„A kirakós hiányzó darabkája?” – Drogok a náci Németországban

Aligha van olyan történelmi időszak, melyről több könyv és tanulmány jelent volna meg, mint a nemzetiszocializmus 12 és fél éve. Az NS-Zeit kutatás hagyományos témái – Hitler életrajza, a korszak politika és hadtörténete, a nemzetiszocializmus bűnei – mellett könyvtárnyi irodalma van olyan résztémáknak is, mint például a szexualitás megélése a náci rendszerben. Így bárki, aki a német történelem 1933 és 1945 közötti korszakáról akar írni, szembesül azzal a problémával, hogy miképp tud újat mondani. Norman Ohler német író ebben a témában egyfajta „piaci résre” lelve tárta a szélesebb közvélemény elő a náci időszak drogtörténetét. A szerző – 3 regényt követően – 2015 szeptemberében jelentette meg Der totale Rausch: Drogen im Dritten Reich című kötetét, ami 2017 decemberétől magyarul is olvasható a Kossuth Kiadó gondozásában.

Előzetesen szükséges szólnom a kötet vitatott megítéléséről. A könyv a nemzetiszocializmus kutatás egyik legjelentősebb kutatója, Hans Mommsen utószójával jelent meg, aki szerint „ez a mű módosítja a Harmadik Birodalomról alkotott összképünket.” (284.) Ugyancsak elismerően írt a kötetről Ian Kershaw és Anthony Beevor is. Negatívan ítélte meg viszont a könyvet Nikolaus Wachsmann, aki dilettánsnak tartotta a kötet szerzőjét. A legsúlyosabb kritikát Richard J. Evans fogalmazta meg. A Cambridge-i Egyetem nyugalmazott professzora Ohlerrel folytatott vitájában azontúl, hogy az 1940-es nyugati támadás során a harckocsizók amfetaminhasználatát közismertnek veszi. – A Harmadik Birodalom a háborúban című kötetében (a magyar kiadás 131. oldalán) ezt a tényt közölte is –, a szerző állításait a holokauszt relativizálásra alkalmas „alternatív tények” világába utalta.

A könyv kézbevételekor az olvasónak elsődlegesen azzal kell tisztában lennie, hogy nem egy szigorú értelemben vett történettudományi művet, hanem egy írónak a nagyközönség számára írt könyvét olvashatjuk. Ez egyrészt tetten érhető a könyv stílusán, ami kívül esik a történettudományi szaknyelven: zsurnalista beszédmód, figyelemfelkeltő címek, hasonlatok, kifejezések. Így lesz az előszóból „használati utasítás”, vagy Otto Friedrich Ranke, az Általános és Katonai Pszichológiai Intézet (Institut Allgemeine und Wehrphysiologie) vezetője a „Wehrmacht dílere.” Ezek a szófordulatok sajnos több alkalommal nem csak irreleváns információkat tartalmaznak, hanem a drogra vonatkozó kifejezések használata érdekében hamis összefüggésekre is utalnak. Jellemző eset erre, amikor a szerző az alábbi módon vezeti be a Lengyelország elleni támadást: „így ütött rajta a Wehrmacht Németország mit sem sejtő és drogtól mentes keleti szomszédján.” (74.) Egyfelől a Lengyelország elleni támadást több hónapos német-lengyel politikai krízis előzte meg, így a hadüzenet elmaradása ellenére sem beszélhetünk „mit sem sejtő” lengyel államról. Másfelől – azontúl, hogy kérdéses, hogy egy országot lehet-e „drogtól mentesnek” minősíteni – azt a látszatot kelti, mintha a Wehrmacht Pervitin használatának bármilyen relevanciája lett volna a német agresszióban.

