„Ötéves tanulmányút” a Nagy Háború nyomán – Internált Eötvös-collegisták sorsa Franciaországban

Az első világháború kitörését követően Franciaország – a többi hadviselő államhoz hasonlóan – megkezdte a területén tartózkodó, vele hadiállapotba került országok állampolgárainak összegyűjtését, majd internálását. Cikkemben öt magyar egyetemista, Eötvös-collegista sorsába nyújtok betekintést, azt vizsgálva személyes levelezéseikben, hogyan tartották egymással a kapcsolatot, milyen mértékben lehet a levelek tartalmából rekonstruálni az internált hallgatók fogságának körülményeit, és hogy lehetséges-e Kuncz Aladár Fekete kolostor című művéhez hasonló vagy netán attól eltérő internálásnarratívák felállítása.

Az első világháború minden korábbi katonai konfliktusnál brutálisabb hatással volt a civilek, a hátország lakóinak életére; totális volta elmosta a különbséget a katonák és a fegyvert nem viselők között. Szögesdróttal vagy falakkal körülvett táborokba nem csak hadifoglyokat zártak: a döntéshozók úgy vélték, így megfoszthatják ellenségüket potenciálisan fegyverbíró, ám nem az anyaföldön tartózkodó férfi polgáraitól, és egyúttal megvédhetik saját hátországukat a „potenciális kémektől”. Ilyen indokokkal nők, gyermekek, egész családok is lehettek ezen intézkedések – az internálás – célpontjai, sőt, a saját nemzet megbízhatatlannak ítélt nemzetiségi, politikai csoportjai is. A kutatási terület iránt az utóbbi évtizedekben jelentős érdeklődés tapasztalható. Magyarországon azonban, bár a témának Kuncz Aladár regényében szépirodalmi lenyomata is született (Fekete kolostor, 1931), csak az utóbbi években kezdődött meg tudományos feldolgozása (pl. Jeney Éva és Somogyi László munkái).

Mai tudomásunk szerint csak Franciaországban 60 ezer fő került internálás alá a korszakban, köztük azok a magyar egyetemi hallgatók, Eötvös-collegisták is, akik 1914 nyarán ösztöndíjjal franciaországi tanulmányokat folytattak. A Báró Eötvös József Collegium erős „francia beágyazottságát” és együttműködését a párizsi École Normale Supérieure (ENS) intézményével már a kortársak is számon tartották (a Collegium a „nagy német áradatban” egy kis „gall sziget” – Laczkó Géza);  a szervezeti minta mellett pedig az itt tanító francia nyelvi lektorok jelenléte is erősen formálta a magyar intézmény arculatát – az internált hallgatók is a francia nyelv és kultúra kedvelői, és mint pl. Gyergyai Albert, utóbb neves tolmácsolói is voltak, így releváns kérdés, miképpen változhatott viszonyulásuk ehhez az internálás következtében. A források és nyomukban a szakirodalom négy internált collegistát tart számon: Bárczi Géza, Szegő (Gyergyai) Albert, Fuchs Rezső és Weifert László; kutatásaim alapján ugyanakkor Komor Zoltán is Franciaországban tartózkodott a háború kitörésekor, ő azonban egyelőre nem teljesen tisztázott körülmények közt 1915 januárjában hazatérhetett átmeneti fogságából, majd rövidesen katonai szolgálatra vonult be – így fordulhatott elő, hogy az 1914/15-ös tanévet összegző források őt nem tüntetik fel az intézmény internált hallgatói között. 

Egy, az első világháború után készült collegiumi csoportkép részlete. Középen Bartoniek Géza, az Eötvös Collegium igazgatója (1895–1928); jobb válla fölött (XX) Gyergyai Albert. (Kép forrása: MDKL 103. doboz. Fényképek Bartoniek Géza igazgató korából. 1895–1928)

