Kétszáz éve született Pulszky Ferenc

Magyarországnak csak egy Széchenyi-je, egy Kossuth-ja egy Deákja volt és csak egy Pulszky Ferencze van. Ha majd Pulszky Ferencz nem leszen, akkor fogjuk csak igazán tudni és érezni, – ki volt” – írta 120 éve Pulszky első életrajzírója, Ferenczy József. – Ki is volt az az ember, akit a XIX. századi magyar történelem legnagyobbjai között tarthatunk számon? Erre a kérdésre gazdag életének, kivételes pályájának alábbi rövid összefoglalásával adjuk meg a választ.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Debreczeni-Droppán Béla most közlésre kerülő megemlékezése a Honismeret folyóirat 2014. évi 5. számában jelent meg. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg.

Pulszky Ferenc 200 éve, 1814. szeptember 17-én született a Sáros megyei Eperjesen evangélikus vallású nemesi családban. A Pulszky-család a XVIII. század elején telepedett át Lengyelországból Magyarország északi részére, ahol nemzedékeken át gazdálkodással foglalkozott és Tokaj-Hegyalján kitűnő bortermelést folytatott. A nemességet a család Mária Teréziától kapta 1740-ben Cselfalva adományozásával, melyhez később a Lubóc nevű helységet is hozzácsatolhatták. Ezen birtokok után írták a család tagjai nemesi előnevüket. Pulszky Károly, Ferenc édesapja huszonöt évi házasság után özvegy lett, majd újra megházasodott, és elvette Fejérváry Apollóniát, akitől hősünk született. Pulszky Ferenc anyai nagyapja Fejérváry Károly (1743–1794) jelentős műgyűjtő volt, akit elsősorban oklevelek és a kéziratok, valamint a régiségeket érdekeltek. (Gazdag gyűjteményét Jankovich Miklós szerezte meg, akitől aztán az Országgyűlés vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum számára.) Tőle örökölhette Pulszky a gyűjtői hajlamot, igazi műértővé a genetikai adottság mellett azonban nagybátyja, Fejérváry Gábor (1780–1851) nevelésének köszönhetően vált. Az élete végéig nőtlen és gyermektelen nagybácsi fiaként szerette unokaöccsét, és mindent megtett azért, hogy a provinciális vármegyei közegből a tehetséges Pulszky kitörhessen és egy európai műveltséggel rendelkező magyar hazafi válhasson belőle.

Pulszky Ferenc német légkörben nevelkedett, hiszen németül beszéltek családjában és az eperjesi társaságokban, sőt még a magyar úri házaknál is németül folyt a társalgás. Magyarul anyai nagyanyjánál (az eperjesi járásban található) Komlóskeresztesen tanult nyaranként a dajkától, és szüret idején Mádon. Később a család Miskolcra küldte tanulni, hogy a magyar nyelvet jól elsajátítsa. Itt ismerkedett meg a magyar irodalommal. Visszatérve Eperjesre aztán nagybátyjának köszönhetően kézbe vehette a világirodalom híres műveit is. 1829-ben Fejérváry Gábor Eperjesre a Pulszky-házba költözött és hozta magával nemcsak gazdag könyvtárát, hanem ókori tárgyakkal bővelkedő régiséggyűjteményét is, amelynek további gyarapításában a gyűjtőt inspirálta unokaöccse csodálata és komoly érdeklődése. Erről Pulszky Életem és korom című memoárjában a következőt írta: „Nagybátyám örömest látta, hogy komolyan foglalkozom a régiségekkel, s gyűjteményét tudományosan kezdem tanulmányozni”. Pulszky szülővárosában Eperjesen végezte iskoláit, majd jurátusnak készülve alig 19 évesen letette jogi vizsgáit. De még mielőtt elindult volna számára a nagybetűs élet, nagybátyja egy nagyobb utazást tett vele, amelynek végcélja Itália volt. Ekkor járt először Bécsben, ismerhette meg Münchent is, aztán álmai földjét, olaszhont az antik kultúra ezernyi emlékével. Utazása során mindenhol meglátogatta a múzeumokat, képtárakat és régiség-gyűjteményeket, megismerkedett vezetőikkel, a kor számos tudós nagyságával. Az első antik dolgozatát 18 évesen író Pulszky számára 1833. évi olaszországi útjának egy év elteltével nem várt következménye lett, ugyanis a római Instituto di Correspondenza Archeologica tagjává választotta.

