1926. számú körrendelete, az úgynevezett „rögtönzött” táncok engedélyezéséről.)

A shimmy ellen sok helyen tiltakoztak (Pesti Hirlap 1928. évi naptára 268.)

Egy két évvel korábbi rendelet értelmében a tánciskolákat csak a 18. életévüket betöltött férfiak és a 16. életévüket betöltött nők látogathatták (a gyerekeket külön csoportban oktatták), de a kávéházak és a vendéglők táncos rendezvényeire a fenti szabályozást megelőzően nem volt ilyen megkötés, így a fiatalabbak minden akadály nélkül részt tudtak venni ezeken az eseményeken akár záróráig, ami sok helyen a hajnali órákat jelentette. A szigorítást valószínűleg nemcsak az ifjúság nehezményezte, hanem a felnőtt közönség is, hisz alig egy hónappal a rendelet kiadása után szükséges volt egy kiegészítést közölni arra hivatkozva, hogy az

egyesületekben és klubokban különböző címeken (táncos teadélutánok stb.) újabban rendőrhatósági engedély nélkül rendszeresen olyan táncokat rendeznek, amelyeken nemcsak az egyesület, illetve klub tagjai és azok legközelebbi hozzátartozói, hanem más vendégek is részt vehetnek, és ily alkalmakkor különböző címen még díjakat is szoktak szedni.” (A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 107.475. számú körrendelete, az úgynevezett „rögtönzött” táncok szabályozása tárgyában kiadott körrendelet kiegészítéséről.)

Minthogy a társadalom szabadidős és szórakozási szokásai, illetve a hatalmi szervek ideológiai elképzelései rendre szemben találták magukat egymással, az évtized végére – a konszolidációs időszakkal párhuzamosan – az utóbbiak mérsékelten engedni kezdtek az állampolgárok felé, és – többek között – növelték a rögtönzött tánc rendezvényeinek tartására jogosult, nagyobb idegenforgalmat lebonyolító szállodák számát, illetve engedélyezték az ütőhangszerek és a gramofon használatát a tánciskolákban.

Tánciskolai csoportkép az egykori bányász vendéglő kerthelységében, Harkány, 1928. (Csorba Győző Könyvtár, Pécs 8/1987)

A modern zene és tánc a mindennapok részévé vált, ugyanakkor a tánc- és jazzőrületnek a gazdasági világválsággal vége szakadt a világban. Az 1920-as évek gazdasági növekedése megtorpant, széles tömegek számára a háború óta először ismét nagy gondot okozott a mindennapi megélhetés, így a szórakozás is. Magyarországon emellett az évtized végére „megszelídült” a közvélemény ítélete a modern zenéről és táncról. A cigányzenészek már nem tiltakoztak olyan hevesen az új irányzat ellen, maguk is elkezdtek jazzt játszani. Országszerte kombinált zenekarok jöttek létre, amelyek a magyar nótától a keringőn át a rumbáig mindent játszottak. A hatóságok nagyobb türelmet tanúsítottak, de továbbra is fenntartással kezelték az idegen eredetű kultúrelemeket A közönség számára pedig megszokottá váltak az új mozdulatok és hangzások.

Egy amatőr, expresszionista film a jazzről 1935-ből.

 

Felhasznált források és szakirodalom:

A m. kir. belügyminiszter 1925. évi 229.230. számú körrendelete, a táncmesterképzés és a nyilvános tánctanítás szabályozásáról.

A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 206.000/1926. számú körrendelete, az úgynevezett „rögtönzött” táncok engedélyezéséről.

A m. kir. belügyminiszter 1927. évi 107.475. számú körrendelete, az úgynevezett „rögtönzött” táncok szabályozása tárgyában kiadott körrendelet kiegészítéséről.

A m. kir, belügyminiszter 1928. évi 183.132. számú körrendelete, az ú. n. rögtönzött táncok tartásáról szóló rendelet kiegészítéséről.

A m. kir. belügyminiszter 1930. évi 129.361. számú körrendelete, tánciskolákban a közös gyakorló leckeórákon használható zenekíséretről.

Janus Pannonius Múzeum (JPM) Helytörténeti Gyűjtemény Arató Jenő naplója (1925-1926) 353.75.2. 9. kötet

A Dunántúl, a Pécsi Lapok, a Pécsi Napló, a Nyírvidék, a Békés és a Délalföld c. lapok 1920–1929 közötti számai

Az Új Idők illemkódexe. Bp., 1930.

 

Bednanics Gábor – Bónus Tibor (Szerk.): Kulturális közegek. Médiumok a 20. század első felében Magyarországon. Bp., 2005.

Bryant, Rebecca A.: Shaking Things Up: Popularizing the Shimmy in America. American Music, 2002/2. 168-187.

Cserna Andor: A modern tánc. In: Az Est hármaskönyve, 1929.

Dóka Krisztina: A magyar táncfolklór átalakulása (1896-1945). Doktori disszertáció. ELTE BTK, 2011. http://doktori.btk.elte.hu/lit/dokakrisztina/diss.pdf

F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok, 1867-1945. Bp., 1989.

Federmayer Éva: Milleniumi Budapest és ragtime: a faj, a nem és az osztály (rendiség) mintázatai a korai magyar jazzkorszakban. Replika, 2017/101–102. 41-66.

Glatz Ferenc: Kultúrpolitika, hivatalos ideológia és Rádió (1927-1937). In: Frank Tibor (Szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925-1945. Bp., 1975. 49-101.

L. Nagy Zsuzsa: Életmód In: Gyáni Gábor (Szerk.): Magyarország társadalomtörténete II. Szöveggyűjtemény. Bp., 2000. 361-372.

Magyar néprajz VI. Népzene, néptánc, népi játékok. Bp., 1990.

Mohácsi Gergely: Szép, Erős, Egészséges. Szabadidő és testkultúra Budapesten a 20. század első felében. Korall, 2002/7-8. 34–55.

Papp Barbara – Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban. Bp., 2017.

Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja II. 1904-1944. Az egykorú sajtó tükrében. Bp., 2012.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, 2009.

Zipernovszky Kornél: “Ki fog győzni – a jazz vagy a cigány – nehéz megjósolni”: a cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát. Replika, 2017/101–102. 67–88.

Vámos Eszter

Ezt olvastad?

Ormos Mária a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem rektor emeritája és professzor emeritája. A Magyarországon és külföldön