Kán László, az erdélyi oligarcha

Történetírásunk véleménye szerint a tizenharmadik század különösen annak utolsó harmada a tartományuraságok kialakulásának időszaka a Magyar Királyság történetében. Kán László tartományurasága sem tért el az általános magyarországi helyzettől, aki vajdaként a 13. század végén és a 14. század elején mintegy 20 esztendőn át szinte korlátlan úrként állt a középkori Magyar Királyság szerves részét képező Erdély élén.

Kiskirályok uralmi területei a 14. század elején (Wikipedia)

László a Kán nemzetségből származott, amely az egész 13. század folyamán az ország legbefolyásosabb, leggazdagabb nemzetségei közé tartozott – igazi hatalmát Kán nembeli Gyula alapozta meg, aki 1201-ben volt erdélyi vajda és gyulafehérvári ispán, 1202-ben udvarispán, később pedig bán, nádor, illetve több vármegye ispánja egészen 1235-ig. II. András halála után IV. Béla hűtlenség vádjával tömlöcbe vetette, fogolyként halt meg 1237 táján. Gyula fia volt az a László (Kán László nagyapja), aki 1217–1245 között szerepelt az oklevelekben. 1217-ben lovászmesterként II. András keresztes hadjáratának résztvevője, a tatárjárást követően nádori és szlavón báni méltóságában az ország vezető arisztokratáihoz tartozott.

Az említett Lászlónak három fia volt, Gyula, Miklós (később választott esztergomi érsek) és László. Gyula és László a IV. Béla és V. István közötti vetélkedésben István oldalára álltak, ám a fegyveres konfliktus kitörésekor Béla oldalán harcoltak és a kunok élén betörtek Erdélybe. A forrásaink ezt követően nem említik Gyulát, de László IV. (Kun) László uralkodása alatt fontos méltóságokba emelkedett: országbíró, több vármegye ispánja, majd utóbb 1275 decembere és 1276 februárja között erdélyi vajda és szolnoki ispán lett, ez utóbbi cím biztosította az erdélyi vajdák hatalmát Észak-Erdélyben.

Az ő fia volt Kán László, aki bizonyíthatóan 1295-től – valójában azonban minden bizonnyal 1294-től, Borsa nembeli Roland lázadásának leverése után – volt Erdély vajdája. Hiába szeretnénk fejlődésében felvázolni Kán László hatalmának növekedését, a forrásanyag jellegéből fakadóan le kell mondanunk erről. Éppen a vajdaságát megelőző időszakból nincsenek Kán Lászlóról forrásaink, amikor pedig forrásaink száma megnövekedik, addigra már túljutott hatalmának megalapozásán. Hatalmának megszerzését követően Kán László kerülte az összeütközést III. Andrással, aki – minden jel szerint – végül őt is bevonta 1300 nyarán abba a megegyezésbe, amelynek eredményeként a király a hatalmát elismerő, vele együttműködésre kész oligarchák helyi hatalmát mintegy törvényesítette.

Az 1301–1306 közötti időszakban egyik trónkövetelőt sem támogatta. Mindez érthető, hiszen az erős központi hatalom hiánya Kán László magánhatalmának további kiépítését segítette. Forrásaink hallgatása 1306-ban ér véget, ekkor  utasította Vince kalocsai érsek pápai felhatalmazással arra Péter erdélyi püspököt, hogy a vajdát és az erdélyi egyházmegye lakóit helyezze egyházi tilalom alá. A kalocsai érseknek ezzel két célja lehetett. Az egyik a Kán László által bitorolt, eredetileg a kalocsai érsekséghez tartozó Krassó megyei Almás birtok visszaszerzése, a másik – és minden bizonnyal jelentősebb – pedig az, hogy az erdélyi vajdát Károly Róbert pártjára állítsa. A vajdával jó kapcsolatot ápoló Péter püspök azonban elutasította a vajda kiközösítését, amire válaszul Vince kalocsai érsek őt is kiközösítette. Ezt azonban egy 1307. január 20-án kelt oklevelében a kalocsai érsek Károly Róbert kérésére visszavonta, továbbra is fenntartva viszont a Kán Lászlóra és az erdélyi egyházmegye lakóira kimondott egyházi tilalmat.