A hallgatók internálásának állomásai

Az első világháború kitörését követően Franciaországban is intézkedések történtek a velük hadiállapotba került országok állampolgáraival szemben, és mindazoknak, akik az általános mozgósítás napjának végéig (1914. augusztus 1-e éjfélig) nem tudták vagy nem akarták elhagyni az ország területét, jelentkezniük kellett a helyi hatóságoknál, ahol személyazonosságuk megállapítása után tartózkodási engedélyt (permis de séjour) és fényképes menetlevelet (laissez-passer) kaphattak. Ekkor még tömeges internálásról kevésbé beszélhetünk: az érintettek szabad mozgását akadályozták ugyan, és sokukat már ekkor átmenetinek szánt csoportos menekültközpontokban helyezték el, de gyakran azért is, hogy védjék őket a felfokozott közhangulattal szemben. Részben a helyi közigazgatás túlterheltsége, részben a szállásokon elhelyezettek vagyoni és társadalmi differenciáltsága miatt sokan hatósági engedéllyel polgárházakban, gyakran eredeti szálláshelyükön rendezkedhettek be ismét, így az Institut de Touraine igazgatójának közbenjárására Gyergyai Albert és Fuchs Rezső visszatérhettek tours-i szállásadóikhoz, de Bárczi Géza és Weifert László is a nyár végéig Boulogne-ban folytathatták tanulmányaikat. Komor Zoltán még 1914 októberében is a felső-franciaországi Mers-les-Bains kikötővárosából írhatta Bartoniek igazgatónak:

A tenger partján messze vagyunk a harcmezőktől… azazhogy mégis közel vagyunk hozzá, gyakran hallunk ágyúlövéseket, de a csata nem ér el idáig. Olykor látni angol katonákat áthaladóban, akik Dieppe-ből jönnek, s csatlakozni akarnak az ezredükhöz, a kórházak tele vannak sebesültekkel, sok itt a belga menekült – de általánosságban véve ez a város megőrizte békés jellegét, és a háborút nem jelzi más, mint a férfiak távolléte és a véres újságcikkek.

MDKL 10. doboz 11. dosszié. Komor Zoltán francia nyelvű levele a Collegium igazgatójának. Mers-les-Bains, 1914. október 15.

1914 szeptemberétől azonban a hadi helyzet változott (német csapatok sikeresen törtek előre Párizs és a Marne folyó felé), a francia kormányzat pedig megkezdte az „ellenséges elemek”, többek közt az ún. „osztrák-német” állampolgárok és a megbízhatatlannak minősített elzász-lotharingiaiak szervezett deportálását a Nyugat-és Délkelet-Franciaországban felállított internálótáborokba. Így került Fuchs és Gyergyai előbb a Chausey-szigetekre, majd Pontmain-be; Bárczi és Weifert pedig Les Sables d’Olonne után Noirmoutier kastélyának foglyaivá váltak sok más magyarral, mint például Kuncz Aladárral, Németh Andorral vagy Dudás Emillel együtt. Érkezésüket Kuncz is megörökítette regényében:

„[…] a [franciák] kontinens közeli civil-fogolytáboraiból többeket szállítottak a noirmoutier-i várba. Ezek között volt néhány magyar is. […] Bárczy és Weiffert, két budapesti Eötvös-kollégista, szintén tanulmányúton voltak […] s így kerültek fogságba. Természetesen nagyon örültem nekik, ha másért nem, már azért is, mert valamikor én is Eötvös-kollégista voltam. […] Bárczynak és Weiffertnek némi megkülönböztetés jutott osztályrészül, mert egy kistermetű, erősen fekete hajú budapesti bankárfiúval együtt csukták be őket, s ennek a fiatalembernek párizsi pártfogói némi kedvezést eszközöltek ki a prefektúrán. Ez a kedvezés abból állott, hogy a bankárfiú a tetőn rendbehozathatta az egyik toronyszobát, s Bárczy és Weiffert ide költöztek vele együtt. A két Eötvös-kollégista egész nap olvasgatott, dolgozott. […]”

Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Budapest – Kolozsvár 2014. 188–189.

