„Fiúutód vigasza nélkül…” – I. (Nagy) Lajos király és családja

1326. március 5-én látta meg a napvilágot I. Lajos király, akit a magyar történelmi emlékezet a nagy uralkodók közé sorolt. Méltán, mivel uralkodásának négy évtizede alatt a Magyar Királyság az európai nagyhatalmak közé tartozott. Családi életét azonban több tragédia árnyékolta be: első felesége és első gyermeke tragikusan fiatalon távoztak az élők sorából. Politikai szempontból pedig megoldhatatlan problémát jelentett, hogy második hitvese, Kotromanić Erzsébet nem adott életet fiú örökösnek.

I. Károly fia az egyetlen, az utókor által „Nagy” jelzővel kitüntetett királyunk. Nem trónörökösként született, a magyar király hat fiúgyermeke közül negyedikként látta meg a napvilágot. Legidősebb testvére, Kálmán, 1317-ben született. Egyes feltételezések szerint édesanyja a Rozgonynál elesett királyi zászlótartó, Gurke leányának személyében keresendő. Mivel Kálmán házasságon kívüli kapcsolatból származott, fel sem merülhetett, hogy ő örökölje apja trónját. Egyházi pályára lépett, 1337-ben a győri püspöki méltóságba emelkedett. I. Károly első három házassága nem biztosította az Anjou-ház folytatását, Piast Erzsébettel 1320-ban kötött frigye ebből a szempontból megfelelt az elvárásoknak, igaz, hogy a család életét számos tragédia árnyékolta be. 1321-ben született első fia, Károly, egyéves kora előtt meghalt; az 1324-ben született László ugyancsak nem érte meg a serdülőkort: 1329-ben hunyt el. Lajos 1326. március 5-én látta meg a napvilágot. András herceg a következő évben, István herceg csak öt évvel ezután született.

I. (Nagy) Lajos király alakja a Képes Krónika címlapján. A Képes Krónika közkincs, eredeti példányát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.

Lajos király két házassága

Bátyjai halála után az ifjú Lajos herceg személye még inkább az érdeklődés középpontjába került, így nem maradhatott ki apjai dinasztikus terveiből sem. 1338-ban eljegyezték Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly német-római császár) és első felesége, Valois Bianka 1335-ben született leányával, Margittal. A házasság a Magyar Királyság közép-európai hegemóniájának megerősödését szolgálta, és egyúttal a csehek támogatását is biztosította, amennyiben III. (Nagy) Kázmér (1333–1370) fiú örökös nélküli halála esetén a lengyel trón a magyar király fennhatósága alá kerül. A március 1-jén kötött megállapodás szerint Margitot Lajos feleségeként fogadják el, feltéve, ha „most és az átadása időpontján belül nem szenved olyan testi hiányt, ami miatt Lajos jogosan visszautasíthatja”. A leendő királynét anyósa, Erzsébet udvarában kívánták elhelyezni, azért, hogy minél jobban megismerje a magyar nyelvet és a szokásokat. Lajos koronázása után, 1342. augusztus 3-án úgy döntöttek, hogy a szeptember 29-ére tervezett esküvőt elhalasztják, mivel Margit még nem érte el a törvényes és a házas kort. A szertartásra minden bizonnyal 1345-ben került sor. Lajos és Margit házasságáról nem sokat tudunk, Küküllei János szerint a „nagyon szép” leánnyal kötött frigyet nem kísérte gyermekáldás. A királyné 1349 őszén hunyt el, nagy valószínűséggel pestis következtében, bár ezt a források egyértelműen erre nem támasztják alá.