Norman Ohler (www.normanohler.de)

Nagyobb problémát jelent, hogy a szerző közíróként a „nagy sztori” érdekében Hitler és a nemzetiszocializmus, de alapvetően az újkori német történelmet is droghasználat történetéből vezeti le. Ez három dologban érhető tetten. Egyrészt Ohler a tényleges droghasználat történetét tudatosan összeköti azzal a metaforával, mely során a nemzetiszocializmus egyfajta delíriumként, a „nép ópiumaként” jelenik meg. Másrészt a szerző előszeretettel fest nagyon látványos, de annál előítéletesebb képeket. Így válik a weimari Németország Berlinje egyfajta modernkori Szodomává, ugyancsak erősíti a züllött náci vezetés képét a szerző Göring és Udet leírása. Harmadrészt Ohler a „story” miatt általánosítások és találgatások révén teremti meg a kapcsolatot a droghasználat illetve Hitler és a német hadsereg tevékenysége között. Az író ezt az eljárást a történelem tudomány jellegét relativizáló érveléssel akarja legitimálni:

„Tisztában vagyunk azzal, hogy a történetírás nemcsak tudomány, hanem részben mindig fikció is. Ebben a tudományágban nem létezik a szó szoros értelemben vett ’szakkönyv’, mert a tények egymáshoz rendelése bizonyos fokig költészet, de legalábbis külső kulturális hatások által befolyásolt értelmezési minták eredménye. Kevésbé tévesztjük meg az olvasót, ha felhívjuk a figyelmét arra, hogy a történetírás a legjobb esetben is (csak) irodalom. Vizsgálatunk tárgyát szokatlan és némileg eltorzított perspektívából fogjuk nézni, és reméljük, hogy éppen ez a ’torzítás’ segíti hozzá az olvasót a valóság jobb megértéséhez. Nem írjuk át vagy újra a német történelmet, de – ha jól végezzük dolgunk – egyes vonatkozásait pontosabban tudjuk majd értelmezni.” (13.)

Mielőtt azonban a kötet tartalmának részletesebb vizsgálat alá venném, szükséges szólnom arról, hogy miért is kell mégis foglalkozni egy „bestseller”, a story érdekében a tényeket alárendelő történelmi ismeretterjesztő munkával? Egyrészt azáltal, hogy ez a mű több mint 25 nyelven jelent meg, jóval több emberhez jut el, mint bármely más, a nemzetiszocializmussal foglalkozó szakmunka (hasonló számokat valószínűleg csupán Ian Kershaw Hitler monográfiája és Richard J. Evans Harmadik Birodalom trilógiája ért el). Másrészt valóban tagadhatatlan, hogy a nemzetiszocializmus kora droghasználatának irodalma csekély. Kötet szinten valóban Werner Pieper által szerkesztett Nazis On Speed. Drogen im Dritten Reich kötet tekinthető előzménynek, de itt sem beszélhetünk történelemtudományi szakkiadványról. Maga a szerkesztő sem történész, hanem inkább tekinthető az 1968-at továbbvivő aktivistának, könyvkiadónak és közírónak, akinek magyarul Kakadémia – Az emberi ürülék kultúrtörténete címmel jelent meg kötete. Magának a két kötetes kiadványnak az írásai – már a tartalomjegyzék alapján is – inkább tekinthetőek cikkeknek, mint tanulmányoknak. Harmadrészt tagadhatatlan, hogy a szerző végzett kutatásokat könyvének megírásához. Így a jegyzetekben megtalálhatjuk a freiburgi katonai levéltárból az illetékes szervek anyagait, az koblenzi Bundesarchivban és a müncheni Institut für Zeitgeschichteben őrzött hagyatékokat, illetve a National Archive-nál lévő zsákmányolt német iratokat. Ugyancsak dicsérendő, hogy jelentős számban használja a szerző a témára vonatkozó szakirodalmat, viszont ez aligha tekinthető teljesnek. Így hiányzik Hitler és a drogok kapcsolatát először részletesen bemutató mű, Leonard L. Heston 1980-ban megjelent The Medical Casebook of Adolf Hitler: His Illnesses, Doctors, and Drugs című műve. Ugyancsak szembetűnő – a szerző személye ellenére is – David Irving Morellről írt könyvének (The Secret Diaries of Hitler’s Doctor, 1983.) hiánya az irodalomjegyzékben.