 

Noirmoutier, a német és osztrák-magyar internáltak lakóhelyévé vált erőd belső udvara (Kép forrása: Wikimedia Commons)

A fogság mindennapjai az internáltak leveleiben

A hallgatók a cenzúra tartalmi és formai követelményei miatt jórészt franciául vagy németül levelezhettek, és csak kötött témákról: politikai vélemények vagy fogságbeli személyes érzelmek közlése tiltott volt. Így főleg tömör információközlésre és személyes igények jelzésére szorítkoztak. Bárczi Géza és szülei üzenetváltásainak is gyakori témái voltak a pénzküldemények és csomagok kérése, ezek elmaradása; alapvető személyi szükségletek; és a szeretteiktől várt hírek aggasztó hiánya. A válaszlevelek és csomagok gyakran hónapokat késtek; így a foglyoknak – főleg a téli hónapok közeledtével – nélkülözniük kellett, de az is jellemző volt, hogy a posta vagy a vasút alkalmazottai az ellátmány egy részét eltulajdonították. A kedvezőtlen körülmények közt sokan (például Bárczi is) betegeskedtek, de a szakirodalom is aláhúzza a tényt, hogy – egészen az 1918 folyamán kitört spanyolnátha-járványig – ritkák voltak a halálesetek (Kotek–Rigoulot 2005: 78.).

A hétköznapok monotóniája és a bezártság érzése (az ún. „szögesdrót-betegség”) mentálisan ugyanakkor kikezdte a foglyokat, s ezt az információáramlás nehézsége is súlyosbította. A levelezésnek – mint az otthonmaradottakkal való kapcsolattartás egyetlen lehetséges formájának – nem elhanyagolható szerepe volt a táborlakók lelki hogylétében. Fuchs Rezső például csak öt héttel később értesült apja 1916. januári haláláról. A hallgatók ezért gyakran fogalmazták közösen leveleiket, és reflektáltak is egymás helyzetére, és bár a szakirodalom alapján a közeli hozzátartozók kivételével tilos volt a levelezés a különböző táborok lakói között, de Jean Claude-Farcy is ironikusan megjegyzi, hogy az internáltak közül sokan felfedezték hirtelen, hogy „nagycsaládjuk” van, és egymással „unokatestvérekként” próbáltak kapcsolatba lépni (Farcy 1995: 207.). Nem tudni, hogy a collegistáknál is erről lehetett-e szó, de Gyergyai három levelet is címzett Bárczinak a franciaországi internálásuk alatt, melyek azért is érdekesek, mert saját helyzetük ismertetése mellett megtudjuk, hogy többször próbálta hivatalos úton elérni, hogy ő és Fuchs Bárcziékkal egyazon táborban lehessenek – eredménytelenül.

Fénykép Bárczi Gézáról (Kép forrása: MTA KIK Ms 5914/347)

A levelekben a cenzúra megkerülésének módszereivel is találkozhatunk, így a közvetítők általi üzenetküldés vagy a francia szövegbe írt magyar szavak révén az internáltak akár a hazai állapotokról szóló híreket is kaphattak. Ezt példázza szemléletesen a Bárczi és az édesapja között 1915 nyarán folytatott levélváltás is, melynek során előbbi Noirmoutier-ből küldött 1915. június 29-i levelében apjánál egy bizonyos „Haza asszonyról” (Mme Haza) és újszülött fiáról, a „kicsi Diadalról” (le petit Diadal) érdeklődött; és fejezte ki reményét, hogy „élénk a fiú” (MTA KIK 5914/354.) Apja egy héttel később írt levelében meg is adja a rejtett üzenetre a választ: „Az említett hölgy egy nagy fiúgyermeknek adott életet; a fiú igen jó egészségnek örvend, és úgy tűnik, jól fejlődik majd.”  (MTA KIK 5915/601.)

Elrejtett magyar szavak Bárczi Géza egyik francia nyelvű levelében (Kép forrása: MTA KIK Ms 5914/354.)

