Összehasonlító jogtörténet társadalomtörténeti alapokon – Bónis György munkássága

„Célkitűzésünk jogtörténeti, de meggyőződésünk, hogy a jogtörténet sem lehet a formális jogtételek változásának krónikása, hanem a társadalom életének kialakulását kell nyomon követnie úgy, amint a külső társadalmi szabályozásban: a jogban megnyilvánul. […] a történelem sem láthat biztosan szociológia nélkül. A történés folyamata lényegében a társadalom története […].”

Az idézett sorok Bónis György jogtörténész (1914–1985) egyik legjelentősebb művében (Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban) szerepelnek, és a neves historikus alapgondolatát tükrözik: a jog és társadalom szerinte állandó kölcsönhatásban állnak egymással, tehát a jogtörténet tárgyalásához a jogtudomány, a történészi szakma és szociológia együttműködése lenne kívánatos. Bónis széles körű szakmai (el)ismertségnek örvend többek között a középkori magyar jogtudó értelmiségről, a rendiségről és a középkori jog karakteréről írt monográfiáinak köszönhetően – mindezt jól szemléleti például a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán működő Bónis György Szeminárium neve is. Tudományos munkássága egyelőre feldolgozásra vár, az alábbiakban elsősorban egy historiográfiai vázlat megírására törekedtem.

Pályakezdés Eckhart Ferenc tanítványaként

Bónis értelmiségi családban született Budapesten: apja (Bónis Pál) ügyvédként praktizált, anyja (Bónisné Wallon Emma) pedig művészettörténész és középiskolai tanár volt. A széles visszhangot kiváltó „Eckhart-vita” évében, 1931-ben kezdte jogtudományi tanulmányait Budapesten. Az egyetemi évei alatt elsősorban Eckhart Ferenc jogtörténeti szemlélete és vitái hatottak rá, akit a később papírra vetett emlékiratában mindig csak „Feri bácsinak” nevezett. Eckhart nézetei köszönnek vissza az első publikációjában 1933-ban: egy mongol törzsi jogszokásokról szóló külföldi munka recenziójáról volt szó, amelyet Eckhart adott ki hallgatóinak szemináriumi feldolgozás céljából. Bónis célja a Századokban közölt ismertetéssel az volt, hogy az összehasonlító jogtörténet számára keressen párhuzamokat a magyar jogfejlődéssel. Arra a megállapításra jutott, hogy a mongol kánnak olyan jellegű „abszolút” hatalma volt, mint a magyar királyoknak a 12. században, hiszen szerinte a „fejedelem korlátlan hatalma tipikusan keleti vonás volt”. Nyilvánvalóvá teszi az ismertetés, hogy ennek az érvnek Eckhart Ferenc itt meg nem nevezett közjogász vitapartnereivel (pl. Egyed István, Molnár Kálmán, Tomcsányi Móric) szemben volt üzenete, akik szerint legalább a vérszerződéstől kezdve létezett egy modern parlamentáris elvek alapján működő magyar „nemzetgyűlés”, amely azután demokratikusan átruházta a közhatalmat Szent Istvánra és utódaira. A magyar alkotmánytörténet ilyen jellegű (főleg Timon Ákosra és a Szentkorona-tan nemzeti romantikus felfogására visszavezethető) értelmezése Bónisnál a későbbiekben is gyakori céltábla volt.

Jelentős eredmény volt részéről az első magyar büntetőjogi kodifikációs kísérlet (1712 – Bencsik Mihály) felfedezése. Az esetről a korabeli sajtó is hírt adott, Bónis pedig 1934-ben szemináriumi dolgozatként publikálta Bencsik munkájának elemzését, úttörőnek minősítve a forrást. Bónis a későbbiekben egyébként nem foglalkozott a büntetőjog történetével.


A Pesti Napló híradása az esetről, 1934. június 23. Az újságban szereplő évszám és a név (1792 – Bencsik János) viszont téves.