IV. Károly Johann Ocko fogadalmi képén, 1370. A kép forrása: Wikipedia

A megözvegyült király hamarosan ismét megházasodott. Kotromanić István bosnyák bán és (a rokon) Erzsébet kujáviai (lengyel) hercegnő leányát, Erzsébetet vette feleségül. Az 1353-as budai lakodalom abból a szempontból is világraszóló volt, hogy ekkor kötötte össze életét IV. Károly német-római császár és harmadik felesége, Schweidnitzi Anna. Lajos házassága politikai értelemben „rangon alulinak” számított, hiszen az új após a magyar király hűbérese volt, így mindenképpen „visszalépést” jelentett egy morva őrgróf, illetve a császári trón várományosához képest. Ugyanakkor az is igaz, hogy Bosznia földrajzi fekvése révén Erzsébet, vagy még inkább apja személye igencsak fontos volt a király balkáni és Velence-ellenes törekvései szempontjából. Mindenképpen érdekes, hogy Lajos döntését valószínűleg a „szerelmi” szál is befolyásolta. Az özvegy anyakirályné udvarában nevelkedő Erzsébettel ugyanis „bizonyos okból” olyan gyorsan kellett egybe kelni, hogy a házasodó felek nem tudtak a köztük fennálló negyedfokú rokonság (mint kánonjogi házassági akadály) alól pápai felmentést kérni. Bertényi Iván szerint a sietséget egy születendő gyermek okozhatta, legalábbis az 1353. augusztus 31-én IV. Ince pápa által kiadott rendelkezés ezt bizonyítja. „I. Lajos király és Erzsébet, István bosnyák király leánya azt kérte, hogy negyedfokú rokonságuk ellenére, a Szentatyának részükről kifejtett okok miatt megkötött és elhált házasságuk miatt magukra vont kiközösítés alól mentse fel őket és adjon nekik utólagosan engedélyt a házasságkötésre. A pápa a botrány (scandala) megelőzése érdekében meghagyja a címzetteknek, hogy megfelelő időpontban mentsék fel a királyt és Erzsébetet a kiközösítés alól és hagyják meg őket a házasságban, hogy az abból született gyermek származása ne legyen kétséges.” A bullában említett gyermekről ez az egyetlen információ, így minden bizonnyal halva született, vagy még csecsemő korában távozott az élők sorából.

A várva várt fiú helyett leányok

A királyi párnak egészen 1370-ig nem született újabb gyermeke. Mivel a korabeli felfogás a feleséget hibáztatta, ha „nem tudott” fiú örököst szülni, Erzsébet élete amúgy sem lehetett könnyű, ráadásul erős jellemű anyósa akarata rányomta a bélyegét az udvar mindennapjaira: a királyné az országos politikában is alig vett részt. Sőt az itáliai történetíró, Matteo Villani tudni vélte, hogy a pápa már kész lett volna elválasztani Lajost és Erzsébetet, hogy „eddigelé terméketlennek látszó neje saját jószántából kolostorba vonuljon, ő pedig még egy másik nőt is vehessen, nehogy az ország az ő nemzetségéből való örökös nélkül maradjon”. A király azonban kitartott hitvese mellett. A gyermek utáni vágy minden bizonnyal erős lehetett, erre utalhat a Képes Krónika kezdőlapján szerepeltetett Alexandriai Szent Katalin, a vértanú előtt a királyi pár térdel. A korábbi kutatás egy része úgy vélte, hogy az uralkodó és hitvese gyermekáldásért imádkozik a vértanúhoz.

A királyi pár térdel Alexandriai Szent Katalin előtt. Forrás: Képes Krónika (közkincs, eredeti példányát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi)

Ugyanakkor a magyar trón öröklését azonban biztosítani kellett. I. (Nagy) Lajos 1354-ben elhunyt István öccsének egy leánya maradt, ezért Erzsébet kezéért valóságos versenyfutás indult meg a szomszéd hatalmak – Luxemburgiak, Habsburgok – potenciális férjjelöltjei között. A magyar király azonban elejét akarta venni a közvetlen szomszédok trónigényének, ezért 1364-ben Magyarországra hozatta a nápolyi Anjouk egyik tagját, Durazzói (Kis) Károlyt, aki megkapta a szlavón hercegi címet, mintegy jelezve a közvélemény számára, hogy őt tekinti a trón örökösének. IV. Károly azonban ismételt házassági ajánlatokat tett, 1365 november végén személyesen utazott Budára, hogy Vencel fia és Erzsébet jegyességét előkészítse. A dinasztikus háló ravaszul összesodort csomóit azonban I. (Nagy) Lajos szinte egy mozdulattal átvágta. 1370 elején Durazzói (Kis) Károly feleségül vette saját unokahúgát, Margitot, Erzsébet pedig szintén egy nápolyi Anjou, Tarantói Lajos, címzetes konstantinápolyi császár hitvese lett. A döntésekkel a magyar király mindenki számára világossá tette, hogy a trónutódlást kizárólag a családon belül képzeli el.