A táborok többségét – mint Noirmoutier-t – régi erődökben vagy laktanyákban, kolostorépületekben alakították ki; maga a táborrendszer pedig a háború során is többször változott és differenciált volt: nem csupán nemzetiség, de a franciák iránt tanúsított érzelmek, társadalmi rang, nem és kor szerint is tagolva kerültek az egyes táborokba a fogvatartottak. A katonai őrszemélyzet mellett a polgári közigazgatás helyi vezetői, a megyei prefektusok feladata volt a táborok irányítása; a mindennapokat pedig általában a totális, azaz a büntetőintézmények mintájára szervezték meg. Így szigorúan meg voltak szabva a fogvatartottak és a fogvatartó személyzet feladatai, az étkezésre, alvásra vonatkozó előírások. Az „internacionális térben” folyó élet, a társadalmi és mentalitásbeli különbségek gyakran vezettek feszültséghez a rabok között; az „értő közeg hiánya” pedig többször megjelenik Gyergyai későbbi, Svájcban írt leveleiben:

„[…] maholnap három éve lesz, hogy egyre csak tömeget látok, és sohasem embereket, és egyre csak idegeneket, de sohase rokonlelkeket […]”

MTA KIK Ms 5916/180. Gyergyai Albert levele Bárczi Gézának. Bad-Schinznach, 1917. január 28.

A Collegium szerepe Gyergyai és többi sorstársa számára ebben a kontextusban értelmezhető megfelelően, hiszen az nemcsak szocializációjuk és – a francia kultúra megismerésének vágyával felvértezett – művelődésük fontos állomásaként és alakítójaként tűnik fel leveleikben, hanem egyúttal a háború előtti idill felidézője is. Megtestesíti azt az ideális állapotot, melyre Gyergyai is utal, amikor akkori helyzetében a vágyott „bölcsész, filozopter, vagy tanárjelölt” társaságról beszél, hasonlóan ahhoz, mikor azon igyekezett,  hogy Fuchsszal közösen egyazon táborba kerüljenek, mint Bárczi és Weifert. Az Eötvös Collegium igazgatójáról, Bartoniek Gézáról tudjuk, hogy igyekezett közbenjárni bajba jutott diákjaiért, de annak is vannak nyomai a levelekben, hogy Collegium és a párizsi ENS között – dacára annak, hogy a háború kitörése megszakította szakmai együttműködésüket – az informális kapcsolatok megmaradhattak a háború alatt. Ezek révén, ha nem is mindig a várt vagy kívánt eredménnyel („…Sem ezek a kapcsolatok, sem ismeretségem az idősebb Tarraud-val, aki az Eötvös-kollégiumnak volt egykor tanára, nem segítettek fegyencsorsunkon” – írja később csalódottan Kuncz Aladár. Kuncz 2014: 188.), de egyes hallgatók életkörülményei valamelyest javulhattak: Gyergyait és Fuchsot a Chausey-szigetekről a kontinensen lévő Pontmain-ba szállították át, azonban Gyergyai tanúsága szerint Bárcziék esetében a hasonlókat a hivatalos közegek ellenállása meghiúsította.

Életkép a Yeu-szigeti Pierre Levée-erődben (Kép forrása: Wikimedia Commons)

A fogolylét monoton hétköznapjaiból Bárczi későbbi visszaemlékezésében két szempontot: a bármely természetű női kapcsolatok és a „teremtő munka” hiányát emelte ki (Bárczi 1976: 90.). Nem találtam nyomát annak, hogy a hallgatók részt vettek volna szervezett fogolymunkáltatásban; de tudjuk, hogy a tábori terek karbantartása, a körletek tisztítása az internáltak részvételével zajlott; a táborokon belül pedig a képzett iparos vagy kézműves foglyok a rendelkezésre álló eszközökkel gyakorolhatták hivatásukat. Ennek hiányában a hallgatók elsősorban az önképzésben igyekeztek előre jutni, főleg a nyelvtanulásban vagy -tanításban.