Hazatérve Itáliából 1834 elejétől a pozsonyi országgyűlésen vett részt, mint jurátus, mint báró Vay Miklós mellé felesküdött joggyakornok. A nevezetes reformkori országgyűlésen – amely többek közt megszavazta a Nemzeti Múzeum palotájának felépítéséhez szükséges összeget – Pulszkyra nagyon nagy hatást gyakorolt Kölcsey Ferenc. Erre vonatkozóan visszaemlékezéseiben ezt írta: „Gyönyörű kerekded előadása, gondolatainak nemes emelkedettsége, egész lényének mélabús szelídsége mélyen hatottak reám, ő magyarosított meg érzelmeimben, ezentúl naplómat s jegyzeteimet magyar nyelven vittem”. Az országgyűlési ifjúság egyik vezéralakja joggyakornokságát 1835 áprilisában sikeres ügyvédi vizsgával fejezte be. A Pozsonyban töltött hónapok alatt fogalmazódott meg benne az elhatározás, hogy ő is közügyekkel fog foglalkozni. De az, hogy szűk megyei körben vagy az országos politika színterén, ekkor még nem dőlt el. Naplójába ekkor a következőt jegyezte: „1835-ben, ha Eperjesen maradok magyarosodással fogok foglalkozni, mindig szemmel tartva életem legfőbb czélját: egy erős közvélemény teremtését s jó irányzását”. E naplórészletből is kitűnik, hogy ő már ekkor többre vágyott egy megyei állásnál, de egyelőre megelégedett ezzel is: Sáros vármegye aljegyzője lett. Pulszky azonban nem sokáig maradt (egyébként szeretett) szülőföldjén, a magyar Gascogne-ban, mert 1836-ban a korábbinál is nagyobb európai utazást tett nagybátyjával. A több hónapos út során jártak Ausztriában, Csehországban, Németországban, Angliában, Skóciában, Írországban, Hollandiában és Franciaországban. Pulszky hazatérése után, 1837-ben német nyelven (névtelenül) megjelentette Heckenastnál angliai útirajzait, mely nagyon jó kritikákat kapott. A következő évben a nyugat-európai utazásáról írt cikkei jelentek meg a báró Eötvös József szerkesztette Árvízkönyvben, melyet a nagy pesti árvíz után jótékonysági célzattal adtak ki.  Ugyanebben az évben (1838) indult meg az Athaeneumban, a kor legszínvonalasabb tudományos folyóiratában Eszmék Magyarország története philosophiájához című cikksorozata, amely egyszerre ismertté tette nevét az országban, de az igazi népszerűséget számára az Augsburger Allgemeine Zeitungban közölt Magyarországról szóló német cikkei szereztek, és nemcsak Magyarországon, ahol a lap elég olvasott volt, hanem elsősorban Bécsben és Németországban. Publicisztikai karrierjének megindulásával egyidőben, 1838-ban, mindössze 24 éves korában a Magyar Tudományos Akadémia (ekkor még Magyar Tudós-társaság) levelező tagjává választották. Pulszky örömmel, ugyanakkor némi szégyenérzettel fogadta a megtiszteltetést, ugyanis úgy érezte – érthetően –, hogy túl korán érte e nagy elismerés.

1839-ban Pulszky nagybátyja ösztönzésére és támogatásával elindult az országgyűlési követválasztáson. Sáros vármegye addig udvarhű, kormánypárti megyének számított, kezdetben nem sok esély látszott arra, hogy mint fiatal protestáns ellenzéki jelölt a választásból győztesként kerüljön ki. Végül a konzervatív oldal kijátszásával sikerült az országgyűlési követség megszerzése. Sáros két követe közül az első követ kormánypárti lett és bár Pulszky meggyőződése szerint ellenzéki volt, neki is a megye konzervatív követutasítása szerint kellett szavaznia Pozsonyban. Ennek ellenére hatásos magyar és német publicisztikáinak köszönhetően az ellenzék táborában hamarosan népszerűségre és tekintélyre tett szert. Ez aztán akkor erősödött meg igazán, amikor egy fontos szavazásnál az ő szavazata döntötte el az ellenzék győzelmét. Addig azt mondták: „lakatot a szájára, tollat a kezébe”. Ezt követően már a liberális ellenzék tagjai közé sorolták. Pulszky az 1839-40-es országgyűlés tevékeny résztvevője volt, nagy szerepet vállalt a váltójog és a büntető törvénykönyv-javaslat kidolgozásában. Ez utóbbi megalkotása végül az országgyűlés feloszlatása után jóval, másfél éves munka után fejeződött csak be, és bár nem került elfogadásra, alapja lett a későbbi büntető kódexeknek. A következő években számos politikai, közgazdasági és tudományos cikke jelent meg, immár nemcsak szeretett augsburgi lapjában, hanem a Kossuth szerkesztette Pesti Hirlapban is, amely 1841-től az ellenzék vezető orgánuma lett. 1844-ben újra összeült az országgyűlés, de Pulszky ennek már nem volt tagja. Bár ennek ellenére mégis elment Pozsonyba, hogy ott tartózkodó barátait meglátogassa, nem maradt huzamosabb ideig, hanem nagybátyjával és Josef Daniel Böhmmel, a bécsi pénzverő akadémia igazgatójával itáliai utazásra indult. Pulszky az út során nagyon sokat tanult Böhmtől, pl. az eredeti és a hamis felismerését, a képek tüzetes vizsgálatának módszerét, az egyes korok szellemiségének felfedezését az adott műben.