Ekkor azonban a kortársak számára váratlan esemény következett be: Kotromanić Erzsébet rövid időn belül három leánynak adott életet. Katalin 1370-ben, 1371-ben Mária, majd 1374-ben Hedvig látta meg a napvilágot. A leányok, Csukovits Enikő szavaival élve, „Európa legkelendőbb menyasszonyai” lettek. Katalin 1374-ben V. (Valois) Károly francia király kisebbik fiának, Lajosnak, a későbbi orléans-i herceg jegyese lett, hozományként pedig felmerült a nápolyi trón megszerzésének az igénye. IV. Károly sem akart lemaradni a kezükért folytatott „küzdelemben”, már 1372-ben a felvetette, hogy az ekkor négyéves Zsigmond herceg I. (Nagy) Lajos valamelyik leányával kössön házasságot. A fiatalabb leánnyal, Máriával tervezett eljegyzést 1373. június 21-én I. (Nagy) Lajos megerősítette. Mindenképpen szükség volt a pápai felmentésre, mivel a gyermekek között negyedfokú rokonság állt fent: Zsigmond édesanyja, Pomerániai Erzsébet ugyanis unokatestvére volt Mária nagyanyjának, Piast Erzsébetnek. Két évvel később, 1375. április 14-én a magyar és a lengyel politikai elit ismét hitet tett a házasság mellett. Az eljegyzésre négy évvel később került sor. Hedvig, a legkisebb leány sorsa nagyon sokáig Habsburg Vilmossal fonódott össze. Ehhez köthető az a megállapodás, amelyet I. (Nagy) Lajos király, valamint anyja és felesége kötött 1380. február 12-én Zólyomban III. Lipót osztrák herceggel Lajos leánya, Hedvig és Lipót fia, Habsburg Vilmos házasságáról. Az okmányt két, egy latin és egy német nyelvű változatban állították ki és azonos módon pecsételték meg. Záradékában 37 személy – 9 főpap és 28 világi úr – hozzájárulása olvasható, de mivel Horváti Pál zágrábi püspök egyik példányt sem pecsételte meg, ténylegesen 36 személy pecsétje található a diplomán.

A királyi családra – pontosabban annak női tagjaira – vonatkozó ikonográfia egyik legizgalmasabb darabja a Zárában őrzött Szent Simeon ereklyetartó szarkofágja. (A tárgy az Ars et virtus virtuális kiállítás középkori termében megtekinthető.) A darabot a király felesége, Erzsébet rendelte meg 1377-ben, készítője Franciscus de Mediolano volt. Zára az 1358-as békekötés következtében a Magyar Királyság fennhatósága alá került, a tengerparti város különleges szerepet töltött be a dalmát közigazgatásban, illetve az Adriai-tenger kereskedelmében. Lukács evangéliuma szerint Simeon volt az, aki Jézust tartotta a kezében, amikor bemutatták a templomban. Zára már a 13. században ápolta a szent kultuszát, maradványait egy egyszerűbb kialakítású koporsóban őrizték. A helyi hagyomány szerint a kizárólag leánygyermekekkel megáldott anyák kérték a szent közbenjárását, hogy „végre” fiúk szülessen. A legenda arról számol be, hogy Erzsébet „a cél” érdekében magához vette Simeon egyik kisujját, mire figyelmeztetésül a keze megbénult. Bűnbánat végett a királyné ígéretet tett, hogy ezüstből pompás koporsót készíttet a szent számára. Ezt örökítette meg a mester a szarkofág hátsó oldalán. Az első mezőben a királyné az ötvöstárgyat térden állva ajánlja fel Szent Simeonnak. A kisebb, a szent felé forduló, szintén térden álló, összekulcsolt kezű három alak a leányokra utal. Ez azért is érdekes, mert a megrendelés időpontjában még Katalin is élt, a munkával pedig 1380-ban végeztek.