A kollégisták tanulmányait megszakította ugyan az internálás, de a levelekben rendre előkerül: szükségük lenne tan- vagy szakkönyvekre, otthon hagyott egyetemi jegyzeteikre, de a megfelelő eszközök híján is Bárczi nyelvész, nyelvtörténész érdeklődésből olaszul, spanyolul és ófranciául tanult (olvasmányai közé tartozott Cervantes Don Quijote-ja); a pontmain-i táborban pedig Fuchs az orosz-, Gyergyai pedig angoltudásának tökéletesítésébe fogott. A források tudósítanak a táborokban zajló közösségi eseményekről, színházi előadásokról, sporteseményekről, de Gyergyairól tudjuk, hogy a honi szellemi állapotokat is igyekezett követni. Ezt Eckhardt Sándornak írt egyik válaszlevele is mutatja, melyben egyébiránt üdvözli Szekfű Gyula „erkölcsi győzelmét” és budapesti egyetemi tanári kinevezését; foglalkozik Ignotus és a Nyugat folyóirat politikai állásfoglalásával, melyet elítél; az eseményektől való távolsága, kimaradásérzete pedig feszélyezi. Eckhardt révén nyelvtörténeti és esztétikai szakkönyvek mellett egy Ady- vagy Ambrus Zoltán-kötethez kívánt hozzájutni, s ez a kérése – ha valószínűleg sikertelen is volt – előrevetíti későbbi pályájának irodalmi és esztétikai irányvonalát.

Három internált magyar egyetemista tanul szobájukban, Noirmoutier-ben. Egyikük vélhetően Bárczi Géza lehet (Kép forrása: Wikimedia Commons)

Svájc – a „korlátozott diákszabadság” és a számvetés ideje

1916-tól lehetővé vált az ekkor még Franciaországban tartózkodó, leromlott egészségügyi állapotú internáltak számára, hogy orvosi vizsgálat után, külön engedéllyel Svájcba távozhassanak, így Bárczi és collegista társai is 1917 folyamán átléphettek a semleges állam területére. Itt ugyan továbbra is (a svájci) hatóságok ellenőrzése alatt álltak, de lehetőségeik jelentősen bővültek, így pl. magyarul levelezhettek, személyesen is találkozhattak egymással, és 1917 közepétől egyetemi tanulmányaikat is folytathatták. Mindemellett először nyílt lehetőségük rá, hogy számot vessenek a franciaországi történésekkel, mely talán a Gyergyai és Bárczi között 1917 elején lezajlott levelezésben ragadható meg a legjobban.

Bár fogságtapasztalataik hasonlóak voltak, Gyergyai érdeklődése a francia kultúra iránt ebben az időszakban sem ingott meg; szemléletében pedig élesen különválasztotta a francia kultúrának tulajdonított értékeket (melyet továbbra is tisztelettel övezett) a francia katonai törekvések elítélésével, amibe ugyanakkor, mivel – ahogy Tóth Anikó irodalomtörténész fogalmazott –  a háborút sem „jelen lévő véres borzalomként, hanem mint elvont erkölcsi-politikai jelenségként” kezelte, belefért a német militarizmus dicsőítésének kritikája is (Tóth 2017: 174.). Ahogy barátjának, Bárczinak írta 1917. január 28-án:

„[…] hisz tudod, hogy a sok még a jóból is megárt, példa rá egy kissé, tisztesség szólván, a francia utazásunk. De […] semmit sem tartok kicsinyesebbnek és gyűlöletesebbnek, mint a mi apró szenvedéseinkért egész Franciaországot, népét, múltját, erkölcseit okolni, és ebbe a hibába majd mindenki beleesik […] ne tegyünk úgy, mint a pontmain-i derék földik és szövetségesek, akik, ha hiányzott a húsrészükből, Briand-t és Poincaré-t átkozták, a »Liberté« és a »Humanité«-val egyetemben; azt hiszem, sem ezek az urak – akik csak mérsékelten érdekelnek – sem pedig ezek az eszmék – amelyekről még mindig azt vélem, hogy meglehetősen sok közük volt, és van is, a francia nemzethez, s amelyekben minden visszaélés ellenére, hinni akarok – hogy mindezek édeskevéssé felelősek a pontmain-i rablógazdálkodásért, és szeretném idézni a szálka és gerenda példáját, ha nem volna olyan rettentő elavult.”

MTA KIK Ms 5916/180. Gyergyai Albert levele Bárczi Gézának. Bad-Schinznach, 1917. január 28.