Károly Róbert ábrázolás a Képes Krónikában (Képes Krónika digitalizált változata)

Kán László vajdai hatalmát az egyházi ügyekbe való beavatkozásra is felhasználta. Miután Péter püspök meghalt (1307. november 27.), s a kanonokok püspökválasztásra gyűltek össze, László fogságba vetette őket, valamint a távollevőket erőszakkal visszahozatta; 1308. január 7-én személyesen is megjelent a káptalanban, és fia püspökké választását követelte. Mindez nem ütött el a korszak Magyarországának normáitól. A 13. század elején a püspökök választásának joga kizárólagosan az adott egyházmegye székeskáptalanjának kanonokjait illette meg; a gyakorlatban azonban csak a király által püspöknek felterjesztett klerikust választották meg, jogilag legitimálva az uralkodó akaratát. A 13–14. század fordulóján a királyi hatalom meggyengülésének következtében a magyar székeskáptalanok élhettek a püspökválasztás tényleges lehetőségével – azonban ekkor az oligarchák tettek kísérletet arra, hogy befolyást gyakoroljanak a püspökválasztásra. Így például Kőszegi Henrik királyi tárnokmester 1306-ban elfogatta a pécsi vár várnagyát, átvette a hatalmat, majd kényszerítette a pécsi káptalan kanonokjait, hogy a vár, a város és a székesegyház feletti hatalmat adják át Miklós éneklőkanonoknak. 1308-ban pedig Kőszegi Miklós természetes fiát, Miklóst választották meg győri püspöknek, ráadásul ez utóbbit V. Kelemen pápa is jóváhagyta 1311-ben. Az erdélyi vajda nem véletlenül törekedett megszerezni fia számára az erdélyi püspökséget, a családi hatalom akkor válhatott volna még hatékonyabbá, ha a világi és az egyházi méltóságok egy kézben összpontosulnak; ráadásul az erdélyi püspök és a káptalan a vajda után Erdély legnagyobb birtokosai közé tartoztak.

Végül 1309. július 19-én Kán László írásban biztosította a káptalant, hogy nem követeli többé fia megválasztását, ám szívesen venné, ha Péter Ágoston-rendi vagy Benedek Domonkos-rendi szerzetest választják meg Erdély püspökének. Jelöltjei valamelyikének megválasztása esetére a vajda ígéretet tett az erdélyi egyház összes általa elfoglalt várának és javának visszaadására, ám arra is, hogy ha a káptalan olyan személyt választana meg, aki nem a vajda barátja, a lefoglalt ingatlanokat nem adja vissza. A káptalan végül 1309. július 24-én az említett Benedeket választotta meg püspökének, részben annak vallásossága, részben a vajda zsarolásának hatására.

Gentilis bíboros ábrázolása a Képes Krónikában (Képes Krónika digitalizált változata)

Kán László nemcsak az erdélyi püspökválasztásba avatkozott bele, hanem az erdélyi káptalan és a szebeni szászok közötti perbe is 1309-ben. Erdély vajdája ugyanis – mivel fia névleges püspöksége révén még rendelkezett az erdélyi egyház jövedelmei felett – maga is érdekelt volt a perben. A vajda figyelmeztette a szászok közösségét, hogy papjaik jövedelmükből a káptalannak és a püspöknek járó kötelezettségeiknek tegyenek eleget és ne keveredjenek jogvitákba, amelyek súlyosabb következményekkel járhatnak számukra. Az erdélyi oligarcha szavát, aki elfogatta Ottó királyt, valamint fia megválasztása érdekében bezáratta a kanonokokat, ostobaság lett volna figyelmen kívül hagyni. Az új erdélyi püspök megválasztása se segített az erdélyi egyház helyzetén, ugyanis a fentebb említett Benedek püspököt Gentilis bíboros 1310. július 2-áig nem erősítette meg tisztségében, így az egyház várai és javai továbbra is Kán László kezében maradtak. Benedek megerősítését követően több forrásunk és későbbi királyi adománylevelünk is arra enged következtetni, hogy a vajda az erdélyi egyházat vagyonából teljesen kifosztotta, illetve az egyház sóból származó jövedelmeit továbbra is magának bitorolta.