Fontos szellemi hatás volt az angol alkotmány- és jogtörténeti kutatásokkal való megismerkedés. Bónis a jogászdoktori diploma megszerzését követően, 1936 novemberétől 1937 májusáig a London School of Economics ösztöndíjasa volt. Példaként szolgáló tanára az intézményben oktató Theodore Frank Thomas Plucknett angol jogtörténész volt. Plucknett egy angol jogtörténészek munkáit feltüntető olvasmánylistával segítette tanítványát, miután Bónis a magyar alkotmány- és jogtörténetírás „nem annyira fejlett” állapotáról panaszkodott neki beszélgetéseik során. Az angol jogtörténetírás (különösen Plucknett, Paul Vinogradoff, F. W. Maitland) a 20. század első felében számos korábbi vita után igyekezett szakítani a whig történetírás (Stubbs, J. R. Green, E. A. Freeman) szemléletével, amely az alkotmány történetét és az alkotmányos tradíciók kritikátlan dicséretét állította a középpontba.  Az új jogtörténeti kutatások nem az alkotmány történelem felett álló esszenciájának megállapítására törekedtek, hanem koronként változó jellegű működésük közben mutatták be az egyes alkotmányos és jogi intézményeket, koncentrálva azok hatókörére és társadalmi összetételére. Az angliai tartózkodás egyik eredménye az angol alkotmánytörténet-írással foglalkozó historiográfiai tanulmány (Az angol alkotmánytörténetírás tegnap és ma – 1940) Bónis tollából, amelyben a történész angol szerzőket próbált bizonyos rendszer szerint csoportosítani (köztörténeti, jogtörténeti és igazgatástörténeti irány attól függően, hogy az alkotmányfejlődés történetét milyen szempontok szerint dolgozzák fel), kitérve azok magyar recepciójára is. Hosszasabban érdemes idézni a „köztörténeti irányról” általánosabban kifejtett gondolatait:

Mi jellemzi a köztörténeti irány íróit? Mindenekelőtt tárgyválasztásuk. Mennyi időbe telt, míg a politikai történet helyet adott a művelődéstörténetnek, majd a szellemtörténetnek! Milyen sokára jutott le a historikus a királyi palotából a nép kunyhójáig! Ez a folyamat játszódott le az alkotmánytörténetben is, s nem ment itt sem gyorsabban. A régi mesterek számára a nemzeti történeti természetes fókusza a király, a király tanácsa, vagy a nemzet nagyjainak és képviselőinek felséges gyülekezete, a parlament. Forrásaik is először az angol királyok szabadságlevelei, az ő személyes, majd parlamentjükben hozott törvényeik, krónikásaik elbeszélései. Csak sokára kezdték meglátni, hogy a megyeszéken kell a parlament erejének forrását keresni, hogy a lovagok és polgárok megerősödése nélkül nem lett volna hatalmas a középkorvégi király, és hogy az egyes emberek köznapi vitáiból alakultak ki sokszor döntő fontosságú alkotmányos elvek.”

Az igazgatástörténet szerinte annyiból megvalósítja a kívánt jogtörténeti programot, hogy nem az országgyűlés és más, központi szerv vizsgálata áll középpontjában, hanem a jogalkotás intézményeit szélesebb perspektívában mutatja be. Az angol történetírásról írt véleménye alapján nem kétséges, hogy a magyar jogtörténetírás számára is ezen irányvonal követését tartotta előremutatónak: a közigazgatás-történet és a jogi intézmények mögött felbukkanó szellemi hatóerők kutatása modern tudományos programot jelentett számára. Az idézet azt is elárulja, hogy Bónis a szellemtörténet és a társadalomtörténet felé egyaránt nyitott volt, ezt pedig más történészekkel való kapcsolatai is tükrözik: Eckharton kívül Mályusz Elemérrel is élénk levelezést folytatott, aki a jogfelfogás váltakozását a társadalom átalakulásával szinkronban vizsgálta, például a rendiség államszemléletét alapvetően társadalomtörténeti szemszögből elemezte.


Bónis a tanulmányutat a nemzetközi közvélemény formálására is kihasználta. A Magyar Távirati Iroda jelentése, 1937. április 8.