Bárczi válaszlevelei sajnos nem maradtak fenn (így azok tartalmára csak Gyergyai ezekre adott reflexióiból következtethetünk); de személyeskedésbe torkolló vitájuk hangneme alapján Bárczinak barátja kiállása inkább tűnt ekkor merev elvhűségnek vagy dacos különállásnak; mindazonáltal érzéseit leginkább a többéves fogság okozta kiábrándultság számlájára kell írnunk, melyben sok társával, köztük Fuchs Rezsővel vagy Kuncz Aladárral osztozott. A fogság fizikai szenvedését számukra az a meggyőződés is tetézhette, hogy az a francia értelmiség, amellyel neveltetésük és tanulmányaik révén egy szellemi közösséghez tartozónak érezték magukat, a háború szószólójává vált, s immár megtagadta tőlük azt a humánumot, melyet korábban hirdetett.

Hazatérés és a fogság utóélete

A háború végével lehetővé vált, hogy a Svájcban tartózkodó hallgatók hazatérhessenek, és Weifert már 1918 júniusában hazautazhatott – a három másik egyetemistának azonban egészen 1919 márciusáig várnia kellett. Ahogy megérkezését követően Gyergyai ironikusan megjegyzi: „Az ötéves tanulmányút hát befejeződik […] a huszonegyéves félénk s zajongó kamasz kissé megöregedve és meglopva, viszont bátrabban és csüggedés nélkül kopog újból a Collegium kapuján.” Az elvesztegetett évek jelentősen visszavetették a diákok tanulmányait; de svájci szemesztereiket beszámították magyarországi tanulmányaikba, és a Collegium is igyekezett segíteni visszailleszkedésüket azzal, hogy korábbi helyeiket fenntartotta számukra – a méltányosság tekintetében Bárcziék az intézmény hadviselt hallgatóihoz hasonló elbánásban részesültek. Utóbb tanárvizsgáikat sikeresen letették, Bárczi és Gyergyai pedig franciaországi éveik „kézzelfogható eredményét” is kamatoztathatta azáltal, hogy nyelvismeretük révén 1919 nyarán elvállalták egy-egy kezdő francia nyelvi csoport vezetését a Collegiumban. 

Két, egykor internált Eötvös-collegista: Gyergyai Albert és Bárczi Géza immár elismert tudósokként  (Képek forrásai: nagybajom.hu, Wikimedia Commons)

A franciaországi internálás emlékezete viszonylag halovány Bárczi vagy Gyergyai önéletírásaiban, melyek csak későn, életük alkonyán születtek meg annak ellenére, hogy – Jeney Éva megállapítása szerint – a francia fogság időszaka Kuncz Aladárhoz hasonlóan az ő életükben sem múlt el nyomtalanul (Jeney 2023: 177.) Az, hogy csak későn, és akkor is csak röviden emlékeztek meg az eseményekről, azt is jelentheti, hogy idézőjeles „hallgatásukkal” a maguk részéről elfogadták, legitimálták a Kuncz által leírtakat, még ha több helyütt ki is egészítették azt; Gyergyai viszont egy későbbi interjújában a táborokat az ő esetében kevésbé rossznak, „emberinek és tűrhetőnek” festette le (Szávai 1984: 450.) Ez aláhúzza az internálás „sokszínű elbeszélhetőségének” lehetőségét, és Gyergyai posztumusz emlékezés-kötete, A várostól a világig arra is rávilágít, hogy a svájci tanulóévek, ha sok szempontból felülírni nem is tudták, de későbbi életpályájuk ismeretében, jelentőségében elhalványíthatták a fogság időszakát: Gyergyai itteni tanulmányai alatt kezdett bele végül soha el nem készülő Flaubert-monográfiájába, s indult el az egykor germanista diák a francia irodalom felé, többek közt Proust regényének fordítójaként; míg a francia filológiával is foglalkozó Bárczi Géza Svájcban ismerkedett meg későbbi feleségével. Így ezen időszak feltárása, a tanulók svájci tanulmányainak mélyrehatóbb megismerése és elemzése nem csak háború alatti sorsuk újabb szeletét, hanem későbbi pályájuk ihletadó mozzanatainak megismerését is magukkal hozhatja.