Hitler házi patikája – gyógyszerek a Hitler által használt több mint 80 féle gyógyszerből (Spiegel)

Az író egy, a német kábítószergyártás rövid történetét és a 20-as, 30-as évek lakossági kábítószerfogyasztását bemutató áttekintést követően két témára koncentrál: Hitler droghasználatára és a Wehrmacht drogpolitikájára. A szerző csak röviden foglalkozik a lakosság drogfogyasztásával, illetve azzal, hogy a nemzetiszocialista rendszer a kábítószerfogyasztást miképp azonosította a zsidósággal. Ebben a témában alighanem nagyobb potenciál lenne, és érdekes lenne a későbbiekben megvizsgálni, hogy a kábítószerellenes kampány hogyan illeszkedik a nemzetiszocialista rendszer progresszív, de antiszemita és etatista társadalompolitikájába, amint arra utal A mérges gomba (Der Giftpilz) című antiszemita kiadvány elemzésekor. (36–39.)

Hitler droghasználatának történetét alapvetően Hitler és személyi orvosa, Theo Morell kapcsolatrendszerén keresztül mutatja be. Ennek elsődleges forrása Morell naplója, melyben vezette a Hitlernek adott gyógyszereket. Hitler kapcsán a könyv legfőbb állítása, hogy – vitatkozva a történészek korábbi megállapításaival – Hitler fizikai leépülésében döntő tényezőként voltak jelen a Morell által beadott pszichoaktív anyagok, főleg az 1943-tól beadott Eukodal. Hitlerről szóló beszámolók alapján próbálja azt értelmezni a szerző, hogy mennyiben feleltethetők meg a Führer magatartásában leírt változások valamely szer hatásának, vagy éppen elvonásának. Hitler viselkedésének érdekes magyarázatát adja ezzel a szerző, bár ennek hitelességét orvosi ismeretek hiányában nem tudom megítélni.

Hitler és stábja a Wolfschanzeban 1940 júniusában. Jobbról a 4. Theo Morell (Bundesarchiv Bild 183-R99057)

Mielőtt történeti, s nem orvostudományi oldalról megfogalmazok kritikát Ohler megállapításával kapcsolatban, le kell szögezni, hogy bárki, aki Hitler pszichéjét, vagy egészségügyi állapotát akarja bemutatni, szükségképpen ingoványos terepre téved. Hitler betegségeire vonatkozólag azért rendelkezünk kevés és sokszor ellentmondásos információkkal, mivel a diktátor folyamatosan ódzkodott a teljes kivizsgálástól, halálát követően pedig a diktátor maradványainak boncolásánál a szovjet katonaorvosok a halál okára, s nem Hitler betegségeire összpontosítottak. Emiatt a történészek azokra beszámolókra támaszkodhatnak, amik megörökítették Hitler magatartását a velük való találkozásukkor. Mivel ezek az emlékek egymásnak ellentmondóak, a háborút követően pedig gyakran manipuláltak, ezért rendszerint a különböző szerzők a saját tézisük alátámasztására fogadják el igaznak vagy hamisnak a különböző Hitler leírásokat.

A szerző jól bemutatja, hogy Morell alapvetően tüneti kezelést alkalmazott Hitler esetében, viszont az nem derül ki, hogy ez a kezelés csupán „a Führer doppingolására” (182.) szolgált, vagy Hitler esetében valóban komoly egészségügyi problémákról beszélhetünk. Azt megtudhatjuk, hogy gyomorbántalmaktól, és gyomorgörcsöktől szenvedett a diktátor, viszont valódi kórképet nem kapunk a betegeskedő Führerről. Különösen fontos lett volna felvetni a 30-as években a hipochondria kérdését, illetve 1942-től pedig a Parkinson-kórral lett volna érdemes részletesebben foglalkozni. Ugyancsak kérdéses, hogy az oxidokon tartalmú Eukodalnak mekkora jelentősége volt Hitler kezelésében. Az Eukodal szó Morell naplójában 1944-ig 24 alkalommal szerepel, ami aligha utal arra, hogy a diktátor Eukodal-függő lett volna. Ohler szerint azonban a naplóban jóval gyakrabban megjelenő X-ek is az Eukodalt jelölik, mivel magát és a páciensét a rosszakaróktól védve titkolta a Hitlernek adott pszichoaktív anyagokat. (180–181.) Ezt a következtetést több recenzens is valószínűtlennek tartja, mivel ennek tükrében értelmetlen lett volna bármikor is feltüntetni az Eukodal nevét.

