„Fénylő gyertyákkal ékesített karácsonyfa” Ünnepi szokásaink gyökerei

„Együtt van a család; a jó háziasszony, a gondos szerető édesanya a karácsonyfát rendezi a nappali szobában. Ráaggatja az aranyos ezüstös diókat, a cukor-jegeces déli gyümölcsöket, sárga narancsot, fekete vagy barna aszalványokat, piros almákat, csillámló csecsebecséket; a fenyőágacskákra apró gyertyák vannak tűzdelve; a karácsonyfa alatt emlékek a családtól, a rokonoknak vagy jóbarátoknak. Gyújtani kezdik a gyertyákat. A gyermekek a szomszéd szobában égő kíváncsisággal, lélekzetöket visszatartva, az ajtó felé figyelnek.”

Bár a tökéletes Szentestét legtöbben nagyjából ma is úgy képzelik el, ahogy a „boldog békeidők” családi lapja, a Vasárnapi Ujság lefestette 130 évvel ezelőtt, ünnepi szokásaink egyáltalán nem időtlenek. A karácsonynak az eredeti vallásos tartalomtól való távolodása, családi ünnepként való ünneplése a 19. század első felében jelent meg Magyarországon, és a század második felében terjedt el a városi középrétegek körében.

Német divat szerint

Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint Pest-Budán az első karácsonyfát az ő drezdai születésű, evangélikus vallású anyja állította az 1820-as évek végén.

„Német divat szerint ünnepeltük meg a Karácsonyt, s e divatot, úgy látszik, édesanyám honosította meg hazánkban. A gyermekeknek már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. Ha azok valamelyikén haszontalanságok voltak följegyezve, az szüleink részéről visszadobatott, s ilyenkor újat kelle fogalmaznunk.

Elérkezvén karácsony napja, hat órakor háromszoros csengés hirdette karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyermekek – öten voltunk – egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk aprón megvizsgálta a nyert ajándékokat s mindegyikünk külön, forró, hálás kézcsókokkal megköszöné azokat a boldog szülőknek.”

Német gyerekkalendárium, 1849

Valójában persze kideríthetetlen az elsőség: ami biztosan tudható, hogy a protestáns északi német vidékek karácsonyi szokásait a 19. század elején kezdték el utánozni Bécs legfelső köreiben. 1814-ben Arnstein bankár nagy szalont tartó berlini felesége, 1816-ban pedig a nassaui hercegi családból származó Henriett, a hadvezér Károly főherceg hitvese állított kivilágított karácsonyfát. (Mindkét asszony evangélikus családja hagyományait hozta magával.) Az utóbbi családi ünnepen részt vett a családfő bátyja, Ferenc császár is, akit annyira megfogott a hangulat, hogy a következő évtől a Hofburgban is állíttatott fát. A mélyen vallásos uralkodó példája „legalizálta” a protestáns eredetű karácsonyfa-állítást a katolikus Bécsben.

A szokás terjedésének kedvező társadalmi hátteret biztosított a biedermeier korszak, amelyet a családiasság és az otthonosság kultusza, a magánszférába való visszahúzódás és bezárkózás jellemzett. Hangsúlyváltás következett be a karácsony ünneplésében, legalábbis a városi felső és középrétegek körében: az ünnep legfontosabb helyszínévé a templom helyett az otthon vált, fő tartalmává pedig a családi együttlét. A század közepére a császárvárosban a középosztály gyerekes családjaiban a karácsonyfa az ünnep nélkülözhetetlen kellékévé vált. Ugyanekkor vált az ünnep zenei jelképévé a Csendes éj, szentséges éj kezdetű dal, amely 1818 karácsonyán csendült fel először a Salzburg közelében fekvő kisváros, Oberndorf templomában, s amelynek zenéjét a helyi tanító, versét pedig a segédlelkész írta.

A főleg németek-lakta magyarországi városokban általában hamar követőkre találtak a császárváros szokásai, így a reformkorban a tehetősebb polgárcsaládok már sokfelé díszítettek fát. Szélesebb körben azonban csak a század második felében terjedt el a szokás, legalábbis azokon a vidékeken, ahol könnyen hozzá lehetett jutni a tűlevelűekhez. Az Alföldön a sűrű vasúti hálózat kiépüléséig, a 19. század utolsó negyedéig nem igen állíthattak karácsonyfát.