„A negyvenes évekre magam is bizonyos narodnyik-nacionalista illúziók befolyása alá kerültem”

Bónis 1955-ben tette a fenti kijelentést, amikor Sarlós Márton marxista jogtörténész a historikus 1945 előtti jogtörténet-írását és a szellemtörténetet vádolta meg politikai szempontból. Indokoltnak tűnik röviden Bónis történetpolitikai nézeteit megismernünk, amennyiben a dolog később többször is vita tárgyát képezte. A történész több alkalommal írt tanulmányokat és cikkeket aktuális kérdésekről a Kolozsváron töltött évei alatt.

Bónis kinevezés és kultuszminiszteri felhatalmazás után, 1940-től nyilvános rendkívüli tanárként oktatott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán. Erre a tényre némi büszkeséggel emlékezett vissza élete végén:

Megtörtént tehát a nagy csoda: még nem voltam 27 éves, amikor a kolozsvári egyetemre nyilv. rk. tanárrá kineveztek. Én voltam az ország legfiatalabb professzora. Humoros volt, hogy a dékáni hivatalba nem akartak beengedni, amikor a professzorok bementek.”

Itt tanítványaival nagyszabású vállalkozásban vett részt, amely erdélyi jogszokások gyűjtését célozta. A népi joghagyomány megismerése régóta követelt tudományos program volt Tagányi Károly vagy Eckhart Ferenc írásaiban, de Bónisra ekkor több néprajzkutató tudós (Papp László, Szendrey Ákos, Győrffy István) nézetei is hatással voltak a kérdésben. A programnak egyaránt voltak tudományos és politikai aspektusai. A szerző egy Magyar Szemlében megjelent cikkében (Magyar népi jog – 1939) leszögezte, hogy nemzeti kötelességnek tekinti a magyar népi jog gyűjtését, megismerését, ugyanis így nem csak a magyar jogtudomány múltja válna ismertté szerinte, de a jogtudomány is magyarabbá lenne. Nép kapcsán szerinte „a jognak alávetettek nagy tömegéről van szó, a kisemberekről. Elsősorban a falu lakosságáról. Azokról, akiknek rangja, állása, keresete alacsonyabb, foglalkozása, életmódja, öltözködése egyszerűbb, beszéde, ízlése, viselkedése közönségesebb mint a polgárosult rétegeké.” A néprajz szerepét kiemelte a jogszokások megismerésében, ezért szükségesnek tartotta a jogtörténettel való együttműködését, amiben a Tagányi Károly által megkezdett útvonal (a nyelvészet vagy a földrajz eredményeinek alkalmazása) lenne az iránymutató.

E tudományos szempontból modern célkitűzéshez azonban aktuális „sorskérdések” megoldásának vágya is társult (Egyke és jogszokás a Garamvölgyén, 1941; Magyar törvény – magyar lélek, 1942). Bónis történelemképe szerint az ősiség eltörlése döntő jelentőségű volt a 20. századi társadalmi, demográfiai problémák kialakulására nézve: 1848 után a birtokaiból „kiforgatott” nemesség gazdaságilag hanyatlásnak indult, míg velük szemben a főváros magyarosodott német, szláv és zsidó lakossága előnyös helyzetbe került a modern kapitalista kibontakozásban. Bónis ezért a birtokok oszthatatlanságának és a királyi földadományozás ősi jogelveit szerette volna újra bevezetni annak érdekében, hogy ezáltal a népesség egzisztenciális és közösségi alapja biztosítva legyen. A „királyi” földadományozást a vitézi rend mintájára tartotta kivitelezhetőnek, a rendszerben pedig a sokgyermekes családokat részesítette volna előnyben, miközben az egykézést fertőzéshez hasonlította. A kapott föld elidegenítése néhány esetben szóba jöhetett, ehhez azonban a birtok felett rendelkező egyénnek több feltételnek meg kellett volna felelnie. Az oszthatatlan birtok a Szent Koronára szállna vissza a birtokos család magszakadása esetében. A jog magyarabbá alakításának szorgalmazásáról szóló fejtegetéseit a jövőre nézve optimista konklúzióval és idegenellenes megjegyzésekkel zárta 1942-ben. Bónis idézett tanulmányaiban a lelki, szellemi tényezők hangsúlyozása mellett fontos szerepet játszott a vérségi, származásra építő érvelés is.