Erzsébet királyné és leányai Szent Simeon előtt. Szent Simeon templom, Zára

A gyermekek születése Kotromanić Erzsébet helyzetének stabilizálásához is vezetett, igaz ebben az is közrejátszott, hogy anyósa az 1370-ben létrejött lengyel-magyar perszonálunió fontos szereplője lett: kormányzóként irányította szülőhazáját. Az ifjabb Erzsébet feltűnik a pápai oklevelekben, illetve nevéhez köthetők bizonyos kormányzati változások, mind például az anyakirályné bizalmas hívének számító Szepesi Jakab országbíró elmozdítása. Piast Erzsébet befolyása élete végig megmaradt az udvarban, ezért a két királyné kapcsolata nem lehetett mindig felhőtlen, bár Piast Erzsébet 1380-as végrendeletében kiemelt szerep jutott menyének. Egyrészt őt is kijelölte a testamentum egyik végrehajtójának, másrészt jelentős örökséget – az óbudai vár, egy Szűz Máriát ábrázoló plenárium, aranykupa, a királyné által használt (olvasott) brevárium – adott neki. Az oklevél intézkedései az unokák szempontjából is tanulságosak: Mária és Hedvig ékszeregyüttesekben részesültek. Az idősebbik leány egy tíz részből álló koszorúalakú fejdíszt, egy kapcsot, egy fátyol alatt viselendő ékszert, illetve két arany sast kapott. Hedvignek egy liliomokkal ékesített fejdíszt, és egy ékköves kapcsot szánt. Rajtuk kívül felbukkant még István herceg leánya, Erzsébet is, akinek síremlékéről gondoskodott méltó módon (2000 forint és 10 vég bíbor).

Lajos király trónutódlási tervei

Lajos számára nagyon nehéz problémát jelentett, hogy a magyar trón öröklését leányágon biztosítsa, mivel a korszakban a csak férfiak (fiúk) irányíthatták az országot. Ráadásul a lengyel–magyar perszonálunió miatt északi szomszédunknál is hasonló volt a helyzet. A leányági öröklést a lengyel nemesekkel végül az úgynevezett kassai privilégium (1374) kiadásával tudta elfogadtatni, amelyben számos kiváltságot – szinte teljes adómentesség, az országos hivatalba nem nevez ki idegeneket, a királyi beszállásolás megszüntetése – biztosított. Az egyetlen szóba jöhető férfi rokon, Durazzói (Kis) Károly pedig az uralkodó támogatásával foglalta el a Nápolyi Királyságot, állítólag még meg is eskette az ambiciózus fiatalembert, hogy megelégszik a dél-itáliai ország irányításával.

Durazzói Károly Mestere: Durazzói Károly elfoglalja Nápolyt (1400 k.), MET / Wikipedia

Lajos elképzelése szerint mindkét országát Mária örökölte volna, akit szeptember 17-én meg is koronáztak. (Persze mindez minden bizonnyal másként alakul, ha Lajosnak fia születik. Ezzel kapcsolatban Bertényi Ivánnak volt egy izgalmas gondolatkísérlete a Rubicon folyóirat hasábjain.) A lengyelek legfontosabb elvárását – az uralkodó Krakkóban lakjon – azonban nem tudta teljesíteni, ezért a trónt húga, Hedvig foglalta el, 1384. október 16-án meg is koronázták. A szertartás egyúttal pontot tett a lengyel-magyar perszonálunió történetének végére. Ráadásul mindez óriási személyes áldozattal járt együtt, jegyességét nem sokkal később fel kellett bontania, hogy a litván Jagelló Ulászló felesége lehessen.

A Magyar Királyság trónját Mária foglalta el, mivel azonban kiskorú volt, édesanyja, Kotromanić Erzsébet irányította az országot. Úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, azonban kiszámíthatatlan és határozatlan döntései miatt az addigi stabilitás bomlásnak indult, a vele szemben érzett ellenszenv polgárháborúhoz vezetett. „Női hatalom nem tud egy féktelen népet kormányozni, a gyöngébb nem képtelen elcsitítani azt a háborúskodást, amit fölszított” – ezekkel a szavakkal hívta meg Horváti Pál zágrábi püspök Durazzói Károly nápolyi királyt a magyar trónra. Felesége határozott tiltakozása ellenére Károly elfogadta a felkérést, megindult az ország belseje felé. A királynék még bíztak valamiféle kompromisszumban, de Károly 1385. december 31-én Demeter esztergomi érsekkel megkoronáztatta magát. A székesfehérvári szertartás előtt Erzsébet és Mária beléptek Lajos király sírkápolnájába. „Amikor megpillantják a kegyes király márványszobrát, szívük majdnem meghasad, és a hideg kőhöz simulva sokáig csókolgatják a szomorú képmást, könnyeik záporával árasztják el a vörös márványt.” A hatás nem maradt el, a jelenlévők rádöbbentek, hogy teljes mértékben szembe mentek a nagy király akaratával. Az „esküszegő” II. (Kis) Károly sorsa 1386. február 7-én teljesedett be, a Garai Miklós nádor által megszervezett merénylet során Forgách Balázs bicellusa súlyosan megsebesítette, majd február 24-én élete is befejeződött.