Viktória királynő és családjának karácsonya 1848-ban

„Még soha kaptál Krisztusfát”

A német többségű magyarországi városokban hamar követőkre találtak a császárváros szokásai, így a reformkorban a tehetősebb polgárcsaládok már sokfelé díszítettek karácsonyfát. Az új divat terjedéséről hangulatos pillanatképet rögzített Schlachta Etelka 1842-es karácsonyi naplóbejegyzése. A Sopronban nevelkedett úrilány első közös karácsonyukon feldíszített fenyővel lepte meg férjét. A pesti fiatalember addig nem találkozott ezzel a szokással:

„Midőn az ajtót kinyitá, majd visszapattant. Befuték. „Ugyan, mi ez?” „Mivel mondád, hogy még soha kaptál Krisztusfát, s mivel jó gyerek vagy: íme jutalmul egy.” Kíváncsian nézdelé a fát: „S mi ez?” „Aranyozott diók. S tán a cukortekercseket sem ösmered?” – kérdém nevetve. Most az asztalon levő tárgyakat nézé: „S mi ez?” „Finom hat vászonzsebkendők, hogyha náthája van, ne rontsa szép kis orrát! Itt egy pár hímzett papucs, itt meg hat pár harisnya reggel hozzá, hogy meg ne hűtse magát!” „Majd bizony! Én még harisnyát húzgálok!” Nevetett s félig álmosan tréfált ki, midőn az inasnak csengetett, félvén, hogy a gyertyák meggyújtják a fát.”

A református Vay Miklós báró német származású felesége egy 1860-ben írt levelében szintén mint újonnan terjedő szokást írja le a karácsonyfaállítás és az ajándékozás szokását:

Magyarországon csak pár év óta jött szokásba a karácsony ünnepének a gyermekek előtt oly fontossá tevése s még nem is vált az általánossá”.

Az evangélikus vallású özvegye elbeszélésée szerint ő Podmaniczkynénál jóval korábban, már 1810 körül próbálkozhatott a fenyőfa feldíszítésével, de ezt férje református famíliája elutasította:

Mikor én gyermekeimnek félszázaddal ezelőtt fénylő gyertyákkal ékesített karácsonyfát akartam készíteni, egész környezetem ellene volt tettemnek, azt állítva, hogy az »katolikus szokás«.”

A század második felében széles körben elterjedt a karácsonyfaállítás szokása, legalábbis azokon a vidékeken, ahol könnyen hozzá lehetett jutni a fenyőfákhoz. Az Alföld e tekintetben hátrányban volt a vasúthálózat kiépüléséig. Móricz Zsigmond az 1880-as évekre emlékezve megjegyzi, hogy

„a Nagyalföldön nem volt fenyőfa: mikor a feleségem Budapesten karácsonyfát állított a legelső karácsonyon, édesanyám [egy református lelkész lánya] azt hitte, meg kell halnia. Elszédült; rohamot kapott, és ecetes vízzel kellett a szívét s a homlokát mosogatni. Hogy az ő fia behódolt a bálványimádó pogányoknak.”

Főszerepben az ajándékok

Az ünnepnek a családi összetartozást erősítő jellege mellett mind nagyobb szerepet kapott egy addig mellékesnek számító mozzanat: a gyermekek megajándékozása. A korábban szokásos apróságok – édesség, gyümölcs – helyébe egyre inkább a születő játékipar termékei léptek. Az Andrássy Gyuláéknál szolgáló angol nevelőnő levelei szerint az 1860-as években a grófi családban a karácsonyi ünnep középpontjában már egyértelműen az ajándékozás állt. A família pesti palotájában a három fivér családjai együtt töltötték a Szentestét. A fő cél természetesen a gyermekek elkápráztatása volt – „rengeteg játékszert kaptak” –, de a leendő miniszterelnök kisgyerekei a zsebpénzükből maguk is megajándékozták unokatestvéreiket, szüleiket és nevelőiket: szivartárca, mandzsettagomb, melltű, kesztyű, nyakkendő, fényképalbum voltak a szokványos családi „meglepetések” százötven éve. A nevelőnőt munkaadója, Kendeffy Katinka grófné általában értékes ruhaanyaggal, a nagymama pedig évről évre fülbevalókkal ajándékozta meg – nem véve tudomást arról, hogy a kisasszonynak nincs kifúrva a füle…

Karácsonyi vásár Pesten 1865-ben.

Az ajándékozást nevelési eszköznek tekintették, a „jó viselkedést” (értsd: engedelmesség, tisztelettudás, kötelességteljesítés) jutalmazták vele – legalábbis elvileg. A szokás terjedése, sőt állandó bővülése persze a kereskedők messzemenő helyeslésével találkozott. A nagyobb városokban divatba jöttek a karácsonyi vásárok, ahol főleg gyerekeknek való portékákat kínáltak: játéklovat, trombitát, csákót, dobot és játékkardot a fiúknak, babát, bababútort és játékedényt a kislányoknak, és persze medvecukrot, krumplicukrot és „diákabrakot”, meg az elmaradhatatlan vásárfiát, a mézeskalács figurákat. A kevésbé tehetősek összekötötték az ajándékozás örömét a gyakorlati szükségletek kielégítésével, így a gyerekruhát és kiscsizmát áruló iparosok és kereskedők is megtalálták számításukat a decemberi sokadalomban. A parázzsal telt fazekak mellett toporgó kofák a fára való almát és diót kínálgatták, meg az ünnepi vacsora alapanyagait.