Utazásából visszatérve végleg elhatározta, hogy nem Sárosban éli le az életét, ahol, –mint írta: „a megyei mozgalmak kisszerűek voltak, s a társas élet lapos”, hanem oda megy, ahol pezsgőbb az élet, és ahol az ő sorsa is eldőlhet. 1845-ben ezért Bécsbe ment és egy ideig az ottani „magyar gyarmat” tagja lett. A császárvárosban élénk társasági életet élt, estélyekre járt, melyek közül aztán egyre gyakoribb vendége lett Walter bankár estélyeinek, ahol megismerte a ház urának nagy műveltségű lányát, Terézt, akit hamarosan feleségül vett. (Tehát Bécsben bizonyos szempontból tényleg eldőlt a sorsa. Fejérváry Gábor különösen örült a frigynek, hiszen immár bizonyosnak vehette, hogy unokaöccse nem sárosi táblabíróként fog megöregedni.) Az esküvőt követően elsősorban a gazdag hozománynak köszönhetően Pulszky nagy birtokot és kastélyt (ld. korábban Forgács-kastély, ma: Kubinyi Ferenc Múzeum) vásárolt a Nógrád megyei Szécsényben, ahol gazdálkodni kezdett. A birtokvásárlásnál szempont volt, hogy az új otthon közel legyen Pesthez és valamelyest Bécshez is, ahol a teleket szándékozták tölteni (pontosabban apósának kérésére Pulszky megígérte, hogy így tesznek majd).

Az 1848. március 15-i forradalom híre Szécsényben találta, ahonnan Pulszky gyorsan felsietett Pestre, ahol azonnal beválasztották a Közcsendi Bizottmányba. Miután pedig megalakult az első felelős magyar kormány, annak egyik államtitkára lett. Először ­– mindössze néhány napig – pénzügyi államtitkár volt, majd Bécsbe helyezték, ahol a király személye körüli miniszter, herceg Esterházy Pál mellett államtitkárként működött. Minisztere lemondása után egy rövid ideig ő vezette a minisztériumot. A Batthyány-kormány távozását követően pedig az ország irányítását átvevő Honvédelmi Bizottmány földművelés-, ipar- és kereskedelemügy vezetésével megbízott tagja lett. Aztán amikor az osztrák seregek közeledtével a szabadságharc vezető apparátusa Pestről Debrecenbe tette át székhelyét, Pulszky hirtelen Lengyelország felé vette az irányt. 1849 januárjában, a lengyel-magyar határ átlépésekor már ő is szerepelt az osztrák hatóságok által körözött személyek listáján. Nagy nehezen végül is eljutott az angol fővárosba, ahol azonban a fő célt, az angol kormány hathatós beavatkozását Magyarország mellett, nem tudta elérni. Sikerült viszont a különböző lapokba írt cikkeivel az angol közvéleményt a magyar ügy részére megnyerni, amit később Haynau a szigetországban tett látogatásán a saját bőrén is megtapasztalhatott. Ezidőtájt azonban Pulszky már nem a magyar kormány megbízott követe, hanem egy halálos ítélet alatt álló számkivetett ember volt.