Hitler fejéről készült röntgenfelvétel az 1944. július 20-i merényletet követően (Spiegel)

Ugyancsak nem történik meg Hitler droghasználatának széles kontextusba helyezése, így például hogy Hitler szerhasználata mennyiben befolyásolta döntéshozatalt. Ohler Morell naplójának bejegyzéseivel párhuzamba állítja a második világháború eseményeit, de kérdéses, hogy mennyiben találhatunk ezek között ok-okozati összefüggést. 1941-től, de főleg 1943-tól a „bunkermentalitásban” élő Führert úgy ábrázolja, mint aki államfői feladatait elhagyva csupán monologizál, miközben a következő „adagot” várja házi orvosától. Ha elfogadjuk, hogy kvázi vezetésre alkalmatlan állapotba került Hitler, akkor valamifajta választ kell adnunk, hogy akkor ki is irányította a Német Birodalmat a háború második felében? Könyvtárnyi irodalma van a Hitler környezetében folyó hatalmi harcoknak, de Ohler ezt vázlatosan sem mutatja be számunkra, sőt olyan érzése lehet az olvasónak, mintha csupán Morell szemüvegén keresztül látnánk Hitler leépülését.

Érdemes kritika alá venni a szerző által megrajzolt Morell portrét is. Ohler tolmácsolásában egy „szerencselovag” orvosként tűnik fel, akit „a politika egyébként teljesen hidegen hagyott”, (39–40.) s számára Hitler csupán a leggazdagabb kuncsaftot jelentette. Ezt érzékelteti a szerző is, amikor Morell – a Führerstab tagjaként élvezett kiváltságait kihasználva – különböző gazdagági vállalkozásokat indított. Ennek gyökerei valószínűleg abban keresendő, hogy ez az elbeszélés megfelel annak a narratívának, amit az amerikai kihallgatói felállítottak a fizikailag és szellemileg leépült Morellről. Viszont Hitler apolitikus orvosaként bemutatott Morellel kapcsolatban nem reagál arra, hogy mit tudhatott a nemzetiszocialista rendszer bűneiről. Kifejezetten fontos lett volna ezt a kérdést feltenni amiatt, hiszen a Führer környezetébe tartozó orvosok – gondolva itt elsősorban a nürnbergi orvosperben kivégzett Karl Brandtra – az eutanáziaprogram vezetői voltak. Sőt – amint arra Michael Burleigh felhívja a figyelmet Death and Deliverance: Euthanasia in Germany 1900–1945 című művében –Morell 1939 nyarán maga is emlékeztetőt készített Hitlernek az eutanáziatörvény szükségességéről.

A német hadsereg és a drogok viszonyával a kötet II. és IV. fejezete foglalkozik. A IV. fejezetben leírt 1944–45-ös tengerészeti drogkísérletek további adalékokat adnak a Német Birodalom összeomlásához. A szerző érzékletesen szemlélteti, hogy a náci rendszer végóráiban hogyan vetette be kétségbeesetten fejlesztés alatt lévő fegyvereit emberéletek feláldozása árán is. Történetileg sokkal fontosabb a II. fejezet, amiben a Pervitin használatát mutatja be a Wehrmachtnál és a Luftwaffénél. Az 1937-ben a Temmler Művek által szabadalmaztatott metamfetamin alapú teljesítményfokozó szere, a Pervitin gyors karriert futott be előbb a polgári, majd a katonai szektorban. A szerző áttekinti a Pervitin alkalmazására vonatkozó kísérleteket, a hadseregen belüli alkalmazását – elsősorban az 1940-es nyugati hadjáratban – a hosszas vitákat követő 1941-es kábítószerré minősítéséig. Ohler leírásának legerősebb pontja, amikor alapvetően a Heeressanitätsinspektion (BAMA RH 12-23) iratanyagára támaszkodva bemutatja a Wehrmacht orvosainak dilemmáit a Pervitin alkalmazását illetően, s idézi azokat a visszajelzéseket, amik visszaérkeztek a csapatoktól. Különösen érdekes a későbbi Nobel-díjas író, Heinrich Böll leveleinek idézése, amikben Pervitint kér családjától az éjjeli őrszolgálatok elviseléséhez. (63–65.)