Nürnbergi karácsonyi vásár a 19. században

A századforduló táján a szülők a piacok helyett már egyre inkább a szaküzletekben vették meg a beszélő babákat, a fényes katonákat, a babaruhákat, a repülő angyalkákat, az állatseregletet meg a különleges édességeket. A középosztályi családokban nem hiányozhatott a fa alól a könyv sem: a kiadók decemberben többoldalas hirdetésekben kínálták a mesekönyveket, az ifjúsági regényeket és az ismeretterjesztő műveket. A karácsonyi kellékeket ekkoriban már az ipar állította elő: nem virágedénybe, hanem csavarozható vaslábakba állították a karácsonyfát, a házilag készült díszekkel szemben pedig (amelyekkel az ünnep előtt napokig elbabráltak a felnőttek) hódítottak a gyári ezüst- és aranyhálók, tarka üvegcsillagok és repülő angyalok.

Karácsony a fővárosban. – Ajándéktárgyak válogatása.

A nyomorenyhítés gyöngéd eszköze

A századforduló táján változóban volt a lapok karácsonyi cikkeinek hangneme. Az érzelgősséget néha már átszínezte az irónia, és hangot kapott az ünnep kiüresedése, anyagiasodása miatti sajnálkozás is. Már nemcsak a gyerekek számítottak édességre, gyümölcsre, apróságokra, hanem a felnőtt családtagok, a szegényebb hozzátartozók és a személyzet is várta a „járandóságát”. A karácsony előtti héten

az inas gondosabban porolja ki a ruhádat; a szobaleány nem feled le ingedről egyetlen gombot sem; a szakácsné mindent olcsóbban hoz a piacról. Kedvenc ételeidet kapod asztalodra; nincs elsózva a leves, kiszárítva a rost-beaf; nőd magad készíti fekete kávédat; nem vár perpatvar otthon, ha a klubból később jössz haza. Te pedig nyakadba veheted a várost, végigjárhatod a boltokat, törheted fejedet a karácsonyi ajándékok kiválogatásában”

– panaszkodott a század eleji családfő.

Karácsonyi vásár (Linek Lajos rajza)

Az elüzletiesedés következtében a karácsony szoros kapcsolatba került a gazdasági konjunktúraviszonyokkal is. Jobb években karácsony előtt a Belváros kis boltjaiban virágzott az üzlet. A háziszolga egész nap forgatja a nagy zöld mákdarálót, a boltosinasok egyfolytában dobozokat cipelnek, a segéd úr bókokkal és pár szem mandulával kedveskedik a kisasszonyoknak és asszonyságoknak. „Végül is karácsony van – ilyenkor a legszegényebb is kitesz magáért, és hazaviszi, amit szegénysége megenged.” Az előkelőbb üzletek „tündérfényben úszó” kirakatai kifejezetten karácsonyra szánt ajándékokat kínálnak, melyek „ellenállhatatlan erővel csábítanak a legfölöslegesebb tárgyak megvásárlására” – számol be karácsony előtti körútjáról 1875-ben a Pester Lloyd munkatársa.

A nehezebb időkben viszont pangott a szeretetbiznisz is. Az első világháború utáni nagy infláció idején például elpanaszolta a tudósító, hogy tavaly még az egyszerű milliomosok is vehettek egy szerény kis fát, az idén (1924-ben) azonban már csak a multimilliárdosok engedhetik meg maguknak ezt a luxust.

Sziléziai huszárezred ólomkatonái

Karácsony táján erősebben érvényesült a polgárt jótékonykodásra kötelező társadalmi norma is, még ha nem is mindig állt mögötte valódi szociális érzékenység vagy önzetlen keresztény irgalmasság. Az újságok ilyenkor rutinszerűen emlékeztették olvasóikat azokra, akik

mély szomorúsággal és keserűséggel nézik csupán a kirakatok pompáit és az ablakokból leragyogó, gazdagon megrakott karácsonyfák fényét”.

A jótékonysági egyesületek karácsony körül számíthattak a legtöbb adományra:

„a karácsonyi ajándék-osztás a társadalomban a nyomorenyhítés gyöngéd eszközévé lett. A tehetősebb közönségnek nemcsak a fényes cikkek vásárlására, hanem a szűkölködők fölsegélésére is jut pénze. Egyesek, jótékony egyesületek s hatóságok sok ruhátlant felöltöztetnek és számos szegény hideg hajlék bemelegítéséről gondoskodnak”

– számolt be a szociális érzékenység főszezonjának eredményeiről a Vasárnapi Ujság a 20. század elején.

Fónagy Zoltán

Az Újkor.hun az elmúlt években is megemlékeztünk a karácsonyról. További cikkeinket lásd:

Karácsonyi plakátok és képeslapok a múltból

„Nektek saját magamat adom.” – Karácsony a Szívgárdában

Izlandi karácsonyi hagyományok

Karácsonyi és újévi szokások a 19. századi Magyarországon

Ezt olvastad?

Sok évforduló várható a 2019-es évben, amelyek általában a politikatörténethez kötődnek. Ezek mellett nem felejthetjük el a kultúrát sem: idén