Eckharttal szakmai és emberi kapcsolatuk Bónis Kolozsvárra kerülése után sem szakadt meg. 1943-tól rövid időre Eckhart Ferenc lett a Századok főszerkesztője, ennek köszönhetően Bónis recenziói is megszaporodtak a folyóiratban. A háború kimenetelének megítélésében nem voltak teljes egyetértésben. Mestere növekvő pesszimizmussal figyelte az eseményeket, míg Bónis inkább pozitívan értékelte az aktuális helyzetet. Amikor első feleségének (Balogh Mária) rokonságát mutatta be kéziratban maradt emlékezésében, visszatekintve a következőket írta:

Mint a román világból megszabadult magyarok, lelkesen helyeselték a magyar politikát; Horthy Miklós nagy ember volt számukra, az – átmeneti – területi revíziók: sikerek. Mi is így gondoltuk, és – ami nagy hiba volt – nem hallgattuk a londoni rádiót. […] De mi hagytuk magunkat sodortatni a háborúba, mely egyre rosszabbul kezdett állni.

A front közelsége távozásra kényszerítette 1944-ben, de a háború után a történész újra visszakerült a Kolozsvári Egyetemre. Egy egyetemi jogtörténeti jegyzetben a dákoromán elméletről szkeptikusan írt, ráadásul a románokra a két világháború közötti időszakban gyakran használt „oláh” kifejezést alkalmazta, s részben ebből kifolyólag először rövid időre börtönbe került, majd 1947-ben kiutasították Romániából.

Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban

Bónis egyik legjelentősebb monográfiájának sokáig csekély visszhangja volt, a róla szóló irodalom szerint pedig nem részesült megfelelő méltatásban. Az értelmezéshez a mű születésének körülményeit és szemléletét érdemes figyelembe venni, hiszen a megjelenéskor szerzője börtönben ült. Az 1947-ben megjelent könyvéből csak pár példányt sikerült csempészáruként Magyarországra juttatni, ám a hazai tudományos élet nem közölt róla ismertetést – így különösen üdvözlendő, hogy a kötet 2003-ban ismét megjelent az Osiris Kiadónál.

A mellőzöttség oka a marxista történetírás által károsnak/hibásnak tartott szellemtörténeti alapállásban keresendő, hiszen Bónis Max Weber szociológus ideáltípus-elméletéből kiindulva vizsgálta a hűbériség és rendiség alakulását, így nem történelmi materializmus eszköztárával élt (az ideákat ugyanis a képzelet szüli, nem az anyag termékei). A könyv alapvetése szerint nincs egységes, mindenhol hasonló alakban felbukkanó rendiség és hűbériség Európában. Ennek ellenére a jogtörténésznek mégis szükséges bizonyos viszonyítási pontokat létrehozni, tehát pontosan körülhatárolni a rendiség és hűbériség fogalmát, hiszen csak ezáltal lesz elmondható, hogy egy ország jogfejlődésében ezek a jelenségek érvényesültek-e vagy sem, ezáltal kapcsolatható össze az egyedi az általánossal. Bónis ezért általánosabb (tehát nem konkrét térhez és időhöz kötött), konstruált fogalmakból (a történeti valóságban vegytisztán nem létező ideáltípusokból) kiindulva tekintette át, hogyan alakultak a könyv címében szereplő berendezkedések a magyar alkotmány- és jogtörténetben.

Így értelmezzük munkánkban is az ideáltípus fogalmát. Elmélete szerint ez nem gondol határozott történeti egyéniségekre, sőt történeti egész jellemzésére sem, csak egy oldalának kidomborítására használható, viszont éppen e miatt alkalmas a történeti jelenségek korlátlan számának jellemzésére, ismétlődni képes alkatrészeik alapján. […] Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a tiszta típus csak gondolkodásunk eszköze a történeti megismerés szolgálatában, mely az egyes folyamatokat, intézményeket sohasem ábrázolja.