Kán László 1307-ben elfogta a bajor trónkövetelőt, Wittelsbach Ottót. Ezzel voltaképpen nagy szolgálatot tett Károly Róbertnek, de a vajda felismerte az Ottótól elvett Szent Korona birtoklásának jelentőségét, s igyekezett minél magasabb árat szabni a korona visszaszolgáltatásának. 1308 őszén követekkel képviseltette magát azon a Pest megyei összejövetelen, ahol a főpapok és a bárók elfogadták királyuknak Károly Róbertet. Szintén ebben az évben kiengedte a börtönből Ottót, és átadta Szegeden a király leghűbb emberének, Csák nembeli Ugrinnak, azonban a Szent Koronát továbbra is magánál tartotta. Kán László önálló külpolitikai törekvéseinek jele, hogy leányát az egyház szemében szkizmatikusnak számító szerb király fiával kívánta összeházasítani, ami később meg is történt. Mindez azt mutatja, hogy Kán László továbbra sem ismerte el ténylegesen Károly Róbertet uralkodójának.

1309 májusában a budai zsinat egyházi átok kilátásba helyezésével követelte vissza a koronát Lászlótól. Gentilis bíboros, a Károly Róbert támogatására küldött pápai legátus több követet is küldött Kán Lászlóhoz a korona ügyében. Lényegében e követségek sikertelenségének a beismerése volt az, amikor a bíboros 1309. december 25-én Kán Lászlót kiközösítette, valamint az uralma alatt álló területet egyházi tilalom alá helyezte. Gentilis egyúttal megparancsolta a vajdának, hogy a koronát 1310. február 2-ig adja vissza az uralkodónak. Bár Kán László nem vette komolyan a korona visszaadására megjelölt határidőt, minden bizonnyal érzékelte a király oldalán tapasztalható erőgyarapodást, így békülékenyebb húrokat pengetett. Az erdélyi vajda 1310. április 8-án oklevelet adott ki Szegeden, amelyben elismerte Károly Róbertet urának, felajánlotta szolgálatait, valamint ígéretet tett a korona 1310. július 1-ig történő visszaadására, amit be is tartott. Mindemellett ígéretet tett bizonyos királyi javak – a radnai ezüstbánya, a besztercei és szebeni szász ispánságok, illetve a székelyispánság, továbbá három olyan település, amelyekben sókamara működött – visszaadására is.

Károly Róbert megkoronázása egy Szepeshelyi káptalani templom falfestményén (Sulinet)

A forrásokból nem derül ki, hogy mit kapott Kán László Károly Róbert elismeréséért cserébe, de nagy valószínűséggel következtethetünk rá abból, hogy ezt követően is ő maradt az erdélyi vajda. Nyilvánvaló, hogy az ekkor még mindig hatalma megszilárdítására törekvő uralkodó kész volt elismerni erdélyi vajdának, feltéve, hogy tartományában rendet tart, s nem támaszt politikai nehézségeket. Szilárd alapokra épült a megegyezés, hiszen mindkét fél megkapta, amit akart: Kán László megőrizte hatalmát tartománya felett, Károly Róbert számára pedig a meghódolásnak tekinthető elismerés, illetve a Szent Korona visszaszerzése volt a lényeg, a vajda által jogtalanul birtokolt királyi javak ügye másodlagosnak számított. Ezt követően Kán László – minden bizonnyal – személyesen is részt vett Károly Róbert megkoronázásán Székesfehérvárott 1310. augusztus 27-én.