Viszkelety Béla–Marastoni József: Erzsébet és Mária királynők Nagy Lajos sírjánál II. Károly koronázása alatt. Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok

Lajos családtagjainak élete tragikusan alakult, a nagy hatalmú dinasztia szomorú körülmények között hagyta el a történelem színpadát. II. (Kis) Károly halálának hírére a Horvátiak lázadással reagáltak. Erzsébet abban bízott, hogy a királynék személyes jelenlétükkel hódolatra bírják a rebelliseket, azonban elszámította magát, és 1386. július 25-én Gara (Gorján) vára közelében a Horvátiak rajtuk ütöttek. A fogoly Máriát és Erzsébetet először Gomnec, majd a tengerparti Novigrád várában őrizték, ahol az özvegyet 1387 januárjában lánya szeme láttára megfojtották. Nem hitelesített sírja a zárai Szent Kriszogon domonkos kolostorban ma is megtekinthető, míg más források szerint holttestét Mária néhány évvel később Székesfehérvárra hozatta és a Szent Katalin-sírkápolnában helyezte végső nyugalomra. A Zsigmond gyermekét váró Mária 1395-ben egy lovasbaleset áldozata lett, az idő előtt beinduló szülésben mind ő, mind pedig gyermeke életét vesztette. Férje a váradi székesegyházban, Szent László király sírja közelében temettette el. Négy évvel később az utolsó magyar Anjou, Hedvig sorsa is bevégeztetett: július 17-én belehalt leánya születésébe. Földi maradványait a krakkói székesegyház márványszarkofágja őrzi. II. János Pál pápa 1997. június 8-án avatta szentté I. (Nagy) Lajos király legkisebb leányát.

Hedvig királynő sírja a krakkói Wawelben

Szende László

Ajánlott irodalom:

Anjou-kori oklevéltár XXII. 1338. Szerk.: Piti Ferenc. Budapest-Szeged, 2012.

Anjou-kori oklevéltár XXXVII. 1353. Szerk.: B. Halász Éva. Budapest-Szeged, 2018.

Bertényi Iván: A tizennegyedik század története. Budapest, 2000.

Bertényi Iván: [1355] Ha Nagy Lajosnak fia született volna… Rubicon, 29 (2018) 10. 68–71.

Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon II. I. Nagy Lajos és Mária uralma (1342–1395). Budapest, 2019.

Kádár Tamás: A középkori magyar királyi és kormányzói családok tagjainak elhalálozási és temetési időpontjai valamint helyei 1301–1541 között. Fons, 18 (2011) 1. 25–53.

Korpčina, Arijana: Az aranyművesség és az aranyművesek megbízásai a horvát-magyar kulturális és politikai fúzió kontextusában. In: Bagarič, Marina et al. (szerk.): Ars et virtus. Horvátország-Magyarország. 800 év kulturális öröksége. Zágráb-Budapest, 2020. 158–179. (A kiállítás linkje.)

Marosi Ernő–Tóth Melinda–Varga Lívia (szerk.): Művészet I. Lajos korában 1342–1382. Katalógus. Budapest, 1982.

Teiszler Éva: Luxemburgi Margit magyar királynévá koronázásának körülményei. In: Fedeles Tamás–Hunyadi Zsolt (szerk.): Szent Márton és Benedek nyomában. Tanulmányok Koszta László emlékére. Szeged-Debrecen, 2019. 499–521.

 

Ezt olvastad?

1320. július 6-án kötötte össze életét I. Károly magyar király Piast Erzsébettel, I. (Łokietek) Ulászló lengyel uralkodó leányával. Ez volt az