Bónis felfogásában a weberi ideáltípus az általánossága miatt biztosítja a magyar jogfejlődés európai hátterének megértését, de a társadalomtörténeti szempontok megragadását is, tehát a könyv két legfőbb módszertani alapelvét. A szerző könyvében olyan fogalmak történeti váltakozását járta körül, mint például a fajelmélettől eltérően felfogott vérközösség és a különböző (néhol egymást fedő, egymásra épülő) osztályok és rendek. A rend fogalma főleg jogi, társadalmi és politikai, míg az osztály koncepciója elsősorban társadalmi és gazdasági szempontok vizsgálatát vonta maga után. Az uralmi típusokat is Weber alapján határozta meg (karizmatikus, tradicionális, legális/racionális), és végigkísérte ezek érvényesülését/hiányát a nyugat-európai, majd a magyar jogfejlődés történetén. A magyar alkotmány- és jogtörténet korai évszázadaira a patrimoniális vagy karizmatikus helyett inkább a személyes királyság terminus bevezetését javasolta, mert ez szerinte jobban kifejezi, hogy a király személye volt a legfontosabb tényező 1000 és 1222 között. A király erős pozíciója miatt a feudalizmus is csekély mértékben hatott, az „alkotmány” főszereplői pedig csak az uralkodóval valamilyen személyes viszonyban álló személyek lehettek. A személyes királyság „ideáltípusa” ezek szerint a korai évszázadokban bizonyos mértékig érvényesülő, egymással keveredő hűbéri, patrimoniális és karizmatikus uralmi formák talán egyetlen közös jellemzőjét; a személyességet állítja középpontba. Az alapos elméleti felkészültséggel felvértezett szerző könyve a magyar történetírás egyik legkiemelkedőbb Weber-recepciója, ezért historiográfiai szempontból is különösen értékes darabról van szó.

Bónis szakmai tevékenysége 1947 után

A jogtörténész számára nem volt könnyű a szakmai és közéleti szocializáció a negyvenes évek második felétől kezdve. Romániából való hazaérkezése után a Szegedi Egyetemen tanított, és belépett a Nemzeti Parasztpártba, de ott persze nem tudott sokáig politizálni. 1956 októberében a Szegedi Egyetemi Forradalmi Bizottság tagjaként vett részt a forradalomban, amiért később eltanácsolták a Szegedi Egyetemről. 1957-től a Fővárosi Levéltárban dolgozott, a korábbi állásához képest elszigeteltségben. A marginális(abb) pozíció ellenére azonban továbbra is élénken figyelte az angol jogtörténetírás eredményeit, több külföldi kutatóval folytatott kiterjedt levelezést, és 1970-ig gyakran járt más európai országokban kutatni vagy előadni.

Az 1950-es és 60-as években néhány olyan történelmi személyről írt könyvet/tanulmányt, akik a korszakban valamilyen szempontból haladónak számítottak: így született rövid monográfia Hajnóczy Józsefről (1954), egy politikatörténeti munka Nagy Györgyről (1962), valamint egy tanulmány Montesquieu-ről.

Utolsó, nagyszabású munkái (A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon, 1971-1972) a társadalom jogtudós „rendjének” európai összehasonlító történetével foglalkoztak. Maga a kiinduló feltevés természetesen itt is (társadalom)történeti jellegű, amennyiben Bónis nem „jogászokról”, hanem szándékosan „jogtudó értelmiségről” írt, kifejezve ezzel az adott társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepüket: „Tudjuk, hogy a ’klerikus’ a jogi műveltség elemeit is tartalmazó dictamen ismeretével rendelkezett, s a fizikai munka terhétől mentesen eszével és tollával kereste kenyerét. A klerikus tehát értelmiségi volt; ezt a modern szót kell rá alkalmaznunk, összefogva a kor számos megjelölését…

