Elszállt, mint egy léghajó… – az 1896-os Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás 120. évfordulója

Az 1890-es évek végi Magyarország – részben a gazdasági fejlődésből következő – társadalmi, gazdasági és nemzetiségi feszültségeit 1896-ban, az ország ezredéves fennállásának alkalmából, a politikai pártok közötti „Treuga Dei”, azaz Isten békéje szorította átmenetileg háttérbe.


Az 1896-os Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás plakátja (forrás: Wikipédia)

A millennium évét, az 1895 szilveszter éjszakáján egyszerre felzúgó harangok hangja köszöntötte, majd 1896. április 21-én, a Képviselőház ünnepi ülésén elfogadott 1896. VII. és VIII. tc. törvénybe is iktatta a honfoglalás ezeréves évfordulójának megörökítését, valamint az ünnep alkalmából létesítendő maradandó alkotásokat. 1896-ban a fővárosban átadták például a földalatti vasutat, a kiépített rakpartot, a Ferencz József (ma: Szabadság) hidat és a Nagykörutat. Többek között elkészült az Iparművészeti Múzeum, a Kúria (ma: Néprajzi Múzeum) és a Vígszínház épülete, az Országház kupolacsarnoka, valamint számos más köz- és reprezentációs épületet, emlékművet, szobrot is avattak az ünnepi évben. Az ország hét helyén felállított, a honfoglaláshoz és az államalapításhoz kötődő hét emlékoszlopon kívül országszerte ültettek emlékfákat, tartottak kongresszusokat, ünnepségeket, melyeken az elhangzott beszédek többsége Magyarország, a Monarchiában betöltött szerepének fontosságát és a nemzeti büszkeség érzését ötvözte. Az ország kulturális-, sajtó-, sport-, és színházi élete is fellendült. Az ünnepségek csúcspontja azonban 1896. május 2-a és november 3-a között, a Városligetben, 520 000 négyzetméternyi területen megrendezett kiállítás volt. Közel 240 pavilonban mutatták be Magyarország történelmének, iparának ezeréves örökségét, amely az ország tündöklését, és anyagi jólétét volt hivatott reprezentálni. A kiállítás célja a múlt bemutatása mellett, a jelenben elért eredmények ismertetése, és ebből következően egy olyan jövőkép kialakítása volt, amely előrevetíti Magyarország jövőbeni gazdasági és kulturális életének sikerességét.


A Vígszínház (forrás: vigszinhaz.hu) és az Iparművészeti Múzeum (forrás: egykor.hu)

A millenniumi kiállítás ügyeit a kereskedelemügyi miniszter vezetésével az országos bizottság intézte, amely ezen belül még több bizottságra oszlott. A kereskedelmi, pénzügyi és földmívelésügyi minisztérium tagjaiból álló kiállítási igazgatóság, sokféleképpen igyekezett a tárlatot népszerűsíteni itthon és külföldön egyaránt. Erről a kiállítás után megjelent, Matlekovits Sándor által szerkesztett Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota című sorozat harmadik kötetében olvashatunk. Innen megtudjuk, hogy kisebb és nagyobb plakátokat, reklámbélyegeket, alkalmi levelezőlapokat, valamint reklámképeket bocsátottak forgalomba, a külföldre küldött exportcikkekre pedig ún. reklám-etiketteket, vagyis címkéket ragasztottak. Ezeken a színes és figyelemfelkeltő kiadványokon Magyarország történelmének valamely fontos momentumát, Budapest látványosságait, valamint a kiállítás pavilonjait, érdekességeit ábrázolták. A hangsúlyt azonban az irodalom és a hírlap általi népszerűsítésre fektették, az ennek érdekében létrehozott sajtóosztály és sajtótanács közreműködésével. A hazai társadalom egészét és a külföldi olvasóközönséget is meg kívánták szólítani, így a nép alsóbb rétegei körében kedvelt naptárakban, kalendáriumokban ugyanúgy írtak az ünnepi év látnivalóiról, mint a különféle útikönyvekben, vagy a fürdőhelyeken, a vendégek számára szánt prospektusokban. A kiállítás szervezői számos országba küldték el a képekkel illusztrált és több nyelvre lefordított kis füzeteket, illetve a megnyitó után kiállítási katalógusokat, kalauzokat, valamint a különböző tudományos intézetek képviselői rendszeresen tartottak külföldön előadásokat Magyarországról és a kiállításról. Az újságokban történő hirdetések megjelentetése mellett a sajtót többféleképpen bevonták a kiállítás propagálásába. Kihasználva a millennium iránti felfokozott hangulatot, a kiállítás alkalmából tizenegy újságot jelentettek meg, melyeknek egy része üzleti vállalkozás eredményeként jött létre, míg akadt olyan is, amelyet a kiállítási igazgatóság adott ki. Ez utóbbira példa a kiállítás területén a XV. csoport, a sokszorosító és papíripar bizottságának pavilonjában nyomtatott és minden délután megjelenő Kiállítási Ujság című napilap, melyet esténként tájékozódás céljából megküldtek a budapesti napilapoknak is.