Selmeczi Péter

Az írás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a
Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

Források és szakirodalom

 

Levéltári források

 

ELTE Egyetemi Levéltár és Könyvtár. Mednyánszky Dénes Könyvtár és Levéltár (MDKL)

MDKL 1. doboz 1. dosszié. Bárczi Géza személyi anyagai

MDKL 5. doboz 6. dosszié. Fuchs Rezső személyi anyagai

MDKL 10. doboz 11. dosszié. Komor Zoltán személyi anyagai

MDKL 19. doboz 19. dosszié. Szegő (Gyergyai) Albert személyi anyagai

MDKL 23. doboz 24. dosszié. Weifert László személyi anyagai

MDKL 55. doboz 107-107/A. dosszié. Pályázati hirdetmények, felvételek, 1910–1934.

MDKL 102. doboz. Anyakönyvek 1895–1949.

MDKL 103. doboz. Fényképek Bartoniek Géza igazgató korából (1895–1928.)

 

MTA Könyvtár és Infokommunikációs Központ (MTA KIK). Kézirattár

Ms 5914/334-401. Bárczi Géza levelei szüleinek Bárczi Ivánnak és feleségének

Ms 5915/586-633. Bárczi Iván és felesége levelei Bárczi Gézának

Ms 5916/176-192. Gyergyai Albert levelei Bárczi Gézának

 

Nyomtatott források

 

Bárczi Géza: Emlékek egy könyv olvasása közben. Irodalomtörténet 58. (1976) 1. sz. 88–100.

Gyergyai Albert: A várostól a világig. Bp. 1986.

Horváth László: „Alulírott, dr. Szegő Albert, írói nevemen Gyergyai Albert, az Eötvös Collegium tanára…” In: Kegyelmet a klasszikusoknak. Írások Gyergyai Albertről. Szerk. Szávai Dorottya – Szávai János. Bp. 2015. 131–189.

Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból. (Kuncz Aladár összegyűjtött munkái 1.) A szöveget gondozta és az előszót írta: Jeney Éva. Budapest–Kolozsvár. 2014.

Németh Andor: Emlékiratok. In: Uő.: A szélén behajtva. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Bp. 1973. 541–738.

Szávai János beszélget Gyergyai Alberttel. In: Gyergyai Albert: Védelem az esszé ügyében. Bp. 1984. 447–458.

 

Szakirodalom

 

Stéphane Audoin-Rouzeau–Anette Becker: 1914-1918. Az újraírt háború. Bp. 2006.

Jean-Claude Farcy: Les Camps de concentration français de la Première Guerre mondiale (1914–1920). Párizs 1995.

Garai Imre: A tanári elitképzés műhelye. A Báró Eötvös József Collegium története 1895–1950. Bp. 2016.

Jeney Éva: A bouches inutiles-től a bouche indésirable-ig. A nagy háború civil internálási politikájának kezdetei Franciaországban. In: Emlékezés egy nyár-éjszakára. Interdiszciplináris tanulmányok 1914 mikrotörténelméről. Szerk. Kappanyos András. Bp. 2015. 227–233.

Jeney Éva: A megosztó és a megosztható múlt. Tanulmányok. Kolozsvár 2023.

Joël Kotek–Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Fogva tartás, koncentrálás, megsemmisítés. A radikális bűn száz éve. Bp. 2005.

Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Kolozsvár 2011.

Somogyi László: „Te azt írod, a háború mártírjai közt vagyok én is!” Női visszaemlékezés az első világháború alatti francia internálásra. Múltunk 63. (2018) 2. sz. 100–131.

Matthew Stibbe: Enemy Aliens and Internment
(https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/enemy_aliens_and_internment, letöltés dátuma: 2024. július 7.)

Matthew Stibbe: Civilian internment and civilian internees in Europe, 1914-1920. Immigrants and Minorities 26. (2008) 1. sz. 49–81.

Tóth Anikó: Gyergyai Albert a Nyugat vonzásában. Gyergyai Albert irodalmi értékskálája Bárczi Gézának írt leveleiben. In: Az első világháború irodalmi és történelmi aspektusai a kelet-európai régióban. Tanulmánykötet. Szerk. Fodor József Péter et al. Bp. 2017. 171–188.

Ezt olvastad?

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti
Támogasson minket