Egy doboz Pervitin (Forrás: Wikipédia)

Az olvasóban hiányok maradhatnak a Pervitin és a hadsereg kapcsolatának bemutatása kapcsán. Legfőbb hiányossága, hogy nem helyezi megfelelő kontextusba a teljesítményfokozó szerek és a hadseregek kapcsolatát (erre áttekintést ad például Łukasz Kamieński Shooting Up: A Short History of Drugs and War című kötete). A polgári életből ismert hagyományos teljesítményfokozó szereken – pl. alkohol, koffeintartalmú italok – kívül a második világháború során minden hadviselő fél osztott ki katonái között olyan vitamin, vagy koffeintablettákat és porokat, melynek célja a legénység állóképességének, teljesítményének növelése, kedélyállapotának javítása, esetlegesen nemi vágyainak csökkentése volt. Habár néhány mondat erejéig a szerző utal arra, hogy a szövetségesek is használtak amfetamin tartalmú szereket, (47.) de nem tudjuk meg pontosan, hogy milyen arányban.

Ezt a kérdés a német hadsereg esetében sem tisztázza. Azt tudjuk meg a kötetből, hogy a Wehrmacht 35 millió Pervitin tablettát rendelt az 1940-es nyugati hadjáratot megelőzően a hadsereg és a légierő számára. (89.) A könyv későbbi részéből megtudhatjuk, hogy a Szovjetunió elleni hadjárat előtt egy – a szerző által meg nem nevezett – hadseregcsoport 30 millió Pervitint rendelt még. (145.) A ténylegesen elfogyasztott metamfetamin ennél jelentősebb lehetett, hiszen egyfelől a Temmler Művek a Birodalmi Egészségügyi Hivatal tudta nélkül is szállított Pervitint a Wehrmachtnak, (145.) másfelől – amint Böll példája is mutatja – a polgári lakosság részéről is küldhettek katonáknak ilyen tablettákat, mely különösen fontos annak tükrében, hogy a németországi Pervitin fogyasztás 1941-re a havi 1 millió adagot is elérte (129.). Összességében tehát a szerző csak részadatokkal tud arra vonatkozólag szolgálni, hogy mennyi Pervitint fogyasztottak a német katonák. Források hiányában még érthető, hogy nem tud a szerző pontosabb számokkal szolgálni, viszont a visszaküldött jelentések idézésén és nagyívű általánosításokon túl nem helyezte szövegkörnyezetbe ezeket az adatokat. Így a nyugati hadjáratban kiosztott 35 millió adagnyi Pervitin nagy mennyiségnek tűnhet, de annak tükrében, hogy az 1940. évi nyugati harcokban 3,35 millió német katona vett részt, kevésbé. Más teljesítményfokozószerekkel kapcsolatban jellemző adat, hogy a Német Munkafront a fegyvergyártásban működő dolgozók számára közel 1 milliárd Vitamultin-tablettát rendelt. (118–119.)