Ezen alkalmi lapok legtöbbször általánosságban a kiállításról és a programokról közöltek híreket, de jellemzőek az aktuális programokról, a pavilonokról, kongresszusokról, a kiállítás rendezőiről, valamint a vidéki programokról és a külföldi látogatottságról szóló tudósítások is. Volt olyan újság, mely konkrét olvasóközönséget szólított meg, például az 1893 óta megjelenő Millennium az iparosokat és kereskedőket célozta meg írásaival. Azonban a legtöbb kiadvány, amely 1895-tól vagy 1896-tól jelent meg – így például a Millenniumi Lapok, a Millenniumi Ujság, a Millenniumi Kiállítási Értesítő – célja egy volt: a millenniumi ünnepségek és a kiállítás népszerűsítése.

A korabeli napilapok mellett ezekben a kiállítási újságokban is részletesen lehetett olvasni a 1896 májusa és októbere közötti időszak két kiemelkedő ünnepségsorozatáról, a május 2-ai kiállítás-megnyitóról, és a másnapi hálaadó szentmiséről a Mátyás-templomban, valamint a június 6-8-a között, Ferenc József és Erzsébet koronázásának 29. évfordulója alkalmából rendezett hódoló díszfelvonulásról. Május 2-án, a Városligetben, a kiállítás területén lévő Iparcsarnok előtti bíborszínű sátornál reggel 9 óra után gyülekezett a nézőközönség: katonák, főpapság, külföldi diplomaták, magyar miniszterek, főméltóságok. A tribünökről a hazai és a külföldi sajtó képviselői figyelték a 3/4 11-kor megérkező főhercegeket és a főhercegnéket, és a hamarosan megérkező királyi párt. A királyi emelvényen a kereskedelemügyi miniszter tartott beszédet, majd felkérte Ferenc Józsefet, hogy nyissa meg a kiállítást. Az ünnepséget a Millenniumi himnusz éneklése zárta, majd az uralkodó elindult első sétájára a kiállításon.


A megnyitó ünnepség 1896. május 2-án (forrás: Wikipédia)

Este az Operaházban díszelőadásként Erkel Ferenc: István király című művét adták elő, majd a nap az esti kivilágítással ért véget.

Másnap, május 3-án reggel 9 órától gyülekeztek a Nagyboldogasszony-templomban, a 11 órai misén Liszt Ferenc Koronázási miséje csendült fel, ezután Vaszary Kolos bíboros–hercegprímás tartott beszédet.

Ferenc József és Erzsébet koronázásának 29. évfordulója alkalmából, 1896. június 6-8-a között, háromnapos ünnepségsorozatot rendeztek Budapesten. A rendezvény a kiállítás fél évének legkiemelkedőbb eseménye volt, amelyet az is bizonyít, – amint a Kiállítási Ujság 1896. november 2-ai számából megtudhatjuk – hogy május és október között június 7-én vasárnap, a hódoló díszmenetet megelőző nap előtt látogattak el legtöbben, 62 267-en a kiállításra.  Az 1896-iki Ezredéves Országos Kiállítás Közleményeinek 1897. augusztus 20-ai számából kiderül, hogy a kiállítást a fél év alatt 5 823 636 fő látogatta meg.

Az ünnepeket megelőző napon, június 5-én átszállították a Budai Várból a magyar állam önállóságának jelképeinek számító koronát és a koronázási jelvényeket, s három napra közszemlére tették a budavári Nagyboldogasszony templomban. Másnap, június 6-án Ferenc József letette a Budavári Palota új, nyugati szárnyának – a mai Országos Széchényi Könyvtár épületének – alapkövét, majd a következő napon 7-én, fél 12-kor a király fogadta a főispánokat és a főváros küldöttségét a Budai Várban.