A historiográfiai elemzések számára visszatérő probléma egy-egy történész életművében a folyamatos, így hangsúlyos elemek azonosítása. A szóban forgó művekben Bónis ismét Max Weber elméleteire támaszkodott. Szerinte (szerintük) a jogrendszert hivatásosan alakító személyek két típusát lehet megkülönböztetni a középkorban: a gyakorlatban és az egyetemen képzett jogtudósokét („praktikusok” és „doktorok”). Az előbbi a tekintélyre és a külső formákra támaszkodik, nem fogalmaz meg általános elveket, és inkább empirikus, míg az utóbbi absztrakt, elvontabb, racionális értelmezést alkalmaz az életre. Bónis ezen jogtudós-típusok szerint értékelte a tágabb európai és a magyar jogfejlődést, hiszen szerinte a jogviszonyokra nagyban hatással voltak az azt alakító, rendszerező személyek, szellemi beállítottságuk típusai szerint. Ez a szellemtörténetet és társadalomtörténetet egyaránt kiemelten érvényesítő álláspont azonban az uralkodó diskurzus miatt, némi (ön)kritikával finomításra szorult:

Webernek gazdag tapasztalati anyagra épülő tételei sok használható elemet tartalmaznak. […] A weberi típusok – minden gondolatébresztő voltuk ellenére is – csupán segédeszközei lehetnek a kutatásnak, mely a jog felépítmény-jellegét sohasem téveszti szem előtt.

A gazdasági viszonyok befolyását állította előtérbe, amikor úgy értékelt, hogy a praktikusok az elmaradottabb régiókban, míg a doktorok a gazdaságilag fejlett, városiasodott területeken jutottak döntő pozíciókba.

Bónis György gazdag életműve több szempontból is a kor viszonyainak megfelelően modern történetírás reprezentánsa. Bónis történetírása a magyar történetíráson belül ahhoz a két világháború közötti, alapvetően sikeres történészi törekvésekhez sorolható, amelyek az egyoldalú politikatörténeti tájékozódással szemben egyre inkább a múlt szellem- és társadalomtörténeti aspektusait emelték ki – Hajnal István, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula vagy Eckhart Ferenc neve mellé ebben a tekintetben méltán sorolható történészi munkássága. A szűkebb szakterületén belül is előrelépést jelentett a jogtörténeten belül alkalmazott – Timon Ákos nézeteivel szemben –, egyértelműen történetibb (szellemtörténeti) megközelítésekkel, ugyanakkor mesteréhez, „Feri bácsihoz” képest a gyakorlati alkalmazás terén sokkal nyitottabb volt a szociológia vagy a néprajz felé.

Törő László Dávid

Válogatott forrás- és irodalomjegyzék

Balogh Elemér: Utószó. In: Uő (szerk.): Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Osiris, Bp. 2003. 537-546.

Bónis György: Pályám emlékezete – 1983. Közreadja: Ruszoly József. Szeged, 2007.

Bónis György: Riasanovsky, V. A.: Customary law of the Mongol tribes: Mongols, Buriats, Kalmucks. Századok, 1933. 326-329.

Bónis György: Magyar népi jog. Magyar Szemle, 1939, 36. köt. 121-126.

Bónis György: Az angol alkotmánytörténetírás tegnap és ma. Századok, 1940. 181-211.

Bónis György: Magyar törvény – magyar lélek. Hitel, 1942. 410-421.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Nagyenyedi Bethlen-Nyomda, Kolozsvár, 1947.

Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai, Bp. 1972.

Bónis György: Középkori jogunk elemei. Római jog, kánonjog, szokásjog. Bp. 1972.

Kapcsolódó cikkek:

Hajnal István és az angol nyelvű historiográfiában élő Hajnal-kép

Jogtörténetírás európai színvonalon: Eckhart Ferenc

Mályusz Elemér és a népiségtörténet koncepciója

Szekfű Gyula és ami utána következik

„…viharos időkben is sikerült megőriznem önmagamat…” – Jakó Zsigmond életpályája

 

Ezt olvastad?

Sokan ismerik az Orient Expresszt például az Agatha Christie tollából származó Gyilkosság az Orient Expresszen című regényből, amelynek főszereplőjét, Hercules Poirot