Német páncélosok előrenyomulása 1940 májusában (Bundesarchiv_Bild_101I-382-0248-33)

Ugyancsak aránytévesztés áll fenn a német eredmények ismertetésénél. Ohler narrációjában a nyugati hadjárat kulcsa az volt, hogy a metamfetamin befolyása alatt lévő német harckocsizók és sofőrök képesek voltak napokon keresztül megállás nélkül vezetni. Nem vitatva azt, hogy közre játszhattak a különböző teljesítményfokozószerek a német alakulatok menetteljesítményének növelésében, egy hadjárat gyorsasága és kiterjedése aligha az egyes katonák néhány százalékkal magasabb menetteljesítményén múlik. Egyrészt a döntő mozzanat az volt, hogy a Sarlóvágás során olyan frontszakaszon sikerült előre nyomulniuk a német seregeknek, amire az egyesül francia-brit erők nem számítottak. Másrészt a páncélosok és a gépesített alakulatok menetteljesítményét inkább meghatározza a folyamatos üzemanyag, lőszer utánpótlás, a járművek folyamatos karbantartása, a műszaki alakulatok tevékenysége, a folyamatos rádióösszeköttetés és az alakulatok szoros együttműködése, mint hogy a volánnál ülő személy mennyi ideig képes vezetni egy nap. Különösen problémás, amikor Rommel esetében – konkrét bizonyíték nélkül – a vakmerőségéből vezeti le a kábítószeres befolyásoltságát. (100–102.) Felveti a szerző annak lehetőségét, hogy a Pervitin brutalizálhatta a német katonákat, de sajnos ez kifejtetlen maradt a műben. Kifejezetten fontos és érdekes szempont lett volna ez a könyvben, hiszen a tömeggyilkosságok elkövetőiről szóló elbeszélések visszatérő eleme, hogy valóban használtak bódító szereket, elsősorban alkoholt.

Erwin Rommel megbeszélést folytat a tisztjeivel az 1940-es francia hadjárat idején (Bundesarchiv Bild 146-1972-045-08)

Összességében felemásan értékelhető Ohler kötete. A szerző egy érdekes, s valóban kevéssé kutatott témát vetett fel a nemzetiszocializmus kapcsán levéltári források és jelentős irodalom feldolgozásával. Magyar nyelven először olvashattunk részletesebben a német hadsereg droghasználatáról, Hitler pszichológiai állapotáról, gyógyszerfogyasztásáról pedig tovább gyarapította az egyébként sem bőséges – viszont annál változóbb minőségű – magyar nyelven fellelhető szakirodalmat. A szerző érdekes kérdéseket vet fel, miszerint a náci propagandában hogyan olvadt egybe a kábítószer- és zsidóellenes kampány, hogyan hatott a katonákra a Pervitin, milyen viták övezték ennek a szernek a használatát a Wehrmachtban, vagy hogy Hitler viselkedése mennyiben feleltethető meg különböző szerek hatásainak. Viszont ennek megvalósításakor a történettudományi szempontokat felülírta a szerzőnek az a törekvése, hogy minél nagyobb „storyt” kreáljon a nácik droghasználata kapcsán. A Wehrmacht és Hitler droghasználatát azzal avatta történelemalakító tényezőkké, hogy párhuzamba állította a Wehrmacht és Hitler tevékenységét – valós, valószínűsíthető vagy vélt – droghasználatával és folyamatosan a kábítószerhasználatra vonatkozó kifejezéseket, hasonlatokat használ a szerző. Ez a módszer viszont aligha állja meg a helyét, ugyanis sokszor egymásutániságból vagy egyidejűségből von le a szerző kauzális kapcsolatokat, ezt is úgy, hogy a meglévő hiátusokat gyakran feltételezésekkel tölti ki. Így amikor egy lábjegyzetben felmerül az a kérdés, hogy „talán helyes volna a második világháborút egyben az első amfetaminháborúnak is neveznünk?” (47.) egy olyan állítás a háború és a háború alatt használt teljesítményfokozó szerek kapcsolatáról, mintha a harmincéves háború kimenetelére vonnánk le abból következtetést, hogy az Európa szerte vonuló hadseregek terjesztették el a dohányzást a kontinensen.

Fóris Ákos

A kötet adatai: Norman Ohler: Totális kábulat. Drogok a Harmadik Birodalomban. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017. (History Könyvek)

 

Ezt olvastad?

Milyen kincset rejtett a csökölyi szőlő? – Újabb kaposvári éremkatalógus A történeti segédtudományok közül talán a numizmatika áll legközelebb a történelem