Pulszky Ferenc Kossuth Lajossal Bostonban, 1852
(Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A szabadságharc leverése után Kossuth és társai török földre menekültek. A száműzetését megkezdő Pulszky lord Palmerstonnál azt elérte, hogy Anglia a menekültek kiadatása ellen nyilatkozzon. E közbenjárással politikai szereplése egy ideig véget ért. Családjával Londonban telepedett le és feleségével irodalmi munkásságba kezdett, hogy biztosítsák megélhetésüket. Walter Teréz emlékiratait ekkor adták ki angolul, ami nagy siker lett. Írásaikból, melyek nagy részével a magyar ügyet szolgálták, elég szép jövedelemhez jutottak, ami biztosította számukra a tisztes megélhetést. Házuk a magyar emigráció egyik központja lett. Pulszky részt vett az angol társasági életben is, és baráti kapcsolatba került a tudományos élet számos kiválóságával. Rendszeres látogatója volt a British Múzeumnak, ahol nyilvános felolvasást is tartott a múzeum rendezésének hiányosságairól. Pulszky Ferenc az 1850-es évek elejétől a magyar emigráció egyik legtevékenyebb tagja lett. Elkísérte pl. Kossuthot angliai és amerikai körútjaira. Utóbbi során készített naplójegyzeteit (először New Yorkban, majd Londonban) meg is jelentette. Az angol fővárosból később elköltözött és 1861-ben Firenzében telepedett le. Ekkor már kapcsolatban állt Deákkal, akihez régi barátság fűzte. A hazatérés foglalkoztatta, de kegyelmet, amnesztiát nem akart kérni. Apósa közben mindent megmozgatott, hogy elkobzott javaikat, elsősorban Szécsényt visszaszerezhessék. Legidősebb fia, Ágost haza is tért és Pesten megkezdte egyetemi tanulmányait. Barátai ekkor már, mint a Nemzeti Múzeum leendő igazgatóját említették leveleikben, ezért is sürgették hazatérését. Ő azonban egyelőre Firenzében rendezte be otthonát és vitt ott híres szalont. Még 1866-ban is Olaszország győzelmében hitt, Gábor fia önkéntesként be is állt Garibaldi vörösingesei közé. Aztán egyszer csak hirtelen újra magyar földre lépett. 1866. szeptember elején ugyanis miután értesült Harriet lánya súlyos betegségéről, kérte, hogy hazajöhessen. Erre az engedélyt az uralkodótól barátja, báró Eötvös József közbenjárására meg is kapta, de mire Pestre ért, lánya már nem élt, és elhunyt a gyermeke ápolása közben megbetegedett felesége is. A kettős gyászt még tetézte, hogy egy héttel később, az ővele hazatért Gábor fia is meghalt. Ezután visszatért Firenzébe, de már csak azért, hogy felszámolja ottani házát. Pestről távozva ugyanis megállt Bécsben, hogy megköszönje Ferenc Józsefnek, hogy megengedte hazalátogatását. Az uralkodó ekkor megkérdezte, hogy szeretne-e Magyarországon maradni. Igenlő válasza után Pulszky megkapta az engedélyt erre; a király csak annyit kért tőle, hogy a kiegyezés folyamatát semmiképpen se zavarja, amit ő meg is ígért.

A hazatérő Pulszky nemhogy nem akadályozta, hanem egyenesen híve lett a kiegyezésnek. A koronázási ceremóniát Deák kérésére már együtt tervezték meg. Ezt követően az aktív politizálás lehetősége is megnyílt előtte: Szentes országgyűlési képviselőjévé választották. 1869-ben pedig Szécsény küldte a Sándor utcai képviselőházba, amelynek másik oldalán a Nemzeti Múzeum állt, ahová ekkor nevezték ki igazgatóvá. A szép klasszicista múzeumpalota ettől kezdve otthona is lett, ide költözött családjával. A múzeum élén eltöltött negyedszázad az intézmény virágkora lett.


Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója
(Ellinger Ferenc fényképe. Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A kortársak és az utókor megítélése szerint is Pulszky igazgatása alatt vált az addig provinciális jellegű múzeum európai színvonalú kultúrintézménnyé. A működése során elért eredmények hosszasan sorolhatók. Például az ő vezetése alatt fejezték be a múzeumpalota belső tereinek, köztük a főlépcsőház díszítőfestését. Újrarendezték az egyes múzeumi tárakat, új állandó kiállítások nyíltak és először jelentek meg azok mellé múzeumi kalauzok (vezető füzetek). Ars poeticája ezzel kapcsolatosan a következő volt: „A múzeumi gyűjtemények ne legyenek rejtett kincsek, mint a bank aranya; legyen azokból bankó is, mely közforgalomba jő”. Pulszky alatt a Nemzeti Múzeum anyagával sikeresen szerepelt a bécsi világkiállításon (1873). Fontos szerepet játszott abban, hogy a magyar állam megvásárolta a Lobkovitz-féle híres ásványgyűjteményt, az Esterházy-képtárat és több más jelentős, elsősorban iparművészeti gyűjteményt. Ezen gyűjteményekből jött létre aztán az 1870-es években az Iparművészeti Múzeum, majd az 1880-as években az Országos Képtár, a Szépművészeti Múzeum jogelődje (melynek Károly fia lett a vezetője). A Pulszky-korszakban a múzeum egy újabb tárral is bővült, amikor létrejött a Néprajzi Osztály, melynek élére az igazgató egy nagyszerű tudóst, Xántus Jánost nevezett ki. Pulszky Ferencre egyébként jellemző volt, hogy kiváló tudósokat hozott a múzeumba, ezzel is növelve intézménye presztízsét és egyúttal biztosítva a gyűjteményekben a színvonalas szakmai munkát. Egyik első életrajzírója, Concha Győző így méltatja: „Pulszky Ferenc az agya és a szíve volt a nemzeti múzeumnak”. 1872-től aztán már a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelői tisztét is ellátta, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy ettől kezdve haláláig az egész magyar múzeumügy irányítója és fejlődésének előmozdítója lett. Az 1870-es években hetente működő múzeumi szalonja a budapesti társasági élet központjává, legfontosabb helyszínévé vált. Pulszky szalonjával is példát akart adni a magyar társadalmi életnek a megszokottól eltérő berendezésére, amint ő azt nyugaton látta és gyakorolta.

Országgyűlési és múzeumi munkája mellett (azokkal szimbiózisban) a Magyar Tudományos Akadémia munkájában is tevékenyen részt vett: 1870-től I. Osztályának elnökeként, majd 1886-tól a II. Osztályt vezetve. Élete végén pedig az Akadémia másodelnöke lett. Emellett még számos testületnek és társaságnak volt elnöke vagy vezetőségi tagja, nélküle jóformán semmi sem történhetett a magyar kulturális életben, ami miatt elnyerte a dualizmus „kultúrpápája” elnevezést. Közéleti tevékenysége közepette is folyamatosan tanulmányokat közölt és számtalan tudományos és ismeretterjesztő előadást tartott. Élete utolsó éveiben fő művén, a Magyarország archaeologiája című monográfiáján dolgozott, amely nem sokkal halála előtt, 1897-ben jelent meg két kötetben. Ez a magyar régészettudomány első nagy összefoglalása. Néhány nappal 83. születésnapja előtt, 1897. szeptember 9-én hunyt el múzeumi lakásában, szerettei körében. Temetésén ezrek követték utolsó útjára, a Kerepesi temetőbe, ahol felesége és gyermekei mellett szeretett nagybátyja mellé temették, akinek annyi mindent köszönhetett. Sírjára stílszerűen egy régiség, egy múzeumi műtárgy, az általa is ismertetett híres nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakjának másolata került.

Debreczeni-Droppán Béla

Felhasznált irodalom: Concha Győző: Pulszky Ferencz. Élet és jellemrajz. Bp., 1903.; Ferenczy József: Pulszky Ferencz. Pozsony-Bp., (1894.); Csorba László: Pulszky Ferenc életútja. In: Pulszky Ferenc (1814–1897) emlékére. Bp., 1997. (kiállítási katalógus); Marczali Henrik: Pulszky Ferencz a tudományban és a közéletben. In: Pulszky Ferencz kisebb dolgozatai. Bp., 1914. I–LXXI.; Pulszky Ferenc: Életem és korom I-II. 2. kiad. Bp., 1884.; Szilágyi János György: Pulszky Károly ifjúságának környezete. A Fejérváry-Pulszky-gyűjtemény kialakulása és sorsa. A Pulszky-szalon. In: Pulszky Károly emlékének. Szerk. Mravik László. Bp., 1988. 30–43.

Ezt olvastad?

A múlt történéseinek felfejtése, értelmezése felelősségteljes feladat, többszintű forráskezelést, adatfeldolgozást igényel. Ezt mutatom be a következőkben az OSZK Plakát- és