Az 1896. június 8-ai hódoló díszmenet (forrás: Wikipédia)

Június 8-án a felvonulás reggelén, 6-tól 9-ig gyülekeztek a felvonulók és a nézőközönség a Vérmezőn, majd 9 órától fél 11-ig harsonaszó kíséretében felvonult a mintegy 1000 főből álló hódoló díszmenet (a díszfogatok, díszhintók, koronázási jelvényeket és a koronaőröket szállító díszkocsik) a Budai Várba. Onnan az Országházba vitték a koronázási ékszereket és az elkészült kupolateremben ünnepi ülést tartottak a királyi hercegek jelenlétében. A koronázási jelvényeket ezután kiállították az Országház lépcsőjén. Később a Lánchídon vonult vissza a díszmenet, melynek lovascsapatai a Vérmezőre mentek, a többiek pedig a Budai Várba, ahol folytatódott a Magyar Országgyűlés hódolata a Királyi Palota nagytermében. Az este a Nemzeti Színház díszelőadásával zárult.


A Balatoni Csárda és a kiállítás vasútja (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A kiállítás lényege, tehát a múlt, jelen és jövő együttes bemutatása volt, a helyszínrajzon pedig kirajzolódnak azok a tematikus egységek, melyek alapján a pavilonokat elrendezték. Az épületek külső megjelenése általában utalt az általa reprezentált témakörre is. A terület két főcsoportra oszlott, a múltat bemutató Történelmi kiállításra, és a 20 csoportból álló Jelenkori kiállításra. A Széchenyi-szigeten, az akkor még ideiglenes, majd néhány évvel később, Alpár Ignác tervei alapján újraépített épületben, a mai Vajdahunyad-várában rendezték be a múltat bemutató tárlatot, melyre egy hídon lehetett átjutni, mintegy jelképezve ezzel is a két idősík közötti kapcsolatot és átjárhatóságot. A kiállítás központi helyén, nagyjából a mai Petőfi Csarnok, és az előtte elterülő rét területén álló Iparcsarnok épülete szimbolizálta a jelent, a gazdasági és ipari haladást.


A világító szökőkút szoborcsoportja, háttérben az Iparcsarnok (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A Jelenkori Főcsoport épületét az 1885-ös Országos Általános Kiállításra építették. Erre, a tizenegy évvel későbbi kiállításra kibővítették és mindegyik szárnyában más és más iparágat mutattak be. Esténként az Iparcsarnok, a korzó és a fontaine lumineuse, azaz a világító szökőkút volt a kiállítás társadalmi színterének központja. A fény- és vízijátékot látni kívánó közönség a pavilonok bezárása után a korzó területén gyülekezett, akiket a tér középén lévő zenepavilonban játszó zenekarok muzsikája is szórakoztatott. A kiállítás öt főkapuja közül az I. a mai Hősök terén lévő Millenniumi Emlékmű helyén volt, ahonnan a hídon át lehetett eljutni a kiállítás területére. Innen balra a hadügyi, erdészeti és mezőgazdasági termékeket bemutató pavilonok álltak, s ehhez kapcsolódott a Néprajzi Falu is, az első magyar skanzen, ahol az egyes tájegységekre jellemző házak felsorakoztatásán túl, hétről hétre tartottak különféle népszokásokat megelevenítő lakodalmakat, felvonulásokat, ünnepségeket is.