1310 végén Károly Róbert Erdélybe látogatott. Mindez aligha lett volna lehetséges, ha Kán László és Károly Róbert között nem állt volna fent egyfajta bizalmi viszony. Ezt az sem kezdte ki, hogy előbbi nem sok hajlandóságot mutatott a királyi javak visszaadására, a fent felsorolt királyi javak közül csak a besztercei ispánság esetében igazolható, hogy Kán László valóban visszaadta uralkodójának. Kettejük viszonya minden bizonnyal tartósan normalizálódott, ennek jele, hogy Károly a rozgonyi csatát követően a kialakult helyzet megvitatására vele és Borsa nembeli Kopasz nádorral tervezett találkozót, amelyre 1313 közepén került sor. Károly Róbert és a Kánok együttműködésének csupán a vajda halála vetett végett, amelynek időpontja 1315 elejére tehető.

Kán László hatalmának három pillére volt. Ezek közül az első és a legfontosabb magánbirtokainak nagy száma – egy részük az elődei által szerzett birtok volt, másik részük királyi adományokból, birtokcserékből és jogtalan szerzeményekből tevődött össze. Hatalmának második pillére közjogi funkciója volt. Több adat is maradt ránk igazságszolgáltatói tevékenységéről. A vajdai hatalom tette lehetővé számára azt is, hogy olyan népcsoportok és területek fölé is kiterjessze fennhatóságát, amelyek nem tartoztak korábban a vajdák joghatósága alá. A harmadik pillért híveinek tábora jelentette. A László által tartott várak élén saját várnagyai álltak, Dévában saját udvart épített ki, valamint alvajdája, udvarbírája, asztalnokmestere, kancellárja és jegyzője volt. Szerviensei alkalmi megbízatásokon kívül birtokigazgatói szolgálatot láttak el és katonáskodtak. Tartománya a Maros mentén túllépte Erdély határait, kiterjedt Arad megyére, sőt talán Szegedre is.

Kán László halálát követően fiai meg akarták őrizni az erdélyi vajdai címet, amit az uralkodó érthető okokból nem nézett jó szemmel, így a király és a László-fiak között fegyveres összetűzésre került sor 1315. március–áprilisában. Kán László fiai megtarthatták erdélyi váraikat és örökbirtokaikat, de minden egyébről le kellett mondaniuk, elsősorban arról a rengeteg birtokról, melyet atyjuk foglalt el jogellenesen. Ez a béke egészen 1321-ig állt fent. Ekkor azonban nem a Kánok lázadtak fel, hanem az uralkodó akarta megszerezni az általuk birtokolt várakat is. A körülmények is a királyt segítették. Károly Róbert legnagyobb ellenfele, Csák Máté 1321 márciusában meghalt, az oligarchák túlnyomó többségét ekkorra már legyőzte, de a Kánok által birtokolt várak stratégiai jelentőségével is tisztában volt. Csicsó és Déva ugyanis alkalmas volt az Erdélybe vezető két fő útvonal – a Maros völgyében haladó, valamint a Meszesi-kapun át vezető –  ellenőrzésére. 1321 júniusában a király csapatai bevették Déva várát, novemberben pedig a csicsói vár várnagya megállapodást kötött Szécsényi Tamás erdélyi vajdával Csicsó várának átadásáról. A Kánoknak sikerült elkerülniük a fogságba esést, ezt követően még évekig dúlták Erdélyt, ez azonban már inkább volt rablólovagokhoz illő garázdálkodás, semmint nagyhatalmú oligarchák lázadása.

Hunyadi Sándor

Kapcsolódó cikkek:

A várkonyi egyezmény: a korona és kard mondája

Boszorkányok márpedig nincsenek? – 900 éve hunyt el Könyves Kálmán

IV. Béla nyomában Dalmáciában

„Amikor a Szentföld megsegítésére vonultunk”

A középkori hadtörténeti kutatás aktualitásáról – interjú B. Szabó Jánossal

Ezt olvastad?

1358. május 15-én egy pontosan máig be nem azonosított szerző, valószínűleg Kálti Márk, hozzálátott munkájához, amelyben ‒ szintetizálva a korábbi