A Néprajzi Falu temploma (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

Az I. főbejárattól nem messze állt a Budapest székesfőváros pavilonja, melyben a kiállított tárgyak Budapest múltját, jelenét és várható jövőképét igyekeztek szemléltetni. Az út a II., Király utcai főkapun belépve az Iparcsarnokhoz és környékéhez vezetett, illetve a nagyobb rendezvényeknek helyt adó Ünnepélyek Csarnokához. A III. főkapu a kiállítási terület István utcai részénél várta a látogatókat, akik beljebb sétálva a liget ezen részébe, főként iparral és bányászattal foglalkozó pavilonokat, valamint kisebb bor- és pezsgőscsarnokokat találtak. A társadalom mindennapjaival foglalkozó pavilonok, mint például a Gyermeknevelési csarnok és az Egészségügyi pavilon is ezen a területen épültek fel. Ez utóbbi épület szintén az 1885-ös kiállításra készült, az akkori Műcsarnok számára. A képzőművészeti kiállítótér időközben kinőtte magát, s az 1896. május 4-én megnyíló új – ma is álló – épületbe költözött a Hősök terén. Az épületben később a Fővárosi Múzeum üzemelt, napjainkban pedig a Magyar Alkotóművészek Háza – Olof Palme Házként működik. A IV. főkapu a Hermina útról nyílt a kiállítás területére, s itt elsősorban a nehéziparral foglalkozó csarnokok álltak. A Gépcsarnokon kívül a Közlekedési Csarnok, a 2015-ben bezárt Közlekedési Múzeum épülete is itt kapott helyet. A kiállítás egész területén sehol nem hiányozhattak az egyes különlegességeket, szenzációnak számító újdonságokat kínáló csarnokok, mint például a Telefon-Hírmondó vagy a Tengeri Aquarium pavilonja. Ugyanígy jelen voltak a gyakorlati célokat szolgáló helyiségek, mint a kisebb-nagyobb vendéglők, italkóstolók, a jegyárusító bódék, a rendőrkapitányság, tűzoltóság épülete, vagy a ruhatárak. A kiállítás területén belüli közlekedést a tárlat saját villamos vasútja segítette, amely a IV. főbejárattól az I.-ig haladt a kiállítási körút mentén. Az egyes pavilonokban kizárólag Magyarország területén készült termékeket mutattak be. A tárlatokat a kiállítók minden esetben igyekeztek érdekessé, egyedivé és interaktívvá is tenni, ezért némely terméket a helyszínen készítettek el (például szappant, vagy a Kiállítási Ujságot is ott nyomtatták) és árusították is. A kiállítás végén a kiállítókat díjakkal, oklevelekkel jutalmazták, ám az is nagy megtiszteltetésnek számított, és a későbbiekben is meghatározta az adott iparos vagy kereskedő tevékenységét, ha a király vagy valaki az udvarból meglátogatta a pavilonját, vagy netalán még beszédbe is elegyedett vele. Ezeket a megtisztelő látogatásokat a kiállító még önmaga reklámozására is fel tudta használni, ha közölték a lapokban ezeket az eseményeket.


Az I., Andrássy úti főkapu (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A látványosságok és szórakozási lehetőségek nem szorítkoztak csupán a kiállítás területére, hiszen az akkori Növény- és Állatkert (a volt Vidámpark) területén, a középkori és török kori Buda elevenedett meg, az Ős-Budavára mulatókomplexumban. A szórakoztató-negyedet a kiállítás területéről és kívülről az V. főkapun át is meg lehetett közelíteni. A jelmezes felvonulások, mulatságok, az egzotikumnak számító látványosságok, mint például a fakírok, óriások és törpék, és a modern vendéglátó egységek mind hozzátartoztak a keleti hangulatot árasztó helyhez. A Szekula Hugó által alapított Ős-Budavára több mint egy évtizeddel élte túl a millenniumi kiállítást. Kissé távolabb, a Lágymányoson szintén alakult egy mulató-negyed, Konstantinápoly Budapesten névvel, Somossy Károly vezetésével. Ez az egység viszont távol volt a városközponttól, s a nyári szúnyoginvázió miatt még a kiállítás bezárása előtt csődbe ment.


Ős-budavára bejárata (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A mulató-negyedeken túl körképek, a viaszfigurákat bemutató Plasticon, és Godard kapitány kötött léghajója is várta a látogatókat. A ballon captif kosarával, minden nap egy krajcárért, 500 méter magasba lehetett felszállni. Az érdekesség sajnos szintén nem maradt meg a kiállítás végéig, egy szeles augusztusi napon a ballon elszakadt. A Vasárnapi Ujság 1896. október 11-ei számának 686. oldalán így olvashatunk az eseményről:

„a Godard-féle [ballon], áldozatul esett az augusztusi nagy viharoknak s izre-porrá tépett selyem testének rommaradványait nagy nehezen szedték össze itt-ott. Ezután az 50,000 forint értékű gömb rongyai, néhány száz forintért szállottak ószeresek kezére. S ez példázza legjobban a világ állhatatlanságát: ma a fellegek közt, holnap az ószeres bódéjában.”


Elszállt, mint egy léghajó (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás álomképei, idillikus tündérmeséje a tárlat bezárása után sajnos ugyanígy szálltak el, mint a léghajó, azonban a kiállítás hangulatát tükröző néhány – fentebb is említett – épület még ma is visszaad valamennyit ebből a ragyogásból, amikor „egész Budapest illuminálva volt.”

Simon Bernadett

Ezt olvastad?

Reguly Antal (1819–1858) nevének említésekor a legtöbb embernek a magyar nyelvrokonság kutatása, a finnugor népek körében végzett páratlanul gazdag nyelvészeti